Ellenzék, 1889. július-december (10. évfolyam, 150-302. szám)
1889-07-01 / 150. szám
Tizedik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Belmagyv utcza 47-dik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. »ELLENZÉKI ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva: Egész évre . • 16 Ért. I Negyedévre . . . Art. Félévre ... 8 írt. ) Egy hóra helyben 1 frt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnepnapokat. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP, AZ 150. szám. Kolozsvár, hétfő, julius 1. 1889. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárit, Belközép utcza 88. szám. HIRDETÉSI DIJAK: Egy czentimeternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 80 kr. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Kossuth levele. Kossuth Lajos az alábbi levelet intézteelfy Ignácz országgyűlési képviselőhöz. E terébre még másik kettő fog következni. A „agyérdekű levél igy hangzik: Kettős hálanyilatkozattal tartozom a tájos hazába, az egyik megnevezhetleníti soka- t ist illet, a másik különleges jellegű. Helyétt esedezem ez erkölcsi tartozás nyilvános lerovására. 1. Igen gyakran és igen nagy számban tisztelnek meg engem hazámfiai szives megemlékezésük tanúsításaival s rokonszenvük, ragaszkodásuk, szeretetök biztosításaival a távol hazából; annyira gyakran, hogy a nevemre szóló ily közlemények ugyancsak ismeretessé tették a levél- és sürgönykihordók előtt lakásomat, mely elvonultságom folytán a turini közönség előtt ismeretlen s nem kis fejtörést okoznak a távadóhivatal kibetűző osztályában, honnan a sürgönyök magyar szövege néha akként jut kezeimbe, hogy humornak is beillenék. Tekintve a magyar haza jelenlegi viszonyait, az irányt, mely közélete felett uralom s az én helyzetemet s ismeretes elveimet, úgy tetszik nekem, hogy a vonzalom és ragaszkodás e folyvást megujuló nyilatkozataiban van valami, ami megérdemelné, hogy teljesen mellőzve értéktelen személyemet, elfogulatlanul számot adjanak maguknak e tény értelme felől ott, ahol érdekben állana jobban megismerkedni a közérzülettel, mint ahogy azt az udvaronczok tükréből ismerni lehet. Meg akarom mondani, hogy mit olvasok én ki a szíves megemlékezés azon tanúsításaiból, melyekkel oly sűrűen megtiszteltetem, de felfogásom megértetése végett helyzetem jelzését kell előre bocsátanom; ne érje neheztelés ősz fejemet az őszinteség miatt, melylyel azt megteszem. * Negyven éve már, hogy a számkivetés vándorbotjával kezemben vettem búcsút gyászba borított hazámtól, kifejezhetlen keservvel lelkemben, de nem reménytelenül, nőért hittem nemzetem rendithetlennek vélt kitartásában. Magasztos látvány volt látni, hogy az erőszak dühe s a szenvedélyek súlya mennyire nem bírta e kitartást megtörni, nőtt mint a pálmafáról mondják, hogy nő a teher alatt, de szomorú látvány volt látni, hogy egy gyönge perczben mennyire elmulasztotta a simulékony alkalmazkodás. A kitartásba vetett reményem meghiúsult. És mennyire megváltozott az én viszonyom hazám iránti Negyven éves hontalanságom első felében az erőszak száműzöttje valók; azé az erőszaké, amely a családi nagyravágyás szintoly bátor, mint erkölcstelen sugallatait fölébe helyezve az isteni és emberi törvények iránt tartozó kötelességnek, élet-halál-harczra kényszerítette a magyar nemzetet istentelen támadása által, melyet hazánk azon önállása, szabadsága és kormányzati függetlensége ellen intézett, melyet őszinte feltételéül kötöttek ki annak, hogy a Habsburg nőágát trónöröklési joggal megajándékozzák a dinasztia