Pesti Napló, 1912. december (63. évfolyam, 284–308. szám)
1912-12-01 / 284. szám
2 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ 1912 december T. 284. szám. A váltógazdaság hiánya kedvezőtlenül befolyásolja a politikusok látókörét is. Az ellenzék, ha nem megy át a kormány és a kormánypártiság iskoláján, könnyen elveszti a felelősség érzését. Ha ígéreteit nem kell megvalósítani, programmja, kritikája túlzó lesz. Könnyen elveszti a realitások, a hatalmi viszonyok iránt való kellő érzékét. Megvan a veszély, hogy a népszerűség hajhászata, a tetszés vágya nála minden más tekintetet háttérbe szorít. A kormány ellenben abba a hibába eshetik, hogy egyedül a király akaratát tiszteli, a nemzet akaratát pedig semmibe sem veszi. Az állami élet könnyen elveszítheti egyensúlyát. Bizonyos valószínűség van arra, hogy demagóg, fakciózus ellenzék és lefelé követelő, dölyfös, felfelé engedelmes többségnek hatalmi önzése fognak egymással szemben állani. Mivel a politikusok egyik csoportja arra rendezkedik be, hogy állandóan ellenzéken lesz, ez a csoport csak az ellenzéknek szabadabb mozgásában látja az ország üdvét, a másik párt azt tartja, hogy állandóan kormányon lesz s csak a kormány hatalmi érdekeit érti meg és szolgálja, azzal a kitartással, amelyet rendesen mindenki csak saját személyes érdeke iránt szokott tanúsítani. Holott ott ahol a váltógazdaság megvan, minden irányzatnak egyaránt érdekében van, hogy a többség eleget tehessen feladatának és az ellenzék is megélhessen. Ott a közérdek azonos a pártok érdekeivel s ezért ott sokkal könnyebben járhatni a helyes középúton. Ez a különbség különösen minden olyan kérdés tárgyalásánál lesz érezhető, amely a hatalmi viszonyokra hat, mint például a házszabályok kérdésénél, amely csak ott oldható meg valóban jól, ahol a többség arra az eshetőségre is gondol, hogy kisebbséggé fog válni s ezért a kisebbség jogairól nem mondhat le, másfelől meg a kisebbség is számít arra, hogy kormányra jut s ezért okvetlen lesz ellenfele a többségi jog megerősödésének. Különösen végzetes hatással van a hatalmi monopólium fennmaradása olyan országban, amely mint a magyar, más gazdagabb, népesebb és sok tekintetben előrehaladottabb országgal van szervileg összekötve s amelynél a kormány hatalma túlságosan nagy, főleg ha a szigorú házszabályok a parlamentben magában való ellenállást is lehetetlenné teszik. Ebben az esetben a hatalmi monopólium könnyen idegen akaratot tehet az ország urává. Az a párt ,amely független a közhangulat változásától, amelyet a népakarattól független hatalmi apparátus tart többségben, amelynek nincs állandó és természetes vezére, hanem a király által a változó politikai helyzet szerint kinevezett vezére, — amely a hatalmat felülről nyeri meg és csak fent veszti el — lefelé zsarnoki erőt gyakorolhat ugyan, de felfelé tehetetlen. Felfelé csak az a kormány és az a párt veheti a többség jogait igénybe, amely létét a nemzet szabad akaratának köszöni és sohasem az, amely hatalmát a felülről rendelkezésre bocsátott mesterséges eszközöknek köszönheti. Hogyan várjuk, hogy az ilyen többség ellentálljon a felülről jövő esetlegesen centralisztikus követeléseknek s hogy az ilyen többség megakadályozza azt a politikát, amely esetleg a magyar állameszmét háttérbe kívánná szorítani. Ehez nagy erény kellene. S rosszul van az az érdek megvédve, amely csak a nagy erény uralma esetében van biztonságban. Csak az az alkotmány jó, amely mellett a hatalmasok önzése a közérdek előmozdítását is követeli. A magyar mindig pártos volt. Objektív politikus közöttünk mindig kevés volt. Nálunk mindig kevés olyan államférfi volt, aki az ellenféllel szemben igazságos tudna lenni. Ezt az örökölt pártos szellemet növelte nálunk a parlamenti életben minden más erőnél nagyobb pártérdek és a pártönzés, mert a parlamentarizmusban a pártérzéshez csúnya motívumok mellett szépek és elfogadhatók is kapcsolódnak. Az a pártvezér, aki mindenek fölé helyezi pártja