A Hét, 1977 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1977-01-07 / 1. szám
A barátság könyvkiadója „A szépség, a vérség mind kevés, több kell ide, hű számvetés —“ Magyari Lajos Szükségesnek tartom előrebocsátani, hogy az alábbi sorok a Kriterion Könyvkiadó egyik barátjának szubjektív benyomásai, melyeket egy jól sikerült találkozó utáni lelkesültségében — sebtében — vetett papírra. A helyszín ezúttal Sepsiszentgyörgy. Demonstráció volt ez a találkozó, s egyben az eddig megtett út felmérése. Demonstráció, abban az értelemben, hogy mennyire gazdagok vagyunk szellemiekben is mi, nemzetiségiek, és a román néppel való testvériség jegyében, ahogy azt Mihai Beniuc hangsúlyozta — magyarul mondott felszólalásában — utalván sok százados együttélésünkre. George Sbârcea — igen találóan — a barátság könyvkiadójának nevezte a Kriteriont Mennyire vagyunk gazdagok szellemiekben? Ezt megmutatja az a soksok könyv, amely a hazai irodalom, művészet és tudományosság remekeit, eredményeit teszik közkinccsé. Az írók, költők, tudósok anyanyelvű közlési lehetősége olyan ösztönző erő, amely maga is termékenyítőleg visszahat. A könyvek sorsa viszont részben ismeretlen. Nehezen lehet nyomon követni út., jukat, kiknek a könyvespolcaira kerülnek — hangsúlyozta az egyik felszólaló. Ellenben maga a tény, hogy sokszor tízezres példányszámok fogynak el napok alatt és az utánnyomás is mind elkél — ez mégiscsak az érdeklődésnek, a szép és nemes iránti sóvárgásnak érzékeny fokmérője. Számvetés is volt ez a találkozó. Nem felleltározása mindazoknak a munkáknak, amelyeket eddig jelentetett meg a Kriterion. A teljes kollekció bemutatására még a Művelődési Palota előcsarnokában szervezett kiállítás sem vállalkozhatott. Jelen voltak viszont személyesen írók, költők, művészek, tudósok, akiknek könyvei az utóbbi hetekben láttak napvilágot. A meghívottaknak az est házigazdája , Domokos Géza ad sorra szót. Költők, írók olvasnak fel műveikből vagy tolmácsolják átéléssel azokat helybéli színművészek. Bajor Andor, Mihai Beniuc, Bodor Pál, Cseke Péter, Fodor Sándor, Ioan Grigorescu, Lászlóffy Aladár, Magyari Lajos, Majtényi Erik, George Sbârcea, Sütő András, Szemlér Ferenc vallanak, emlékeznek, tesznek hitet életeszményről, a szülőföld szeretetéről, testvériségről, egymás megbecsüléséről — esetenként emlékeztetve azokra, akik előttünk taposták az utat. Beniuc Adyt énekli meg, Szemlét lefordítja. Mindkét író felolvassa a költeményt, amely először hangzik el nagyközönség előtt. Lászlóffy Aladár Csokonait idézi. Magyari Lajos Körösi Csornától napjainkig átugrik egy századot, hogy Himnuszával Szilágyi Domokos emléke előtt tisztelegjen . . . Néhány jeles tudós és művész jelenléte kétségtelenül növelte a találkozó vonzerejét. Dr. Jakó Zsigmond a nemzetiségek történelme kutatásának fontosságát hangsúlyozza, valamint az eredmények anyanyelven való leközlésének fontosságát. Vázolja a jövő terveit és kéri továbbra is a Kriterion segítségét. Ugyanilyen értelemben nyilatkozik dr. Koch Ferenc és dr. Kós Károly is. Plugor Sándor a könyvillusztrációk szerepéről szól, Vermesy Péter zeneszerző pedig Kodály-idézettel támasztja alá zenei anyanyelvünk ápolásának és fejlesztésének szükségességét. Az