A DUNÁNÁL - 2002. SZEPTEMBER (1. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM)
Kerényi Frigyes: Petőfi Sándornak
Ősszel észak felé vettük az irányt. Munkám Dániába szólított. Koppenhágában találkoztunk Évával, ahol koncertet adtam az ottani rádióban. Ekkor futottam össze véletlenül Ormándy Jenővel. Koppenhágából Aarhusbe utaztunk, majd onnan egy zsúfolt kompon Fredrikshavenből a svédországi Göteborgba. Stockholmban részt vettünk a Nemzetközi Kortárs Zenei Társaság világzenei ünnepségén. Ezeket az ünnepségeket mindig más városban rendezik meg. Néha bizony unalmasak, mert a közönség távollétében gyakran csak a komponisták és a kritikusok sértegetik egymást. A művek kiválasztása egy nemzetközi zsűri dolga. Sokszor elcsodálkozom a zsűrin? 1922-ben Salzburgban ott voltam e társaság alapításánál, akkor - többek között - Bartók és Berg műveit mutatták be. A svéd konyha viszont kitörölhetetlenül megmaradt emlékezetemben. Felejthetetlenek a gazdag halételek: hal előételként, főételként és desszertként - de mindig bőségesen, kifinomult változatossággal elkészítve. Stockholm szépségét pedig felesleges leírni. 1967-ben ismét eljött Cincinnatiba Arthur Rubinstein, Rudolf Serkin és Rosztropovics, az orosz mestercsellista. Az egyetemen ezúttal John Cage vendégtanítása volt a fő attrakció. Szinte semmiben sem értettünk egyet. Jómagam - Schönberg találó kifejezésével - feltalálónak és Kerényi Frigyes Petőfi Sándornak Hogy is ne szóljak vissza pár soron Dalodra, te pogány Anakreon, Ki még az égben is, kemény dolog! Csak bort s szerelmet énekelni fog. Őszinte vagy, lepletlen, egyenes, Ki álvirágot dísznek nem keres, De nyílt szavadra, pajkos verselő, Még engem is vehetnek ám elő! Mámorvitéznek tarthat annyi lány, S szakadni fog kosár kosár után. Csépelni fognék akkor lantodon, Míg összetörném, rossz Anakreon! Tudod, borospohárt szép hölgy utál, Mert véle tán vetélkedésre száll: Bírván, mi szinte gyújt és mámorít, Bűvös szemeknek gyémántkelyheit. Oh, amióta ittam ily pohárt, Mellemben a szív tétovázva járt. És én a többit bár meg nem vetem - Minden borok fölött ezt szeretem! Nem árt talán egy kis nyilatkozás. Jobb, szólok én, mint szóljon róla más. És most tehozzád elpártolt színész, Ne bánd, hogy álmod feledésbe vész! Ha több lett volna álomnál, tudom, Te meg nem álltál volna félúton. De álom, álom, tarka buborék Fog még teremni másutt is elég! Színész mit épít, dől még kéz alatt, Egész országa néhány pillanat. Mi boldogabb, kit istenünk szeret, Oltván belé teremtő szellemet, Hogy zengené, mi mást titkon hevít, A földi lét örök szentségeit. Szivén ragadta egykor ősömet, Szárnyára kaphat újra engemet, És a nagy éjben alvó unokát... Ezt gondolom, emlékezvén reád. Nagy színpad ez, élhetsz-e színpadon Kín és gyönyör közt, hírben, szabadon! Mert hol megannyi szárny emelkedik, A dal bilincse is majd megtörik. S a dalnak, melyet itt-ott hó fedez, Meleg napokban koszorúja lesz! Reményeink tavasz sugárzanak, Legyünk mi benne zengő madarak: Pacsirtanép, föld és éggel rokon, Keltvén, riasztván ékes hangokon, A honmező hogy népesülne fel; S tegyük örömmel, amit tenni kell! Írtad: szeretsz s égen szeretettel, Miből föléd búnak felhője kel. Most minden órán írnod kellene: Fájó kebelből legszebb a zene. Ha újra látod a szép gyermeket, Mely jó szivednek másvilága lett, Csókold meg, mondván: ezt egy jó barát Lehelte a nagy távolból reád, Ki híven érti lángtelt kebelünk, Ki nem perel s okoskodik velünk, Hogy, sorsnak, észnek ellenére bár, Köztünk a szerelem villáma jár. 61 A DUNÁNÁL «-— 2002. szeptember