A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-30 / 26. szám

A HÉT ANKÉTJA Kerekasztal-beszélgetés A JÓBARÁT BEKE GYÖRGY: A Jóbarát mindhárom kezde­ményezése lelkestette a magyar gyem­ekolvasók­­ban a közösségi értékű egyéni cselekvés vá­gyát, az alkotókészséget, önálló munkára ne­velt és akaratlanul is tudatosította bennük nem­zetiségi sajátosságaikat, ezzel együtt is román néppel való együttélés történelmi hagyományait. Első kérdésem az lenne: kinek az ötlete volt az első verseny, a „Vart­ ruhát Zsuzsi babának " és miként illeszkedett ez bele a Jóbarát egész te­vékenységébe? HADAI JENŐ: A Pionírszervezet Országos Taná­csának lapja vagyunk, a szervezet nevelő m­in­­káját kívánjuk mindenben támogatni. Célunk ugyanaz, mint román testvérlapunknak, a Cute­­zatorii-nak, de mivel a magyar pionírokhoz, isko­lásokhoz szólunk, nyilvánvalóan sajátos felada­taink is vannak. Ilyen feladatunk nemzetiségi lé­tünk tudatosítása a gyermekekben. Igyekszünk felébreszteni bennük az egyenjogúság érzését, megismertetni hazafias kötelességeiket, ezzel összhangoson ápoljuk haladó hagyományainkat, népi kultúránkat, anyanyelvünket. Mindhárom versenyünk jól beilleszkedik ebbe a feladat­körbe. Ki kezdeményezte a ruhavarró versenyt és miért? 1970-es tervünk kidolgozása során merült fel a gondolat, hogy segítenünk kellene a gyer­mekek gyakorlati foglalkoztatását. A fiúk szá­mára már régebb folyt a kistechnikusok verse­nye. Takács Gizella javasolta, hogy indítsunk valamilyen versenyt a lányok számára is. A lá­nyok kedvenc játéka a baba, hát varrjanak a babának ruhát, de ne akármilyent, hanem a he­lyi népviselet mintájára. B. GY.: Miként fogadták az olvasókalap fel­hívását? TAKÁCS GIZELLA: Elejétől kezdve nagy érdek­lődést tapasztaltunk. Ezt talán annak is köszön­hetjük, hogy nem rész­munkát kértünk, hanem egész babaöltözetet. Tapasztalatom szerint a gyermekektől a gyakorlati foglalkoztatásban so­sem szabad valami apró részletfeladat elvégzé­sét kérni, ,a gyermek alkotókészségét kell fel­kelteni, kombináló képességét, fantáziáját. A szer­kesztőségünkbe beérkező levelekből láthattuk, hogy mindenütt nagy volt az izgalom a leánykák körében, sőt, még a fiúk is jelentkeztek ruhavar­­rásra. Hirtelen a széki Tamás Zoli jut eszembe, aki nem hagyott nyugtát az édesanyjának, amíg nem tanította meg varrni. Egy nagygalambfalvi nagymama két szemüveget is teh­ett, hogy segít­hessen varrni az unokáinak. A szülők mindenütt pártfogolták kezdeményezésünket, irányították a gyermekek munkáját. Vagy háromszáz babaruha érkezett be, ebből válogatták ki a megőrzésre szánt 150—160 darabot. Természetesen, magyar népviseletek alapján varrták a babaruhákat, de ahol ilyen már nincs, más népviseletet is be­­küldtek, így avasi román, szerb, sváb és szlovák népviselet mintájára varrt ruhadarabokat. B. GY.: Szentimrei Judit, a romániai magyar néprajztudomány ismert művelője kezdettől fogva részt vett a babaruha-varró verseny irányí­ásá­ban, hogyan látja ő, a szakember, e mozgalom jelentőségét és értékét, nem is annyira a­­ver­senyző gyermekek, mint inkább a tudományos­ság szempontjából? SZENTIMREI JUDIT: Talán mégis a gyermekek­kel kezdeném, hiszen nagy eredmény volt az, hogy fel tudtuk kelteni érdeklődésüket sajátos nemzetiségi hagyományaink iránt. A gyermekek aztán a mozgalom igazi motorjaivá váltak, szü­leikhez, nagyszüleikhez fordultak és megmozdul­tak a faluk, hogy