A Hét, 1987 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-04 / 1. szám
Újra itthon Csutak Levente, a Brassói Lapok grafikusa nem ismeretlen a szakmája (művészete!) iránt érdeklődők körében, sem itthon, sem külföldön (Wroclaw, Barcelona). Nemcsak mi, de ő is kovásznainak vallja magát, hiszen innen indult el meghódítani a grafika nehéz, de a 20. század képzőművészetére nagyon is jellemző ágát. Mégegyszer, ez alkalommal is megkérdőjelezhető, hogy igaz-e az a mondás, miszerint senki sem lehet próféta a saját hazájában. A kovásznái képtárban nemrég megnyílt, Csutak Levente negyvenegy grafikai és kisgrafikai munkáját bemutató kiállítás azt igazolja, hogy a fenti kitétel valahol sántít, amint azt a látogatók nagy száma, érdeklődése is igazolja. Ez természetes is, hiszen a kiállított munkák vérbeli, mindig újat, kifejezőbbet kereső művészre vallanak. A spirális vonalvezetés, a felfelé törekvő csigavonal Csutak Levente grafikáinak állandóan visszatérő motívuma, és gyakori témája az emberi kéz, mint az alkotás szimbóluma, amelyről gyönyörű verset írt Tudor Arghezi, vagy az egyre frissebb ágakat hajtó életfa. Meleg emberszeretet jellemzi grafikáit akkor is, ha Dózsát, József Attilát, Einsteint vagy Bartókot mutatja be, akkor is, ha ex librist készít. A megnyitón Gazda József méltatta Csutak Levente munkásságát, hozzáértéssel, ugyanakkor azokra is figyelve, akik talán ritkábban fordulnak meg kiállítótermekben. PUSKÁS VIKTOR Bábosok évadja Ki hogy szalad neki az évadnak ... Mikor e sorokat írom, Kolozsvár-Napocán a két színház még csak első bemutatójánál tart, az operák annál inkább igyekeznek bemutatókkal, felújításokkal, vendégjátékokkal, a filharmónia a maga szokott ritmusában működik. A talán legegyenletesebb évadkezdést mégis a legkisebb előadóművészeti intézmény, a bábszínház produkálta. Pedig ennek a maroknyi emberből álló társulatnak nem kevés gondja van mostanában. Már csak ezért is megérdemli, hogy olykor az országos nyilvánosság is halljon róla. A legrangosabb bemutató legutóbb Az ördögűző tarisznya volt. Ion Creangă Iván Turbincă című meséjéből írta Sütő András, és már játszotta egyszer a bábszínház magyar tagozata, most pedig ismét műsorára tűzte. Talán — sajnos immár nyugalomba vonult — kitűnő rendezője, Kovács Ildikó kedvéért, akinek ez egyike volt jellegzetesen szellemes, ötletes, népiségével is megkapó, sikeres munkáinak. A Virgil Svinjin tervei alapján kivitelezett előadás most is az együttes repertoárjának értékes darabjai közé tartozik. Évekkel ezelőtt kidolgozott távlati terv teljesítésének újabolt állomása volt az első bemutató, a Jancsi és Juliska, Szilágyi Dezső adaptációjában. A terv: bevinni vagy visszavinni a műsorba a klasszikus mesékből minél többet. Ebből a tervből mára nagyon sok megvalósult, mind a román, mind a magyar tagozaton, ez a bábszínház plakátjairól is leolvasható. A Jancsi és Juliskát szintén Virgil Svinţiu tervezte, s a társulat egyik legismertebb színésze, Balló Zoltán rendezte. Nem rendkívüli, de pontos, megbízható előadás, amely valósággal fölvillanyozza a gyermekeket. Szintén színészek: Smaranda Stratanov, illetve Vasile Teiuş rendezték a román tagozat egy előadásában