A Hét, 1974 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1974-11-08 / 45. szám

Figyeljünk a jövőre Szüntelenül mérlegelünk, tervezge­tünk, összevetjük a jelent a múlttal, a jövővel. Az összehasonlítás tárgyai gyorsan növekednek. Amit alig har­minc éve kilogrammokban mértünk, ma tonnákban vagy éppen millió ton­nákban fejezzük ki. Az idő értéke is megváltozott, aminek az elvégzéséhez akkor esztendők kellettek, ma napok is elegendők. Hogy meddig nőnek a dimenziók, ne­héz volna megmondani. Hazánkban a számok ezerkilencszáz­kilencvenig jel­zik, de távolabbra is sejtetik a jövőt. Tudjuk: a kenyérnek a jó élet szim­bólumaként is 5 akkorának kell lennie, hogy bőségesen jusson belőle minden­kinek. Nagy legyen a gyár is, a város is, hogy a holnap lakosai ne szorongja­nak benne. Sőt még a játszóterek is, mert a gyermeknemzedékek valószínű­leg még sokáig nem mondanak le a játékról. A színházakat bizonyára nem fogják nagyobbra építeni mint ma, de sokkal több lesz belőlük. Nagyobb lesz a közös gond, de az egyéni kisebb. Nagyobb lesz a felelős­ség, de terhe nem lesz nyomasztó. Bo­nyolultabbá válik az élet, de könnyebb lesz benne eligazodni. Gyorsabbak lesz­nek a változások, de a biztonságérzet nagyobb lesz. Mérlegelünk, terveket készítünk. Fi­gyelünk a múltra és hasznosítjuk ta­nulságait. Figyelünk a jelenre és alap­pá szilárdítjuk a holnap számára. Gon­dolkodásunk a jövő részletein munkál. Igyekszünk belőlük egységes átfogó képet alkotni — a kommunista társada­lom képét. Ennek a képnek a megal­kotása bonyolult, nehéz feladat. Kitar­tással végzett szívós, igényes munkát követel. A végleges eredményeket csak az utókor tudja megítélni. A jövő nem­zedékek lesznek a gyümölcs igazi élve­zői. De jut, kell hogy jusson belőle a­­zoknak is, akik a nehezebb időszako­kat vállalták tudatosan, önzetlenül, odaadással. Tehát, figyelni kell a jövőre! Erősen kell figyelni, mert a múlt tanulságai mondhatni adva vannak, s ha netalán hiányoznának valamilyen vonatkozás­ban, akkor is fellelhetők, hiszen az év­századok sok-sok nyomot hagytak ma­guk után. A jövő viszont nyomtalan. Csak az iránya körvonalazódik, magá­ba sűrítve a társadalmi közgondolkodás által megfogalmazott érdekek időbeni előrevetítését. A részletek kidolgozása, gondolati tökéletesítése kollektív köte­lesség, akárcsak általában a történe­lemformálás ott, ahol a társadalom tagjai, mindennemű különbség nélkül, megteremtői, tulajdonosai és haszon­­élvezői az anyagi és szellemi értékek­nek. Kötelességérzetünket fokozza felismerés, hogy nem kurta epizódsze­­­repre vállalkoztunk, hanem nagy je­lentőségű történelmi korszak megépíté­sére, amelynek folyamatában a hala­dás ütemét és dimenzióját a dolgozó tömegek céltudatos közös munkája ha­tározza meg. Ebből a tényből fakad az igény: lényegretörő kérdésekkel gyor­sítani a megismerést és köznapi tettek­kel egyengetni a haladás útját. KOPÁNDI SÁNDOR Jelképes kezdés A rezonancia jelensége lelkünktől sem idegen. Bizonyos élethelyzetek, hangulatok összecsengése, megremeg­tetheti bensőnket, ami esetenként erő­sen elfogódottá, megilletődötté tehet. Miként jártam a minap is? A temes­vári Diákház egyik hangulatosan berendezett termében, népes diákse­­reglet