minél hitelesebben, szaksze­rűbben mutathassák be, ha csak egy babaruhán is, saját népviseletüket. A gyermekek nagy buz­galmukban felkeresték a falu legidősebb szövő asszonyait, akik annak idején a székely rokolyá­kat szőtték, a csizmadiákat, akik értettek a haj­dani csizmák készítéséhez, mindenkit, aki tudott mondani valamit a falu élő vagy már csak emlé­kezetben őrzött néprajzi hagyományairól. Mind­ezek eredményeképpen olyan európai viszony­latban is érdekes népviseleti gyűjteményt hord­tak össze, amelyet Gheorghe Foc­?a, a bukaresti falumúzeum igazgatója egyedülállónak minősí­­tett. Elfelejtettem mondani, hogy már eleve, első felhívásunkban figyelmeztettük a gyermekeket, hogy csak eredeti népviselettel foglalkozzanak. Sok helyen színpadról ismert mű-magyar, operett­magyar ruha váltotta fel az igazi népviseletet. Ez a mű-népviselet első látásra talán csillogóbb, tetszetősebb, de a gyermekeket óvnunk kellett tőle, hiszen esztétikailag is nevelni akartuk őket, arra ösztökélni, hogy mindenütt keressék meg az ősi, eredeti viselet nyomait... B­ GY.: A hétfalusi csángó népviselet például az idők során olyan rézműves holmikkal vált „csillogóbbá", amelyek nem voltak egyebek vá­sári portékánál. A néprajz iránt érdeklődő hely­beli értelmiségiek buzdítására sok helyen ezeket Móricz Zsigmond úgy tartotta, hogy az első tíz esztendő a legdöntőbb időszak minden em­ber életében. Ha ezt az időha­árt még vagy öt évvel megtoldjuk, akkor teljes bizonyossággal elmondhatjuk, hogy a másfél évtizedes élmények elhatározó módon kihatnak az ember jellemére, erkölcsére, érdeklődési körére és világszemléle­tére. Tehát közösségi hovatartozására, nemzeti, nemzetiségi és internacionalista öntudatára. Ilyen összefüggésekben tekintve, rendkívül megnövek­szik a gyermeklapok szerepe, felelőssége sok egyéb között ennek az önismeretnek a megala­pozásában. Romániai magyar gyermekeink szá­mára az első találkozás az újsággal: a Nap­sugár, amely mindenkor feladatának érezte az alkotó önismeret kinevelését olvasóiban, az utób­bi időben pedig még jobban elmélyítette a gyer­mekekben a saját hagyományok hazafiságra nevelő szeretetét. Az ötödik osztályba lépő gyer­mek a Jóbarátot kapja a kezébe. A romániai pio­nírok magyar hetilapja az utóbbi három esztendő­az odatapadt elemeket lehántották az eredeti népviseletről Viselettörténetileg, tudományos szempontból hozott-e valami újat a verseny? SZ. J.: A Zsuzsi-baba mozgalom segítségével például nyomon tudtuk követni a székely haris­nya fejlődését. A gyímesi csángóknál a posztó harisnya még női lábszárvédőként használatos. A moldvai csángóknál csak két hosszú „láb“, de már férfiviselet. Később kap fenékrészt például a hétfalusi csángóknál. Így alakult ki az ismert székely harisnya. Érdekes a csángóknál használa­tos „ujjas“ is, amely Andris-babán jött be. Ugyanis a „Varrj ruhát Zsuzsi-babának“ mintájá­ra meghirdettük a férfi viseletek versenyét is. Ez az ujjas a szó szoros értelmében ujjas, két ujj, amit a bőr mellrevaló alá vettek föl, és há­tul két pánttal, esetleg madzaggal volt összeköt­ve. Nagyon érdekesnek találtam a décsei meny­asszonyi ruhát. Azt bizonyítja, hogy a később alsó ruhává lett pendely és hosszú ing valami­kor még ünnepi viselet volt. A szakemberek ed­dig bizonyos néprajzi jelenségeket csak egyes helyeken tudtak megfigyelni, most mindenünnen jött be anyag, tehát össze lehetett hasonlítani, így