Szemere Pál és Kölcsey Ferenc kritikai folyóirata (az első magyar irodalomelméleti-kritikai folyóirat), az Élet és Literatúra (a 3. évfolyamtól, Kölcsey kiválástól kezdve Muzárion címmel) 1826 és 1829 között, majd négy év szünet után, 1833-ban jelent meg Pesten, Trattner és Károlyi kiadásában.A régóta tervezett, műfajában és szerkesztésmódjában egyaránt különleges folyóirat szerkesztője, Szemere Pál, a reformkori irodalom kiváló költő-kritikusa, már szinte pályakezdésétől, a 19. század első évtizedétől fogva készült arra, hogy rendszeresen közreadott folyóiratban terjeszteni fogja a romantika és az irodalmi liberalizmus alapelveit. Ezzel együtt pedig meghonosítja és megkedvelteti idehaza azt a műfajt, amelytől a kor nemesi olvasóközönsége olyannyira idegenkedett: a kritikát, az irodalmi művek bírálatát.Szemerét a lapalapításra irodalomszeretetén, költészet iránti érzékenységén kívül nagy és korszerű (főképpen a német esztétikán alapuló) műveltsége, a fiatalokhoz való vonzódása, széles körű irodalmi kapcsolatai egyaránt feljogosították. Szerkesztői tervei azonban a kor szűkös hazai viszonyai következtében két évtizeden át sorra füstbe mentek, s csak amikor Pest-Budán végre kialakult az irodalmi élet központja, s hosszú harcok nyomán a kritika műfaja hazánkban valamelyes polgárjogot nyert, tudta Szemere — főként Kölcsey nagybecsű segítségével — régóta tervezett vállalkozását tető alá hozni. 1826-ra már egy olyan kiadó is, mint Trattner Mátyás, „fantáziát” látott a magyar irodalom közreadásában, kivált ha olyan „vájtfülű” szerkesztő és kiemelkedő képességű főmunkatárs produkálta, mint ők ketten. Az Élet és Literatúra címet választotta Szemere és Kölcsey, irodalmunkat az élettel először jelölve meg idehaza programszerűen szorosabb egységben. Az Élet az életben előforduló dolgokat — levelezéseket, jeles gondolatokat, mondásokat, vitákat — volt hivatva jelenteni, a Literatúra pedig jelesebb műveket és kritikákat. Vagyis nemcsak a művekbe, hanem a müvek születésébe is igyekezett beavatni olvasóit az új folyóirat, az írók életébe, gondolkodásába, egymás közti viszonyaiba.„Ezen Munkában … a’ Kritikák olly módon fordúlnak elő, hogy nyelvünk’ tudományos kimiveltetésének történetei, a’ szoros aesthetikai ízlés, és a’ Kritikai éles meghányás mindenütt kitündöklenek, és az Olvasót nem tsak a’ tárgy’ felfogására, hanem megítélésére is segítik, mellyre nézve e’ hasznos munkának folytatását kiki méltán óhajthatja; minthogy ez által mind az írók jobb útra vezettetnek, mindaz Olvasók igazabb ítéletre.”1833-ra aztán a folyóirat körül megritkult a levegő. A zseni, az eredetiség, az önálló gondolkodás, az autonóm esztétikai ítélet, a nemzeti múlt recepciója, a történetiség, a dráma közönségformáló funkciója stb. eszméiért már nem kellett harcolni: természetes részeivé váltak azok az irodalom jelenének. S ugyan miért lett volna szükséges bizonygatni az irodalom respublikájának elvét akkor, amikor már javában folytak a tekintélyt nem tisztelő, heves polémiák? Az Élet és Literatúra - Muzárion 1833 után azért nem jelent meg többé, mert immár teljesítette — egy egész korszak irodalomkritikai gondolkodását formáló érvénnyel — alapvető feladatait. Eredményei nemegyszer azoknak a műveiben is tovább éltek és hatottak, akikkel a folyóirat oly sokat vitázott.