szerződésileg elfogadott, épségben fentartására magát királyi eskükkel kötelezte s elismerését az 1790: X. alaptörvénybe igtatással megörökítette. E támadás volt a hála azért, hogy a magyar nemzet hősiessége a dinasztia most uralkodó ágának ősanyját megmentette akkor, midőn anyává létét várva, saját vallomása szerint nem volt hova fejét biztonságbahajtaná, épen mint a szerencsétlen Lengyelország felosztása volt a hála azért, hogy Szobieszky Bécset megmentette. »Gott wollte damals, die Moralität der Könige zeigen«, irta Müller Johannes ez utóbbi hálóról; mit írna ha élne az előbbiről? A magyar nemzetnek a klasszikus ókor legmagasztosabb mozzanataira emlékeztető hősiessége a lelkesült egyetértés erejével diadalmasan visszaverte a támadást, de idegen fegyverek segítsége azt uralomra juttatta a meghasonlás szitogatása által, a bizalmában megrendített, erejében megzsibbasztott magyar nemzet felett mélyen teljesedett a régi átok, hogy »domus in se ipsam divisa desolutitur« (a maga magával meghasonlott ház pusztulásra jutand). Pusztulásra jutott. A hóhér meg-megfáradt a dühöngő bosszú munkájában; hullottak az áldozatok, a mártírok lelkes tömegekben szálltak ég felé, rebegve az igazság istenéhez a fohászt: »surgat ex ossibus ultor«, a tömlöczök túlnépesek lettek a zsúfolásig, nők vesszőztettek, a menekülők ezrei elszórattak a föld hátán, mint egy második Izrael . Magyarország siralomházzá változottt. (Én istenem! én istenem! el lehet-e mindezt felejteni!) Engem nem akaszthattak föl, török földön kerestem s találtam menedéket, a szultán nagylelkűsége elszántan visszautasítva elbizakodottan követelt kiadatásomat, megmentő életemet, hát tettek, amit tehettek, üldözték nőmet, mint egy üldözött vadat, fogságra vetették anyámat, nővéreimet, kicsi három gyermekemet; az én nevemet pedig hóhér keze által szegeztették akasztófára, a mit akkoron mártirjaink halála keresztfává avatott, mely a feltámadás jelvénye. És hosszú éveken át, mindaddig míg a nyomorgatás átka annyira vissza nem szállt a nyomorgatóra, hogy szelidebb hurok pengetésére bírta az önfentartás ösztöne, az én proskribált nevemet veszély nélkül nyíltan még emlegetni sem lehetett a magyarok eltiport hazájában, ha csak gúnynyal, szitokkal, gyalázással nem; kegyelettel csak suttogva, vagy pedig (amint nekem később megirált), úgy, hogy a legrejtettebb kamarákban, zárt ajtók és betömött ablakok mögött még megrendült az ének és dalolták ifjak, vének azokat a nép ihletéből szerzetlenül fakadt dalokat, melyekben a dicsőséges múlt emlékeibe az én szerény nevemet is befűzte a gyarlóságaimat elnéző kegyelet. De suttogták a proskribált nevet, de dalolták az énekeket, a pásztor belelehelte dallamaikat furulyájába s gondolatban utánuk mondá szavait, a nagyanyák csodadolgokat regéltek a házi tűzhelynél, áhítattal hallgató gyermekunokáiknak »névtelen fóisteneink« felől s proskribált nevemet bele-beleszőtték regéikbe. Nem lettem elfeledve. Hanem ez akkor természetes volt. A nemzet irtózatosan szenvedett és az embernek természetében van, hogy minél keservesebb jelene, annál nagyobb áhitatttal fordul az elvesztett múlt emlékeihez, vigaszt keresve bennük a jelen, reményt a jövendő számára. Aztán mi magyar menekültek magasan lobogtattuk számkivetésünkben a világ előtt hazánk függetlenségének zászlaját, megértettük ügyünk szent igazságát a szabadságszerető népekkel; megrezegtettük szíveiben a részvét hangjait, rokonszenves visszhangot hívtunk elé kebleikből, még a hatalmak tanácsaiban is felkeltettük a magyar szabadságügy