2000, 1995 (7.évfolyam) szeptember
Ewa Domańska: Fehér Tropológia, avagy Hayden White és a történetírás elmélete
retorika hazug és művi, ezzel szemben természetes a logika. Ez egyszerűen nevetséges! Platón nem szimpatizált a szofistákkal, mivel idealista volt, aki hitt az abszolút igazságban. A retorika viszont az élet materialista koncepcióját vallja, és eredendően szkeptikus. Gorgiasz és Protagorasz megértették, hogy nem létezik a világ bemutatásának és a róla való beszédnek egyetlen üdvözítő módja, mert a nyelv és a (szóban forgó) világ közötti kapcsolat alapvetően tetszőleges. Hogy melyik a megfelelő vagy az igazi nyelv, az attól a személytől függ, akinek hatalmánál fogva joga van erről dönteni. Véleményem szerint ezért a retorika nem más, mint „diszkurzuspolitika-elmélet" (theory of the politics of discourse). A rétor ugyanis jól tudja, hogy az értelem és az igazság mindig konstruált, és sohasem olyasvalami, ami felfedezésre vár. Épp ezért az olyan diszkurzusforma retorikai koncepciója, mint a történelemé, amelyet nem lehet formalizálni, egyfajta ekvivalense annak, amit a poétika próbál csinálni a megnyilatkozás költői stílusának elemzésével. Az viszont tagadhatatlan tény, hogy a költészet betekintést nyújt világunkba, vagy legalábbis a nyelvbe. Ez az igazság szerintem minden nem tudományos státusú diszkurzusfajtára vonatkozik, így a történelemre is. A történelem nem tudomány. Hogy akkor micsoda? A történelem kutatásának számtalan különféle módja és még több oka van. Még sincs lehetőségünk arra, hogy megállapítsuk a történelem elemzésének egzakt szabályait és módszereit. Az egyedüli, amit tehetünk, hogy áttekintjük a történetírás történetét, és megállapítjuk, hogy csak stilisztikai variánsok léteznek. A történészek mindig azt hiszik, hogy az éppen aktuális módszer a történelemkutatás leghelyesebb útja. Ez naivitás. A történelmi események per definitionem megismételhetetlenek. Nem tudjuk őket újra meg újra előállítani, mint a laboratóriumban a fizikai kísérleteket. A történelmi eseményeket nem lehet újra meg újra megtapasztalni. Ezért nem lehet empirikus módon vizsgálni őket. Elemezhetők viszont más, nem empirikus módokon. Egy biztos: nincs végérvényes módszer a probléma megoldására, nem tudható, hogy mi a legjobb segédelmélet a történelem tanulmányozásához. Michelet-ről például az jut eszünkbe, hogy „Hát ez rémes, mi sokkal jobbak vagyunk nála. Milyen naiv volt". A mai történészek Voltaire-ről, Rankéról, Burckhardtról szólva megjegyzik: „Ők a történetírás számos módszerével kísérleteztek. Érdekesek mint írók, de a történetíráshoz a mi módszerünk alkalmasabb." Úgy gondolom, hogy az ilyesmi mindig csak illúzió. Nem lehet egyszer s mindenkorra eldönteni, hogy az emberek hogyan viszonyuljanak a múlthoz, elsősorban azért nem, mert a múlt a fantázia szülötte. A múlt nem létezik. Kutatni is csak azoknak a dolgoknak a prizmáján keresztül lehet, amelyek a múlt létezésének következményeként ránk maradtak." E. D. : Kiválasztottam néhány filozófust és kritikust, akik hatással voltak az ön történetírás-elméletére. Arra kérném, hogy mondja el, ön szerint melyek elméletük legfontosabb tézisei. Kenneth Burke, H. W.: Burke a tagadás filozófusa és a diszkurzus teoretikusa. Egyszer azt mondta, hogy az ember az egyedüli állat, amely képes azt mondani, hogy „nem". A tagadás az emberi beszéd különleges jellemzője. Az állatok el tudják hárítani maguktól a dolgokat, de nem tudják azt mondani, hogy „nem". Burke egész