összefogott első két bemutatóját. (Mindkettőt Günter Wallner tervezte.) A színész-rendezők túlsúlya is sejteti egyébként a társulati gondokat. Az egyik darab a fent említett programhoz kapcsolódik, amenynyiben Lev Tolsztoj-mese adaptációja (A mackók háza). A másikat egy mai meséből írta bábszínpadra az előbbit is adaptáló Constantin Ştefănescu (Rică nyuszi kalandjai). Kisgyermekeknek szánt, bizonyára hasznos előadás mindkettő. Annyit még, hogy pillanatnyilag a magyar tagozat létszáma elég csekély. A legjobb értelemben vett rutinosságuk mellett is megőrzött lelkesedésükért megérdemlik, hogy felsoroljam őket itt is, annál inkább, mert minden előadáson mindannyian játszanak, nemegyszer beugrással: Balló Zoltán, Balló Zsuzsa, Bothos Júlia, Csortán Márton, Jakab Ildikó, Koblicska Kálmán, Péter János. KRIZSÁN ZOLTÁN JUsene Életrajzkutatás és művészetbölcselet A George Enescu Tanulmányi Központ (Centrul de Studii „George Enescu") legutóbb 1985 őszén hallatott magáról, amikor a Nemzetközi George Enescu Fesztivál napjaiban idegen nyelvű tanulmánykötettel (Enesciana IV) és egy, a kiadatlan zsengéknek szentelt hangverseny szervezőjeként lépett a nyilvánosság elé. A Mircea Voicanu vezette központ 1986-os munkaülésén — december 10—11-én, a Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiája tanácstermében — bő esztendő újabb kutatásairól számoltak be. A legátfogóbb előadást dr. Vasile Tomescu tartotta, Enescu és Olaszország kapcsolatairól. Két egymást kiegészítő dolgozat szólt Enescu vonósnégyeseinek kéziratos változatairól (Titus Moisescu, Mihaela Marinescu), a forráskutatás egészére is érvényes, alkotáslélektani szempontból is jelentős tanulságokkal. Összefoglaló tájékoztatást hallhattunk Enescu valamennyi, a román sajtóban megjelent interjújáról, mint az életrajzkutatás pazar gazdagságú adattáráról (Laura Manolache). Clemansa Liliana Firca az ifjú I Enescu hangszeres zenéjéről nyújtott tudományos egzaktságában vonzó áttekintést. Marin Marion a kései Heidegger és a kései Enescu között vont merészen eredeti, továbbgondolásra újzó párhuzamot, s egyúttal új művészetbölcseleti rendszer körvonalait vázolta föl, amelynek kulcsfogalma — ami például Lucian Blaga művében a „mioritikus" — az enescui heterofónia. Az apró adalékok is túlmutattak önmagukon, kiváltképpen a Mircea Voicana fölkutatta és bemutatta „jelentéktelenségek" ■— egy-egy cédulányi följegyzés, kortársi tanúságtétel —, amelyek nemegyszer megragadóbban tükrözik Enescu emberi és művészi nagyságát, mint több becsvágyó értekezés együttvéve. A korabeli levelezéseket faggató Lucia-Monica Alexandrescu újólag figyelmeztetett a zenetörténeti tényre: az amerikai közönség előtt, mint karmester, Enescu a legünnepeltebb csillag, Toscanini sikerein is túltett. Sajátos feladatain túlmenőleg minden zenetörténeti kutatást fölkarol a központ, nemcsak amikor az Enescu-előd, Constantin Dimitrescu újonnan fölfedezett Gordonka-versenyéről van szó (Constantin Stihi-Boos), hanem olyan esetekben is, amikor egy bukaresti tulajdonban levő Richard Strauss-kézirat (Mircea Voicanu) vagy egy föltételezhetően Mozartot ábrázoló, korabeli olajfestmény a tét (Dorana Cotoveanu). A szövegek megvitatásából