európai fontosságának érzetét; hitet ébresztettünk náluk a magyar nemzet függetlenségi aspirációinak megbízhatósága felől; kieszközöltük, hogy a magyar nemzet eventuális közreműködése mint hatalmas tényező vétessék számba szükség esetére a függőben volt európai kérdések megoldásánál; Olaszországban éveken át királyi oltalom alatt fennen lobogott a magyar zászló vitéz légionáriusaink élén, akik hős tetteikkel hálás elismerést vívtak ki maguknak a szabadságáért küzdő Olaszországtól, s tiszteletet szereztek a magyar névnek; még maga Bismarck sem hagyta ki számításaiból szükség esetére a magyart, még ő sem ! még Poroszországban is lobogni látta a világ magyar menekült sereg élén a magyar zászlót. E fényes képnek megvoltak a maga árnyékai, de meg volt a maga logikája is; a nemzet várt tőlünk, száműzött fiaitól, várt és remélt, és én a világ szabad népei által bukásában is rokonszenvesen tisztelt magyar nemzet aspiráczióinak egyik leghangosabb tolmácsa valók, múltamnál fogva képviselőjének tekintett barát és ellenség; hát természetes volt, hogy a magyar nép, mely személyesítni szereti vágyait, érzelmeit, kegyeletes visszaemlékezéseiben az én szerény nevemnek is helyet juttatott. Hanem az idők megváltoztanak s megváltozott velők viszonyom hazám iránt. Huszonkét éve már anagy Mn egy-két tünékeny nemzedék életében, de nemzet életében csak egy röppenő perez, melynek kettyenését mindazzal együtt a mi vele járt, a nagy vágásokban mozgó történelem logikájának egyetlen dobbanása enyészetbe sülyesztheti nyomtalanul) — huszonkét éve már, hogy nemzetem maga ütötte ki kezemből a zászlót, melyet kitartásába vetett bizalommal magasan lobogtattam nevében a világ előtt. Azonban ha csak ennyit tett volna nemzetem, sajogna keblemben (amint sajog is mind halálomig) az életézél vesztés fájdalmas sebe, de panasz nem jönne ajkaimra. Hogy vájjon teljes és biztos lehet-e egy ország állami önállása s kormányzati függetlensége, ha uralkodója nem csupán azon országból merítheti hatalmi vágyai, hajlamai, (s mert ember, azt is mondhatjuk) szeszélyei megvalósítására az erőforrásokat, minthogy más országoknak is uralkodója, kivált ha ezek olyanok, hogy géniuszuk, történelmi jellegük, szellemirányuk, szükségleteik, aspiráczióik, hogy úgy mondjam : életalapjuk egészen különbözők s érdeik eltérők, gyakran ellentétesek : lehetséges-e ily esetben a kétfelé egyenlő mértékkel mérés? lehetséges-e az, hogy az egyik előnyben ne részesüljön a másik rovására, vagy hátrányban a másik előnyére ? valóság lehet-e ily esetben az önállás? Ez oly kérdés, mely felől különbözhetnek a vélemények; a tudomány azt tanítja, a tapasztalat azt mutatja s én is azt hiszem, hogy nem lehetséges; de hát őseink lehetségesnek hitték s e hitben fogadták el az úgynevezett pragmatics sanctiots e hitben alkották meg az 1790: X. alaptörvényt. Igaz, hogy az élet e hitnek nem adott igazat, a kikötött állami önállás és kormányzati függetlenség csak papiroson volt meg, az életben nem ; amolyan írott malaszt volt, a rák ott figuráit a levélben, de a szatyorból kimászott és országos bajaink, nyomorúságunk, szégyenletes hátramaradásunk mint kútfőre erre és azon kénytelenségre voltak visszavezethetők, hogy időnként, erőnket az idegen érdekek nyomása s a hazánk önállása ellen törő idegen hatalmi befolyás prepotenciája elleni védekezésben kellett felemésztenünk, ami annál keservesebb faladat volt, minthogy a bécsi udvar azzal biztosította maga számára az egyházi és világi oligarchia aulikusságát, hogy támogatta ennek antiliberális