2000, 1989 (1.évfolyam) április
Leszek Kołakowski: A kommunizmus mint kulturális jelenség
2000 Kínai Népköztársaságban érték el. Igen jelentős, bár nem egyenletesen kiemelkedő eredményeit pedig a Szovjetunióban a sztálini korszak utolsó éveiben. Az ideálról való részleges lemondást a valóság nyomása kényszerítette kiígy például az érdemleges szabályozás föladását a természettudományok terén; más szabályok pedig - például az öltözködést illető előírások - túl problematikusnak bizonyultak a gyakorlatban. Az európai szovjet protektorátusok többségében és különösen Lengyelországban a szabályozási rendszer sohasem érte el a szovjet színvonalat, magáról az elvről azonban mégsem mondtak le, és tényleges kikényszerítésének lehetősége csupán a hatalmi apparátus erejétől függ, a társadalom természetes törekvéseivel szembeni összeütközés közegében. Lengyelország hosszú évekig és még ma is közelebb volt a kulturális életre gyakorolt nyomás tekintetében a hagyományos zsarnoksághoz, mint a totalitáriánizmushoz, mivel az uralkodó apparátus főleg negatív eszközökre támaszkodik cenzúrára és megtorlásra az ellenzékkel, illetve a politikailag megbízhatatlan személyekkel szemben - de ugyanakkor nem próbál (vagy ha igen, akkor ügyetlenül és kevéssé eredményesen) alapvető szabályokat ráerőltetni a kulturális alkotómunkára. Fölösleges hozzátennem, hogy ez nem az apparátus jótékony szándékán, hanem éppenséggel a gyöngeségén múlik. Ám vizsgálódásom tárgya nem ez, hanem ellenkezőleg: a kommunizmus, mint kulturális szempontból aktív erő. Hogy egykor ilyen erőnek számított, azt nehéz kétségbevonni. Az oroszországi bolsevik fordulattal eszmeileg olyan írók azonosultak, mint Majakovszkij, Szergej Jeszenyin, Babel, Pilnyak, az ifjú Fagyejev, Ehrenburg, olyan kiváló filmrendezők, mint Eisenstein és Pudovkin, avant gardista festők, mint Malewicz, Dejneka, Rogycsenko, rövid időre még Chagall is, a humán értelmiség alkotó elméi. Ennek az elég népes művésztársaságnak a későbbi sorsa, mint tudjuk, különböző módon alakult: volt, aki öngyilkos lett, mások hóhérkézre jutottak, megint mások eladták magukat a zsarnokságnak, vagy életüket megkeseredett tétlenségben fejezték be. A húszas években a kommunizmus elég nagy vonzerővel bírt a nyugati művészek, értelmiségiek körében, a képzőművészeti és irodalmi avantgarde-ot is ideértve, életük végéig kommunista párttagok maradtak Aragon és Eluard, Picasso és Leger és még sokan mások, kétségtelenül nagytehetségű emberek Franciaországban, Olaszországban és Németországban. Még ott is, ahol a kommunizmus sohasem vált akár csekély jelentőségű politikai erővé sem, mint Angliában és az Egyesült Államokban, azoknak az értelmiségieknek, művészeknek és íróknak a listája, akik hosszabb, vagy rövidebb ideig ha nem is párttagok, de a sztálinizmus, vagy a trockizmus rokonszenvezői voltak, eléggé terjedelmes; ugyanez áll a mexikói vagy a brazil értelmiségre is. A független Lengyelországban, ahol nem volt jelentős befolyása a kommunizmusnak (bár a szakszervezeti mozgalomban jelen volt), s ahol hatását természetes módon korlátozta az a tény, hogy forrása egy olyan országban volt, amelyik örök ellenségnek számított, még itt is vonzott számos igazi művészt, olyanokat, mint Broniewski, Jasienski, Wandurski, Wat, Zegadáowicz, Kruczkowski, vagy értelmiségit, mint az öreg Stefan Czarnowski, Nowakowski, vagy Natalia Gasiorowska. Az első világháborút követő évtizedben, mint tudjuk, a kommunistákat írói-művészi körökben elég sokan támogatták, köztük nem egy kétségtelenül kiváló művész is. Hasonló volt a helyzet Csehszlovákiában és Magyarországon. De nem érdemes halmozni a példákat, a neveket, amelyek listája meglehetősen hosszúra nyúlhatna. Annyi vitathatatlan, hogy voltak olyan történelmi körülmények, melyek között a kommunizmus erőterében helyezkedtek el bizonyos kulturálisan aktív művészcsoportok, s inspirált olyan műveket, amelyek századunk intellektuális-művészi képéhez szervesen hozzátartoznak; más szóval, hogy a kommunizmus nem csupán olyan különleges civilizációs formaként létezett, amely lerombolta-lerombolja az európai történelem folytonosságát és saját hatalmi körén belül igyekszik megsemmisíteni a szellemi kifejezés lehetőségét, hanem e szellemi kifejezést létrehozó energiaforrás is. Mindennek csekély hitelű és naiv magyarázata az afféle közhelyek szajkózása, mint hogy az embereket könnyű becsapni, megvásárolni és megfélemlíteni, és ebben rejlik a kommunizmus titka. A kommunizmus végzetét ilyen frázisokkal lerázni éppoly könnyű, mint hasztalan; sőt, kifejezetten káros, mert lehetetlenné teszi egy fontos történelmi jelenség megértését; a frázisoknak még az az előnye is megvan, hogy minden olyasmire alkalmazhatók, ami nem tetszik nekünk, vagy ami felháborít bennünket; éppen mindenre alkalmas képességük jelzi meddőségüket. Nem, a kommunista kultúra történetét nem is olyan könnyű megmagyarázni: társadalmi folyamatokról van szó, amelyeket ekként kell vizsgálni, s nem pusztán mint általában gyanús egyéni kezdeményezéseket. Ha a kérdést ilyen könnyen el lehetne intézni, akkor még az is felfoghatatlan lenne, hogyan lehetséges az, hogy a hatalmon levő kommunista rendszer, amelyik továbbra is rendelkezik a megtévesztéshez, megvásárláshoz és megfélemlítéshez szükséges eszközökkel, tökéletesen elvesztette (és ez nem tegnap történt!) nem csupán az intellektuális-művészi alkotás ösztönzésésnek képességét, hanem a kultúrában aktív szerepet játszó rétegek szimpátiáját is - ahogyan ez a nemkommunista uralmú európai és latin-amerikai országokban történt. Mi lehet az oka, hogy míg a hatalmon lévő sztálinizmus képes volt magának támogatást szerezni az értelmiségi elit részéről, a jelenlegi rezsimek, amelyek mindennek ellenére kevésbé vérszomjasak és kegyetlenek, ezt nem képesek megkapni? Miért van az, hogy más forradalmi és önkényuralmi renndszerek nem rendelkeztek ezzel a képességgel? A fasizmus és a hitlerizmus kulturális téren merőben pusztító hatású volt, s bár alkalmilag fölkeltette a nyugati művészeti elitekhez tartozó emberek egyikének-másikának rokonszenvét (Heidegger, Ezra Pound, Céline és Knut Hamsun voltak talán a leghirhedtebb példák), mégis, a sztálinizmushoz képest e tekintetben roppant erőtlennek bizonyult. A kommunizmus egyetlen fontos területen maradt szinte teljesen meddő, nevezetesen a filozófiában. A hivatalos 7 A KOMMUNIZMUS MINT KULTURÁLIS JELENSÉG