Pesti Napló, 1909. május (60. évfolyam, 103-127. szám)
1909-05-01 / 103. szám
Egy pillanat. Budapest, április 30. Négy napig Abdul Hamid szultán elszenvedte mindazokat a lelki kínokat, amelyeket a zsarnoksága ellen lázadókkal, az intelligencia és a lelkiismeret válogatottjaival, nemzete világával évtizedek óta szenvedtetett. Ember, akinek őrületévé vált az életéért és hatalmáért való reszketés, aki még részeg volt a sikeresen végrehajtott, győztes ellenforradalom fanatikus ordításától és az áldozatok kiontott vérétől, egyszerre csak hallja, hogy az évtizedeken át lemészárolt, számkivetett, bebörtönzött forradalom kikelt a sírból, hazaszállt külföldről, feltörte a börtönajtót és mindenfelől özönlik a Jildiz felé. A legyilkoltak véres fejükkel a kezükben, a száműzöttek szenvedéseik ráncait mutogatva, a börtönfalak lakói láncaikat csörgetve, törtetnek a forradalmi eszme egységességében szervezve, tíz-húsz-harmincötvenezren! — Abdul Hamid maga sem hitte volna, hogy ennyi az áldozata. Már Csuladzsánál vannak, már Kücsük- Csekmedzsénél, már San Stefanonál... De még egy utolsó nagy véráldozatot a zsarnokok emberhússal táplált bálványának ! Előre katonák, az ötszáz éves muzulmán eszmétől megrészegített helyőrség! És egy reggel, Abdul Hamid, belső szobájában ágyudörgésre ébredt. Egy napig hallgatta, hogy bömböl az ágyú, ropog a fegyver, kerepel a géppuska, dübörögnek a páncélos automobilok körülötte, még mindig remélt és még számítgatta a fejeket, amiket győzelme után áldozni fog. De aztán rettenetes csend támadt. Lassan kint fogyott körüle szolgáinak száma és egyszerre csak hallotta a Jildiz udvarán a felvonuló újtörök őrség lábdobogását és vezényszavait. Ettől fogva ez az ember a rémület és az aggodalom deliriumában fetrengett. Az ujtörökök talán raffinált számításból csinálták, hogy napokig hagyták benn szenvedni, amíg végre a sorsáról értesítették. Amikor az ujtörök sereg és nemzetgyűlés küldöttségét jelentették neki: „Ez a kiszmet, a végzet“ — mondotta és ájultan esett össze, aminthogy az áldozatainak sem enyhítette a szenvedését a tudat, hogy az égben ezt így rendelték. Amikor pedig a küldöttség trónvesztését tudatta vele: Ez a kiszmet! — mondotta ismét és a életéért könyörgött. És reszketni fog az életéért addig a pillanatig, amely nem lehet messze, amikor kivégzik, vagy megfojtják. A győztes új török tisztek között bizonyára bármelyik szívesen lemondana hátralévő napjairól, ha ő lehetne, aki lesújthatna rá, vagy a zsinórt szorosra ránthatná. Ezek a keleti emberek, a személyes boszú kielégített kéjérzetűvel állanak most a földre tiport szultán fölött. Mindegyiknek van egy vére, vagy rokona, vagy pajtásai, akiket Abdul Hamid megkínzott, vagy meggyilkolt. Mindegyik tapasztalta a külföldön hazája becsületének pusztulását, mindegyik vérző szívvel látta, hogy fojtja ez az őrült zsarnok nyomorba és pusztulásba a nemzetet, mindegyik rémülten látta közeledni a pillanatot, amikor hazája, ez ember bűnei miatt, szétfoszlik. De most ott állanak az ártalmatlanná tett hatalmas bűnös teteme fölött. Akármi történik is már ezután, akármit rendelt is a kiszmet a birodalom és az újtörök uralom sorsáról, ez a néhány nap, ez a pillanat a történelemben fölért az elmúlt évtizedek szenvedéseivel. Ebben a pillanatban a török hazafiak legjobbjai, a török nemzet egy életet élt át. S ha most el is éri őket a pusztulás, a sírt, hol e nemzet sülyedt el, népek veszik körül és mondják: ez a nép élt, harcolt, győzött, megfizetett. A magyar nemzet életének napjait hiába lapozzuk át, ilyen mámoros, sokszoros élettől rezgő pillanatra nem fogunk akadni benne. Zúgolódtunk, panaszkodtunk, összeröffentünk, összeesküdtünk sokszor. Sohasem volt annyi nagyságunk, életteljességünk, energiánk, lelkiismeretünk, hogy végig vittük volna, amit nem dicstelenül annyiszor