Pécsi Napló, 1902. november (11. évfolyam, 251-275. szám)
1902-11-01 / 251. szám
Szerkesztőség: Munkácsy Mihály utcza 25. Telefon 109. Felelős szerkesztő: Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal (Részvénynyomda): Boltívköz 2. Telefon 27. LENKEI LAJOS. Előfizetési árak : Egész évre 24 korona. Félévre 12 kor. Negyed évre 6 korona. Egy hóra 2 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Nyílt tér sora 60 fillér. Temetések pap nélkül. Pécs, október 31. Holnap ismét mindenszentek napjára ébredünk. Ez a nap az elhunytaké, azoké, akiket kikisértünk a temetőbe, akik odalent pihennek csendben és nyugalomban, akiknek már nem fáj semmi és akik nem hallják a zsibvásár zaját, mely a sírok fölött mind nagyobb és nagyobb elkeseredéssel dühöng. Nincsen már részük napsugárban, se a vihar tombolásában. Nekik már mindegy, akár virul a sírjuk fölé hajló szomorú fűzfa, akár hólepel borítja a sírkertet, ahol fájdalom, panasz és keserűség, kétségbeesés és reménytelenség csakis az élők és hátramaradottak lelkét járja át és akik már végeztek, akik leszámoltak, akik megszűntek küzdeni, örvendeni, nevetni és sírni, azoknak már mindegy, ha elröpült testükből az élet, amely halandó volt, akár pap kiséri őket utolsó útjukra, akár meszes gödörbe dobják beszentedetlen hullájukat. A halottak nem éreznek, de azt a büntetést, melylyel a halottakat sújtja az elfogultság és a dogmákhoz való merev ragaszkodás, ezt a büntetést az élők érezik és szenvedik át és nem a halott és egyelőre még nem győzték meg arról az emberiséget, hogy van túlvilági élet és én el nem hihetem, hogy Gregorius György szigetvári kályhakészítő és az a szegény villányi munkás ember, akiket a hét első napján kisértek el utolsó útjukra, átérzik a büntetés súlyát, mely azzal érte őket, hogy a pap megtagadta hulláik beszentelését és nem kisérte ki az elhunytakat az utolsó útra. Sine ira et studio hirlapbról tisztünkhöz hiven megírtuk a két esetet. Mindkettőről katholikus emberek küldöttek hozzánk tudósításokat, melyek azonban nélkülözték azt a tiszteletet és szeretetet, melytől mi a vallás hirdetőit övezve szeretjük látni. Telve voltak kemény és kíméletlen kifakadásokkal a lelkészek ellen, akik szembe helyezkedtek saját híveikkel, mikor az egyik elhunyttól a gyónást és temetést, a másiktól pedig csak a temetést megtagadták. Telve voltak e tudósítások vádakkal. Az egyik elhunyt származásáról is említés létetett — és mindazt mellőztük a tudósítás közrebocsátásánál, ami bármily mértékben sértő lehetne a papságra, amely kellen hozzánk csaknem 'n.wól-.tatra érkeznek panaszok és vadak, de ezeknek közlését mellőzzük, mert nem engedhetjük át lapunkat oly sokszor csakis személyes bosszúból eredő vádaknak, melyek a papi öltözék tisztességét rontanák le, bár sokszor igen indokolt lenne, ha nem hallgatnánk el annyit, mint amennyit tényleg elhallgatunk. De mikor olyan dolgok történnek, melyek egy nagyobb helyen közbotrányt okoznak, azok előtt szemet nem hunyhatunk, mert méltán érhetne bennünket a vád, hogy mi is a papok szolgái vagyunk, akik fizetést hozunk azért, hogy az ő szájuk íze szerint írjunk. Tényleg nem szeretünk ily dolgokkal foglalkozni, de csakis saját jó ízlésünk folyományaként, mert mi igenis a legnagyobb odaadással és benső meggyőződéssel valljuk, hogy az embereknek nagy szükségük van arra, hogy lelki ápolóikat, a vallás tanait hirdetőket becsüljék és tiszteljék, mert minél súlyosabb az élet harcra, annál inkább rászorulunk valamennyien a lelki erősítésre, hogy közelebb jussunk