szűkkeblűségét, hanem őseink egyet elmulasztottak: nem gondoskodtak arról, hogy hazánk szerződésileg kikötött önállását és kormányzati függetlenségét intézményes biztosítékokkal vegyék körül. Megelégedtek elismerésének újra meg újra törvénybe igtatásával. Hát én voltam az, aki azt mondom — és isten a bizonyságom, hogy tiszta, őszinte leyalitással mondom — kíséreljük meg, tegyük meg, amit őseink tenni elmulasztottak, talán hogy sikerül összhangzásba hoznunk a királyt és a nemzetet a loyalitást és hazánk szabadságát, az alattvalói ragaszkodást és a haza szent szeretőtét, és ennél többet még akkor sem akartam, mikor az európai konvulziók megrázkódtatták a trónusokat; én indítványoztam és vittem keresztül az 1790: X. alaptörvény ama közjogi intézvényes biztositékait, melyeket követtársam Szentkirályi Mór tolla az 1848-iki törvényekben alakba öntött. És azok az intézvényes biztosítékok az írott malasztot csakugyan valósággá fejlesztették. Magyarország önállóvá lett, a nemzet képviselőinek felelős kormánya a szó teljes értelmében azzá lett, a minek nem a felelősség, hanem minden idegen kizárásának jelzéséül az 1848. III törvényben czimeztük »független magyar kormány«, és az országgyűlés nem csupán az ország házi ügyeinek rendelésére szorított statutárium hatósági gyülekezet, hanem a valóságos állami jellegű alkotmányos élet legmagasabb attribútumainak körében is szuverén ható egú parlamentté lett és én csak azért imádkozom Istenhez, hogy áldjon meg minket háborútlan békével, hogy hazánk függetlensége úgy az erkölcsi és szellemi, mint az anyagi téren hatását kifejthesse és az önczéliasság érzetének varázsereje tíz év alatt paradicsommá teszi a sokat szenvedett Magyarországot, melyet az elégedettség lelkesítő érzete, a nemzet jogait tiszteletben tartó királyi szék dönthetlen oszlopára alakít. A sors könyvébe más volt megírva. Ép azért, mert amaz intézményes biztosítékok magyar hazánk esküszegőleg írott malaszttá nyomorított függetlenségét valósággá tették, a bécsi udvar »döntő körei« (melyeket, nehogy a szó magasabban találjon, szép udvariasan kamarillának neveztünk) magukat azon biztosítékokat támadták meg, annyira mentek a tényhamisításban, hogy ama biztosítékoknak még jogszerűségét is kétségbe vonni nem átallották. És ezt Magyarországban, ahol nem a nemzet bírja a király ajándékából a maga jogait, szabadságát, hanem a királyi ház van a trón birtoklásában a nemzet ajándékából, anynyira mentek, hogy hitszegésük otromba álcázása végett mégpalotaforradalmat is csináltak ; a királyt, ki hazánk függetlenségének intézményes biztosítékait (természetesen utódait is kötelezve) szentesítette, félretolták hogy Pilátusként kezeiket mosva alkalmuk legyen azt mondani: »nem mi tettük, minket nem kötelez ? Csúnya história ez, de nem uj az »udvar« történelmében. »Es ist eine alte Geschichte, doch bleiht sie ewig neu.« Hogy mi következett? tudva van. Nagyon keserves emlékezetű dolog az de nagyon tanulságos. Nincs meggyőzőbb tanító, mint a tapasztalás. Csoda-e, ha engem kiábrándított abból a loyalis illúzióból, melyet két különböző érdekű koronának egy fejen megférhetése felől táplálni hajlandó valék? Bizony kiábrándított. Hanem jobban borzadok hazám szenvedéseinek gondolatától, mint szeretem nézeteimet. Én is fel tudom fogni, mint akárki, hogy vannak esetek, midőn a jobb a jónak ellensége. Megírtam még 1867-ben Deák Ferenczhez intézett levelemben, írtam és mondtam másszor is, és ismétlem most is, hogy ha megvalósíttatnék — nem az előttem örökké megfoghatatlanul