társaságában Schwartz Béla mérnökjelölt gondosan kikerekített mondataira, szép távlatokat jelző fejte­getéseire figyeltem, s közben mindegyre azon kaptam magam, hogy hat vagy hét esztendő távolából Éltető Sándor szavait is hallani vélem. Tudatomba összekapcsolódtak az épp elhangzó és a régen hallott mondatok. A falak visszhangozták vajon az Agronomiai Intézet egykori hallgatójának lelkesült szavait? Nincs kizárva... Elvégre u­­gyanennek a háznak a nagytermében mondta el Éltető Sándor a Thália Diákstúdió magyar nyelvű csoportjá­nak első előadása előtt a prológust: az új együttes céljait vázolva átfogó prog­ramot adott a Bega-parti város magyar nemzetiségű diákságának, amelynek az önművelés szorgalmazása, az anya­nyelv ápolása, a közös hagyományok tisztelete, alkotó gazdagítása voltak sar­kalatos pontjai. A „tháliások“ által elvetett magok sorra kihajtottak, az é­­vek során szárba szökkentek. Az együttes megerősödött s országszerte hírt szerzett magának; Medvetánc cí­mű előadásukat például díjazták a fő­iskolás színjátszók legutóbbi, craiovai fesztiválján. Évek óta kitartanak az induláskor meghirdetett műsorpoliti­kájuk mellett; a hazai magyar dráma­­irodalom alkotásait emelik a hivatásos színházak előtt a rivaldák fényébe... Kocsis István, Páskándi Géza és Kin­cses Elemér darabjainak egyre rango­sabb színre vitelével párhuzamosan nőtt a Temesvári Állami Magyar Színház diákbérlőinek a száma, hogy aztán a „tháliások­“ buzgólkodására megalakul­jon a diákváros vezetékes rádiójának magyar nyelvű meginduljanak az szerkesztősége, hogy a­ stúdió adásai... Újabban a román nyelvű cikkek, szép­­irodalmi alkotások mellett, magyar és német nyelven írt anyagokat is közöl a temesvári egyetemi ifjúság lapja, a Fórum... Lényegében a lap szorgalmaz­ta a magyar nyelvű irodalmi kör, a Látóhatár megalakítását is, amely a Diákház keretében, a már régebb mű­ködő román és német nyelvű irodalmi körökkel párhuzamosan, karöltve fog tevékenykedni. Természetesen az iro­dalmi kör magját, törzsközönségét is a „tháliások“ alkotják. Az alakuló ülést is rögtönzött verses összeállításukkal a diákszínjátszók tették ünnepélyesebbé, tartalmasabbá... A friss hajtás a gyökereket juttatta eszembe. Éltető Sándor a Thália célki­tűzéseit ismertette annak idején, Schwartz Béla, a vegyipari kar har­madéves hallgatója, a megalakult iro­dalmi kör programját vázolta most lel­kesült szavakkal... „Fontos szerepet szánunk a kör tagjai által írt eredeti alkotások megvitatása mellett — mon­dotta többek között —, a mai hazai és világirodalom minél jobb megisme­résének. Úgy gondoljuk, az előre meg­határozott tematikájú beszélgetések, vitaestek, felolvasások hozzá fognak segíteni irodalmi — s ezáltal —, álta­lános műveltségünk, látóhatárunk bő­vítéséhez, szüntelen gazdagításához ... szeretnénk, ha a kör egész munká­ja változatos lehetőséget nyújtana arra, amit egy szóval nyelvműve­lés­nek neveznek. Anyanyelvünk igé­nyes, pontos használata nem csu­pán jogunk, hanem kötelességünk is. Beszélgetéseink, vitáink mind, mind hathatós eszközök lesznek e cél szolgá­latában.