A Hon, 1866. október (4. évfolyam, 226-251. szám)
1866-10-25 / 246. szám
24(Mk sz. Csütörtök, October 25. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint Előfizetési drj: szóítón küldve vafty Busfapentain K&Bhoz hordva Egy hónaprs ...... 1 frt 76 kr 3 Mnapin........................ 5 frt 26 kr. 6 hónapi a ....... 10 frt 60 kr. Az előfizietés az év folytán minutea hónapban irM,g'ro*dhetö , s ennek bármely s. ,j,,'4n történik !■, mindenkor a hó első napjától fog ssttailitatni. tfindec. pensj&rulék bármontetitv, kéretik bekuldetni. 8*erk®a*tési iroda: iPerenewofc tare 7-ik ss&m l-s8 emelet. Szerkesztő lakása : Orseá^nt 18-ik szám S-dife emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP, negyedik évfolyam 18(1 f Beiktatási díj : ? busából újféle petit ear« ... 7 bélyegdij minden feigtatásért ... 30 terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvesebb föltételek alatt vétetnek fel. — Nyilt-téri 6 hasábos betű-goréri , . 26 krisy ás elölb«te ksl áíj a lap klsdft feirohtlf* kos MIdendS, (Fernseitlek tere 7, «a, Wläfltln«. E lap szellemi részét illető minden köz fosza';ay a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Rendkívüli előfizetés november—decemberi folyamára. Előfizetési díj a két hóra 3 forint 50 krajczár. A „HON“ szerk. és kiadó hivatala. PEST?, OCTOBER 24. Politikai Szemle. (I). Az „Opinion nationale“ újra Oroszországgal foglalkozik, mire a „Globe“ értesülése szolgáltatott alkalmat. A „Globe“ ugyanis úgy tudja, miként azon orosz hadcsapatok Lengyelországban, melyek közelebbről Dél felé irányoztatak, ismét visszarendeltettek előbbi állomási helyeikre, miután Ausztriának gáelországi lengyel alattvalói iránti magaviselete komoly aggodalmakat keltett Oroszországban. Az „Opinion nationale“ ezen hírt előrebocsátva így folytatja : „Valóban bizonyos, hogy az orosz lapok mind, élükön a „Nord“-al, azon jelszót kapták, fejeznék ki aggodalmaikat Ausztria fenyegető és nagyravágyó politikája miatt, mely állam nem kevesebbről álmodozik, mint az orosz birodalom feldarabolásáról, a Muraviev által kibékített, s a czár ügynökei fölvilágosodott erélyessége által a virágzásnak visszaadott lengyelországi királyság elnyeléséről. Az egész világ látja, az egész világ érti, miként Oroszország alkalmat keres Gácsországnak Ausztriától leendő elvevésére, s a lengyel elem kiirtására. Ebben logika van. Az erőszak és megtámadás ezen útján az előbbi erőszak, az előbbi megtámadás nem soká késnek új gyűlölséget, új erőszakoskodást és új támadást előidézni. Nagyon nevetséges pedig a dologban , az az orosz közlönyök által kifejezett félelem s a bécsi kormány részéről eredő állítólagos fenyegetés. Ez kissé emlékeztet a farkas és bárány meséjére. Annyi igaz, hogy amidőn erősebbnek érezzük magunkat minden ürügy jó. A „Globe“ hozzáteszi, miként azt vélik Sz. Pétervárott, hogy Ausztriának szándéka Francziaországgal szövetkezni, Oroszország-ellenes politika követése végett Keleten. Ha így áll a dolog, s mi reméljük, hogy az orosz komány nem fog csalódni előrelátásában — folytatja és végzi az „Opin. nationale“ — csak üdvözölhetjük Ausztriát, hogy felfogta valódi szerepét, s hogy mely oldalon vannak jövőre nézve legszilárdabb szövetségesei. Semmi sem választja el többé Francziaországot Ausztriától, mióta Ausztria megszűnt Németországra nyomaszkodni s az olasz függetlenséget segezni. Egyesülve Francziaországgal, nagyon gyümölcsöző, nagyon polgárosító munkát végezhet aen távol és félvad vidékeken, melyekre régóta áhítozik Oroszország. Állása és érdekeinél fogva, melyek európai érdekekké váltak, kényszerült ellensége lévén a moskovitismusnak, a panslavismusnak, előőrsévé leend a Francziaország által régóta támogatott politikának. Támaszkodjék tehát határozottan reánk, s terjessze ki késedelem nélkül a jóvátétel azon rendszerét, melynek Gouchowski kineveztetése első jelensége.