168óra, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-25. szám)
1991-04-23 / 16. szám
■i - Ha a kort tekintem, ez bizony bizarr... - Igen, ez utólag vált csak bizarrá. Az én számomra például az volt bizarr, hogy Magyarországról az akkori magyar kollaboráló kormány engedélyével magyar állampolgárok százezreit származásuk miatt külföldre lehetett hurcolni. Én azt éreztem bizarrnak. Az egyenjogúságot, az európai méltóságot, minden magyar ember összefogását abszolút nem érzem bizarrnak. A háttérhez és a nagyanyám öngyilkosságához hozzátartozik tehát az, hogy először a férje is már a politika áldozata lett és hogy a fiát, édesapámat, Vázsonyi Jánost, aki országgyűlési képviselő volt, 1944- ben deportálták. De nagyanyám nagyon lucidul csinálta ezt, hiszen már a háború alatt mindig volt nála méreg. Mint ahogy apámnál is, de apám ezt nem használta, illetve őt megmentették a lágerben, ahol egyszer öngyilkos lett, mert hiszen ők határozták meg, hogy ki mikor halhat meg. Ami engem illet, ezek után természetes, hogy nem tudtam lenyelni azt az igazságtalanságtömeget, ami 1945-től, hangsúlyozom, már 1945-től az orosz megszállás következtében Magyarországra rázúdult. „Aki értelmes, az engem hosszan nem viselhet el” ■ - Hova ment 56-ban? - Először Bécsbe, azután kicsit New Yorkba és azután Rómába. Rómában csináltam egy kis művészettörténeti diplomát, aztán a 70-es években itt ragadtam Párizsban. - Amikor leültünk ide, azt mondta nekem, felkavarja, hogy az anyanyelvén kell ezekről a dolgokról beszélnie... - Mert a családomról, a halottakról van szó, a rég- és közelmúltról, olyan emlékekről, amelyek természetesen nagyon felkavarnak, mindig is. - Felteszem, hogy sok magyar származású emigránstársát ismeri Párizsban. Nem szokott velük ilyesmiről beszélgetni? - Tulajdonképpen nem. Persze nem igaz, hogy soha nem esik szó a múltról, de kevésbé felkavaró Nyugaton élő magyarokkal beszélni róla, mert ők maguk is azzal a különös distanciával élik ezt meg, tehát tudom, hogy pár percen belül mind a ketten újra a saját nyugati életünkben élünk, nyugati nyelven és ez a dolognak szintén ad egy különös, belső tolvajnyelv jelleget és így kevésbé teszi az embert szomorúvá. - Említette, hogy gondosan ügyel a szabadságára. Megkérdezhetem, hogy megnősült-e valaha...? Van-e felesége? - Szindbádnak sem volt, Rezeda Kázmérnak sem volt. ■ - Sok, sok... - Az más, de nem felesége. Éltem együtt, kellemesen, örömmel, általában sokkal fiatalabb lányokkal, az utóbbi időben, de ez természetes. .. ez az öregedés legelső jele és az természetes volt, hogy ez nem tarthat sokáig, de aki értelmes, az engem hosszan nem viselhet el. Azt is mondhatnám, hogy szeretek egyedül aludni. Talán családi modell ez is: szüleim nagyon szerették egymást, de külön szobában, külön ágyban éltek. A nagyszülők is. - Biztos, hogy az ember ösztönösen vagy tudatosan nyomokat szeretne hagyni maga után. A legösztönösebb érzése, hogy szülő legyen, hogy folytatása legyen. Ez is benne van a házasság paklijában... - Az én esetemben a családi sors nagyon meghatározó volt. Amikor apámat nagyon fiatalon elvesztettem, végtelenül letört voltam és volt bennem olyan érzés, hogy én nem reprodukálhatom ugyanezt, és nem tehetem meg ugyanezt, hogy ha egyszer esetleg lesz egy gyerekem, annak a boldogtalanságáért én legyek a felelős. Nem. - Önvédelmi eszköznek tűnik, amit mond. - Igen, ez igaz. - És ha ehhez még egy szindbádi lélek is társul, akkor... kész az ideológia. Vázsonyi Vilmos szüleivel, 1941 -ben | * * 1 V. Dr. VÁZSONYI VILMOS ., i’,".. M. K.*. IOÁXIÁLOOYUIHISZTEI) t . Y . „Kérem a Ferencz József-ruhámat, mert a királyhoz megyek. Azonnal a sofför útján." Nagyapám névjegye hátára írt üzenete Az anyai nagyszülők Móricz Zsigmonddal és feleségével !