2000, 1991 (3.évfolyam) február
Lengyel László: Ezerkilencszázkilencven
2000 folyásolás szinte egyetlen fórumává az utcát léptették elő. És ezt akkor tették, amikor a konfliktuskezelés szervezetei és intézményei elsőrangú fontosságúvá váltak. A társadalom mintha júniusig bízott volna, a nyáron kiábrándult, az ősszel feldühödött. Őszre beértek a társadalmi konfliktusok. A politikai pártok veszekedései és egyezkedései nem tudták elfödni a bajt, azt bizonyították a társadalom szemében, hogy az új politikai elit legalább annyira alkalmatlan a válság kezelésére, mint elődje. A vállalati és lakossági kiscsoportos válságkezelési technikák - a véd- és dacszövetségek, maffiák és ellenmaffiák, baráti és rokoni hitel-, munka- és árukapcsolatok stb. - csiszoltan működtek egymással, de nem tudták kivédeni a kiszámíthatatlan államot. A középrétegek számára a politikai elit hozzá nem értőnek és főként ellenségesnek tűnt fel. Folytatódott a „kettős társadalom" szétválása: a politikai elité és a meghatározó középrétegeké. De amikor a Kádárban, majd a posztkádári Grószban csalódott középrétegek letaszították korábbi hőseiket a trónról, majd a Pozsgay-féle reformszocialistákat nem engedték felülni rá, ezzel egyben a „királycsinálók" hozzászoktak akaratuk nyilvánításához is. Évtizedeken át elképzelhetetlen volt, hogy a rendszert és vezetését a társadalom erői megkérdőjelezzék. Három éve a váltás vált természetessé. Ha nem tetszik a kormány - menjen. 1990 tavasza óta a dolog másként fest. A parlamentáris demokrácia feltételei között az MDF-FKgP-KDNP koalíciónak biztos többsége van, méghozzá egy választási ciklusra. Ha önmagukat nem verik szét, akkor kitölthetik a többéves ciklust. Parlamenti úton nincs politikai erő, amely megbuktathatná őket. Marad tehát az elégedetlenség kifejezésére a pártokon belüli felhajtó erő, vagy a parlamenten kívüli törvényes, illetve „törvénytelen" fellépés. Egy kis pártban Valamennyi parlamenti párt megtanulta a választási csatározásokból, hogy mi a sorsa az ún. töredék- vagy parlamenten kívüli pártoknak. Foggal-körömmel ragaszkodniuk kell a parlamenti jelenléthez. Ebből következik az első szabály: a párt egyben maradásának szabálya. Minden párt szembenézett és szembenéz a pártszakadás veszélyével. A Kisgazdapárt hétről hétre, az MDF a parlamenti választás után, majd a téli országos gyűlése előtt, az SZDSZ a parlamenti választási vereség után, majd a frakcióvezető leváltásakor, ill. azutáni konferenciáján, a Fidesz tavaszi kongresszusán és az őszi kongresszus előtti budapesti lázadáskor, az MSZP vezetői összeütközéseikor, a KDNP a parlamenti választások után, a vidéki képviselők benyomulásakor. A belső ütközések, utálatok sokszor nagyobbak, mint a pártok közöttiek. De szakadásra mégsem kerül sor. Ki lehet lépni, ki lehet valakiket zárni, jönnek az önkéntes és a kevésbé önkéntes lemondások, de pártszakadás nincs. Új párt sincs. A pártvezetők megtanulták, hogy milyen nehéz a pártszervezés, mennyi kínt és keservet jelent az újrakezdés. A társadalmi hangulat nem kedvez a pártszakadásnak. A pártok valamennyien középre tartanak, és a párton belül is a centrumot hangsúlyozzák. Az egybenmaradás feltétele a párton belüli szabad beszéd. Mindenki azt mond, amit akar, csak a végén szavazzon úgy, ahogy a párt kívánja. Csurka István, Csoóri Sándor vagy Csengey Dénes nyilatkozhatnak bármit, Antall József tudomásul veszi. Ennek fejében viszont a nyilatkozók úgy szavaznak, ahogy Antall jónak látja. A szavaknak ez a szabad áramlása olyanokat is egy pártban tart, akiknek kevés közük van egymáshoz. Szabály, hogy Kis János nem határolja el magát Tamás Gáspár Miklóstól vagy Tölgyessy Pétertől, a Kisgazdapárt vezetése Torgyán Józseftől vagy Zsíros Gézától. Szabály a pártegység hangoztatása minden fél részéről, és a többi párt vagy a sajtó megbélyegzése, ha a pártegységet megkérdőjelezik.