kezdettünk. Wesselényi, Martinovics összeesküdtek a bécsi zsarnokság ellen. De mik voltak ezek az összeesküvések? A homlok. Irta: Pásztor Árpád. Finoman ivett domború fal, Mögötte laknak az álom, az élet Sir a bukás, ujong a diadal, Forr a kétség, vár az Ígéret. Fényes kürtöknek hangja rivall, Hadba siet vig népe a vágynak, Majd meg feketén, mint ravatal. Holt akaratra hullnak az árnyak. Kertjében szines kút száza szökell, ezer madár zeng illatos fákon, Kastélyát vigalom, zaj veri fel, I lnkok tobzódnak hóselyem ágyon. Egyűlt tanyát a bibor öröm , testvérhuga, az éjszinü bánat, S egy bűvös kéz rajzolt csodakörön A nagy mindenség képe föltámad. Sisakos múlt és szárnyas jövő, Kezdetien kezdettől végtelen végig. Ami csak meghalt, ami csak nő, Tengerekl mélyéből föl, föl- az égig Mig csak az élet folyója elfárad S a szív zenéje örökre behal, S egy csontdarab lesz csak, sárga és száradt, Kastélyunk határa, a csodafal. 60-dik évfolyam, 103. szám. APRÓHIRDETÉSEK ÁRA Egyes szó 4 fillér, vastagabb "betűvel 8 fillér Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnep után is. ELŐFIZETÉSI Am«, Egényné _ _ 28 box. — 1111. Félévre____ 14 » — . Negyedévre____7 . — , Egy hóra___3 . 40 . Egyes szám........ 10 fill. Budapest, 1909. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Andrássy-út 27. Szombat, május 1. Nászreddin hodzsa új tréfái. Irta: Molnár Ferenc. (Utánnyomás tilos.) Allah és Kunos Ignác bocsánatáért esedezve szándékozom itt közrebocsátani a vidám hodzsa néhány új tréfáját. A török népköltészet uj és aktuális gyöngyei ezek, méltók a régiekhez. Igyekszem őket a maguk eredeti illatában viszszaadni, amaz illatban, amelyben fürödtek, mikor a török mezőkön hitetlen kézzel szedegettem őket. 1. A tizenegy cserkesz nő. A hodzsa a pályaudvaron állott, mert a sógorát várta, akit az új-törökök kineveztek lovasrendőrnek Konstantinápolyba. Egyszerre csak különös társaság ütötte meg a fülét. Egy görnyedt öregembert hoztak, akit tizenegy gyönyörű cserkesz leány vett körül. A hodzsa csettintett egyet, sőt tizenegyet, s megkérdezte az ott ácsorgó fetvától, hogy kik ezek. Az agg fetva megrázta fejét és levervén hosszú ősz szakálláról a hamut, anélkül, hogy kezdte volna, így folytatta. Ez a szerencsétlen öreg szultán, Abdul Hamid. Most viszik a tengerpartra egy márványpalotába. Ezt mondván a fetva, sírva fakadt és egy félliter szép öreg könyet sirt hosszú szakállába. A hodzsa megkérdezte: — Miért sirsz, vén csibész? — Siratom az én boldogtalan, szerencsétlen agg uramat, — rebegte a fetva — szegény, szegény öreg Abdul Hamid! És még háromdeci meleg sósvizet sirt. Erre aztán a hodzsát is elhagyta türelme és igy ordított fel: — Mégis csak disznóság, hogy ezen sirnivalót találsz. Mert itt egyen meg engem a fészkes fetva, ha nem az az egyetlen kívánságom, nekem úgy, mint minden tisztességes embernek, hogy hetvenéves koromban tizenegy gyönyörű lánynyal elküldjenek egy tengerparti márványpalotába havi ötvenezer frank fizetéssel! így kiáltván a hodzsa, újra tizenegyet csettintett és az agg fetvát oldalba lökvén, odább állt. 2. A kalifa utolsó sóhaja A vidám hodzsa meglátogatta a kirúgott agg kalifát mint hirlapíó. Mert a vidám hodzsa egy új-török napilaphoz szerződött és meg akarta interjúvolni a kirúgottat, mielőtt elutazik. Bebocsátották. — Óh, Kalifa — mondá a hodzsa — sóhajtsz nekem egy utolsót. — Hogy érted ezt? — kérdé a Kirúgott. — Úgy éltem, hogy meg akarom irni a történelem számára Abdul Hamid utolsó sóhaját. — Most már értem. — Utolsó sóhaj, utolsó kívánság ... valami ilyen. A szultán lehajtotta gondterhelt fejét és fájdalmasat sóhajtva, így szólt: — Csak egyre, csak egyre, csupán egyetlenegyre kérlek benneteket... Siri csöndben várta mindenki a történelmi szavakat. Abdul Hamid pedig, miközben egy könycsepp rezgett szemében, így szólt: Mai számunk 58 oldal.