168óra, 2013. július-szeptember (25. évfolyam, 27-39. szám)

2013-07-04 / 27. szám

Kultúrá rusban énekel, a bátyám zeneakadé­­mista, zenetörténésznek készül. Csa­ládi összejöveteleken testvéreimmel kiadtuk a négy szólamot: volt szop­rán, tenor, alt, basszus. Kisgyerek­ként furulyával kezdtem, majd csel­lóztam, gitároztam. A zenés darabok most is könnyen rám találnak. Aztán ott volt a Rádió Gyerekstúdiója. Szin­te minden szombat délelőttöt a Bródy Sándor utcában töltöttem. Sok hang­játék készült akkoriban, és gyakran szerepelhettünk egy-egy mondattal, de akadt főszerep is. Olyan színészle­gendákkal állhattam a mikrofon előtt, mint Tolnay Klári vagy Gábor Miklós. Még élt Szabó Éva néni, na­gyon kedveltem a beszélgetős műso­rait, amikor egy-egy témát élő adás­ban boncolgattunk. Később a ciszter­ciek Szent Imre Gimnáziumába jár­tam, de határozottan színész akartam lenni. Elsőre felvették, ám rendező szakra. Kötelező asszisztensi gyakorlatát a Radnótin kívül Poznanban és Lon­donban töltötte. Lengyelországban angolul beszéltek, de magyar darabot, Spiró György kvartettjét próbálták. A városban kilenc színház működött, köztük egy nagy musicalszínház és egy operaház. Amikor Pál ott járt, épp Verdi-hónap volt, naponta más ope­rával. Londonban töretlen hagyomá­nyok, megállapodott szabályok ural­ják a teátrumokat. Ugyanakkor ta­pasztalhatta azt is: nincs a rendszer­ben biztonság. Mert ha egy színész ötvenéves, akkor is castingolnia kell. Nálunk még hívják az embe­reket. - Az angol színészeknek természetes a világ biztonsági háló nélkül, mert erre születtek. Nem csodálkoznak, ha lefut egy musical, és megszűnik a munkájuk. Kezdik az egészet elölről, vagy színházon kívül próbálnak sze­rencsét. Magyarországon eszébe sem jut senkinek, hogy beírja az önéletraj­zába a színészképzést. Pedig ez nem­csak azt jelenti, hogy az illető művész­lélek, hanem azt is, hogy átlagon felül terhelhető, magabiztosan kommunikál, gyors a megoldóképessége, vagy éppen jól tud nagyobb, összetettebb feladvá­nyokat fejben tartani. Ezek a készségek jól mutatnak egy pályázatban. Arról nem is beszélve, hogy a civil életben gyűjtött tapasztalatokat bele lehet épí­teni egy későbbi színházi munkába. A kor és a hazai helyzet könyörtelen. A teátrumok eladósodnak, bezárnak, korosztálytól függetlenül egyre több színházi ember csúszik le a színpadról. Akad, akit kocsmában látni pultosként. A hagyományos szamárlétra szerint először vidéki társulathoz kerül az ember. Itt hosszú éveket tölt el, amíg rendezővé válik, majd feljöhet bemu­tatkozni a fővárosba. — Erről már régen nincs szó. Olyan pusztuláson ment át a szakma, amilyen­re a tanáraink nem készíthettek fel. A végzős hallgatókat már nem szívja fel a pálya, semmilyen recept nem műkö­dik. Nagyon szerencsés csillagzat kell ahhoz, hogy valaki ki tudja választani azt az alkotóműhelyt, amelyikhez szíve­sen csatlakozna, és ahol munkát is kap. És most nem is a pénzen kesergek, ha­nem a tervezhetőségen. Mert például azt, hogy a jövő évadban mit lehet egy­általán megcsinálni, vagy mi az, amiről le kell mondani, mert nem lesz rá pénz, még most sem lehet tudni. Papíron, bemutatószám szempontjából sokat ren­deztem, ám az utóbbi években egyre kínkeservesebb egymás mögé szervez­ni a darabokat, hogy meglegyen a foly­tonosság. De makacs vagyok, én is ren­dezőként szeretnék megélni. Göttinger szabadúszóként indult. Rendezett erdélyi független társulatok­nál, majd itthoni független műhelyek­nél, később kőszínházakban: Debre­cen, Nyíregyháza, Bárka, s végül Ka­posváron kapott szerződést. Az új év­adtól a Pesti Magyar Színház tagja. Conor McPherson Tengeren című mű­vét ő látta meg és hozta el Londonból a Józsefvárosba. Az ír darab szomorú meseszerűsége, alkoholista hősei kí­sértetiesen passzolnak a magyar való­sághoz. Pál rádiós múltjához sem ma­radt hűtlen, több zenés és prózai hang­játék került ki kezei alól. És egy másik élete, azaz egy rock­zenekara is van: a Firkin. Kelta punk­­zenét játszik, énekel, időnként a húrok­ba csap, furulyázik. Rendezőként keve­set diktál, ritkán mondja meg előre, mit szeretne látni, inkább figyel, kommen­tál, ütközteti a szereplőket. A foglal­koztatottságnak ára van, keveset pihen, néha szeretne csak úgy nézelődni, kó­szálni a világban. Vagy munka helyett elolvasni egy regényt. Mert gyűlik a stressz az emberben, fel kell állni a bukásból is. Az egykori budai fiú már Pesten lakik. A reggeli kávé és cigaretta, majd bicik­livel indul a városba. Fejben már az új évadra készül. A Nagymező utcai bisztróban alko­nyodig a narancslé elfogyott, Göttinger Pál idegesen dobol az ujjaival. Nem ta­gadja, feszült kissé az előadás miatt. ■ Nényei: Mozgófénykép 168 Óra 41

Next