A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-30 / 26. szám
A HÉT ANKÉTJA Kerekasztal-beszélgetés A JÓBARÁT BEKE GYÖRGY: A Jóbarát mindhárom kezdeményezése lelkestette a magyar gyemekolvasókban a közösségi értékű egyéni cselekvés vágyát, az alkotókészséget, önálló munkára nevelt és akaratlanul is tudatosította bennük nemzetiségi sajátosságaikat, ezzel együtt is román néppel való együttélés történelmi hagyományait. Első kérdésem az lenne: kinek az ötlete volt az első verseny, a „Vart ruhát Zsuzsi babának " és miként illeszkedett ez bele a Jóbarát egész tevékenységébe? HADAI JENŐ: A Pionírszervezet Országos Tanácsának lapja vagyunk, a szervezet nevelő minkáját kívánjuk mindenben támogatni. Célunk ugyanaz, mint román testvérlapunknak, a Cutezatorii-nak, de mivel a magyar pionírokhoz, iskolásokhoz szólunk, nyilvánvalóan sajátos feladataink is vannak. Ilyen feladatunk nemzetiségi létünk tudatosítása a gyermekekben. Igyekszünk felébreszteni bennük az egyenjogúság érzését, megismertetni hazafias kötelességeiket, ezzel összhangoson ápoljuk haladó hagyományainkat, népi kultúránkat, anyanyelvünket. Mindhárom versenyünk jól beilleszkedik ebbe a feladatkörbe. Ki kezdeményezte a ruhavarró versenyt és miért? 1970-es tervünk kidolgozása során merült fel a gondolat, hogy segítenünk kellene a gyermekek gyakorlati foglalkoztatását. A fiúk számára már régebb folyt a kistechnikusok versenye. Takács Gizella javasolta, hogy indítsunk valamilyen versenyt a lányok számára is. A lányok kedvenc játéka a baba, hát varrjanak a babának ruhát, de ne akármilyent, hanem a helyi népviselet mintájára. B. GY.: Miként fogadták az olvasókalap felhívását? TAKÁCS GIZELLA: Elejétől kezdve nagy érdeklődést tapasztaltunk. Ezt talán annak is köszönhetjük, hogy nem részmunkát kértünk, hanem egész babaöltözetet. Tapasztalatom szerint a gyermekektől a gyakorlati foglalkoztatásban sosem szabad valami apró részletfeladat elvégzését kérni, ,a gyermek alkotókészségét kell felkelteni, kombináló képességét, fantáziáját. A szerkesztőségünkbe beérkező levelekből láthattuk, hogy mindenütt nagy volt az izgalom a leánykák körében, sőt, még a fiúk is jelentkeztek ruhavarrásra. Hirtelen a széki Tamás Zoli jut eszembe, aki nem hagyott nyugtát az édesanyjának, amíg nem tanította meg varrni. Egy nagygalambfalvi nagymama két szemüveget is tehett, hogy segíthessen varrni az unokáinak. A szülők mindenütt pártfogolták kezdeményezésünket, irányították a gyermekek munkáját. Vagy háromszáz babaruha érkezett be, ebből válogatták ki a megőrzésre szánt 150—160 darabot. Természetesen, magyar népviseletek alapján varrták a babaruhákat, de ahol ilyen már nincs, más népviseletet is beküldtek, így avasi román, szerb, sváb és szlovák népviselet mintájára varrt ruhadarabokat. B. GY.: Szentimrei Judit, a romániai magyar néprajztudomány ismert művelője kezdettől fogva részt vett a babaruha-varró verseny irányíásában, hogyan látja ő, a szakember, e mozgalom jelentőségét és értékét, nem is annyira aversenyző gyermekek, mint inkább a tudományosság szempontjából? SZENTIMREI JUDIT: Talán mégis a gyermekekkel kezdeném, hiszen nagy eredmény volt az, hogy fel tudtuk kelteni érdeklődésüket sajátos nemzetiségi hagyományaink iránt. A gyermekek aztán a mozgalom igazi motorjaivá váltak, szüleikhez, nagyszüleikhez fordultak és megmozdultak a faluk, hogy