* Mindazok, akik mégis szóvá teszik a párton belül a pártegység problémáját, azok csupán egyes személyek, azok kivételek, akiket gyorsan el kell és el lehet távolítani. Szabály a párt következetes útjának, sajátos történelmének hangoztatása. A pártok kiigazított párt- és üdvtörténetet adnak elő saját történelmükről. Szabály: ne szembesülj korábbi ellentétes állásfoglalásoddal, nyilatkozatoddal. Szabály: bizonyítsd a másik pártról, hogy az még akkor nem tette, amit tenni kellett volna, és azóta is következetlen. Az MDF immár nemcsak az egész nemzet mindenkori ellenzékét gyűjtötte be a lakiteleki sátor alá, de az ún. nemzeti liberalizmus százados hagyományait is. A szabad demokraták a demokratikus ellenzék következetes radikalizmusának emlegetésével írják történelmüket. A kisgazdák a földprogrammal operálnak. Szabály a centrumpolitika. Se jobbra, se balra - középen. Megfontolt és következetes kétfrontos harc. Az MDF-ből egyszerre kell mennie a baloldali nemzeti populista Bíró Zoltánnak és a nemzeti liberális Kiss Gy. Csabának. A centrumban minden van. Az SZDSZ-ben egyaránt vissza kell lépnie a liberálkonzervatív Tamás Gáspár Miklósnak és a másik oldalon álló Solt Ottíliának. A Fideszben munkamegosztást alakítanak ki a napraforgó politika szerint: ha a szabad demokratákkal alakul ki szövetség, a centrum egyik fele fordul, ha elfordulnak, akkor a centrum másik fele, a „szélsőségeket" be sem engedik. A centrumpolitikát erősíti, hogy minden párt fontos értéknek tekinti saját kiszámíthatóságát (még ha teljesen kiszámíthatatlanok is). Folyamatos tárgyalások és egyeztetések, taktikai harc csak erős centrumpolitikával lehetséges. Szabály a tagság háta mögötti politika. A politika túl komoly dolog ahhoz, hogy akár saját tagjaink elé vigyük. Az események túl gyorsan zajlanak ahhoz, hogy állandóan demokratikusan szavazgassunk. Ezt nem lehet az időt húzva egyeztetni. A pártokban a vezetők a professzionisták túlterheltségével és mindentudásával ingerlékenyek, a párttagok a laikusok mit sem tudásával, beavatatlanságával dühösek. A vezetőségek ügyesen vagy kevésbé ügyesen söprik szőnyeg alá a „kellemetlen ügyeket".** Szabály az egérút biztosítása és a paktumszárnyék a pártközi magatartásban. Minden harc és veszekedés ellenére a pártok végső soron megegyezéskeresők. Részben valamennyien egyetértenek bizonyos alapértékekben, részben kölcsönösen félnek egymástól, félnek teljesen sarokba szorítani a másikat. Ez a Kádár-kor öröksége. Ennek van pozitívuma és negatívuma. Pozitívuma, hogy a politikai elit a Kádárrendszerben megtanulta: az ellenfélnek mindig kell annyi egérutat hagyni, hogy ne szánja el magát kétségbeesett lépésekre, hogy ne váljon élő mítosszá. A negatív konszen n EZERKILENCSZÁZKILENCVEN * A pártokat belülről összetartja a külső, közös ellenség képe. „Csak nem az SZDSZ-szel értesz egyet?" „Képzeld, hogy örülnének az MDF-ben, ha látnák, hogy mi hogy veszekszünk, hogy mi is megosztottak vagyunk!" „Ne vigyük ki a pártügyeket az utcára, ellenfeleink elé!" ** A kormányzó pártok állandó problémája, hogy a miniszterelnök úgy hoz személyi döntéseket, hogy nem egyeztet a pártvezetőségekkel sem, hogy a kormány döntéseit úgy kell a párttagoknak az utcán képviselniük, hogy ők is ott értesülnek róla.•