a hivő emberek egy és ugyanazon Istenéhez. Ha valamely felekezeti ügygyel foglalkozni kényteleníttetünk, ez a szempont lebeg szemeink előtt és igy mi a legnagyobb Ember álláspontján állunk, mikor mindig csak a szeretet igéit hirdetjük, miként ezeket val.aréthi Jézus Krisztus, az emberiség és nem a Pécsi Közlöny megváltója hirdette, melyet rögtön idegroham lep meg, ha lapunk hasábjain olyasvalamivel találkozik, ami a róm. kath. hitfelekezet dolgait érinti. Akárcsak lefoglalta volna a maga részére az egész katholicizmust. Másnak az ide- A sírok honában. Ha lelked húsén átkarolja Egy túlvilági árny-alak S az elmúlás körébe vonja : Menj hozzá! sírd ki magadat. Mert magányodban ő keres fel A múltból, változatlanul. A sír szólít intő kezekkel, Hogy ne hagyd koszorutlanul. Azért tisztán, magadba szállva Keresd föl elhunyt kedvesed S hogy ne legyen a sírja árva, Gyújtsd fel fölötte mécsesed. S szived a megbékélt alázat Átjárja töredelmesen; Felidézed a sirbazártat S megered könnyed csendesen. S mig fölemel a könny, a bánat, Felold a tiszta kegyelet: Szép lassan elhagy szellem-árnyad És feloszlik a sir felett. Nikelszky Géza: Halottak napján. — A „Pécsi Napló eredeti tározója — Mire odakünn a temető rideg falai között kigyulnak kegyeletünk jeléül a mécsek, fényárban usznak az előkelők holttetemét magukban rejtő sírok, leszállt a nap s utolsó sugarai is eltűnnek a láthatárról. Odakünn megélénkül minden, a szomorúság tanyája a borzalom helye csupa illat, s csupa fény, s itt bent, sötét szobámban egyre szomorúbb lesz, egyre irtóztatóbb. Halottak ez a 1i napotok. Nem megyek a temetőbe, hogy a fájdalom sajtolja könnyeit sírotokra; nem keresem fel porladó hamvaitok, hogy odategyem kegyeletem jeléül a megemlékezés illatos virágjait; az én gyászom nem jut tisztán a formában, a társadalmi szokásban kifejezésre, mert koszorú s virág úgyis annyi van. A gyász a szív joga s mit ez érez, miért mutassuk mindenkinek ? Én bennt maradok sötét szobámban s ti felkerestek engem elköltözött kedveseim. Elvonultok képzeletben lelki szemeim előtt s mindannyian, kik itt hagytatok ; azok is, kiknek porai ott hamvadnak az édes anyaföld alatt négy szál deszka között, azok is, akiket eltemetni nem lehet, de akiket mégis kegyelettel megőrizünk itt bennt, a szív tájékán. Miért emlékeznénk csak a halottakról ezen a napon, amikor mi mást is temettünk már ? Miért siratnék mi csak a testben elköltözöttet, mikor annyi óhajt, annyi reményt, vágyat kivánatot hantoltunk el s annyi reményt, vágyat őrizünk kegyelettel ? Ha ezen a napon, megemlékezve mindazokról, akiket elszólított mellőlünk a kérlelhetlen halál, arra gondolunk, menynyit vesztettünk, miért ne jusson eszünkbe minden egyéb, a mivel szintén szegényebbek lettünk? Gyermekkori álmok rózsaszínű délibábja , ifjúkori vágyak , óhajok tömege a férfiú reménye s az agynak birodalma hányat hagytatok itt ti eltűnésiek után kétségbeesést s könnyet fakasztva? El vagytok temetve ti is, bár fölétek nem borul a hant, de ma halottak napján szólaljon meg a szív húrjain a ti emléketek is, keressetek fel bennünket ép úgy, mint emléke az igazi halottaknak. Mert kedvesek voltatok nekünk életünknek minden szagában. Ti foglalkoztattátok bohó képzeletünk serdülő korunkban: csillogó álmaink, ti edzettétek karjaink, ti vágyak és óhajok küzdeni érettetek ifjú korunkban. És te annyiszor és annyinak letűnt csillaga: remény, te reád tekintettünk életünk küzdelmeiben, miként a sivatagokban bolyongó vándor, a távol- Lapunk mai száma 16 oldalra terjed.