minél hitelesebben, szakszerűbben mutathassák be, ha csak egy babaruhán is, saját népviseletüket. A gyermekek nagy buzgalmukban felkeresték a falu legidősebb szövő asszonyait, akik annak idején a székely rokolyákat szőtték, a csizmadiákat, akik értettek a hajdani csizmák készítéséhez, mindenkit, aki tudott mondani valamit a falu élő vagy már csak emlékezetben őrzött néprajzi hagyományairól. Mindezek eredményeképpen olyan európai viszonylatban is érdekes népviseleti gyűjteményt hordtak össze, amelyet Gheorghe Foc?a, a bukaresti falumúzeum igazgatója egyedülállónak minősített. Elfelejtettem mondani, hogy már eleve, első felhívásunkban figyelmeztettük a gyermekeket, hogy csak eredeti népviselettel foglalkozzanak. Sok helyen színpadról ismert mű-magyar, operettmagyar ruha váltotta fel az igazi népviseletet. Ez a mű-népviselet első látásra talán csillogóbb, tetszetősebb, de a gyermekeket óvnunk kellett tőle, hiszen esztétikailag is nevelni akartuk őket, arra ösztökélni, hogy mindenütt keressék meg az ősi, eredeti viselet nyomait... B GY.: A hétfalusi csángó népviselet például az idők során olyan rézműves holmikkal vált „csillogóbbá", amelyek nem voltak egyebek vásári portékánál. A néprajz iránt érdeklődő helybeli értelmiségiek buzdítására sok helyen ezeket Móricz Zsigmond úgy tartotta, hogy az első tíz esztendő a legdöntőbb időszak minden ember életében. Ha ezt az időhaárt még vagy öt évvel megtoldjuk, akkor teljes bizonyossággal elmondhatjuk, hogy a másfél évtizedes élmények elhatározó módon kihatnak az ember jellemére, erkölcsére, érdeklődési körére és világszemléletére. Tehát közösségi hovatartozására, nemzeti, nemzetiségi és internacionalista öntudatára. Ilyen összefüggésekben tekintve, rendkívül megnövekszik a gyermeklapok szerepe, felelőssége sok egyéb között ennek az önismeretnek a megalapozásában. Romániai magyar gyermekeink számára az első találkozás az újsággal: a Napsugár, amely mindenkor feladatának érezte az alkotó önismeret kinevelését olvasóiban, az utóbbi időben pedig még jobban elmélyítette a gyermekekben a saját hagyományok hazafiságra nevelő szeretetét. Az ötödik osztályba lépő gyermek a Jóbarátot kapja a kezébe. A romániai pionírok magyar hetilapja az utóbbi három esztendőaz odatapadt elemeket lehántották az eredeti népviseletről Viselettörténetileg, tudományos szempontból hozott-e valami újat a verseny? SZ. J.: A Zsuzsi-baba mozgalom segítségével például nyomon tudtuk követni a székely harisnya fejlődését. A gyímesi csángóknál a posztó harisnya még női lábszárvédőként használatos. A moldvai csángóknál csak két hosszú „láb“, de már férfiviselet. Később kap fenékrészt például a hétfalusi csángóknál. Így alakult ki az ismert székely harisnya. Érdekes a csángóknál használatos „ujjas“ is, amely Andris-babán jött be. Ugyanis a „Varrj ruhát Zsuzsi-babának“ mintájára meghirdettük a férfi viseletek versenyét is. Ez az ujjas a szó szoros értelmében ujjas, két ujj, amit a bőr mellrevaló alá vettek föl, és hátul két pánttal, esetleg madzaggal volt összekötve. Nagyon érdekesnek találtam a décsei menyasszonyi ruhát. Azt bizonyítja, hogy a később alsó ruhává lett pendely és hosszú ing valamikor még ünnepi viselet volt. A szakemberek eddig bizonyos néprajzi jelenségeket csak egyes helyeken tudtak megfigyelni, most mindenünnen jött be anyag, tehát össze lehetett hasonlítani, így