nyelvelméletét erre a megfigyelésre alapozta, és nemcsak az irodalomkutatásban, hanem a filozófiában is alkalmazta. Sok esetben azt mondhatjuk, hogy Burke a tagadás tagadásának filozófusa. Számára nincs társadalomtudomány itt, filozófia ott, irodalom meg valahol másutt. Csak continuum van. E. D.: Michel Foucault. H. W.: Azt hiszem, amit ő csinált, az ellentörténelem. Archeológiai és genealógiai koncepciója arra buzdít, hogy a sutba dobjuk a történeti kutatások hagyományos elvét. Foucault-nak Az őrület történetében egyik lényeges tanítása az, hogy a lelki egészség fogalmát nem lehet konceptualizálni anélkül, hogy ugyanakkor ne konceptualizálnánk az őrület fogalmát.Mert ahogy Freud mondta, minden egészséges elmében lakozik egy csepp őrület, és minden őrületben van egy parányi értelem. Itt megint continuummal, s nem ellentétpárral van dolgunk. Foucault egomániás volt, súlyos személyiség. Csak egyszer találkoztam vele, de úgy érzem, azonos hullámhosszon voltunk. E. D.: Paul Ricoeur. H. W.: Ricoeur régimódi filozófus a szó tizenkilencedik századi, hermeneutikai értelmében. Ami nála inspiráló, az elméjének tágassága. Mindent a legszélesebb skálán képes fölfogni. Ezért van az, hogy ha egy érdekes filozófussal találkozik, nagy nyitottsággal fogadja. Egy elméletből igyekszik mindig a maradandó téziseket kiválasztani. Tetszik ez az ízlésbeli liberalizmusa. Ricoeur sok fontosat tud mondani a szimbólumokról. Ő a szimbolikus formák filozófusa, Cassirer nyomán halad. Mégis úgy gondolom, hogy Ricoeur ma már passé. Ez a tizenkilencedik századi európai hagyomány már a múlté." E. D.: Roland Barthes. H. W.: A maga korának Barthes volt a legeredetibb, leginvenciózusabb kritikusa. Amikor halálhírét megtudtam, nagyon megrendített. Akkor jöttem rá, mennyire vártam mindig újabb írásait. Biztos lehettem benne, hogy megint valami nagyon eredeti szöveggel rukkol ki. E. D.: Jacques Derrida. H. W.: Egyik írásomban Derridát „abszurdista kritikusnak" (absurdist critic) neveztem. Általában mindenki úgy vélte, hogy ő az abszurd filozófusa, s nem ő maga abszurd. Én az „abszurdizmus" kifejezést egzisztenciális értelemben használtam. Derridát az ellentmondások, az abszurd filozófusának állítottam be. Mégis mindenki azt gondolta, hogy barátságtalan szándékaim voltak vele kapcsolatban, ami természetesen nem igaz. Nehéz naprakészen követni a Derrida-szövegeket. Számomra Derrida az a filozófus, aki megmutatta, hogyan kell elemezni a különböző oppozíciókat, amelyeket az egyes ellentétek közötti viszony konceptualizációja és jellemzése során állítunk fel. Azt hiszem, ez az ő alapvető funkciója. Derridát kedvelem, amiért tudatos kívülálló tud maradni a francia szellemi életben. E. D.: Richard Rorty. H. W.: Rorty újjáélesztette a pragmatizmus amerikai változatát. James, Dewey és Peirce pragmatizmusa az egyetlen eredeti amerikai filozófia, amit Amerika hozott létre. Rorty pedig az az ember, aki e filozófiát kivezette a zsákutcából, ahová Dewey halála után került. Rortynak a kartéziánus filozófiáról szóló könyve, a Philosophy and the Mirror of Nature kiváló mű, amely nagy hatással volt az idealistaellenes gondolkodásra.14 Mégis úgy gondolom, hogy Rorty túlságosan etnocentrikus, túlontúl Amerikára koncentrál. Az amerikai egyetemi élet elemeit alkalmazta a társadalom egészére, általános szabályként állítva be őket. Az amerikai oktatási rendszerben tetszik nekem az, hogy a társadalom mint 43 FEHÉR TROPOLÓGIA, AVAGY HAYDEN WHITE ÉS A TÖRTÉNETÍRÁS ELMÉLETE