A Hét, 1973. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1973-11-23 / 47. szám

IRODALOM „A lélek halhatatlansága“ Csokonai születésének 200. évfordulójára Megtöretett testtel, aggasztóan leromlott egészségi állapotban, de nyomorúságában is „kevélyen" — ahogy Kazinczy mondaná — adta elő utolsó nagy művét, a Halotti verseket Rhédeyné temetésén. Több kiadásban A lélek halhatatlansága címmel jelent meg e nagy igényű kompozíció, bár Csokonai korántsem írhatta volna kínzó töprengéseit betetőző-lezáró alkotása fölé e címet: a felvilágosodás korának fiaként éppen a dogmákban való hit, a kétely nélküli bizonyosság állott legtávolabb tőle. Halotti verseket adott elő egy főúri temetésen — de a dölyfösen kiszolgáltatott bért önérzetesen vette át, mint a temetési pompán dolgozott többi kézműves; a szükségtől kikényszerített szereplés siettette korai halálát, s Csokonai, mintha megérezte volna ezt, szerepét komolyan vette é lét és nem lét, test és lélek, természet és erkölcs, isten és világ súlyos kérdéseivel nézett szembe. Az esőben, szélben versét köhögve felmondó Csokonai maga volt a megtestesült költői sors: a tudat fölényét szembesítette a konvencionális elvárásokkal, egy pillanatig se adva fel az elemzés igényét. Halhatatlanságának — múló gyengéi, tévedései ismeretében is — ez a fő biztosítéka. De honnan indult — s hová jutott? A kollégiumi oktatási rendszerrel nem véletlenül került végső konfliktusba: „Ahelyett, hogy a gymnasium utolsó éveiben az ifjúság a költészet elmélete és történetébe bevezettetvén, érzéke és ítélete jó írók folytonos olvastatása és magyarázása által tápláltatnék és képeztetnék: minden gond a verstan ismertetésére és gyakoroltatására fordíttatik, a nevendék, bírjon hivatással vagy ne, bizonyos feladatok verses kidolgozására szoríttatik, mellyek illy korban és viszonyok közt nem lehetnek egyebek természeti, történeti s erkölcsi tárgyaknál, leginkább leíró alakban, mikhez még alkalmi üdvözlések, gyászversek stb. szoktak járulni, mindannyi tárgy a kezdő által kerülendő inkább, mert a költészet lényegét vele félre ismertetik, s a hivatással bíró fiatal elmét is ihlet nélküli dolgozgatásra szoktatják. Csokonai is illy iskolai gyakorlatokkal szállt e mezőre, s fennmaradtak papirosai közt darabok, mik a belső szükség nélküli verselés szomorú tanúságai; s ha némellyeikben helyenként a még szunnyadó tűz percenkénti villanásai észrevehetők is, annak lobjai nem az iskola érdeme, hanem a természeté, melly az iskola által sem hagyó magát teljesen elfojtani." (Csokonai Mihály Minden Munkái. Kiadta D. Schedel [Toldy] Ferenc. Pest, 1846. XV.) Elégedetlenül és tudásvágyában ki nem elégítve azt az utat választja magának, melynek végén az elkerülhetetlen szakítás várja iskolájával, magán-önképzőkört alakítva mélyül el az ismeretek világában, hogy az iskolás tudománnyal szemben élő és szerves tudást szerezzen A fiatal költő önképző szenvedélyében feltétlenül ott munkál az a felismerés, amelyet az ugyancsak egykori debreceni diák, Kölcsey Ferenc fogalmaz meg átfogó érvényességgel, éppen húsz évvel Csokonai kicsapása után: „A professzornak iskolája s a világnak iskolája közt igen nagy a különbség, de a tanulásnak módja ugyanaz. Hallunk s látunk sokat, de azok csak akkor válnak ránk nézve hasznosakká, midőn magány és nyugalom elegendő időt adnak a fontolgatásra. Ilyenkor princípiumokat választunk, és hagyunk el, s ne hidd, hogy a tanuló fejeknél az ily választás és elhagyás igen gyakran elő ne forduljon." Csokonai még tanulóként lép „a világnak iskolájáéba, s a meglódult történelem távoli szemlélőjeként lázasan keresi e princípiumokat. Érdeklődésének sokoldalúsága megdöbbentő — „ ... elméje sóvár érdekkel állt nyitva az emberi tudás minden irányainak (Toldy Ferenc, i.m.), s húsz éves ifjú előtt nem volt vidék a tudományok nagy birodalmában ismeretlen: nyelvek s irodalomtörténet, philosophia és széptudományok, história, földisme, utazások és természeti tudományok közt szeretete egyiránt oszlott fel" —, ám ebben nem kell mindenekfölött a felvilágosodás enciklopédizmusát látnunk. Csokonai az em "kber sorsa iránti ellenállhatatlan érdeklődésből terjeszti ki figyelmét