a második ülésnapon elnökölő Zoe Dumitrescu-Butulenga professzorasszony csakúgy kivette a részét, mint George Manoliu professzor, aki lelkiismeretébresztő szónoklatban figyelmeztetett Enescu-kultúránk némely gyöngéjére, melyekért a zenetudósok (is) felelősek, vagy a zeneszerző Adrian Ratiu, aki ugyan nem hozott magával felolvasandó dolgozatot, de nyomdakész fogalmazású hozzászólásaiban kivételes Enescu-ismerőként sziporkázott. Már nyomják az Enesciana V-öt, amelyben az 1985-ös nemzetközi értekezleten elhangzott előadásokat olvashatjuk. A most lezajlott munkaülés anyaga a sorozat hatodik kötetében jelenik meg. LÁSZLÓ FERENC CSUTAK LEVENTE Genézis OLVASÓINK FIGYELMÉBE: Megjelent az Új Élet 48 oldalas decemberi száma A tartalomból: • 25 országban hat az Arctic • Szorgalmas gazdák között • Szatmári körséta • Melyik a legszebb új ház Pannton? • A tér közérzete • Véletlen tragédiák: Huszonnégy óra, több gyanúsított (Befejező rész) • SZÍNES FALINAPTÁR • Stela Popescu „kulisszatitkai" • Az üvegszemű detektív • Így jöttem: Vitályos Ildikó • Vendégünk: Nagy Imre • Száz éve született Emil Isac • Liszt-emlékeket idézve • Rokonszenves ember ön? (Teszt) • Érdekes olvasmány: A sosemvolt ember (I.) • SZILVESZTERI VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR. Belenézett: Bajor Andor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Molnos Lajos, Nagy Pál, Szőcs István, Nicolae Tautu, T. Páll Árpád. • Nagy KERESZTREJTVÉNY «film ŐSZINTE ÉS PÓZTALAN szerelmes filmmel örvendezteti meg a nézőt a Mihai Constantinescu (rendező) — és Ion Bucheru (forgatókönyvíró) — páros. A vacsoravendég kedves, tiszta, hiteles szerelmesfilm, amelynek kibontakozásában a tragikum lehetősége is benne rejlik, ám a fiatal pár friss szerelme napról napra feloldja a feszültségeket. A problematika valójában „az utcán hever“: az egyetemi tanár diák leánya egy csupán érettségizett fiatal munkással — nem akármilyennel, hanem optikus szakemberrel — kerül össze, aki lemondott a továbbtanulásról, hogy öccsét taníttassa, sőt, tanítsa, felkészítve a vizsgákra, a tanulmányi versenyekre, a felvételire. Ami új a filmben, az a kettős előítélet: nemcsak a lány korlátolt és procc mamája zárkózik el az ő szemében „alacsony sorból“ jövő, árvaházban nevelkedett nőtől, hanem a méltatlanul megbántott fiú már odáig jut, hogy az oktatási rendszer keretei között szerzett és diplomával fémjelzett tudást felvágásnak, üres státusszimbólumnak tekinti. Munkatársai, hozzá apailag viszonyuló főnökei, majd később apósa érvelésének igen szívósan kell ezt az oktalan elzárkózást leküzdenie. A felnőtt színészek megszokott jó teljesítményével most kivételesen nem foglalkozunk. Megkapó a filmben a fiatal pár, mindkettő pályakezdő filmszínész, Ruxandra Bucescu a filmről filmre feltűnő fiatal színésznők közül azzal ugrik ki, hogy nemcsak szép és érzékeny, de hangsúlyozottan intellektuális, gondolkodó színész, ennek megfelelő önkontrollal és mértéktartással. Partnere Csapó György, akit nagy örömmel láttam viszont, miután egyik negyedéves vizsgaszerepében, mint Mátéi Lovinescu Rombadőlt fellegvárában Emil Botta és Kovács György után is emlékezeteset és újat tudott nyújtani. (Nem Mátéi