A Hét, 1980 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-04 / 1. szám
Egy régi hídverő A román és a romániai magyar irodalom közötti hídverők legelsői közé tartozott Ioan Lupu tanár, egykori akadémiai könyvtáros, aki most töltötte be nyolcvanadik életévét. Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy ötven esztendővel ezelőtt Povestitori unguri ardeleni címmel ő jelentette meg Bukarestben az erdélyi magyar írók első román nyelvű antológiáját. A Bukarestben visszavonultan élő, de ma is tevékeny Ioan Luput pályájáról, fordítói munkásságáról kérdezzük. — Erdélyi ember vagyok, a Szeben melletti Agribici községben születtem, és az ottani elemi iskolába jártam, amely az 1848-as forradalom vívmányaként létesült. Az én falumból származott egyébként Ion Agribiceanu családja is. A magyar irodalommal a balázsfalvi görög katolikus főgimnáziumban ismerkedtem meg. Először természetesen a kötelező iskolai olvasmányokon keresztül, de a klasszikusok írásművészete annyira felcsigázta érdeklődésemet, hogy ismereteimet igyekeztem a tananyagban nem szereplő modern magyar írók műveivel is kibővíteni. A világirodalomhoz szintén magyarul jutottam el. A magyar műfordítás ugyanis már akkor annyira bőséges és alaposan tájékozott volt, hogy megbízható ablakot tárt a nagy kultúrnemzetek irodalmára. — Hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy a magyar irodalom termékeit átültesse román nyelvre? — 1918-ban érettségiztem, de mire ősszel egyetemre mehettem volna, kitört a forradalom, a kolozsvári egyetem nem kezdte meg működését. Végre 1919 tavaszán a szebeni Román Kormányzótanács és a bukaresti kormány közt megállapodás jött létre, melynek értelmében a fővárosba hozták azokat a fiatalokat, akik egyetemi tanulmányokat akartak folytatni. Az első vonattal, áprilisban mintegy százhúszan utaztunk Bukarestbe. A bölcsészkarra iratkoztam be. Hogy el tudjam tartani magamat, állást vállaltam az Akadémia könyvtárában. Szerencsés fordulat volt ez életemben. Nemcsak az annyira szeretett olvasnivalók tengernyi sokasága állt ezentúl rendelkezésemre, hanem hivatalomban tudósokkal, írókkal, kritikusokkal is megismerkedhettem. Közülük többen nemcsak arra ösztönöztek, hogy íráskészségemet és magyar nyelvismeretemet felhasználva fordítsak, hanem írásaim elhelyezésében is segítettek. Irodalmi tevékenységemet azonban nem műfordításokkal, hanem rövid lélegzetű saját írásokkal kezdtem. Első fordításom, Karinthy Frigyes egyik tudományos-fantasztikus novellája, az Orizontul című folyóiratban jelent meg Rádiumul care ucide címmel. Karinthy volt abban az időben a kedvenc íróm. — Hogyan fogadták a román olvasók a magyar írók műveit a háborút követő években? — Akármilyen furcsán hangzik is, a magyar irodalom bizonyos tekintetben hiánycikk volt akkor nálunk. Abban az időben nálunk még gyenge lábon állt a műfordítás, ezzel szemben az érdeklődés, az igény megnőtt, többek közt a magyar irodalom iránt is. Az olvasóközönség szívesen fogadta fordításainkat, helyesebben a folyóiratoknak azt a törekvését, hogy helyet adjanak a magyar írók alkotásainak. (Ezekben az években kezdte meg Kolozsváron Isac Emil és Ion Chinezu, Bukarestben pedig Avram P. Tudor a magyar költők és írók műveinek fordítását. Ugyanakkor Magyarországon is erőfeszítéseket tettek a magyar és a román nép kölcsönös megismertetéséért: 1922-ben dr. Veress Endre Budapesten Vasile Alecsandri egyik elbeszélésével indította el a román irodalmat a magyar olvasóközönség körében népszerűsítő Román—Magyar Könyvtár című könyvsorozatot. — Úgy tudom, kapcsolatban volt a Nagyváradon megindult hídverő mozgalommal is. Milyen részt vállalt ennek a munkájából? ■— Még egyetemi hallgató voltam, amikor 1922-ben Barbu Lăzăreanu kéziratokat kért tőlem az Adevărul Literar şi Artistic részére. Három éven át dolgoztam a lapnak, s ezalatt fordításokat közöltem Karinthy, Kosztolányi, Krúdy, Mikszáth, Gárdonyi, Ady, Herczeg Ferenc, Rákosi Viktor, Tabéry Géza, Sípos Domokos és Nagy Dániel műveiből. Akkoriban indult meg Nagyváradon a kétnyelvű Aurora című irodalmi lap, amelybe ismert román és magyar írók dolgoztak, valamint a Cele Trei Crişuri, amely határozottan a zászlajára tűzte a magyar—román közeledés eszméjét. Mindkét lap több ízben