“ A gépészmérnöki fakul­­ás harmadéves hallgatója, Kiss Péter, más szempontok alapján világított rá a kör megalakításának szükségességére. Látóhatárt a temesvári magyar nemze­­­tiségű diákság konkrét művelődési igényei hívták életre, s feltétlenül di­cséret illeti a diákház vezetőségét, hogy ezekre az igényekre ráérzett és megfe­lelő keretet biztosított maradéktalan kielégítésükre. A Temesvári írók Egye­sülete védnöksége alatt működő Ady Endre irodalmi kör — néhány biztató próbálkozás dacára — nem vált nép­szerűvé a főiskolai hallgatók körében. Üléseikre alig járt el egy-két buzgó irodalombarát diák... „Nem akarunk elzárkózni a „professzionista“ irodal­mi köröktől — hangsúlyozta Kiss Pé­ter —, de feladataink, céljaink, problé­máink, munkamódszerünk valamelyest mégis különbözik... A városban műkö­dő irodalmi körök profilja pár irodal­mi, míg mi — diáktársaink kérésére — sokkal átfogóbb, változatosabb tevé­kenységet szándékszunk kibontakoztat­ni. Előadásokat, vitákat, hasznos esz­mecseréket kívánunk rendezni az iroda­lom, a képzőművészetek és a zene fon­tosabb korszakairól, főbb ágazatairól, jelenkori irányzatairól. Terveink sze­rint köri üléseinknek, összejöveteleink­nek jól meghatározott témája lesz, s a többé-kevésbé elméleti értekezések­hez zenei aláfestéssel, rögtönzött mű­vészi előadásokkal mindenkor megfe­lelő hangulati háttért is teremtünk. Azt szeretnénk, hogy az irodalmi kort ne csak „a kiválasztottak“, az iroda­lomkedvelők szűk csoportja tekintse magáénak, hanem a művelődni vágyó temesvári diákság egésze.“ A kör vezetőinek megnyitó szavai gerjesztőleg hatottak az egybegyűltek­re: egymásba fűződve sorjáztak a ja­vaslatok, a kívánalmak, a kiváló ötle­tek, elképzelések... Ha csak a legélet­képesebb javaslatokat veszik figyelem­be, akkor is évekre előre elkészíthetik a Látóhatár tevékenységi tervét... Gondolom, nem véletlenül került az első „szabályos“ munkaülés napirend­jére egy sokat vitatott témáról, a „két kultúra“ viszonyáról szóló előadás. Mélyül a szakadék a technikai és a hu­mán műveltség között? Nehéz lenne határozott választ adni a kérdésre... De az évek óta sikereket arató Thália Diákstúdió, a megalakult irodalmi kör, amelyeknek tagjai jórészt műegyetemi hallgatók, feltétlenül az áthidalás, a kapcsolatok lehetőségét testesítik meg. A jövendő mérnökök, tanárok, orvosok nem szeretnének szűk látókörű szak­barbárokká válni, információkat kíván­nak kapni és gyűjteni mindarról, ami a világban történt és történik. Ennek az igénynek próbál eleget tenni minél tartalmasabban és változatosabban a Látóhatár irodalmi kör. Amihez tartós sikereket kívánunk. SZEKERNYÉS JANOS Sci-fi — amit másvalaki beszélt el nekem, mint mondja, lesett e{ a valóságból, otthon az udvaron, a fák alatt. Nem magyarázott bele semmi mélyebb vagy magasabb értelmet, egyszerűen csak elmesélte mint létező és némileg meg­rendítő tényt, s mosolygott hozzá — elbeszélésében tehát épp az volt ben­ne, ami a műfajból hiányzik általá­ban: történetet emberi mosolyba vonó merengés. „Marosvásárhelyen az udvarunkon voltak galambok is, nem sok, de vol­tak. Azt hiszem, félig vadgalambok, gerlék, ott tipegtek nem messze tőlünk, de ha mi, gyerekek közeledtünk, röp­pentek is fel a fára. Volt közöttünk egy nagyobb fiú, felmászott megkeres­ni a fészküket. Kapott is egyet, s ez így igaz, ahogy mondom, mert mi is