érdekeit, indirekte a hazának is használni vél. Társai, barátja, követői iránt kötelességét véli teljesíteni. S hozzájárul valami a játékszenvedélyből, a jogos ambícióból, a természetes hiúságból, a győzelemnek gyakran ellenállhatatlan vágyából. Csak az tudja, hogy milyen keserves azon az után megmaradni, amely nehezen vezet diadalhoz, s amelyen a teljes vereség veszélye is fenyeget, ha más kedvezőbb lehetőség is nyitva áll előtte, aki maga állt ilyen választás előtt. Ha valamire önérzettel tekinthetek vissza politikai pályámon, ez az, hogy a véletlen játékánál fogva nem egyszer voltam ilyen helyzetben s mindig azt a politikát választottam, amelyet hazafias lelkiismeretem szabott meg, ámbár tudtam, hogy százszorta nagyobb a siker valószínűsége, ha másra határozom el magam. De ezen helyzetben én is éreztem, hogy milyen erős, vonzó erőt gyakorol a megoldásnak az a módja, amely, hogy mást ne említsek, azzal a biztos tudattal kecsegtet, hogy ellenfeleim felett győzhetek, hogy nem fognak bennem csalódni azok, akik minden tétjüket reám rakták. Ilyenkor nagyon nyomasztóan hatott reám az a tiltunk és egy álló óráig húztuk. Mikor elkészültünk, a király hozzám jött és igy szólt: „Boldizsár, neked adom ezt az arany almát és kinevezlek nagybőgősömnek“. Mint látható, Boldizsárt a dicsőség vágya vitte el Hazulról Szaniszló, aki tudvalevőleg már öregebb ember volt, nem veszkődött ilyen apró földi hivságokkal. Neki nem kellett se babér, se aranyalma, se udvari cím, hanem pénz, sok, szép ezüstpénz, melyet képzeletében egy vászonzsákba dugott és a mellénye alá rejtett. — Ha minden sikerül — szólt szemöldökét fölhúzva * *— megveszem a hegy tetején az öreg malmot és fölcsapok molnárnak. Ez a legszebb mesterség. Minden karácsonykor nálam fogtok ebédelni. Hideg szél fütyült végig a vékony füzesen, Szaniszló elhallgatott, Boldizsár pedig hörpintett egyet a kulacsából, aztán keresztbe csapta rövid karjait. Csak Jeromos nem érezte a hideget, hetykén vitte hóna alatt a klarinétját és sétabotjával vígan csapkodta macskanadrágját. Szeme a messzeségbe tekintett, ahol talán zöldek voltak a fák, kék az ég és a zizegő ligetben, fehér szobrok közt szép ifjú lánykák ültek és a lábaikat hintázták. Nyilván vártak valakire, ez a valaki nem lehetett más, mint egy délceg, macskanadrágos ifjú, aki a klarinétot fújja, oly szépen és kitartóan, mint senki más a világon. Ez a tudat átmelegítette csontjait. A kis fekete kutya prüszkölve ugrált körülötte. Délután, mikor az elöregedett nap vörös kendőbe pólyálva fejét, nyugovóra tért, a muzsikusok fenyveserdőhöz érkeztek. Keresztül ballagtak rajta s a másik oldalára érve, hosszú, egyenes, mély árok közé tűzött hófehér utat láttak maguk előtt, amely elveszett a messzeségben. Az itt teli volt siető emberekkel, katonákkal, hogy a politikában a siker szerint mérik mindig és mindenütt az elismerést és a gáncsot. Ha ezen motívumokhoz hozzáteszem azokat az exisztenciális tekinteteket, amelyek, sajnos, nálunk sok emberre szükségszerűen döntő befolyással varrnak, mindenki beláthatja, hogy milyen kevéssé van a nemzeti politika érvényesülése biztosítva, ha felülről ezzel ellenkező nyomást fejtenek ki a többségre s ha a többség lefelé mindenható s csak csodás körülmények öszjátszása következtében bukhatik meg. Ha nincs olyan ellenzéki párt, amely a kormány hibáit kiaknázva, azonnal helyébe ülhet, vagy ha még olyan sincs, amely akarata teljesülését obstrukcióval megakaszthatja, ha a kormány még arra sem hivatkozhatik, hogy az ellenzék miatt nem meri a tőle kivárt politikát folytatni és ha ennélfogva ellentállása miatt kizárólag magára kell az ódiumot venni, kevés valószínűség van arra, hogy a többség a nemzet érdekét az összbirodalom ambíciója ellen akkor is megvédje, amikor az erélylyel lép fel. Nincs veszélyesebb helyzet államunk önállóságára nézve, mintha az a többség, amely hatalmi eszközeinél fogva állandó monopóliumot élvez, lefelé a többségnek összes jogait gyakorolja, felfelé