est egyik kedves mozzanata az a bemutató volt, amelyet Vermesy és kislánya, Anna tartott a Pimpimpáréból. A Kriterion Könyvkiadónak, amely eddig is nagyon sok örömet szerzett tisztelőinek — hiszen alig néhány év alatt kiadott köteteinek száma jóval meghaladja az ezret — a szentgyörgyi találkozó sikere újabb barátokat szerzett. Régiek és újak egyaránt továbbra is szeretettel kísérik figyelemmel tevékenységét. L. KOVÁCS ZOLTÁN FÓRUM * * • EGEK. Mindenekelőtt Boldog Új Évet A Hét szerkesztőségének és munkatársainak. Fogadják elismerésemet, hogy azt tudták nyújtani az elmúlt évben is az olvasóknak, amit a lap indulásával vállaltak. Szinte minden cikkük fontos igényt elégít ki. A Fórum-rovat hibaigazítói és vitaírásai a legjobb fokmérői a lap igényességének. Néhány észrevételem is van a lappal kapcsolatban. Szívesen olvasnék a hazai kortárs írók műveiről ismertetőket, és miért nem külföldi visszhangot. Az 52. számban nagyon meggondolkoztató volt a Hiányérzet című jegyzet Szívesen olvasnám képzett nevelők véleményét a csodagyerek-jelenségről, • az ezzel járó sztárkultusz elkerülésének módozatáról, elsősorban a gyermek érdekében. Korunk egyik nagy problémája a környezetszennyeződés. Írnak, beszélnek róla — intézkedések is történnek. Nevelői feladatként is fel lehetne fogni: egy tanító például kivihetné osztályát városunk határába, ahol néhány óra alatt papírt üveget, konzervdobozt tonnaszám gyűjthetne. Ez a gyakorlati óra a környezetvédelmet közvetlenül és talán távlatilag is szolgálná. KACSÓ LÁSZLÓ Kolozsvár-Napoca Sándor Pál nem szereti, ha csipkedik » tv magyar adását. (A Hét, 1976/51. sz.) Egyik mondatán megakadt a szemem: »az opera, ugyebár, műélvezet ... az operett viszont . . . szórakozás, kikapcsolódás, amire valamennyien rá vagyunk szorulva.“ Ezek szerint a műélvezet — jelen esetben az opera — nem szórakozás. Nem kikapcsolódás. Hanem hát mi? A szórakozás csak akkor igazi, ha lehet közben kacagni is? Számomra éppenséggel a tv magyar adása és A Hét közti „csipkelődés“ is műélvezet! Évek óta ugyanis minden lapunk nekirugaszkodott, hogy állandó tv-rovatot jelentessen meg. Eddig többé-kevésbé sikertelenül. Hát akkor legalább ezt az ártatlan Hetest hagyjuk csipkelődni. Néha egy-egy csípés is használ. Mondják, hogy a csaláncsípés például reuma esetén. GYÁRFÁS MIKLÓS Marosvásárhely Olyan lényeges? Vagyis: hadd lássuk, milyen értelemzavaró. A trubadúr librettójától eltérő hibákat vétettem a televízió magyar adásában 1976. december 6-án elhangzott ismertetésem során, amelyeket Szaday Géza Ismertessünk pontosabban című jegyzetében (A Hét 1976/52 sz.) két, az általam mondott szövegből kiragadott példával igyekszik bizonyítani. 1. Abban, hogy Leonóra udvarhölgy, a legtöbb operakalauz írója megegyezik. Abban már kevésbé, hogy kinek az udvarhölgye. A jegyzet írója szerint tévedtem, amikor Leonórát a grófnő udvarhölgyének „neveztem ki“, mert szerinte — és a számára nyilván támpontul szolgáló Till Géza-féle Operakalauz (tehát nem a librettó!) szerint is —, ő „a hercegnő udvarhölgye“ és „maga is grófnő“. Elismerem, ilyen vonatkozásban valóban tévedtem. De akkor tévedett a jegyzet írója is, és tévedett Ernst Krause is, aki a leipzigi Zeneműkiadó gondozásában