168óra, 2003. július-szeptember (15. évfolyam, 27-39. szám)
2003-07-03 / 27. szám
Glóbusz hajnalra Alexandert, a villásreggelit már Montyval fogyasztotta el a térképszobában. Ha valaki ismerte a szovjet viszonyokat, az ő volt. Segítette ugyan az intervenciót — nehézfegyvereket juttatva a lengyeleknek -, de mert elsősorban politikus volt, támogatta később a Szovjet elismerését is. Az irodalom is érdeklődési területei közé tartozott. Mint katonai akadémiát végzett tiszt a negyedik huszárezreddel végigharcolta az angol-búr háborút, ám a The Times nagy örömére kitűnő haditudósításokat is küldött a harctérről. Világháborús műveiért egyébként 1953-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Az 1900-as választásokon konzervatív programmal nyer mandátumot, de 1906-ban már liberális képviselő, egyben gyarmatügyi államtitkár szószólója lesz Dél-Afrika önkormányzásának. 1908 és 1910 között kereskedelmi miniszter, egyben élharcosa a szénbányászok nyolcórás munkaidejének. Egy évvel később belügy-, majd tengerészeti miniszter. 1917-ben Lloyd George - a toryk (!) tiltakozása ellenére - állítja a hadigazdálkodás, majd a hadügyek élére. Van egy kritikus, köztes esztendő, 1916, amelyben a Dardanellák menti Gallipolinál elszenvedett vereség miatt lemondatják. A késedelmes logisztikáért rajta verik el a port. De percig sincs letörve: kiveszi a naftalinból alezredesi egyenruháját, és csatlakozik a Franciaországban harcoló 6. skót lövészezredhez. Anglia a háború után sem nélkülözheti sokoldalú szakértelmét. Éppen csak újra más tárca vár rá. Belőle lesz az 1924-29 közti pénzügyminiszter, de mielőtt stallumját másnak adnák - ezúttal ismét a konzervatív párt vezéregyéniségeként, de inkább mint katonapolitikai szakértő szenvedélyes beszédben hívja fel az alsóház figyelmét a német újrafelfegyverzésben rejlő veszedelemre. E témáról előbb szól, mint bárki a világon. Az idő őt igazolja, de a megbékélés politikájának csődje, Chamberlain bukása kell ahhoz, hogy ő költözhessen a Dowing Streetre. Amikor hatvanhat évesen, kezében György király kinevezésével, a Buckingham-palotánál kocsiba ül, érdekes párbeszéd zajlik le, amelyet John Lukacs idéz 1940. május című könyvében. „Bárcsak jobb időben kapta volna ezt a tisztséget, mert most óriási feladat hárul önre - így gratulál neki a személyes védelmére kirendelt W. H. Thompson felügyelő, mire Churchill szeme könnyes lett, és ezt felelte: - Csak az Isten a tudója, mekkora. Remélem, még nem késő, de ha mégis, akkor is el kell követnünk mindent, ami erőnkből telik...” (Egyébként történelmi tény, hogy a csehszlovák krízis idején közös, moszkvai fellépést szorgalmazott, de Aniglia egyedül vívott csatája után még jó másfél évnek kellett eltelnie, amíg az antifasiszta koalíció létrejöhetett.) A csúcstalálkozók sosem teltek szenvedélyes viták nélkül, ám a résztvevők mindig meglelték a közös célt, a nácizmus legyőzését. Churchill nehezen bár, de végül hajlandó volt lemondani a balkáni támadásról Normandia érdekében. Az inváziót megelőző napon - amikor a szigetország minden náci spionja az ő mozgását figyelte - a londoni állatkertben napozott és sétálgatott, behatóan érdeklődve az oroszlánok etetése felől. Mentek is éjszaka a Berlint megnyugtató számjeltáviratok: „A Szivaros pihen, szórakozik... nincs közvetlen veszély!” Pedig volt. Az egyik abban rejlett, hogy a Secret Service egy Enigma rejtjelező készülék megszerzésével képes volt minden nő 168 óra.