“ így ír az „Opin. nationale“, s e hang, mely a Palais Royal közlönyéből hallatszik, figyelmét érdemli mindazoknak, kik komolyabban foglalkoznak politikával. Az „Opinion nationale“ különben oly érthetően beszél, Francziaország és Ausztriának a lengyel kérdésben eshetőleg veendő azonos magatartásáról, miként fölöslegessé válik minden további okoskodás. A Poroszország részéről Francziaországnak nyújtandó kárpótlás kérdésével (mit annak idejében a „Siècle“ pendített meg) rég elhallgattak a lapok. E tárgyat, azt hittük, már el is feledték, s ime a párisi osztrák követség által sugalmazott „Franz. Corre&p.“ föleleveníti. Az is tanulságos, mit e tárgyra vonatkozólag az idézettt közlöny ir .Benedetti, franczia nagykövet a berlini udvarnál, a császár visszatérésére vár, hogy miután tőle megkapta az utolsó utasításokat, visszatérjen állomására. Akkor nem sokára ki kell tűnnie, hogy minő állást foglalana Francziaország állandóig, a megnagyobbodott Poroszország irányában. Mostanáig csak annyit mondhatni, hogy még a franczia sajtó, a közelgő kamarai ülést tekintve, naponkint merevebb állást foglal az egyesülés munkájába kezdett Németország irányában. Bismarck úr, mint látszik, még nem hagyott föl a reménynyel, hogy biztos lehet Francziaországnak legalább tartós semlegessége, ha formaszerinti szövetsége iránt nem is. Annyi bizonyos, miként azon terv, hogy Francziaországnak kárpótlást nyújtsanak, nem német területen kívül : nem csak állandóig pengettetik Berlinben, sőt fölajánlják azt Napoleon császárnak különféle variatioval , különböző közlönyök által. A legújabb versió az volna, mikért Bismarck gróf „nem szegülne ellene“ (ez a stereotyp kifejezés) ha Francziaország, a nemzetiségi elv gyakorlati alkalmazásánál fogva, kiterjesztené határait Belgium és a franczia Schweiz rovására. Az annexiók Északon és Délen , mentengednék Francziaországnak, hogy teljes nyugalommal sőt positív rokonszenvvel szemlélje az egységes Németország alakulását. Miként igyekezhetik Bismarck ezen szép tervet Napoleon császárral megszertetni a Parlamentarismus, republicanismus, rosz sajtó, összeesküvők stb. elleni tüntetések által: az olvasó phantasiájára van bizva. Mint mondtuk — végzi a „Franz. Corresp.“ — nem sokára látni fogjuk, várjon III. Napóleon hajlandó-e, karöltve Bismarckot, a polgársodást küzdhomokra kihini. A napi hirekre térve, a „Reichb. Zig“ nem tartja egészen alaptalannak a hirt János szász király leköszönéséről. A „Patrie“ ugyan megcáfolja a római kérdésben kibocsátott franczia jegyzék létezését, míg mások azt állítják, hogy az létezett ugyan, Lavalette által Biarritzban föltett fogalmazás szerint, de Moustier marquis külügyminiszter előadta volna a császárnak az indokokat, melyeknél fogva ő nem vállalhatja magára a felelősséget Lavalette második köriratáért. Az „Ind.beige“ konstantinápolyi tudósításai után állítja, hogy a krétai mozgalom vége felé közeledik. Azért a helyzet folyvást kellemetlen a török miniszterekre nézve, miután még mindig hadcsapatokat kell Krétaszigetre küldeniük, hol jelenleg 10,000 főnyi török-egyptomi katonaság áll. Az „Ind.beige“ úgy véli, miként a tökéletes kibékülés úgy volna létesíthető, ha Kreta oly autonóm kormányzatot kapna, mint Samos. Az országválasztmány művéről a közös ügyek tárgyában. III. Azon indokok logicáját, hogy a többi országoknak, mert alkotmányt nyertek, azért van joguk Magyarországgal együtt rendelkezni a védelmi eszközökről, felfogni képes nem vagyok , mert az okoskodás oda megy ki, hogy nekünk, alkotmányos és MZ 1723. - ik törvényczikkben, sőt magában a pragmatica sanctióban biztosított önállásunkról azért kell lemondani, mert a velünk egy uralkodó alatt élő népek alkotmányosak lettek. Egy új axioma foglalna igy helyet a törvény tudományban, az , hogy midőn egyik jogot nyer, melylyel nem birt, a másiknak szükségképen elenyészik oly joga, melynek gyakorlatában volt századokig. A 15-ös