2000, 2018 (30. évfolyam) május
Lengyel László: Hazabüszkeségről
osztrákokat, amit nem bírt volna elképzelni, mert nem akart elképzelni. Más szóval, a képzelete azért volt bátortalan, mert sejtette, hogy a sikereivel ő sem tudna egyebet kezdeni, mint visszaélni velük; mondhatjuk úgy is, bizonyos alázat fékezte cselekedeteiben, csakugyan rejtelmes, megfoghatatlan módon, belső erkölcsi egyensúlyként. [...] Mit tegyek? Énnekem a sok katona közt legjobban egy civil tetszik, Clark mérnök úr, akit látok aggodalmasan és szakértően vacakolni dugattyúival és hengereivel, amint kifogástalanul elrontja azt az átkozott szivattyút, nehogy az az átkozott tábornok kipumpálhassa a vizet, s látom, amint harmadszor is ugyanazokkal a szavakkal üzen vissza az ágyából: »Sajnálom, de átkozottul beteg vagyok.« S ő az, Budapest város igaz polgára, Clark Ádám, aki száz év múlva hiányozni fog onnét, hogy megvédje hídját a katonáktól.”11 A nemzeti könnyekről Bálványos A rendszerváltozás utáni évben még többször mentem le Erdélybe, mint előtte, részben a rokonaimhoz, részben, hogy megtapasztaljam a romániai új világot. 1991 tavaszán keresett meg Németh Zsolt a Fideszből. Jól ismertem a közgazdasági egyetem Széchenyi Kollégiumából, de találkoztam vele a második Lakitelki Találkozón épp úgy, mint a Fidesz rendezvényein, ahová rendre elhívtak. Tudtam, hogy apja sokat tett a Ceausescu-rendszerből életüket kockáztatva menekülőkért, s hogy ő maga is rendre átjár Erdélybe. Most arra kért, hogy az erdélyi fiataloknak szervezett, nyári bálványosi táboruk előadója legyek. Kisbaconban leszek akkor, válaszoltam elgondolkodva, onnan át tudok menni. A Benedek-ház előtti Macskás kicsiny hídja mellett szálltunk autóba nagynénémmel, Benedek Elek unokájával és unokahúgaimmal, hogy fölkapaszkodjunk Bálványosfürdőre. A hegyoldalban itt-ott sátrak álltak, fiatalok s idősebbek ültek vagy sétafikáltak a füvön. Nem volt ott különösebb szervezés, se nagyobb fogadtatás, csak meleg kézrázások és csontropogtató ölelések ismert és ismeretlen emberekkel. Arra emlékszem legszívesebben, hogy a becsült Fábián Ernő, akit személyesen sose láttam addig, csak könyvéről írhattam, odajött és sírva mondta, mit jelentett neki, hogy írtak róla abban a legsötétebb korban Budapesten. Miről beszéltem, miről nem, nem emlékszem, de alighanem a szabadságról, a nemzeti önrendelkezésről, a transzszilván gondolatról. Liberális 26 C1 2000