azonban függő viszonyban marad és felülről kinevezett, alulról meg nem bukható vezér alatt áll. Az ilyen helyzetben olyan törvények létesülhetnek, amelyeknek hatása Magyarország létét és hozzáteszem, a dinasztiát is utólag kemény megpróbáltatásnak tennék ki. ss-Levonom okoskodásom következményeit. A váltógazdaság előnyei világosak. Az elméletben senki sem tagadja azokat, legfeljebb olyanok vannak, akiknek fáj a váltógazdaság, ha éppen őket fosztja meg a hatalomtól s akik kormányon maradásukat a váltógazdaság minden előnyénél nagyobbra becsülik s akik ezért a kelleténél kevesebb fontosságot tulajdonítanak neki. Tényleg azonban valóban nagy, életbevágó jelentősége van a politikai váltógazdaság biztosításának. Hiányában van egyik legfőbb oka jelenlegi parlamenti betegségünknek. Ha — ami pedig az új választói törvény következtében okvetlenül szükséges lesz — a többség jogait a parlamentben iiTii-imnfi imbuii tn,+txs»jmzzwam ~ A városi zenészek. írta: Lövik Károly. A tél beköszöntött, három városi zenész, teli szép reményekkel, útra kelt. A legöregebbet közülük Szaniszlónak hittük: felesége volt és nyolc gyermeke, ő fújta a vadászkürtöt. A második szintén nős, de jóval ifjabb évjáratból; fiatal házas, a neve Boldizsár. A harmadik, aki alig került ki a katonasorból, még nőtlen és szeres, nagyralátó, vállalkozó kedvű. Ezt annak idején Jeromosnak keresztelték. — Csak vigyázz, ne menj közel a vasúthoz — szólt Szaniszló felesége és babos kendőt kötött az ura nyakába. — Írjál minden nap — mondta Boldizsár ,pirospozsgás, csinos oldalbordája. — És gondolkodjál, hogy fogjuk hívni a kislányt! Jeromostól senki se búcsúzott, egy pajtása volt az életben, egy borzas, fekete kutya, amely útra készen ugrándozott körülötte. A zenészek tehát elindultak. Az itt sikos volt, Boldizsárnak, aki a nagybőgőt vitte, ugyancsak kellett vigyáznia, nehogy orra essen. Szaniszló föltizte sündisznó-gallérját. — Ki tudja, mi lesz velünk? — szólt babonásan. — A szarkák menekülnek előlünk, ez nem jó jel. — El — nevetett Boldizsár — rosszabbul nem mehet a sorunk. Ugyan mire vihetjük ebben az ócska vakondtúrásban?! A muzsikánk nem kell senkinek, pedig azt érzem, különb legények vagyunk, mint amiknek itt tartanak. Meglássátok, dicsőséggel fogunk visszatérni, nagy emberek leszünk! 11a itthon lakodalomnál zenéltünk, egy ki hurka volt a jutalmunk. Az éjjel azonban azt álmodtam, hogy a király ebédjéhez muzsikálban, polgárokkal, mesteremberekkel, kocsikkal, málhás szekerekkel, szánkókkal. — Látjátok ezt a sok társzekeret? — szólt Szaniszló, aki egyszer már világot járt. — Ezek a kereskedők, akik vásárra mennek. Csupa gazdag ember, mást nem fogad el s mással nem fizet, mint aranynyal. Egyszer, fiatal koromban egy gyertyamártó lakodalmán muzsikáltam, tíz orosz aranyat adott, akkorákat, mint a tenyerem. Boldizsár más oldalról nézte az embereket. — Az volna szép — mondta — ha most muzsikálni kezdenénk és ez a sok ember, ló, szamár, öszvér mind — ebben a hidegben! — el kezdene a nótánkra táncolni! Jeromost inkább a tarka rokolyák és selyemfejkendők érdekelték. — Mennyi asszony meg leány — szólt virgoncán. — Bizonyára szépek is vannak köztük, meg fiatalok. Letelepedtek, megvacsoráztak. Szaniszló a hátsó zsebéből kecskecombot kotort elő, Boldizsár a burgonyapálinkával teli kulacsokat rakta ki, Jeromos pedig egy fehér keszkenőt borított a földre. A kendőbe valaki csókolózó galambokat hímzett volt. • Estebéd után lefeküdtek a sovány fák közé. Újra havazni kezdett, ostoba szél rázta a fenyőket. Szaniszló rozsét hordott össze és meggyújtotta, de így is csak fázott. Boldizsár úgy belebújt ócska, hétgalléros köpenyegébe, mint az ürge az odvába. Jeromos egy ideig a csillagokat nézte, aztán mind a hárman elaludtak és szép dolgokat álmodtak: az egyik pénzeszsákokkal, a másik babérágakkal, a harmadik pedig harmatos lánycsókokkal. Reggel alig tudták magukat a hóból kiásni. A vadászkürtös gödrösen prüszkölt, a nagybőgős