2000, 1991 (3.évfolyam) január
Kemény Mária: Stílusválság vagy legitimitási válság?
lusnak tartotta, s ezt igyekezt a kor legújabb tudományos eredményeivel cáfolni, de nem számolt azzal, hogy Magyarországon nincs elő hagyománya a gótikának, a városok képére nem nyomja úgy rá a bélveszét, mint Németországban, Franciaországban vagy Angliában, nem jelenik meg a hétköznapi élményvitagban, s ezen a történelmi hivatkozás sem lehet igazán hatásos. Amire a történelmi utalással valójában apellált, az a nemzeti nagyság, nemzeti egység eszméje - ennek fogalmában azonban sokkal több a nyugateurópai romantikus, historizáló nemzeti fogalmakkal közös elem, mint a speciálisan magyar tartalom. Henszlmannnak ez a korabeli magyar történetírás egyes törekvéseinek a szemléletével megegyező, érzelmi, indulati mozgósítóerővel bíró nemzetfelfogása alkalmas volt arra, hogy a közvéleményt maga s a gótikus stílus mellé állítsa, a mellé a stílus mellé, amelyben oly nagy, látványos, reprezentatív épületeket emeltek, mint a londoni és a pesti Parlament vagy a bécsi városháza, de amelyről mégis utópiának bizonyult, hogy a század modern nagyvárosainak meghatározó stílusa legyen. És hogy ez utópia, azt az ezoterikus építőpáholyok tagjain és a mozgalom hívein kívül már mindenki tudta az Akadémia-vita idején Európában. Ezy egy másik nagy európai hagyományhoz csatlakozott stílusválasztásával. Ő a klasszikus-reneszánsz-barokk tradíciókon nyugvó, de új szemléletű, historizáló eklektikus irányzat követője volt. A világi főúri arisztokrata reprezentáció az építészetben kizárólag ebből a hagyományból táplálkozott.10 Ez volt tulajdonképpen az építészet igazi nyelve, erre épült természetesen az építészeti akadémizmus is. A század eleji klasszicizmus tőlünk nyugatra és keletre is, azaz mind Párizsban és Londonban, mind pedig Pétervárott folyamatosan, töretlenül nőtt át a historizálás első vonulatába, a neoreneszánszba, s onnan tovább a neobarokk felé. Nálunk azonban a forradalom és az önkényuralom az építészetben cezúrát hozott, s ezért válhatott Magyarországon az újrakezdéskor, az 1860-as évek elején élesen és nyíltan tudatossá a hagyomány hiánya, a stíluspluralizmus elbizonytalanító jelensége, és a stílusválasztás szubjektivizálódása. Erről jegyezte meg keserűen Henszlmann, hogy az Akadémia építési bizottságának tagjai közül Dessewffy Sansovinóért és a késő reneszánsz velencei építészetéért rajongott. Károlyi György 11 a párizsi Louvre architektúráját szerette, Eötvös pedig egyszerűen nem tartotta alkalmasnak a gótikát akadémiai palota céljára.12 A historizálás ugyanis a nagy reneszánszbarokk építészeti teljesítmények újrateremtő megismétlésében, újraítélésében kívánta saját korának szellemi gazdagságát kifejezni, az egyén, a személy számára hagyva meg a választás lehetőségét az elmúlt korok legkiválóbb alkotásai, szellemi kincsei közül. Éppen ezért válik a nevelésben rendkívül jelentőssé az európai kultúrkincs felsoroló-leltározó lexikális feldolgozása. E műveltségeszmény mélyén Magyarországon ott húzódik az az alapfeltevés, hogy létezik egy minden művelt ember számára birtokba vehető európai kultúra, s hogy ennek minél mélyebb elsajátítása által európaivá válhat az egyes ember, és ezáltal az egész nemzet is. Ezt az alapfeltevést s ezt a műveltségeszményt, melyet a vitában Dessewffy, az arisztokrata képviselt, a gründerzeit nagypolgársága is maradéktalanul elfogadta, s ezért válhatott a historizmus, az eklektika a 19. századi nagy urbanizáció nemzetközi építészeti stílusává. Az Akadémia-palota körül kibontakozó vita igazi tárgya mégsem a stíluskérdés volt. Erre az időszakra ugyanis polarizálódott az akadémiai testület, feltűntek és megerősödtek a realista, pozitivista szaktudományosság képviselői, akik mind képzettségükben, mind elméletileg is igényes gondolkodásmódjukban szembekerültek a hagyományos, részben önműveltségen alapuló, módszertanilag konzervatív tudományosság művelőivel. Ez egyúttal hatalmi és társadalmi polarizációt jelentett: a modern tudományosságot ugyanis lényegében a fiatal, polgári vagy kisnemesi származású tudósok, míg a tradicionális tudományt az igazgatótanács tagjaiként jelen lévő arisztokraták képviselték. Az igazgatótanácsi tagság örökletes volt azoknak a családoknak a tagjai között, akik az alapításkor adományokat tettek. A döntési-hatalmi jogkörökben élesen szétváltak a tudományos kérdések, amelyekben a tudós társaság egész testülete dönthetett - ilyenek voltak például a tagfelvételi ügyek -, valamint az intézmény egészének irányítási kérdései, köztük a pénzügyek, amelyekbe csak az igazgatótanács tagjainak volt beleszólása. Ez a paternatisztikus vezetés a modern tudományosság megerősödésével kezdte elveszíteni létalapját, és pozíciója tovább gyengült a közadakozás után, amikor a tudományos célú alaptőkében kevesebb mint felére csökkent az eredeti adományok aránya. A stílusvita idejére a feszültségek a két csoport között látványosan kiéleződtek. Ennek számos megnyilatkozását ismerjük. Az arisztokrata oldal például így nyilatkozott a polgári tudóstípusról: „ki ha Isten és a protectio kedvezésével elérte a dicsőség és haszon cimborasorát, a néhány száz forint fizetésű rendes tagságot, még oly kevéssé szokott márványmozaik s sima parquetthez, hogy majd vajmi könynyen el is csúszhatik rajta".13 Ezek a feszültségek váltak azután érzékelhetővé a stílusvitában, illetve a stílus feletti döntés hosszadalmas folyamatában. Lássuk ennek rövid történetét. A JL háromtagú építési bizottság Henszlmannt bízza meg az építési program kidolgozásával, s mikor ezt Henszlmann gotizáló homlokzati vázlat kíséretében bemutatja, megdöbbenéssel észleli, hogy javaslata erős ellenállásba ütközik. Nem adja fel reményét, azonnal lebeszéli az bizottságot arról, hogy nyílt építészeti pályázatot hirdessen, s javaslatot tesz arra, hogy a meghívásos pályázaton kik vegyenek részt. Akciója sikerrel jár, összesen három pályázót hívnak meg: Ybl Miklóst,14 Heinrich Ferstel bécsi építészt,15 és őt magát, azzal a feltétellel, hogy terveit gyakorló építész közreműködésével készíti el.16 Henszlmann ekkor megkeresi két konkurensét, és saját beszámolója szerint ígéretet kap tőlük arra, hogy ők is gotizáló tervet fognak készíteni. E lépéseiért mindkét oldalról súlyos szemrehányások érik: a nyilvánosság, s ezen belül a sértett építésztársadalom felrója neki, hogy megakadályozta a nyílt verseny kibontakozását, a tervek beadásakor pedig Eötvös utasítja el felháborodottan ezt a mani- 58 KEMÉNY MÁRIA