kért tőlem kéziratot, és a fővárosi lapokból is vett át fordításomat. Ekkor már, Perpessicius felkérésére, az Universul Literarnak is fordítottam, nevezetesen Ady Endre prózájából, Szabó Dezsőtől, Karinthy Frigyestől és Benedek Elektől. Minden alkalommal pár sorban bemutattam az illető írót is, hogy a román közönség megismerje életüket és irodalmi pályafutásukat. Hasonló ismertetővel vezettem be azt a könyvemet is, amely a Lectura-sorozatban jelent meg Un cuib de dientry címmel, és Mikszáth Kálmán három elbeszélését tartalmazta.Ezekben az években a Napkelet és a Pásztortűz rendszeresen közölt fordításokat román költők és írók alkotásaiból, a kolozsvári Magyar Színház pedig román szerzők színdarabjait mutatta be. A művelődési téren megindult hídverés munkáját gyakori, termékeny hírlapi viták, ankétok segítették, amelyekben nemcsak a nézetek polarizálódtak, hanem a közvetlen, sőt a távlati teendők is kikristályosodtak. Ezek a viták a kormányzat figyelmét is ráterelték a magyar—román kultúrközeledés kérdésére, s ennek folyományaként jelenhetett meg állami költségen Kristóf Györgynek a Jókai-centenárium alkalmából román nyelven írt könyve. Az Erdélyi Irodalmi Társaság pedig harmincezer lejes állami támogatást kapott egy román költők műveiből öszszeállítandó magyar nyelvű antológia kiadására. Ennek előkészítésére Kristóf György és Bitay Árpád vezetésével indult meg, majd Kádár Imre is bekapcsolódott, aki 1927-ben felvette a kapcsolatot a Román Írók Szövetségével is. A könyv Műfordítások román költőkből címmel 1928-ban jelent meg, és mind magyar, mind román körökben kedvező fogadtatásra talált. Ezek után merült fel, hogy román nyelven is jelenjen meg az erdélyi magyar irodalmat bemutató kötet.) — Az irodalomtörténészek az ön Povestitori unguri ardeleni című könyvét a magyar törekvések viszonzásaként tartják számon. Kérem, beszéljen a a könyv megszületésének körülményeiről. — Őszinte vágyam volt, hogy a román olvasóközönség minél szélesebb körben megismerje a magyar írók alkotásait. Figyelmemet Emil Bucuţa hívta fel a Romániában élő magyar írók műveiből összeállított antológia kiadásának szükségességére. Miután a Fundaţia Culturală Regele Mihai I. biztosított a könyv kiadásáról, és Liviu Rebreanu vállalkozott az előszó megírására, nekiláttam a válogatásnak és fordításnak. Levélben kértem kéziratokat Benedek Elektől, Tabéry Gézától és Berde Máriától. Mindnyájan készségesen eleget tettek kérésemnek, de köztük a legkedvesebb Benedek Elek volt, aki egész kis kötetre való írást küldött egy négyoldalas levél kíséretében, amelyet ezzel a közvetlen, meleg megszólítással kezdett: „Kedves öcsém!...“ Kilenc magyar író egy-egy jellemzőnek tartott elbeszélését fordítottam le. (A könyv a Cartea Vremii sorozat 22. kiadványaként jelent meg, 132 oldalon. A sorrend a szerzők betűrendje szerint alakult: Benedek Elek, Berde Mária, Gyallay Domokos, Kaczér Illés, Ligeti Ernő, Nagy Dániel, Nyírő József, Sípos Domokos, Tabéry Géza. Ioan Lupu valóságos mini-irodalomtörténetet ír, amikor egy-két oldalnyi terjedelemben valamennyiüket bemutatja. A kötet dísze Liviu Rebreanu előszava, amelyből érdemes a következőket idézni: „A Cartea Vremii tiszta és gondos fordításban gyűjteményt közöl a román olvasók részére a jelenkori magyar prózaírók műveiből... Az itt megjelenő válogatás azt a feladatot tűzte maga elé, hogy a magyar irodalmat legjellegzetesebb művelői útján mutassa be. A magyar irodalmon belül az erdélyi írók mindig különleges színt képviseltek. Ez a különbözőség napjainkban egyre jobban hangsúlyozódik. Erdély nemcsak a magyarok számára, hanem nekünk, románoknak, és a németeknek is egészen sajátos irodalom bölcsőjét jelenti. Az itt született írók mindnyájan közös jegyet viselnek, amelyet erkölcstudatnak nevezhetnénk. Ezeknek a szerzőknek a művészete sohase szorítkozik csupán a szavak, a hangok vagy a szándékok játékára. Az erdélyi író erősebben érzi szülőföldhöz kötöttségét, mint a más vidékről származó, és művészetét apostolságnak tekinti. Éppen ezért az itt sarjadó irodalom is erősebben tükrözi a nép lelkét összes adományaival, örömeivel és reménységeivel együtt... Az itt csokorba kötött elbeszélések, bármilyen távol esnek is egymástól esztétikai értékük