elvakult, ellenséges magatartását, hanem szubjektív igazságait, szenvedő tévelygését, zsákutcában való vergődését ábrázolta, figyelemre méltó érzékenységgel.) Mihai Iliescu munkásfeltaláló szerepében most a „beérkezettek“ sértéseivel szemben védtelen, gyanakvó, a merevségig zárkózott fiatalembert alakít, hitelesen, közelképeinek gazdag belső életre valló ráadásával. Lehet, hogy az első filmezés miatt merevebb, mint színpadon, de ez a merevség kivételesen fedi a figura lelkiállapotát. Ami rokonszenves alakításának megárt, az az utószinkron, ezt más színésszel csinálták, és hanghordozásban nem simul a játékhoz. De ezekkel a kis hátulütőkkel együtt is, rokonszenves fiatal filmhősként mutatkozott be Csapó György. Másodhetes moziban, csupa kamasz és kezdő huszonéves társaságában láttam a filmet, s amikor anyósa sértéseit visszaverve fogta a kis feleségét és otthagyta a nagyon nem vendégszerető házat, akkor kitört a nyílt színi taps. Jó ezt egy fiatal, vidéki színésznek tudnia. HALÁSZ ANNA Egyik hetilapunk a nemrégiben Decemberi évfordulók címmel sorolt fel 49 írástudóval (azok születésével vagy halálával) kapcsolatos évfordulót. A bölcselők bölcs megelégedéssel vehetik, hogy a 49- ből kettő, vagyis jó négy százalék filozófusnak minősül, sőt — talán a betűrímért — francia filozófusnak. Igaz, az illető évfordulók nem éppen kerekek, hiszen Helvétius 215, Bayle 280 esztendeje távozott az élők, a fizikailag élők sorából. Viszont kereken fél százada annak, hogy elhunyt „Miguel de Unamuno spanyol író", aki szerint az egyén létének értelme halála távlatából derül ki, s akinek a tragikus, antiutilitarista életfelfogása eddig nem eléggé feltártan hatott például D. D. Rómeóra. Royca 1923-ban és aztán még kétszer megjelent Unamuno-írása moralistának tekinti a spanyol szerzőt. Szerb Antal megjegyzi róla: „elvont, gondolkozó természetének igazi területe a hosszú tanulmány". Unamuno főként esszéista volt. A tragikus életérzés című főművével biztosította helyét századunk filozófiatörténetében. Költő is volt. Azonban nem ő alkotta a most, december 5-én, szabad szóvá tenni... Kolozsvárt, Pytagorász áldozása címmel közölt verset. Ez ugyanis még az ortográfusban sem vált ki nagyon tragikus hangú, látót. Pedig ő tudja, hogy a szóban forgó, szamoszi eredetű ógörög gondolkodó neve ma magyar szövegben Püthagorásznak írandó, ha nem jön utána a tétel főnév. És ha jön is, nem Pytagorász-tétel, hanem Pitagorasz-tétel (vagy P. tétele) a helyes írásmód. Szóval áldozás előtt, bármilyen nagy tételben, (mennyiségben) történik az, a szafdályadásra hivatott ortográfuskollektíva által leszögezett paragrafus értelmében — ismétlem — csak Püthagorasz üdvteli, és három vétekkel terhes Pütagorász. Három az, igaz. — mondták régen. Van, ki ma se hagyja alább, hivatkozva a hegeli triódára is, mely tri-bünből való rálátást segít elő a triviális valóság tri-bűnösségére. Semmi kétség: ha már hiba (liba), legyen három (kövér). Ha ruca, akkor is. Mi több: még akkor is, ha a kakofónia tövén költő rucáról van szó. Ezúttal persze csak poetica licentiával van dolgunk. Ennek egyik alesetével, helyesírási licenccel. ZAJZONI ZOLTÁN Szerkeszti: KACSIR MÁRIA 1987. január 4. A HÉT 4