A Hét, 1992 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1992-10-22 / 42. szám
VT -■ r ‘j. ■ KÁNTOR LAJOS Elvittt a PEN-ben Az alakulás pillanataiban Bécsben, 1990 ben, majd ugyanott egy évvel később, az 56. nemzetközi PEN-kongreszszuson, azt hiszem, valamennyien erdélyi jelenlévők csak csodálkoztunk: valóban velünk történik ez? Igaz, hogy a Romániai Magyar PEN Központ szükségéről és lehetőségéről (meg két háború közti előzményéről) többször is tanácskoztunk Kolozsvárt meg Bukarestben, Budapesten, ám az álmok és tervek megvalósulásához még nemigen szoktunk hozzá. Az ünnepi és ünnepélyes kezdetek után idén szeptemberben, a Friedrich Naumann Alapítvány jóvoltából, nagyon is hétköznapi gondjainkkal traktálhattuk egymást, hat országból jött magyar írók.* Az általánosabb érvényű „Kárpát-medencei * Lásd erre vonatkozóan A Hét ez évi 39. számát. kérdezősködés“ (Konrács György) keretein belül a kölcsönös megismerés feltételeinek diagnosztizálásában tulajdonképpen a romániai magyar irodalom és sajtó került előtérbe, korántsem az ünneplés igényével. Mert annyi szép elvi kinyilatkoztatás, felelősségvállalás után be kell ismerni: a magyar irodalom egysége korántsem kezelhető ma tényként. Alighanem Kiss Gy. Csabával kell egyetértenünk, aki a magyar irodalom kölcsönösségéről beszélt, és ha ezt a gondolatot továbbvisszük, kiterjesztjük a sajtóra (elsősorban az irodalmi, művelődési lapokra), magyarmagyar párbeszédről szólhatunk, ezt igényelhetjük — önmagunktól és egymástól. A mai magyar (kulturális) sajtó olyan szerteágazó — talán azt is mondhatjuk: gazdag —, hogy e párbeszédet végigvinni, áttekinteni igencsak idő-, pénz- és szervezés-igényes. „ Milyen könnyű volt akkor, amikor egy-két központi írószövetségi lap, néhány vidéki társával, lebonyolította az egész „csere-ügyletet“. A leltározást nemrég még egy szintén „központinak“ mondható digesz, a budapesti Látóhatár vállalta — megszűnéséig. Ma viszont (és ennek végső soron örvendhetünk) folyóiratok, illetve szerzők az irányzatok (törekvések), egyéni vonzalmak alapján szerveződnek, próbálják megnyerni az olvasót — és a megjelenéshez egyre nélkülözhetetlenebb alapítványi segítséget. A Romániában élő magyar író tehát válogathat, kihez-kikhez akar igazán tartozni — „rang“ és egyéb önös érdekek érvényesítése érdekében A műhelyek szerepe, szerencsére, nálunk is kezd felértékelődni, s egyrészt a (nevükben, státusukban) „hagyományos“ lapok, másrészt az 1990 után indultak (és még fennmaradtak!) próbálják kialakítani a maguk sajátos arcélét. Amikor tehát az „ismerjük-e csakugyan egymást?“ kérdést felteszszük, és rákérdezünk egymás folyóirataira is, ne valamiféle egységnek vélt, erdélyiség-szellemet szilárdan képviselő „modellt" próbáljunk felállítani, hanem a műhelyeket és alkotókat igyekezzünk megismerni, megismertetni. Persze, jogosak az önvizsgálatot sürgető megjegyzések: a romániai magyar irodalom 1992-es valós helyzete már nem felel meg akár a nyolcvanas évekbeli képünknek (egyesek szerint már akkor is: illúzióinknak). Meggyőződésem azonban, hogy még mindig van „exportképes“ irodalmi termékünk. Ahogy régebben nem volt igaz (és nyilván nem volt méltányos) egy-két névre szorítkozva beszélni a romániai magyar irodalomról, most sem tehető meg ez. Ahhoz azonban, hogy érdemben változzék a rólunk — egymásról — kialakuló kép, változnia kell az irodalom, a sajtó menedzselésének is. Tudom, nem hangzik ez nagyon magasztosan. Kellemesebb volna „tiszta“ irodalomról „tisztán“ véleményt cserélni, napjaink szerkesztője azonban nem teheti, hogy megelégedjék a lapcsinálással, szerzők, kéziratok toborozásával. Legalább 50%-ban menedzsernek kell lennünk. (Grendel Lajos, a mostanában indult Kuligramm, a Szlovákiában, pontosabban Dunaszerdahelyen megjelenő, fiatal szellemű folyóirat szerkesztője ott, Budapesten, a PEN-tanácskozáson HUBAY MIKLÓS Elveszett papírok és illúziók Amikor kézirataim elvesznek, úgy érzem, a vérem folyik el. Hányatott életmódomból következik, hogy