ennyire változatos területekre, a megszerzett információkat viszont egységes filozófiai elvek szerint építi be költészetébe: az egyedi tényezőket nagyon korán igyekszik már az emberlét egységes látomásának alárendelni. Korában — de halála után még legalább húsz évig — egyedülállóan változatos életművét — ízlésének bizonyos kiforratlansága ellenére s ebből származó stílusminőségeinek heterogeneitása dacára —■ szerves egységben éppen e látomás tartja; iskolás gyakorlatoktól a filozofikus versekig, népies daloktól a drámákig, ódáktól a rokokó játékosságig és szentimentális elégiákig terjedő művészetében egyén és közösség, érzelem és tudás nagy kérdései azért képezhetnek magas szintű egységet, mert mindvégig érzékelhető a lét döntő problémáinak való alávetésük, ez utóbbiak megválaszolásának érdekében. Játékos felszabadultság vagy személyes fájdalom mögött mindig felsejlik a kérdés: Ki vagy, miért vagy, hol lakói? és kinek Szavára mozgasz? s végre mivé leszel? Míg azt ki nem vizsgálod, addig Por vagy, az is leszel... (Az ember, a poézis első tárgya) Költői hivatásának e magasrendű felfogása ösztönzi fizikai erejét meghaladó, szüntelen tanulmányokra. Tudja: e kérdésekre választ csak az próbálhat adni, aki egész valóját felteszi erre, s a „tudás birodalmát" kiaknázza a filozófiai érvényű válasz meglelése érdekében. „Semmit se cselekedett , imígy amúgy, ímmel ámmal, lágy melegeim, hanem erővel, részvétellel, melegséggel, érzéssel. Ő semmiben se volt fél, hanem mindenbenn vagy egész vagy semmi se" —■ mondja róla a hozzá közel álló Domby Márton (Csokonai V. Mihály... Pesten, 1817), nem sokkal arrább pedig megjegyzi: „A' iránt megmérhetetlen lelke ötét a Philosophia Óceánjába merítette, és ezt az egész Óceánt őrülő borzadással beúszkálta." Domby elragadtatott hangvételű Csokonai-portréja kétségkívül túlozott-ott, általában romantizálja hősét, — a Kant-utalás sem felel meg a valóságnak, hiszen nem az ő hatására foglalkozik filozófiával, s egyáltalán kevés nyoma van mélyebb Kant-ismeretnek nála —, az „örülő borzadással" azonban lényeges vonásra tapintott rá. E romantikus ízű szókapcsolata szerencsésen utal a lét nagy kérdéseivel foglalkozó költő tudat- és érzelmi világára: öröme a mindenkori megismerésé, mely a felvilágosodás korában erősebb fokon figyelhető meg, hiszen a tradicionális világ összeomlását teljesíti ki minden új ismeret, a borzadás viszont a végső kérdések okozta szorongást emeli ki, amelyben (mintha) a mechanikus materializmus részleges háttérbe szorulását lehetne okként felmutatni. Domby rajongva tisztelt Csokonaija valóban „beúszkálta" a „Philosophia Ocean"-ját, ha nem is a „megmérhetetlen" sugallta irányban: a felvilágosodás nagy gondolatrendszereit hasonítja magáévá, ezek nyomán lát egyetlen összefüggő láncolatot a lét dolgaiban, bizonyos egyenrangúságot tételezve valóban létezők s a transzcendens világ között. E láncolat nem tűr meg be nem töltött teret, sem elvesző energiát, s a létezést figyelő költő eleven szemléletét váltja ki minden tagja iránt. A természet tökéletes rendje e felfogás szerint egyszersmind isten-bizonyíték is, költői látomásban azonban éppen ez szorul háttérbe az eleven, nyüzsgő és fejlődő világ képzetével szemben: így aluszunk mi, de vigyáz a természet. S nincsen munkáiban házak és enyészet. Pontos forgásának örök karikája Egynek elfogytával másikat táplálja. (Az álom) Elveket keresve és változtatva jut el Csokonai a deisztikus materializmushoz is, éppen Az álomban, bizonyos vonatkozásban elfogadva ennek végső következtetéseit. Az ember természetiségének gondolatát ő is végigviszi, s nyugodt bizalommal fogadja el az elementumokba való olvadás végső kilátását. A materialisztikus világmagyarázat elméletileg támasztja alá rendkívüli fogékonyságát természet és embersors iránt: nemcsak minden földi jelenség alapos vizsgálatára ösztönzi — s így kiváltja nagy költeményei egész sorát —, hanem egyúttal állandó háttérként és általánosító lehetőségként ott munkál akár szerelmes verseiben is. Eleven kedélyes hangú töredékében (Dr. Földiről egy töredék) így bukkan fel egy olyan kép, melyet József Attila tesz majd súlyos jelentésűvé: (a Föld) ... mint