érdekes kapcsolatot állapítottunk meg a moldvai csángók és a Kolozsvár melletti György­­falva hímzéseiben és színvilágában. B. GY.: A folklór ugyanezt a közös vonást bi­zonyítja. Kallós Zoltán szinte teljesen azonos szö­vegű és dallamú lakodalmi dalt jegyzett le a moldvai csángók közt és a Szamos menti Dé­­csén. SZ. J.: Eddig csak Lészpedről kaptunk anyagot. Különben Moldvából, a Gyímesből és Décséről érkeztek a legrégibb ruhadarabok. Nagyon ér­dekes, hogy a lészpedi katrinca mintegy őse a kalotaszegi m­uszulynak. Lepelszoknya, de még házilag szőtt anyagból, szintén pi­rs csíkkal, ami elöl feltűzve ugyanazt a hatást kelti, mint a kalotaszegi muszuly, de a kalotaszegi már bolti anyagból és táncolva készül, szóval a bolti anyagnak megfelelően gazdagítják. B. GY.: Így váltak hát a babaruhák készítői, pionírok és iskolások a néprajz tudományának munkatársaivá. SZ. J.: Meggyőződésem, hogy a gyermekekkel hegyeket lehet megmozgatni. De a verseny túl is nőtt a gyermekek körén, valóságos társadalmi összefogás alakult ki körülötte. Torockón pél­dául az elkészült babaruhát a falu ítélete elé bocsátották: képviselheti-e őket? Az aranycsipke hiányzott a páriáról. Egy öreg néni hazaszaladt, a láda mélyéről előszedte a csipkét és hozta. Enélkül nem is lett volna igazi torockós a meny­asszony. T. G.: Annyit tennék hozzá ehhez, hogy a ru­hákkal együtt részletes leírásokat küldtek be, hogy miként öltöztessük fel Zsuzsi-babát, illetve Andrist. A versenynek ezt a részét már a szent­­györgyi múzeummal közösen bonyolítottuk le. GAZDA KLÁRA: Múzeumunkban rendeztük meg a Zsuzsi-baba kiállítást. Ekkor határoztuk el, a Jóbaráttal közösen, hogy versenyt indítunk And­­ris-baba ruhájának megvarrására is. Mintegy száz férfiruha érkezett be. Minden néprajzi táj­egységből. B. GY.: El is térhetnénk a második verseny, a játékkészítő mozgalom történetére. H. J.: Úgy éreztük, hogy a babaruha-varró ver­senyt valamiképpen folytatni kell. Mivel kihaló­ban van az a nemzedék, amely gyermekkorá­ban még népi játékokkal szórakozott, azt gon­doltuk, mentsük meg a hajda­ni játékokat. A leg­illetékesebb szakemberek álltak ebben is mel­lénk. Hadd említsem meg Szentimrei Judit fárad­ságot nem ismerő igyekezetét, Nagy Jenő szíves támogatását a ruhavarró versenyben. A játék­ben egyebek mellett három országos versenyt indí­tott el és irányított. Elsőnek a „Varrj ruhát Zsuzsi­­babának“ népművészeti verseny mozgatta meg a hetilap olvasóit, ezt követte a „Síppal-dobbal“ játékkészítő verseny, majd a most folyó gyógy­növénygyűjtő mozgalom, „Ezerjófű“ címmel. Mindhárom kezdeményezést, de különösen a népviselet-varró versenyt egész „felnőtt“ sajtónk, egész közvéleményünk méltóképpen felkarolta, oldalas cikkek jelentek meg irodalmi folyóira­tainkban, napilapjainkban, a mozgalom igazi közüggyé lett. E versenyek tanulságait kívánja összegezni ez a kerekasztal-beszélgetés Buka­restben, a gyermeklap szerkeszt­ősé­gében. Részvevők: SZENTIMREI JUDIT néprajzos, főis­kolai tanár, GAZDA KLÁRA néprajzos, a sepsi­szentgyörgyi múzeum munkatársa, HADAI JENŐ főszerkesztő, TAKÁCS GIZELLA, a Jóbarát főtitkára, FORRÓ LÁSZLÓ író, valamint BENIE GYÖRGY író, aki A Hét felkérésére a beszélge­tést vezette, készítő és leíró versenyben ifjú Kós Károly és Faragó József, valamint Vita Zsigmond nyújtott hathatós segítséget a szerkesztőségnek. Mostani Ezerjólű gyógynövénygyűjtő versenyünket