megjelent „Oper von Ar Z“ című kézikönyvében mindkettőnknél jóval tovább megy, és azt mondja, hogy Leonora a „királynő udvarhölgye“ (?!). Abszolút mércével mérve tehát valamennyien tévedtünk ebben a tekintetben (bár az opera cselekményére ennek semmiféle káros kihatása sincs), mert az arra legilletékesebbek, a spanyol Gutierrez (az opera szövegkönyvének az alapját képező dráma írója), és maga Verdi is, Leonóra származását és helyzetét nem fedik fel előttünk. Ezért tűnik a leghitelesebbnek az, amit Eősze László mond Az opera útja című könyvében: Manrico menyasszonya (Leonóra) feltehetően főrangú származású leányzó. 2. Tény marad, hogy Leonóra az opera második felvonásában kolostorba akar vonulni. Ám a librettóból, sajnos, nem tudunk meg túl sokat arról, hogy ezt az elhatározását mi váltotta ki, és az ismertetések is eltérő módon magyarázzák. (Ez utóbbi, szintén nem befolyásolja a tulajdonképpeni cselekményt!). Velem Lányi Viktor mondatta a jegyzetíró által inkriminált mondatot, ugyanis Operakalauzában az idevágó szöveg szóról szóra így hangzik: „Leonóra, a párbaj halálos áldozatának vélvén szerelmesét, zárdába készül.“ Ezt a változatot azért fogadtam el, mert ez tűnik a leglogikusabbnak, tekintettel arra, hogy Leonóra szemtanúja volt az első felvonást záró. Luna—Manrico közti párbaj kezdetének, és amelyben Manrico — annak ellenére, hogy legyőzte Lunát — szintén megsebesülhetett. Manricónak Luna katonáival folytatott harcában szerzett sebeiről viszont Leonórának nem volt honnan tudnia. Ezt egyébként a librettó sem tisztázza! Ám én azért tovább töröm a fejem — most már azon, hogy vajon mindez olyan lényeges A trubadúr tartalma szempontjából? FEHÉRVÁRI LÁSZLÓ Kolozsvár-Napoca Ki legyen színháztörténész? Enyedi Sándor okkal teszi szóvá (A Hét, 1976/49. számában), hogy nálunk színháztörténettel, színházi kutatással csak mellékesen foglalkoznak. Mi a megoldás? Az, ha a vásárhelyi főiskola a rendezők, a színészek közül néhányat színháztörténésszé nevelne. Annyi mindent kellene felkutatni és megírni! A két világháború közötti kis vándoregyüttesek működését például. Fekete Mihály egy időben nyolcadmagával járta a falvakat. Külön tanulmányt érdemelne az Építőmunkás otthonban működő — a nagy színházból kiszorított színészekből toborzott — társulat. Kovács György, Fekete Mihály, Sugár Jenő közel húsz színésszel csinált itt jó színházat. 1944-ben színházaink úgyszólván a semmiből kezdték újra — bizony ez a hősi korszak is megírásra vár. Enyedi helyesen állapítja meg, hogy színházaink világa van olyan fontos, mint bármely más művészeti ág. Ezért kell történetével komolyan foglalkozi. És mielőbb, hiszen a közelmúlt tanúinak sora is egyre ritkul. SZTOJKA LÁSZLÓ Kolozsvár-Napoca És a Harmat? — merült fel bennem a kérdés László Ferenc Józsa Erikának és Horváth Károlynak írt levelét olvasva. Mert a Harmat-együttesről — a Zakariás testvérekről — sem írtak még érdemben, pedig több mint három éve a hazai magyar könnyűzene élvonalában áll. A kolozsvári diákközönségnek zenélnek legtöbbet, kéthetente lépnek fel a Gaudeamus román és a Visszhang magyar nyelvű kör műsorában. Márciusban a Diáktavasz rendezvénysorozatán a folk-nagydíjat ítélték nekik. Fejlődésük legfontosabb