metamorfizált 1867-iki, — hanem az 1861-iki Deák Ferencznek programmja; én ugyan nem tagadnám meg elvemet s alázattal viselném mind halálomig a hontalanságot — melyet politikai regióm reám hárít, — de elismerném, hogy nemzetemnek volna oka nagy szenvedések árán többet nem merénylem. Hát nem azért zúgolódom én, hogy nemzetem maga ütötte ki kezemből a zászlót, melyet nevében magasan lobogtattam a világ előtt, nem azért, hogy engem cserben hagyott s hogy vezérelvemet megtagadta, hanem mély fájdalommal azt panaszlom, — hogy elvem megtagadását ama sarkalatos közjogi alapelv feladásával kötötte össze, mely a magyart — vándornépcsoportból államalkotó nemzetté tette, a melyhez való tántorithatlan ragaszkodás volt ezeréves életének őrangyala — s mely jövőjének létfeltétele; panaszlom nem azt hogy annak az elvnek ilyen vagy amolyan formáját, hanem hogy magát az elvet adta fel; panaszlom azt, — hogy az 1790 : X. alaptörvényt feladva lemondott arról, hogy Magyarország szabad és egész kormányzati rendszerében független ország, mely semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, hanem saját önállással bir ; panaszlom azt, hogy államközösségbe lépett Ausztriával, azzal az Ausztriával, melyről csak rövid hat évvel előbb 1861-ben, magának Deáknak saját szavaival az egész nemzet egyhangúlag vallotta s kimondta, hogy »közte s Magyarország közt a pragmatic» sanctio szerint más kapcsolat nincs, mint az uralkodó közössége« ; panaszlom azt, hogy Magyarországból Ausztria-Magyarországot, Szent István birodalmából Osztrák-Magyar Monarchiát csinált — nem osztrák és magyart, ami csak a monarchia közösségét jelezné, hanem egyszerűen Osztrák-Magyar Monarchiát, ami államközösséget jelez; panaszlom azt a magyar haza ezredéves történelmében hallatlan csapást, hogy 1867-ben ki lett mondva, a magyar nemzet akaratával lett törvény által kimondva az, hogy Magyarországnak nem kell egész kormányzati rendszerében függetlennek lenni. 1861-ben Deák indítványára kimondották nemzetem képviselői: »az ország szabadsága nem oly sajátjuk, mellyel szabadon rendelkezhetnének, hitükre bízta a nemzet annak hű megőrzését, s ők felelősek érte a haza és saját lelkiismeretük előtt«. E szent igazságot véve fel álláspontomul, én ezt a haza szabadságát feladó törvényt jogszerűnek el nem ismerem, s hiszek Istenben, hogy ha a végzetek könyvében nemzetem számára még van jövendő fentartva, az sem fogja azt jogszerűnek elismerni. Hát mi változást idézett elő e törvény, mely a haza függetlenségének még elvét is feladta, az én helyzetemben hazám iránt ? Előidézte azt, hogy én a hatalom számüzöttjéből saját nemzetem számüzöttjévé lettem, s már 22 év óta az vagyok. Szomorú változás ez helyzetemben, nagyon szomorú, mert mások megtehették, hogy rosszalják a haza függetlenségét feladó törvényt s iparkodnak békés és törvényes után azt megváltoztatni, de tényleges uralmának magukat alávetik. — én ezt nem tehetem; engem attól, hogy az uralomnak magamat csak egy perezre is alávessem, jogérzetemen, lelkiismeretemen, s a hazám jövőjének érdekeivel való számoláson kivül még esküm szentsége és sajátlagosan kivételes helyzetem elutasíthatlan logikája eltiltanak; másrészt pedig lesni hontalanságomban az idők változatos folyását, hogy vájjon nem akad-e újból alkalmam olynemű működésre, mint aminőt a hatalmi erőszak ellenében nemcsak jogosnak és szabadnak, hanem kötelességnek is tekintettem, s ma is ilyennek vallok: ez olyan dolog, amire minden hibái s rossz útra tévedése mellett is fiúi szeretetteltisztelt nemzetem