felmentünk megnézni a csodát: nem ágakból és szalmából volt rakva, csak részben, hiszen városon ritkaság a szalma. Apró kis drótdarabkákból készült az a fészek, de egyébként pont olyan volt, mint a hagyományos .. . — És? — Ennyi. Lehet, még most is meg­van. S mosolygott rám anyásán, kétel­kedve, hogy vajon tudok-e értékelni egy fészeknyi — továbbmentett — me­leget. ^ I­ IVÓ PÉTER NAPIRENDEN Emberközel Emberközel Hallgatom az igazgatót, s nézem az üzem idős mesterét, akihez szavait in­tézi. Frissen fényezett az asztal, ami mögül a szavakat eregeti, de mintha a szavaknak is fényezett „szaguk“ volna. Pedig csak arról van szó, hogy az idős mesternek üdülni, pihenni kel­lene mennie, mert alaposan rászolgált mindkettőre; fáradtan nem lehet a szokottnál többet adni; márpedig az üzem számít az idős mester szakér­telmére, tapasztalatára, hasznosítani szeretné azt a ragaszkodást is, amivel a fiatalabbak körülveszik .,, Pihennie kellene tehát az idős mes­ternek. Legalább tizenkét napot. A vállalat fizeti ezeket a napokat, ép­pen csak el kellene menni. Csakhogy a mester nem akar menni! Gyűri ke­zében a csupa-olaj, csupa-motorin a sapkát, s rázza a fejét: Nem és nem! Az igazgatóban már apa­dóban a türelem. már-már sar­­kosodik egyik-másik szava (hogy nem érti meg, hogy a maga egészségéről, a vállalat érdekéről van szó?...), amikor gondol egyet, elő­jön az íróasztal mögül és leül a mes­terrel szembe­n az íróasztal mellé. Itt, mintha nem lenne olyan fényezett a szava, s mintha a mester is jobban figyelne arra, amit mond. Gyűri még mindig a sapkáját, de már hajladozik benne a döntés. Jó tíz perc múlva az­tán azt mondja, meg-megbotló szóval, hogy nem bánja, elmegy, ha a válla­lat érdeke így kívánja. De csak tizen­két napra. Kezet fognak, s már megy is vissza a munka mellé. Az igazgató sóhajt, s azt mondja: na, ezt is elin­téztem! — Én pedig azon töprengek, vajon, tudja-e, hogy az öreg döntését mivel befolyásolta leginkább. GÜZS IMRE FÓRUM Azok a nevek... Kedvelem az igényes, szóra­koztató olvasmányt, s így öröm­mel vásároltam meg az Előre Kiskönyvtár 31 —32-es Horia Matei Évezredek kötetét, kalóz­krónikáját. Olvasása azonban sok bosszúságot is okozott. Eb­ben ludas a szerző, a fordító (D. Mátray Erzsébet), de a kor­rektor is. A görög nevek hibás átírásá­nak oka, hogy a fordító nem nézett utána annak, hogy Polic­­rat-nak például a magyar átírás szabályai szerint Polükratész felel meg és nem Polikrátész (35). Vannak komolyabb elírá­sok is: Aszklépiosz latinul nem Aesculap (49), hanem Aescula­pius; Xenofon magyarul nem Xenofonosz (66), hanem Xeno­phon. Héliodorosz regényének hősnője nem Harikleia, hanem Kharikleia, latinosan Chariclea, a férfihős pedig nem Thegenész, hanem Theagenész (71) De hagyjuk az ókoriakat, térjünk át a középkorra. Snor­s­ri Sturluson nem ír, hanem iz­landi krónikás volt (119) (a félreértést talán az izlandez-iz­­landez szavak hasonlósága ma­gyarázza, de nem menti). Joanne de Montferrat (159) bi­zonyára a Jeanne névre hallga­tott. A földrajzban való járat­lanságra vall fríz partok helyett frígiai partokat emlegetni (167) Helgoland környékén. Ezek u­­tán az sem meglepő, hogy — nyilván a — fényjelek korrektor jóvoltából helyett fémjelek