állomása a múlt év novemberében megtartott két, egész estet betöltő hangverseny volt, melyet ez év elején felújítottak és bemutattak Bukarestben és Csíkszeredában is. Ezenkívül felléptek a rádióban, a tévében, az Igazság olvasótalálkozóin. Népszerű együttes a Harmatt lemeze azonban még nincs. Ez év októberében a Visszhang keretében a Sepsi Dezső másodéves zeneművészeti hallgatóval kiegészült együttes gyímesi csángó népdalokból egybedolgozott Csángó szerelmes című szvittel jelentkezett. GAGYI JÓZSEF Kolozsvár-Napoca A komputer védelmében. Rövid megjegyzést fűznék Majtényi Erik Letapogatott Dante című jegyzetéhez (A Hét 49. sz.). Ugyanis a komputerek nem rendelkeznek intuíciós készséggel, az általuk közölt eredmény teljes mértékben a betáplált adatoktól, a programtól és a programálótól függenek. Tévedni emberi dolog — ne írjuk a komputer rovására. SIMÓ JÁNOS Brassó Címzett: a könyvkiadó. Az 1977-es esztendő számos évfordulója is indíték lehet majd arra, hogy leemeljünk könyvespolcunkról egy-egy kötetet, s néhány órát, napot társaságában eltöltsünk. A fiatalokkal azonban megtörténhet, hogy nem találják a keresett könyvet, megjelenésekor ők még a tankönyvet forgatták. Két évforduló jut ebben a pillanatban az eszembe. Ady Endre születésének 100. évfordulójáról bizonyára méltóképpen meg fognak emlékezni a lapok. Lehet, valamelyik kiadó is gondolt Ady-kötetre, hiszen verseinek előző kiadásai hamar elfogytak. Ha így lesz, a legutóbbi kiadás tanulságaként szívesebben látnám egyetlen kötetben a teljes Adyt — vers, több kötetben kényelmetlen. A másik évforduló Sípos Domokosé, az ötven esztendővel ezelőtt harmincöt éves korában elhunyt íróé, aki — ha vaskos életművet nem is hagyott hátra — a két világháború közötti romániai magyar irodalomnak tehetséges, a megszokást, a megalkuvást ostorozó képviselője volt Válogatott próza- és verskötete talán szintén szerepelhetne valamelyik kiadói tervben. HOLLÓ ERNŐ Sepsiszentgyörgy Kájoniról. A tévé egyik magyar nyelvű adásában láttam azt a csöpp könyvecskét, amelyet a Csíkszeredai nyomdászok Kájoni emlékére adtak ki. Törtem is a fejem, hogyan szerezhetném be, ám erről le kell mondanom. A Hétből ugyanis megtudtam, hogy mindössze háromszáz példányban jelent meg. S ha már a miniatűr nyomtatványnak nem juthatok birtokába, legalább a nyomda — és a nyomdász Kájoni — munkásságáról szeretnék többet tudni. Érdekelne például a rovásírás, melyet tudomásom szerint ott mentettek át az utókornak, egy hadmérnök erdélyi útja során naplójában fel is jegyzett, s így vált Európa-szerte ismertté. GÁL MÁRTON Déva Buszkönyvtár? Bura László felvetette (A Hét 1976. 50. szám), mi lenne a bibliobusz szó legalkalmasabb magyar megfelelője, és sorra veszi a buszkönyvtár, könyvtár-autóbusz, könyvtárbusz, könyvesbusz szavakat. A könyvtárral minden rendben van, a busz azonban már kifogásolható, mert önmagában nem jelent semmit, hanem az omnibusz szóból szakadt le és tapadt az autóhoz meg a trolihoz. A busznál tehát jobbnak találom az autó szót. Igaz, ez is idegen szórövidítés, de már rég meghonosodott a magyar nyelvben. Úgy vélem, hogy magát az intézményt autókönyvtárnak, a járművet pedig könyvtárautónak lehetne nevezni. Használhatók esetleg