egyre többször ér utót efféle halál is. Meg aztán egyre több a papír, ami gyűlik körülöttem. Van mit tarolnia az elmúlásnak. Már életemben. Az elkészült művek és a megírandók aránya ugyanis vészesen átbillent az utóbbiak javára. Talán azért, mert a képzeletem improvizált leleményei majdnem oly heurisztikus örömmel járnak, s persze kevesebb erőfeszítéssel, mint egy mű végbevitele. A drámáim iránti itthoni közöny ma már fóbiásan visszarettent attól, hogy kiállják velük; márpedig, ha egyszer megszületnek, menthetetlenül megint kínálgatni kezdeném őket, akárcsak régen („vénleánykodtam pfuj, már vége van“ — Ady) és szenvednék a mellőzésük miatt, a panasz is ki-kitörne belőlem. (Már most is: lám, kezdem...) De a soha meg nem írt drámák vaksötét színpadán azért folyik az előadás. Mi ez? (Ön)csonkolt tagokba visszajáró fantomfájdalom? Káprázat? Igen, de van bennük rendszer. A teremtő fantázia váratlan felvillanásai. A fizikus ilyesmikből olvashat ki üzenetet az anyag szerkezetére. És nem is csak egyetlen drámakompozíció terében van módom lesni a fényjeleket. Mindig is feleslegesen sokvolt a drámatervem. („Világokat igazgatok, üveggolyókkal játszom" — mondta gőggel József Attila.) És egyre több a fejben játszott, szimultán parti. Nem kis mulatság ez. Teljes elégtétellel szolgálnak. Néni csupán hatszáz szerep keres engem. Cireamdederunt, me... Afféle boldogságban leledzem, mint akkor, amikor a firenzei dombok egy védett hajlatéban laktunk (a San Miniato mögött) és Szent János nap táján éjszakánként megtelt a völgy lassú röptű, fényüket, ütemesen oltó-gyújtó csöppnyi ufókkal. Mécsbogarak sűrű felhői köztérhettem haza, egy testmelegével rám boruló világegyetemben. Mintha a csillagok is lejjebb szálltak volna, nagyoknak látszottak, alacsonyan ültek. Égitestek és világító férgek promiszkuitása. Drámaterveim fényes pillanatai!... Csupán jegyzetekben rögzített pillanatok. Mit számít, hogy alig többek az optikai csalódásnál. Nekem mit számít? Felelőtlen és makulátlan öröm ezek közt élnem. Hisz meg nem született művek tökéletességét, senki sem cáfolhatja. Nincs az a kritikus. Sincs az a színigazgató. Intenzív irodalomba születni . . . Antikváriumban bukkantam rá, megvettem Kozocsa Sándor bibliográfus füzetét: Az 1942-ik év irodalomtörténeti munkássága. Neveletlen mohósággal a magam nevénél ütöttem föl. Vajon írtak-e rólam — huszonnegyedik évembe léptem akkor — irodalomtörténeti becsű tanulmányt. Kozocsa figyelme a folyóiratokra és a komolyabb kulturális hetilapokra terjed ki. Elvétve idéznapilapokból, s akkor is csak jelentős kritikusoktól. -Megrendülten veszem ma számba,hogy az egy-két évvel vagy egy-két évtizeddel előttem járó, immár nagynevű pályatársak közül hányan figyeltek föl komolyabbméltatás erejéig egy elsődrámás süvölvényre. Benedek Marcell az Új Időkben, Féja Géza a Hídban, Rédey Tivadar a Tükörben, Gogolák Lajos a Jelenkorban, Kézai Béla a Magyar Kultúrában, Keresztury Dezső a Magyar Csillagban, Szérá Béla a Katholikus Szemlében, Thurzó Gábor a Vigíliában, Kenyeres Imre a piármmban, Bóka László az Ország Útjában, Tolnai Gábor az Életben, Máthé Klára a Protestáns Számlában. S Kozocsa gyűjtésén túl emlékszem ebből az évből Kemény Katalin tanulmányára az Esztétikai Szemlében, amellyel (úgy érezhettem, a Hamvas Béla köre nevében — s ez akkor is nagy szó volt) megtisztelt S vehetem hozzá a napilapokban publikált kisebb,,nagyphft. cikkeket (ezekből az anyám gyűjtött össze Váradon vastag paksamétáj) , a Népszavából emlékszem az akkoriban már csak álnév alatt publikálni tudó K. Havas Gézáéra és a hangütése miat feledketett. -ropcsányi Károlyéra ... - S mindebben akkor nem volt semmi rendkívüli. A brancs hasonlóan intenzív figyelőre kijárt minden frissen jelentkező fának. Sok bibl. sürgeti, hogy el ne vesszen a gyerek Korpesa bibliográyi,új,iht.k jeles kritikusai elsősorban a bemutatott drámai művet fetemézféj*, dicsértél? és fedőlét. Az új magyar dráma — ennyi autonóm szellem figyelmének keresztüében — maga