tekintetében, elevenen mutatják a Romániában élő magyar nép lelki vajúdását. Ez a kilenc író, éppen azért, mert korban, vérmérsékletben, célkitűzéseiben és tehetségében különbözik egymástól, a múltat és a jelent személyesíti meg, de ugyanakkor megnyitja a kilátást a jövő irányába is. Így tehát ez a gyűjtemény különösen hasznos abból a célból, hogy a határaikon belül élő magyarokat megismerjük és megértsük“.) — Liviu Rebreanu is utalt előszavában arra, hogy Erdély román, magyar és német lakóit sajátos rokon lelkiség jellemzi. Mi a véleménye, összetartó erőt jelent ez közös történelmünkben? — Kétségkívül. Mi évszázadokon keresztül tapasztaltuk, hogy egymástól csak tanulhatunk és nyerhetünk. Egymás megismerése és megbecsülése különleges hazafiság alapjává válik, amely a szülőföld határtalan szeretetében és felvirágoztatásának igényében fejeződik ki. — Milyen fogdatatásban részesült az antológia? — Nem megy talán dicsekvésszámba, ha azt mondom, olvasóközönségünk és irodalmi kritikánk egyaránt igen kedvezően fogadta. Mondhatni ellenkezés nélkül mindenütt időszerűnek tartották, hogy a velünk együttlakó magyarok gondolkodását, lelkiségét kifejező irodalmat megismerjük. Felejthetetlen élmény és kellemes érzés számomra, hogy Emil Bucura, a frissen megjelent kötetet kezében lobogtatva, így üdvözölt: „Íme, a magyar lélek új dalnoka!“ Ebből megéreztem, hogy kitűzött célomat sikerült elérnem, kitapintható közelségbe hoztam az erdélyi magyarok lelkiségét a román írók és olvasók számára. Ez jutalomnak elég lett volna. De hozzáadódott még az, hogy noha — népszerű sorozatról lévén szó — a példányszám elég magas kellett hogy legyen, a kötet mégis úgy elfogyott, hogy alig tudtam egy példányt megőrizni belőle. Hogy pontosan mekkora lehetett, most már nem emlékszem rá, s akkor a könyveken nem tüntették fel. Hízelgő számomra, hogy a magyar irodalomtörténészek is hídverőként tartanak számon, és jelentős eseménynek tekintik a Povestitori unguri ardeleni megjelenését. Legalábbis így olvastam Engel Károly Hídverők példamutatása című Korunk-cikkében. — A szellemi hídverés nemes feladatát azonban csak kölcsönösségi alapon lehet sikeresen végezni. Kikkel állt közelebbi kapcsolatban a magyar értelmiségiek közül? — A már említetteken kívül leveleztem Kádár Imrével, a tudós Bitay Árpáddal, és meleg barátság fűzött dr. Veress Endréhez, a nemzetközi hírű történettudóshoz, akivel Bukarestben és Budapesten több ízben találkoztam, sőt budai villájában vendége is voltam. Emlékszem, a Román Akadémián végzett munkám közben egy 1847-ben Bukarestben megjelent magyar ábécéskönyvre bukkantam, és a leletről rögtön értesítettem Bitay Árpádot. Ő nagyon megörült a felfedezésnek, és tanulmányozta a ritka könyvpéldányt. Tabéry Géza és Kádár Imre állandóan figyelemmel kísérte munkásságomat, és több ízben meleg gratulációkkal ösztönzött további munkára. Kádár Imre lapkivágásokat is küldött nekem olyan magyarországi hírlapokból, amelyek beszámolót közöltek megjelent fordításaimról. — Úgy tudom, nyugdíjas éveiben sem maradt hűtlen az irodalomhoz. Hogyan folytatja munkásságát? — Az ilyenszerű hídverés, mely a húszas években annyira szükséges volt, azoké az időké, amikor egymás jobb megismerése terén mi, románok és magyarok még csak a kezdeti tapasztalatok területén jártunk. Ma intézményesen, komoly eszközökkel segítik elő a két nép szellemi kincseinek kicserélését. Most időmet a könyvészeti kutatásoknak szentelem. A G. Calinescu irodalomtörténeti intézet irányításával készülő Bibliografie a relaţiilor literaturii române cu literaturile străine című nagyszabású könyvészeti gyűjtemény készítésében működöm közre. A gyűjtemény a román időszaki kiadványokban közölt, más nyelvű irodalmakból származó írásokat és utalásokat fogja tartalmazni. A harmadik kötet foglalja majd magába a magyar irodalomból román nyelvre fordított alkotásokat, valamint a jelzett időszakban a magyar írókról románul megjelent tanulmányokat és egyéb cikkeket. Ez a harmadik kötet különösen szívügyem, mert olyan fontos anyagot tartalmaz, amely nélkülözhetetlen lesz a román—magyar művelődési kapcsolatok történetével foglalkozók számára. ÁRVAY ÁRPÁD Tellmann József metszete Kelemen Ferenc (Marosvásárhely) újévi üdvözlete A HÉT INTERJÚJA