a cikkben említett vándorkönyvtár vagy mozgókönyvtár elnevezések is, de ezekből nem tűnik ki, hogy gépjárműre telepített könyvtárról van szó. És felmerül még egy ötlet: gurulókönyvtár (gurulókönyvesboltról már hallottunk). Bár ez kissé komolytalanul hangzik. Vagy mégsem? DÁNIEL BÉLA Kolozsvár-Napoca Tegezésről, magázásról. Az egyetem végeztével harminctagú tantestületbe kerültem. A kollégák első pillanattól fogva letegeztek, ami tartózkodóvá tett, mígnem az egyik kolléga kiokosított: „ha letegezünk, azt jelenti, hogy visszategezhetsz!“ Ettől fogva tegeztem az igazgatómat, Tibi bácsit is (akit koránál fogva apámnak szólíthattam volna), a kolléganőimet — mindenféle ceremónia, pertuivás nélkül Nagyon jól megértettük egymást. Két év múlva másik közösségbe helyeztek át. Itt nem volt divat a tegeződés. Nehezen szoktam meg az új környezetet, és kispolgárinak éreztem a bevett megszólításokat. Fábián kolléga, Osváth kolléganő . . . Furcsa, hogy egy év múltán is vannak még kolléganőim, akik nem keresztnevemen szólítanak. Ez szerintem az illemtanszabályok erőltetett alkalmazása. A tegezés-magázás — magánügy. De helyeslem Ivó Péter mondanivalóját (A Hét, 47. szám), aki szintén a tegeződés híve, mivel „beszédünk egyszerűbb, célratörőbb lenne“. A tegeződés elterjedését a napjainkban megjelenő illemtankönyvek (Szőcs István: Más is ember, Róna Éva: Hogyan viselkedjünk) az általuk ismertetett szabályokkal — gátolják. Mit vétettem az illem ellen, ha az irodába lépve „Jó reggelt, Gaál kolléga!“ helyett azt mondom „Szervusz, Tibi bácsi!“? LAJOS SÁNDOR Bihar Tisztelt Szerkesztőség, Demeter Árpád bírálata megfelel a valóságnak. A Hét 49. számában tévesen tituláltam Nobeldíjasnak Selye János professzort. Az ügy azért is kellemetlen számomra, mert néhány évvel ezelőtt egy hosszabb tanulmányomban hasonló módon adományoztam Selye professzornak Nobel-díjat. Szerencsémre (?!) akkor senki nem vette észre . . . Sajnálatos tévedésemért szerkesztők és olvasók szíves elnézését kérem KIRÁLY ERNŐ Nagyvárad NAPIRENDEN Gy. Szabó Béla metszete DOHOGtt az író (Veress Zoltán): alapvetően elismerő bírálatunkban — Realizmus, romantika, tudomány — miért bíráljuk könyvét (Jókai természettudománya) olyan vétségért, amelyben nem részes? „Engem, az olvasót nem sürget és nem szorít semmi, legfennebb az zavart olvasás közben, hogy éreztem: van itt valami bökkenő a realizmus és a romantika dilemmája körül. Zavart, amíg rá nem jöttem, hogy értelmezésem szerint — és ellentétben Veress értelmezésével — a tudomány és technika iránti szenvedély Jókainak sokkal inkább a romantikájához, mint realizmusához tartozik“. Így a recenzens A Hét egyik múlt évi számában. És mit is állít Veress Zoltán, könyve előszavában, a 19. oldalon? „Gyakorlatilag pedig nem igaz, amit az első pillanatban nyilvánvalónak hittünk, mivel épp az ellenkezője áll fenn — az tudniillik, hogy Jókai tudományosságának majdnem minden belejátszása műveibe a romantika sajátos jegyeit erősítette bennük, azokat fokozta fel, s azoknak kölcsönöz a mai olvasó előtt is bizonyos többlethangsúlyt“. Ez utóbbi kiemelés nem a miénk, hanem Veress Zoltáné, a könyvéből. Épp ezért olvasóval, íróval egyetértőleg és önkritikailag együtt dohog a HETES