érdekes kapcsolatot állapítottunk meg a moldvai csángók és a Kolozsvár melletti Györgyfalva hímzéseiben és színvilágában. B. GY.: A folklór ugyanezt a közös vonást bizonyítja. Kallós Zoltán szinte teljesen azonos szövegű és dallamú lakodalmi dalt jegyzett le a moldvai csángók közt és a Szamos menti Décsén. SZ. J.: Eddig csak Lészpedről kaptunk anyagot. Különben Moldvából, a Gyímesből és Décséről érkeztek a legrégibb ruhadarabok. Nagyon érdekes, hogy a lészpedi katrinca mintegy őse a kalotaszegi muszulynak. Lepelszoknya, de még házilag szőtt anyagból, szintén pirs csíkkal, ami elöl feltűzve ugyanazt a hatást kelti, mint a kalotaszegi muszuly, de a kalotaszegi már bolti anyagból és táncolva készül, szóval a bolti anyagnak megfelelően gazdagítják. B. GY.: Így váltak hát a babaruhák készítői, pionírok és iskolások a néprajz tudományának munkatársaivá. SZ. J.: Meggyőződésem, hogy a gyermekekkel hegyeket lehet megmozgatni. De a verseny túl is nőtt a gyermekek körén, valóságos társadalmi összefogás alakult ki körülötte. Torockón például az elkészült babaruhát a falu ítélete elé bocsátották: képviselheti-e őket? Az aranycsipke hiányzott a páriáról. Egy öreg néni hazaszaladt, a láda mélyéről előszedte a csipkét és hozta. Enélkül nem is lett volna igazi torockós a menyasszony. T. G.: Annyit tennék hozzá ehhez, hogy a ruhákkal együtt részletes leírásokat küldtek be, hogy miként öltöztessük fel Zsuzsi-babát, illetve Andrist. A versenynek ezt a részét már a szentgyörgyi múzeummal közösen bonyolítottuk le. GAZDA KLÁRA: Múzeumunkban rendeztük meg a Zsuzsi-baba kiállítást. Ekkor határoztuk el, a Jóbaráttal közösen, hogy versenyt indítunk Andris-baba ruhájának megvarrására is. Mintegy száz férfiruha érkezett be. Minden néprajzi tájegységből. B. GY.: El is térhetnénk a második verseny, a játékkészítő mozgalom történetére. H. J.: Úgy éreztük, hogy a babaruha-varró versenyt valamiképpen folytatni kell. Mivel kihalóban van az a nemzedék, amely gyermekkorában még népi játékokkal szórakozott, azt gondoltuk, mentsük meg a hajdani játékokat. A legilletékesebb szakemberek álltak ebben is mellénk. Hadd említsem meg Szentimrei Judit fáradságot nem ismerő igyekezetét, Nagy Jenő szíves támogatását a ruhavarró versenyben. A játékben egyebek mellett három országos versenyt indított el és irányított. Elsőnek a „Varrj ruhát Zsuzsibabának“ népművészeti verseny mozgatta meg a hetilap olvasóit, ezt követte a „Síppal-dobbal“ játékkészítő verseny, majd a most folyó gyógynövénygyűjtő mozgalom, „Ezerjófű“ címmel. Mindhárom kezdeményezést, de különösen a népviselet-varró versenyt egész „felnőtt“ sajtónk, egész közvéleményünk méltóképpen felkarolta, oldalas cikkek jelentek meg irodalmi folyóiratainkban, napilapjainkban, a mozgalom igazi közüggyé lett. E versenyek tanulságait kívánja összegezni ez a kerekasztal-beszélgetés Bukarestben, a gyermeklap szerkesztőségében. Részvevők: SZENTIMREI JUDIT néprajzos, főiskolai tanár, GAZDA KLÁRA néprajzos, a sepsiszentgyörgyi múzeum munkatársa, HADAI JENŐ főszerkesztő, TAKÁCS GIZELLA, a Jóbarát főtitkára, FORRÓ LÁSZLÓ író, valamint BENIE GYÖRGY író, aki A Hét felkérésére a beszélgetést vezette, készítő és leíró versenyben ifjú Kós Károly és Faragó József, valamint Vita Zsigmond nyújtott hathatós segítséget a szerkesztőségnek. Mostani Ezerjólű gyógynövénygyűjtő versenyünket