ellenében még csak gondolni is bűnnek tartanám ; annak tehát, hogy saját nemzetemnek száműzöttjévé lettem, azonfelül, hogy egész életemre reá lett általa ütve az életszélvesztés bélyege, személyemre még az a következés is van, hogy az a parányi erőmaradék, melyet még szívemben lüktetni érezhetek, a legteljesebb tehetetlenségre lett kárhoztatva; a szó legszorosabb értelmében senki és semmi vagyok, a széts zúzott múltnak idegen földre zavart egy haszontalan porszeme, melynek legkisebb értéke sincs. Az“abszolút tehetetlenség érzetéből merítettem a meggyőződést, hogy haszontalan dolgot mivelnék, ha abban törném ősz fejemet, hogyevidencziában iparkodjam tartani üres hanggá pusztult nevemet, akár a világ, akár saját nemzetem előtt. Nem is teszem. A reklámcsinálás nem mesterségem. Idekünn elzárkóztam az emberi társaságtól, tőlem telhetőleg mindent elkövetek, hogy felejtve legyek, amott a távol hazában már évek óta csak igen rikán hallatom szavamat, csakis akkor, ha vagy az illem parancsa, vagy valamely kötelesség érzete kényszerít, de sohasem oly számítással, hogy figyelmet vonjak magamra. Csak egy dolog van, ami pusztulásra jutott életem gondterhes magányából hallgatagon is hangosan kiált a távol haza felé, ez »hontalanságom« s ez nem oly kiáltás, a mely kedvezhetne a jóindulatnak irántam, mert ez a szemrehányás, ne mondjam a tiltakozás kiáltása nemzetem jogfeladó viselkedése s ama birkatürelmű derékbeadása ellen, melylyel magát mind tovább és tovább engedi siklasztatni a birodalmi egységbe való beolvasztás felé, mely siklón már odáig jutott, hogy magyar ember már még csak tartalékos hadnagygyá sem lehet saját magyar hazájában, ha csak osztrák-németül meg nem tanult és szemrehányás, ne mondjam tiltakozás az a hallgatag kiáltás, az önérzetes nemzetek történelmében példátlan rezignáczió ellen, melylyel az idegen érdekek prepotencziájának jármát viseli. Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy jelenem nem számít, hogy jövendőm más nincs, mint a közel sk, hogy negyven év óta nem láttam hazámat, hogy kortársaim legnagyobb részben elhulljanak, engem tehát az országban már csak nagyon kevesen ismerhetnek személyesen, s hogy tőlem, ki az emberélet rendes határát messze túlhaladott koromnál fogva már mind a két lábammal a sírban állok, lesem a billentést, mely belefektet, a föld hátán senkinek sem várni, sem félni valója nincs, hát mindez együttvéve olyannak mutatja helyzetemet, hogy az egyenesen kihívni látszik szerény nevemre a feledést. Hát miként történhetik, hogy az a fátyol, mely a nevemmel kapcsolatos múltra bemíttatott, szerény nevemet feledéssel nem takarta be ? Miként történhetik, hogy az utóbbi időkben sokkal sűrűbben, sokkal nagyobb mértékben, sokkal jellemzőbb modorban részesülök hazámból a szíves megemlékezés tanúsításaiban, a rokonszenv, a ragaszkodás, a szeretet biztosítékaiban, mint hosszú hontalanságom alatt másszor akármikor? Miként történhetik, hogy e tanúsítások, e biztosítások ahelyett, hogy csökkennének az időnek mindent elnyüvő befolyása alatt, a legközelebb múltban évrőlévre megszaporodtak és egy nemet a nemzeti kegyeletnek öltve, még oly helyeken is tért hódítottak, melyeknek a közélet mozzanataiban előtűnő politikai irányától engem egy rengeteg úr választ el, és pedig tért hódítottak mind a mellett, hogy az, amit (tényelismerési vagy csúfolódási szándékkal-el nem kutatom) némelyek nevem kultuszának nevezgetnek, bionyos körökben a loyalitással össze nem egyeztethetőnek hireszteltetett. ? Az időnek oly jele ez, melynek máa