A DUNÁNÁL - 2001. PRÓBASZÁM
A szabadság aktusa (Kolon István interjúja Kertész Imrével)
A szabadság aktusa Kertész Imre 1929-ben született. Sorstalanság című regényében az általa is megjárt auschwitzi poklot jeleníti meg. A könyv a holocaust irodalmának világszerte elismert alapműve lett. Kertész Imre egyik legnépszerűbb írónk külföldön, életművét tavaly Herder-díjjal tüntették ki. - Több mint fél évszázadnyi, olyan rendszerekben eltöltött élet után, amelyek nem voltak szabad rendszerek, milyen érzés íróként egy évtizede szabad államban élni? - Az az elhatározás, amikor 1954-55-ben úgy döntöttem, hogy író leszek, éspedig olyan író, aki nem illeszkedik bele az itteni rendbe, az irodalmi közéletbe, ez maga egy fantasztikus elhatározás volt. Egy ellenállhatatlan parancs, és számomra teljesen világos volt, hogy az ember, nyilván annak ellenére, hogy a lehetőségek szűkre szabottak, szabadon cselekszik. Nálam tehát az írással összefüggésben kezdődött a szabadság. Mindenféleképpen arról volt szó, hogy valami abszolút egzisztenciális változtatást kell végrehajtani ahhoz képest, ahogy akkor éltem a Rákosiérában. Ettől a pillanattól kezdve minden, amit a továbbiakban tettem, az szükségképpen a szabadság aktusa volt, mert hiszen elhatározni, hogy az ember író lesz, elhatározni, hogy milyen író lesz, elhatározni, hogy amit írni fog, semmiképpen sem fog beleilleni az itt uralkodó trendbe, az uralkodó irodalmi és ideológiai szisztémákba, tudván, hogy biztosan bajaim lesznek, de kitartani: ezek következetes és világos dolgok voltak. Meg akartam írni a sorstalanság állapotát, és a lényeg ez volt. Hogy ennek a megírása a külső körülményekkel egyezik-e vagy nem, csak rossz álmaimban és kietlen és kényelmetlen szabadidőmben foglalkoztatott, így aztán, ami létrejött, az a tárgy megírásának a kényszere volt, s az eredmény tárgyszerű is lett. Egyáltalán nem számított, hogy valakiknek kell vagy nem kell. A tárgyhoz kötött regény volt annyiban, amennyiben nem arra törekedtem, hogy jó regényt írjak. Arra törekedtem, hogy a tárgyat írjam meg, évtizedeken keresztül írtam, és az jött ki belőle, ami kijött. És, függetlenül az esztétikai minőségétől engem az eredmény kielégített, mert láttam, hogy a célt, amit kitűztem magam elé, azt megcsináltam. - Ez, tehát a Sorstalanság az első könyv, 1975-ben jelent meg. Ekkor Ön 46 éves volt. A mai, mondjuk úgy, szabad világban, úgy tűnik, aránylag későn, a krisztusi kor után jelentkeznek a prózaírók első jelentősebb műveikkel. A második világháború előtti írók közül többen már ennél fiatalabb korukban is alkottak maradandót. - Az írói szakmában döntő változások következtek be. Sőt azt hiszem, hogy a művészet minden ágára vonatkozik ez, tehát mondjuk egyszerű szóval, minden nehezebb lett. Ma már nagyon sok mindent kell tekintetbe venni. Azt, hogy mi történt közben. Tekintetbe kell venni a második világháborút, egy soha nem látott történelmi képződmény félelmetes működését, a koncentrációs táborokat, a sztálinizmust, szóval ezek mind borzasztó nehézzé tettek mindent a művészetben. Sőt, én azt hiszem, hogy a művészet mindezt már korábban megálmodta, a festészetben is látszik: már a század elején döntő problémákkal küszködtek, amelyek megváltoztatták a festészetet. Ugyanúgy megváltozott a zene, az atonalitásra tért át, ami egész egyszerűen azon alapul, hogy az értékek többé nem univerzálisak, nem egységesek többé. Ha pedig nincsenek egyetemes értékek, akkor nem lehet alaphang. Ilyen alaphang pedig, amely a morális, etikai közmegegyezésen alapul, ez már a századelőn érezhetően nem A DUNÁNÁL 2001. szeptember