dr. Rácz Gábor és ifjú Szabó T. Attila irányítja. FORRÓ LÁSZLÓ: Elgondolásunk az volt, hogy készíttessük el a gyermekekkel saját játékaikat és azokat, amelyekkel apáik, szüleik, nagyszüleik játszottak. A pionírszervezetnek van egy kincskeresők elnevezésű mozgalma, amelynek keretében átfogóbban gyűjtik a helyi hagyományokat. Nekünk egyrészt sajátos, nemzetiségi szempontból kellett a gyűjtés célját kitűznünk, másrészt úgy kellett megválasztanunk a kutatás tárgyát és módszereit, hogy az újság révén irányíthassuk. Tehát nem a tanító, a tanár, az oktatóparancsnok állt a gyermekek mellett, s mondta, hogy most ezt vagy azt tegyék, hanem éppen fordítva: a gyermekek faggatták a felnőtteket egykori játékaikról. Miért tartom fontosnak a játékok összegyűjtését? Mert a tizenkettedik órában történt, hiszen amíg szellemi néprajzi anyag más úton is bőségesen gyűlt (dalok, mesék, szokások leírása), a tárgyi néprajzi anyag sokkal szegényebb. Vitáztunk előbb egymással, hogy megmondjuk-e a gyermekeknek, ők most tudományos munkát végeznek, aztán a középutat választottuk: sejtettük velük, hogy amit tesznek, tudományos értékű cselekedet. Egy részüket ez is lelkesítette, másokat csak a játékok szeretete. A Jóbarát olvasóinak zöme falusi gyermek. Sikerült megmozgatnunk azt a gyermekréteget, amelyik különben a közösségi akciókban alig vesz részt, nem leveleznek a szerkesztőséggel, de ügyes a kezük, éles a bicskájuk és szeretnek fúrni-faragni. Ezt a látszólag passzív réteget sikerült munkába állítanunk, ami nagy eredmény. A játékkészítő verseny is tömegjellegűvé vált, mint a népviselet-varrás. Mintegy ezer nevezés érkezett a versenyre, megmozdultak megint a falvak. A versenyzők hatezer tárgyat küldtek be, ebből mintegy négyezret a bíráló bizottság múzeális értékű anyagnak nyilvánított. Hatszázat, ízelítőként, a szentgyörgyi múzeumban kiállítottunk. B. GY.: E hatalmas anyagból mi az, ami leginkább bizonyítja a gyermekek szemléletét, ügyességét? És van-e a gyermekjátékoknak is nemzeti, nemzetiségi sajátosságuk, mint a népviseletnek? F. L.: Az egész anyagot még nem sikerült feldolgozni. Csak a játékok leírása 2700 gépelt oldalnyi szöveg. Amíg a gyűjtemény nem lesz teljesen és megbízhatóan áttekinthető, addig végleges tanulságokat aligha lehetne levonni. Anynyi bizonyos eddig, hogy a gyermekjátékok például rengeteg archaizmust őriznek. Felbukkant néhány helyen a sámánizmus nyomait viselő játék. Szárazpatakon ezt „mennybemenősdinek“ hívják. Lényege az, hogy levágnak egy nagyobb ágat, az aljára apró kampókat akasztanak. A gyermekek beledobják bicskájukat a földbe, s akttnek a bicskája belemegy, megáll a földben, az egygyel feljebb teszi a maga kampóját. Az nyer, az „megy az égbe“, aki először ér fel a legfelső ágra. Ugyanez a játék beérkezett egy rugozfalvi gyermektől is, aki Erdőfülén gyűjtötte, ott „égbenyúló“ a neve. Csíkszentkirályon is játsszák, ott azonban létrával. Mondom, ez a gyűjtemény még nincs feldolgozva. Sokan ajánlották fel ehhez a segítségüket, például Kiss Ilona petrillai tanárnő, akinek növendékei közösen vettek részt a versenyben. Kiss Ilona a dr. Kós Károly tanítványa volt, és miként tudtunkra adta, nyári szabadsága idején, önkéntes munkában, szívesen szerkesztőségében Beke György, Takács Gizella, Szentimrei Judit, Hadai Jenő, Gazda Klára, Forró László 2 / A HÉT, III. ÉVF., 26. SZÁM