A Hét, 1972. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-07 / 27. szám
D. M.: Kedves Maros László, ha már ilyen véletlenül összehozott a sors, áruld el, hogy milyen körülmények között és miért pont egy Maros menti kisvárosban. Régenben született meg az egyik legelső, felszabadulás utáni magyar és román nyelven írott kommunista lapunk? M. L.: A háború, tehát a véletlen sodort erre a vidékre, de szerintem mégsem a véletlen szülte ezt az újságot. 1944. október 15-én maradtam le a századunktól. Társam jól ismerte a Maros vidékét, így aztán rábíztam máran. Szeresés lépés volt. Néhány nap múlva elértük az immár felszabadult Régent, és én ideiglenes jelleggel ott telepedtem le. D. M.: Ha jól emlékszem, annak idején egy léng lerombolt, a háborútól megrongált és eléggé elhagyatott városka volt. M. L.: Igen, siralmas kép fogadott. A lakosság egy része elmenekült. Így aztán a kisváros egyik napról a másikra megfosztotta magát eredeti nevétől is, Szászrégenből az új, a valóságnak megfelelően Régen lett. Ha Itt most szerénytelenül is hangzik, de a lap javasolta ezt a névváltoztatást. D. M.: No lám, még egy apró, de érdekes történelmi adalék. De menjünk tovább. 1944 október végén tartunk. M. L.: Természetesen azonnal jelentkeztem a város vezetőségénél, a helyi pártbizottságnál. Elmondtam, hogy újságíró vagyok, baloldali lapnál dolgoztam, és konkrét javaslattal jövök: indítsunk egy helyi újságot. „Itt Régenben? — nézett rám kétkedően dr. Anton Mera, az első polgármester. — Kivel, mivel és hogyan?" — szegezte nekem a kérdést. — Azt bízza rám — feleltem túlzott önbizalommal. — Felfedeztem egy tanítót, aki újságíróskodni szeretne. Két ember elég ahhoz, hogy megindítsuk a lapot D. M.: És valóban elég volt... M. L.: Elég, mert első pillanattól kezdve támogatott a párt, és bevontuk az olvasókat a lapcsinálás munkájába, sőt az új demokratikus városvezetőséget is cikkírásra késztettük. D. M.: Hogyan lett kétnyelvű, tehát magyar és román nyelvű a lap? M. L.: Az igazság az, hogy a helyzet, a körülmények, tehát maga az élet diktálta ezt a megoldást. Két lapot kiadni ugyanis nem lett volna erőnk, pénzünk. Időnk, másrészt Régen lakosságának összetétele is igényelte a kétnyelvűséget, a célunk pedig az volt, hogy mindenki kezébe lapot adjunk . Ilyen értelmű javaslattal mentünk a párthoz. Helyesnek tartották az elképzelésünket D. M., így jelent meg tehát 1944. november 15-én a lap 1. évfolyam 1-es száma. Ezen a vidéken az elsők között is első? M. l.s Tudtommal. Igen. De lehet, tévedek, a felszabadult Kolozsvárnak is volt már lapja. Abban viszont biztos vagyok, hogy ez volt a felszabadult Észak-Erdély első román—magyar, tehát kétnyelvű demokratikus újságja. D. M.: Az első szám mégis a Felhívás—Apel fejlécet viselte. Mi volt annak az oka? M. L.: Megvan a története. Ugyanis már be volt tördelve a lap, és készen állottunk arra, hogy indítsuk a kézihajtású nyomógépet, amikor kiderült: nincs hivatalos lapengedélyünk. Mivel háborúban voltunk, felvonulási területen éltünk, a katonai parancsnokságtól kellett volna írásbeli engedélyt kérnünk. Így átváltozott... felhívássá. Lapkinézésű felhívássá! ... D. M.: Érdekes mozzanat sajtónk történetében. M. L.: A 3. számtól kezdve végre felkerült az eredetileg elképzelt és szimbolikus jelentőségű cím: Egyenlőség—Egalitate. Tulajdonképpen programadó elnevezés volt ez, különösképpen sokat mondott azon a történelmi őszön, amikor még csak pár hetes volt Romániában a szabadság, a szomszédunkban háború folyt, és minden alakult, változott, le kellett raknunk egy új világ alapjait. D. M.: Ha jól emlékszem, kettős fogalmat tükrözött a fejléc: részben öt társadalmi igazságtevésre utal az egyenlőség, de ugyanakkor az itt élő románok és magyarok egyenjogúságára is. M. L.: Így gondoltuk mi is. Jobban mondva nemcsak gondoltuk, hanem az első szám vezércikkétől kezdve egészen az utolsó számig a legkövetkezetesebben hirdettük ezeket az eszméket. Persze, most ez, közel harminc esztendő távlatából, igen könnyű feladatnak tűnik. De képzeljük csak el magunkat negyvennégy őszének egyik kisvárosában, nagyrészt elszakadva a központtól, a saját fejünkre és gyér tapasztalatunkra hagyva... D. M.: Szerencsére tapasztalt pártmunkások kerültek a város vezetőségébe. No, meg Marosvásárhely sem volt olyan messze. M. L.: Valóban, a párt irányításával lehetett azzá a lap, amivé lett Mert rengeteg indulat gyűlt fel azon az őszön. Vigyázni kellett arra, hogy mit írunk, ki ellen küzdünk — milyen eszközökkel. Jó érzés arra gondolni, hogy lapunk kiállta az idő próbáját. D. M.: Ma is szinte a lap valamennyi cikkét érdeklődéssel, élvezettel, ahogy mondani szokás, felszisszenés nélkül el lehet olvasni. Különösen az elvi jelentőségű írások szólnak a példázat erejével mihozzánk. Riportjaitok nemcsak ábrázoltak, de jelentettek is valamit. A helyi valóság megelevenítése, hűséges szolgálata éltetőeleme volt a lapnak. M. L.: Talán ezért nőtt egyik hétről a másikra újságunk példányszáma. Az ezres példányszámról felugrottunk kétezerre, a hetente egyszeri megjelenésről a hetente kétszerire. Immár szerdán vagy csütörtökön ás vasárnap kiabálták a rikkancsok azt, hogy „megjelent az Egyenlőség!