is autonóm alkotáskén rajzolódhatott ki. A rendezésről, színészekről írtak ínségesen a szépszámú napilapokban, rem csupái kritikát, hanem előzetesként a próbák heteit végigtallózó híradásokat, interjúkat, riportokat. Ez a szolgálat a színház körül ez utóbbi negyvenöt évben ugyancsak elvékonyodott, s az a másik pedig — amelyet Kozocsa nálam is számba vett — szinte teljességgel eltűnt. Képzeljük csak el, hogy az elsődrámás — a már nem is elsődrámás — Pozsgai Zsoltról egyetlen év során írt volna Balassa Péter, Szakonyi Károly, Domokos Mátyás, Pomogáts Béla, Bécsy Tamás, Konrád György, Szakolczay Lajos, Mészöly Dezső, Kenyeres Zoltán ... Ennél kisebb intenzitású irodalmi élet nehezen biztosíthatja a drámának — e kétezerötszáz éven át oly nagyra tartott műfajnak — a ritka aloé virágzását. Mennybemenetelek , pokolramenetelek A karácsonyi forradalom képeit különszámban közli a tizenharmadik évfolyamát mindig is díszlépésben taposó propaganda újság, az Actualités Roumaines. Temesvárról nincs kép benne. Tömegek a bukaresti utcán, pajzsos rendőr falanx, fratehizáló katonák, fal mellett a meggyújtott gyertyák — ma már megannyi sztereotípia, és mégse sztereotípia. A legszebb Sorin Lupsa fényképe. A Központi Bizottság masszív épülete előtt Bukarest népe leesett állal bámul az égbe.. A ház tetejéről most száll fel a forradalom esetére készenlétben álló helikopter, s ezen a Diktátor. A tömeget, Ö pedig - feltehetően- a tömeget nézi. A kép ősképe honnan oly ismerős? Renaissance kompozíciókról? Jézus mennybemenetele? Jézus színeváltozása? Mária asszumpciója? Egymásnak mutogatják a földhözragadtak: „ott repül!“ A jelenetet már a XX. századi technikai civilizáció kellékeivel, s nem feledve önkéntelen humorát , Kosztolányi ábrázolta először az Édes Anna zseniális nyitányában. Krisztinaváros népe a Vérmezőről bámul a kis aeroplánján elszálló Kun Béla után. A Népbiztos zsebéből zserbó és gyémánt potyog vissza a nép fejére ... 1990. március 1. Időszerűségek a nemzetek egymás iránti gyűlöletéről Kántor Lajosnak, szeretettel A népek és nemzetek egymás közötti gyűlölete? Mi ez? Az első világháború második évében ezt a kérdést baráti körben, visszafogott hangon, már föl lehetett vetni. Vajon a Herr Professor, aki a lélek hínárosában biztos kézzel kotorász, mit szól a fajták közötti gyűlölet jelenségeihez? Freud zavartan válaszol: „ez egy oly titok, hogy magam se tudom, mit mondjak róla.“ (Freud: Zeitgemässes über Krieg und Tod, 1915.) Közben mintha rágyújtott volna egy halálhozó szivarra... Talán — talán majd egyszer a civilizáció fejlődése némileg változtat ezen — morfondírozik el a Herr Professor. Ámde egy kis nyíltság és kölcsönös őszinteség — kölcsönösen a kormányok és a népeik között — ezt a fejlődést elősegíthetné. A liberális klubok szivarfüstkarikái göndörödnek az efféle Végső Toleranciára apelláló bölcsességek fölött. De én most nem tudok hinni a Herz Professornak. S valószínűleg ő se tud hinni saját magának. Még csak egy esztendeje, hogy ő is skandálta a bécsi Ringen, együtt a többi ötvenmillióval: „Vesszen kutya Szerbia!“ — Miért? Uraim! Miért? A gyűlölet gardróbja „Meztelenül kívánlak, gyűlölet— Mióta olvastam (úgy rémlik: megírásakorrazon frissiben), mióta tehát örökre belém vésődött Horváth Imrének ez a sora — jó ötven éve — számtalanszor volt alkalmam babonásan elmondanom ezt magamban. Mert nagyon sokszor találkoztam az ..erkölcsbíró, tógájába öltözött gyűlölettel, a viszonzatlan szerelemből támadó gyűlölettel, mely József köpenyét bűnjelként lengeti, meg azzal az, önemésztő gyűlölettel, amelyik egy jó gyónásból (akár Freud díványán) boldogan megkönnyebbedik, hogy tisztult lélekkel aztán gyűlölhessen tovább, eszelősen, ártatlanul, fehérben... És azzal a gyűlölettel is, amelyiknek sikerül magát gondoskodó szeretetnek kendőznie. ben. Das Leben Hebt und hasst — írta Grillparzer Napóleon-versében 1821- Meztelenül kívánlak téged is, szereteti Ne kendőzd magad folyton gyűlöletnek! 1992. október 22. A HÉT 6