vezetik tévútra a hajókat (171). A katolikus egyházi terminoló­gia nem tud „hét halálos bűn­ről" (174), csak a „hét főbűn­ről", V. Márton pápát eredeti nevén bizonyára pedig Otto Colonnának hívták és nem Otto Colonnak (186). Ha már a val­lástörténet vizeire siklottunk, magyarul mindig mohamedáno­kat emlegetünk és nem moha­­medánokat (239). V. Piusz neve pedig helyesen Pius (245). Megjegyzéseimért elnézést ké­rek a fordítótól és a korrekto­roktól­­, de hogy a szerzőt is megkövethessem, hadd írjam ide még azt, hogy Lukianosz nem költő (39), hanem kiváló prózaíró volt; a pápáknak nem az egyház ad nevet (186—187), hanem maguk választják azt. Végül abban, hogy Jacob faze­­­kasmesternek nem ismerjük a családnevét, nem a mostoha sors a hibás (213), hanem a szó­ban forgó időben — a XVI. szá­zad elején — még nem ismer­ték a mai értelemben vett csa­ládnevet. SZABÓ GYÖRGY Hibás beidegződés Megkezdődött a színház- és hangversenyszezon, nyitnak tárlatok,, megnőtt az ismeretter­­­jesztő előadások száma. A bő­ség örvendetes áradásában ér­demes emlékezetbe idézni egy kevésbé örvendetes jelenséget. Szabállyá vált, szinte törvény­­szerűvé az a hibás beidegződés, hogy a nyár a művészet szá­mára holtszezon, amikor a mű­velődés hibernál. Nézzük meg ezt — a teljesség igénye nélkül — egy közel százötvenezer la­kosú iparváros, Arad kulturális életén. Úgy hiszem, a példa kü­lönösebb erőszakoltság nélkül, ráillik a többi hasonló városra is. Először: színházaink idén is elkerülték a várost. Kivételt csak a marosvásárhelyiek re­mek Szerelem-előadása képe­zett. Még a nagynevű bukaresti Nemzeti Színház erejéből is csak egy Neil előadására futotta. Simon-vígjáték A komoly zenét mindössze egy ausztriai vendégkórus (igaz, igen magas színvonalú) előadása képviselte. Zenekari hangversenyek — vagy a sok éven át rendszeresen ide látogató kolozsvári Opera elő­adásai — ezúttal elmaradtak. Ellenben — talán ellenszolgál­tatásként — elöntötte a várost a különböző ad hoc könnyűze­nei együttesek áradata. Egy-egy meglehetősen kétes értékű „sztár“ fellépéséhez is volt sze­rencsénk. Ezzel a gyenge teljesítmén­­nyel szemben Aradon (és nem­csak Aradon és Csíkszeredán és Nagyváradon és még sok he­lyen) dicséretes kivételt terem­tett a Képzőművészeti Alap. Nem ismerve el a holtszezon „törvényszerűségét“, a nyár e­­gész időszakában megszakítás nélkül rendezték az igen érde­kes és jó színvonalú tárlato­kat. Épp e kiállítások rekord­­látogatottsága is bizonyítja, hogy mennyire igazolatlan és tarthatatlan a művelődési in­tézmények „lazítása“. Telt ház tapsolta végig a marosvásárhe­lyi színház és az osztrák kórus produkcióját is. Senki sem vitatja a művészek jogát a pihenéshez. De ezt a jól megérdemelt pihenőt csak egy alapjaiban téves szemlélet, hibás felfogás merevítheti mű­velődési holtszezonná. KENYERES PÁL ELSZÓLTA MAGÁT... Kántor Lajos, az Igazság október 27-i számában, jelentke­zésük fölött örvendezve, így köszönti a Szövegek és körül­mények című kötet fiatal szerzőit: „Mi »Isten veled« helyett inkább »istenhozzád«-ot mondanánk..." — Ne adj isten, hogy freudi alapon kezdjük feszegetni, miért mondott Kántor isten hozott helyett istenhozzádot a fiatal esszéíróknak... HETES el2

Next