“, „citiţi Egalitatea!“ D. M.: A lapotok melyik cikkére, riportjára, rovatára emlékszel vissza a legszívesebben? M. L.: Nem a hosszú lélegzetű, míves írások jellemezték a mi szerény újságunkat. A lényeges összefüggések megértéséhez szerettünk volna a magunk módján hozzájárulni és szívvellélekkel azért dolgoztunk, hogy a román nép és az együttélő nemzetiségek közötti természetes kapcsolatot, barátságot, testvériséget elmélyítsük. Egyébként szerkesztőségünkben is egyaránt dolgoztak magyarok és románok, a pár által meghirdetett szellemben. Ezt tükrözte például a Hidak is hidak című vezércikkünk vagy a Félre a fasisztákkall című írásunk, amely többek között a következőket hirdette „Majdnem két hónap telt el a felszabadulás nagy pillanata óta... és vele együtt új korszak állott be: a testvériség és az egyenlőség korszaka Mert egyik fő célunk az itt élő lakosság megbékélése és békés együttélése.“ Vagy ugyanez az építő szellem hatotta át azt az írásunkat, amely első ízben adott hírt a régeni Állami Iskola megnyitásáról. „Felvilágosítunk minden szülőt — írta a lap —, hogy az iskola két tagozatal rendelkezik: egy magyar tagozattal, ahol magyarul, magyar tanítók foglalkoznak a gyermekekkel és egy román tagozattal, ahol román tanerők román nyelven tanítanak ... “ A 7 es számban jelent meg Hősköltemény cím alatt az a riportunk, amely dr. Nicolescu Vazul főorvos áldozatteljes munkáját ábrázolta a háború sérültjeinek, áldozatainak megmentéséért. Mint ahogy most is emlékszem a dr. Groza Viktorral készített interjúnkra és az Egyórás régem beszélgetés, fehér asztal mellett Antalffy Endre alispánnal cimil írásunkra. Természetesen állandóan beszámoltunk a bukaresti politikai eseményekről, és első oldalunkon köszöntöttük a Groza-kormány uralomra jutását. D. M.: Kik voltak a szerkesztőség legtevékenyebb tagjai? M. L.: Alexandra Negrea tanító volt kollektívánk legszorgalmasabb tagja és Lauber Imre gépmester, aki partizánként harcolt a háborúban ... Velük együtt hoztuk ki az első szabad május elsejét köszöntő ünnepi számunkat — vörös fejléccel — és azt a különkiadást, amely öles betűkkel adta hírül a háború végét, a győzelmet, a beköszöntött békét. „Milliók hővágya beteljesült: Éljen a győzelem és a béke!...“ D. M.: Nagy öröm lehetett ezt a különkiadást írni és szerkeszteni. M. L.: Soha olyan sikere nem volt lapunknak mint ennek a különkiadásnak. Valósággal megostromolták a nyomdát. Midenki látni, olvasni akarta, és legtöbben el is tették emlékül ezt a példányt. D. M.: Mikor szűnt meg a lap és miért? Hány szám jelent meg belőle összesen? M. L.: 1945. május 31-én hoztuk ki az utolsó számot. Akkor már országszerte megjelentek a miénknél sokkal nagyobb lehetőségekkel rendelkező lapok. Harmincnégy száma jelent meg ennek a régeni kommunista lapnak, összesen 132 oldalnyi terjedelemben. D. M.: Százharminckét oldal az újjászületés, a testvéri barátság szolgálatában. Úgy érzem, kedves ex-főszerkesztő elvtárs, hogy ennek a lapnak történeti múzeumban a helye. M. L.: Épp ezért ajánlottam fel ajándékként a magyar, illetve a román párttörténeti intézetnek. Örömmel nyugtázták. D. M.: Mi is lezt a beszélgetést DÁNOS MIKLÓS Budapest egyik szerény szerkesztői szobájának sarkában, a befűzött-bekötött lapgyűjtemények között fedeztem fel egy számunkra különösen érdekes újságkollekciót. .Szerény külsejű, vékonyka gyűjtemény, lapjai immár töredeznek, sárgulnak, minden sora a múltat, a történetiséget leheli, de ugyanakkor az úttörés és egy kicsit a maradandóság érzését is. Az Egyenlőség—Egari- Staté kétnyelvű lapot tartottam a kezemben. 1944 őszén jelent meg Régenben. Első pillanatban egy romantikus hevületű gesztusnak tűnik az egész, de mondatainak éles sarkítása, harcos hangvétele rögtön tovább mutat. A kollekció átböngészése után pedig úgy érezzük, hogy nemcsak múltismeretünk gazdagításához járult hozzá, hanem nagyon is mai mondanivalója van ennek a gyűjteménynek — a nemzetközi testvériségről, a barátság eszméjéről, a Maros menti kommunisták harcáról tanúskodik. Ezért kutattam tovább, és a szóban forgó kollekcióval együtt , ráleltem az úttörő lap egykori főszerkesztőjére, Maros László elvtársra, az Esti Hírlap főmunkatársára. Így kerülhetett sor az alábbi beszélgetésre. 3 A HÉT INTERJÚJA