fél érésű citrom hintáivá tulajdon Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán. S ezért nem lephet meg az a modern hang sem, amely feledhetetlenné teszi az Újesztendei gondolatokat — „könnyű borzongással" pillant bele az időbe, mintegy megsuhintja az elmúlás, a Lillának sem kegyelmező. Nem lehet jelenvaló. Csak múlt, s jövendő pont lehet te benned. És miként a puszta szó Repten repül, úgy kell veszőbe menned. A „vidám természetű poéta" megpróbáltatásból megpróbáltatásba jutva sem adja fel a szellem kiküzdött jogát a lét értelmezésére: törődötten, meghiúsuló tervekkel, súlyosbodó betegségben és egy félig leégett ház kormos-omladékos falai között is van ereje a Halotti versek nagy szembenézésére. Rhédeyné temetéséhez valójában csak az utolsó két résznek van köze, ugyanis a kötelező búcsúztatást nem mellőzhette semmiképpen — a kompozíció zöme végső összefoglalása a lét nagy kérdéseire adható válaszoknak. „Legyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet? / Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?" — teszi fel a személyesnek is értelmezhető kérdést, hogy ebből azután élet és halál, majd halál utáni lét képzetkörébe jusson. A halál most is természetes folyamatként jelenik meg, a „természet segédje, s szolgája" minősítést kap, hiszen Őáltala forog ennek karikája. De legkisebb rész sem veszhet el kezéről , csak bűnt, de számol minden részecskéről. Mindez „bölcs, igaz istent" revelál, azaz a természet tökéletessége most is mintegy bizonyíték számára, ám ezt az istent nem leli az erkölcs világában: a főúri közönség valószínű megrökönyödésére hosszan fejtegeti az igazságtalanságokat (,,A szegényt a törvény útján megkéselik"), s szándékát pompásan jelző összesítést ad. A végső káromlás, a végső könyörgés Hangjait egyszerre fojtja el a hörgés. Bármennyire is tény, hogy Kant után — és ellenére — még mindig talál helyet a természetben a legfőbb lénynek, ami visszalépést jelent Az álomhoz képest, az erkölcsi szféra alapos fejtegetése, a nem is burkolt bírálat e részben arra figyelmeztet, hogy csupán bizonyos átrendeződés következett be nézeteiben. A hangsúly a lét elvont kérdéseiről áttevődött a konkrétumokra. Az sem kizárt, hogy a legtöbb lényt célzó „okoskodások" ily előadása szándékoltan torzít filozófiailag: természet és erkölcs párhuzamával az utóbbira is érvényesíteni kell a tökéletességet! Erre utal a folytatás is, amelyben történetiségében vizsgálja a hit és filozófia viszonyát. A „Filozófia, reveláció nélkül" alcím alatti hosszú fejtegetései bőven kiterjednek az ateista-materialista nézetek világára, a kétely letagadhatatlanul jelen van itt. Ehhez képest a keresztény naiv lírája, buzgó hite sovány ellentét: itt már nincs érv, s ez megkérdőjelezi az első két rész beállítását is. Úgy vetette fel a nagy világnézeti kérdéseket, hogy egyben elfogadhatók is legyenek közönsége számára, a kérdésfeltevés bátorságát, az intellektuális magatartást azonban ez nem kisebbíti, nem árnyékolja be. Szellemének ez állandó készenléte, igénye a legsúlyosabb problémák felvetésére s az ezek feltárásához vezető utak szüntelen, megtorpanás nélküli keresése teszik kortársunkká Csokonait. Talán nem hiába várta éppen a XX. századtól a végleges elismerést. Egyébként „... a középnél valamivel magasabb volt, ifjabb korában nem sovány, s bár vállai nem szélesek, de izmos karjai és domború melle férfias tekintetet adának neki, mellyel a hosszúkás ábrázaton nyugvó komolyság s a fejét fedett tömött gesztenyeszín, lesimított hajazat nevesének; erős szemöldei alól eleven sötétkék szempár villogott; a némileg vaskos orr s ritka bajuszú himlőhelyes arc hatását, midőn társas örömtől felvidult, vonzó kifejezés szelídítette. Hangja nem harsány, de férfias; kiejtése kissé selypítő, de ez beszéde kelleméből nem vont el semmit. Erkölcsei, deák-korában s hasonlói közt pajzánok, sőt szilajok, mintha társainál nem akarna jobb lenni, szinte így élte utóbbi szakaiban is, távol minden pedántságtól, a társaságnak, mellynek részese volt, szeszélyeit, egész szellemét osztó". (Toldy Ferenc i.m.). ROHONYI ZOLTÁN Csokonai Vitéz Mihály: Ismeretlen festő miniatúrája A HÉT, IV. ÉVF., 47. SZÁM