dr. Rácz Gábor és ifjú Szabó T. Attila irányítja. FORRÓ LÁSZLÓ: Elgondolásunk az volt, hogy készíttessük el a gyermekekkel saját játékaikat és azokat, amelyekkel apáik, szüleik, nagyszü­­leik játszottak. A pionírszervezetnek van egy kincskeresők elnevezésű mozgalma, amelynek keretében átfogóbban gyűjtik a helyi hagyomá­nyokat. Nekünk egyrészt sajátos, nemzetiségi szempontból kellett a gyűjtés célját kitűznünk, másrészt úgy kellett megválasztanunk a kutatás tárgyát és módszereit, hogy az újság révén irá­nyíthassuk. Tehát nem a tanító, a tanár, az ok­tatóparancsnok állt a gyermekek mellett, s mondta, hogy most ezt vagy azt tegyék, hanem éppen fordítva: a gyermekek faggatták a felnőt­teket egykori játékaikról. Miért tartom fontosnak a játékok összegyűjtését? Mert a tizenkettedik órában történt, hiszen amíg szellemi néprajzi anyag más úton is bőségesen gyűlt (dalok, me­sék, szokások leírása), a tárgyi néprajzi anyag sokkal szegényebb. Vitáztunk előbb egymással, hogy megmond­juk-e a gyermekeknek, ők most tudományos munkát végeznek, aztán a középutat választot­tuk: sejtettük velük, hogy amit tesznek, tudomá­nyos értékű cselekedet. Egy részüket ez is lelke­sítette, másokat csak a játékok szeretete. A Jóbarát olvasóinak zöme falusi gyermek. Si­került megmozgatnunk azt a gyermekréteget, amelyik különben a közösségi akciókban alig vesz részt, nem leveleznek a szerkesztőséggel, de ügyes a kezük, éles a bicskájuk és szeretnek fúrni-faragni. Ezt a látszólag passzív réteget si­került munkába állítanunk, ami nagy eredmény. A játékkészítő verseny is tömegjellegűvé vált, mint a népviselet-varrás. Mintegy ezer nevezés érkezett a versenyre, megmozdultak megint a falvak. A versenyzők hatezer tárgyat küldtek be, ebből mintegy négyezret a bíráló bizottság mú­­zeális értékű anyagnak nyilvánított. Hatszázat, ízelítőként, a szentgyörgyi múzeumban kiállítot­tunk. B. GY.: E hatalmas anyagból mi az, ami leg­inkább bizonyítja a gyermekek szemléletét, ügyességét? És van-e a gyermekjátékoknak is nemzeti, nemzetiségi sajátosságuk, mint a népvi­seletnek? F. L.: Az egész anyagot még nem sikerült fel­dolgozni. Csak a játékok leírása 2700 gépelt ol­dalnyi szöveg. Amíg a gyűjtemény nem lesz tel­jesen és megbízhatóan áttekinthető, addig vég­leges tanulságokat aligha lehetne levonni. Any­­nyi bizonyos eddig, hogy a gyermekjátékok pél­dául rengeteg archaizmust őriznek. Felbukkant néhány helyen a sámánizmus nyomait viselő já­ték. Szárazpatakon ezt „mennybemenősdinek“ hív­ják. Lényege az, hogy levágnak egy nagyobb ágat, az aljára apró kampókat akasztanak. A gyer­mekek beledobják bicskájukat a földbe, s akttnek a bicskája belemegy, megáll a földben, az egy­­gyel feljebb teszi a maga kampóját. Az nyer, az „megy az égbe“, aki először ér fel a legfelső ágra. Ugyanez a játék beérkezett egy rugo­zfalvi gyermektől is, aki Erdőfülén gyűjtötte, ott „égbe­nyúló“ a neve. Csíkszentkirályon is játsszák, ott azonban létrával. Mondom, ez a gyűjtemény még nincs feldolgozva. Sokan ajánlották fel ehhez a segítségüket, például Kiss Ilona petrillai tanár­nő, akinek növendékei közösen vettek részt a versenyben. Kiss Ilona a dr. Kós Károly tanít­ványa volt, és miként tudtunkra adta, nyári sza­badsága idején, önkéntes munkában, szívesen szerkesztőségében Beke György, Takács Gizella, Szentimrei Judit, Hadai Jenő, Gazda Klára, Forró László 2 / A HÉT, III. ÉVF., 26. SZÁM

Next