A Falu, 1997 (12. évfolyam, 1-4. szám)
1997-03-01 / 1. szám
1997. TAVASZ XII. ÉVF. 1. SZÁM Tóth Árpád LÉLEKTŐL LÉLEKIG Állok az ablak mellett éjszaka S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd Távol csillag remegő sugarát. Billió mérföldekről jött e fény, Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanul S ki tudja, mennyi ezredéve már. Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált s szememben célhoz ért S boldogan hal meg, amíg rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét. Tanultam én, hogy általszűrve a Tudósok finom kristály műszerén, Bús földünkkel s bús testemmel rokon Elemekről ad hírt az égi fény. Magamba zárom, véremmé iszom, És csöndben és tűnődve figyelem, Mily és bút zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem? Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milliom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át? Óh, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Szíriusz van tőlem távolabb. Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Óh, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Óh, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát , köztünk a roppant, jeges űr lakik!