bizottmány többsége, úgy látszik, a kormány azon nézetének hódolt, hogy a közös ügyeket, kivált a védelmi rendszabályokat Magyarországnak az ausztriai képviseletet együtt kell intézni azért is, hogy a birodalom nagyhatalmi állása csonkítást ne szenvedjen. De hát a birodalom azon időben, midőn még ezen eszme világosan elő nem tűnt, nem volt-e nagyhatalom ? Feleljen erre a történelem, egybevetve a közelebbi hadi eseményekkel. A nagyhatalmi állás épen a múltban élte dicső korszakát, midőn az együttességről szó sem volt. Valóban nem lehet érteni, miért kezd aggódni a kormány nagyhatalmi állásáról, a birodalom biztonságáról s együttmaradásáról ; miért ragaszkodik ma a legfontosabb államügyeknek az ausztriai tartományokkal együttes intézéséhez, midőn tapasztalhatta, hogy míg ezen egyesítésre való nyílt törekvés, ha mellékes utakon tétettek is e czél kivivására egyes kísérletek, nem létezett, addig a birodalom nyugodt volt, daczolhatott óriási csatákban elleneivel, és ha voltak is időnként veszteségei,mindig kigyógyult sebeiből és új fényben ragyogott elő, — még most, az egyesítés ideálja utáni törekvés óta, — oda a belbéke, oda Lombardia, Velencze, oda a német hegemonia, elhalványodva a nagyhatalmi nimbus ! Vagy tán az ausztriai népek alkotmányos jogainak megvédése fekszik a kormánynak annyira szívén? E kérdésre feleljenek maguk a Lajtbán túli népek. E népek törekvése, mely a kormányéval ugyan azonos, még inkább álmélkodást gerjeszt. Ők, ha velünk együtt nem kívánnák vezetni a kormányrudat, független állami népen rendezhetnék saját dolgaikat, minden áron csak velünk együtt kívánnak diaetázni. Nekik nem kell a függetlenség , mely minden államban főkincsnek tekintetik, s a helyett az állami boldogságot akkor vélik elérhetni, ha hozzánk minél szorosabb kapocscsal csatolva lesznek, és azon hitben élnek, hogy a birodalom, mely mindeddig hű bajtársukra számolhatott Magyarország népeiben, pusztulásnak indul, ha mi a birodalom védelmére szükséges illetékünket saját törvényhozásunk által intézkedve határozhatjuk el. S mindezt országgyűlési tárgyalásaikban kimondották , hírlapirodalmukban nem szűnnek meg hangoztatni alkotmányos életök kezdetén, midőn alig hullott le a zár, mely ajkaikat a közügyek tárgyában csukva tartotta ; holott mi azt várhattuk volna, hogy ők megizletve az alkotmányos szabadságot, ha őrei lesznek a mienknek, tisztelői törvényes önállásunknak, nem pedig azt, hogy jogaink ellen oly makacs harczot folytassanak. Ez utóbbi fejtegetés nem vonatkozik az albizottmány véleményének taglalásához, és itt csak eszmetársulat folytán került ide. IV Ellenkezik a szőnyegen levő vélemény az 1861 iki feliratokban foglalt országos nyilatkozatokkal. 1861-ben ki volt mondva, hogy amennyiben a személyes unióból származott viszonyoknál fogva azok szabályozása kivántatnék , Magyarország kész a többi tartományokkal, mint önálló ország független országgal érintkezésbe bocsátkozni. Az albizottmány terve szerint ily módon csak némely állami ügyekben fognánk velünk érintkezni, de két legfontosabb ügyről, a diplomácia és a hadsereg köréhez tartozókról, az illető pénzbeli adózásról, egy újonnan rendszeresített idegen testülettel évenkénti tanácskozást és határozathozatalt, sőt az ily határozatok végrehajtására közös minisztériumok alakítását javasol, és ez intézkedés általi reális egyesülésnek daczára az ország önállását sértetlenül megóvottnak gondolja, holott e javaslat lényegénél fogva sem Magyarország, sem a másik rész nem lenne egymástól független, hanem mindkettő a független osztrák birodalom tartománya, kik ez államcsoport legfőbb ügyeiben együtt vannak határozathozatalára jogosítva. Nem hiszem, hogy közjogunk ily átalakítása után találkozzék Európában publicista, ki Magyarországot önálló államnak fogná nevezhetni. Az érintett országos nyilatkozaton túl többeket is lehetne idézni ama föliratokból, különösen olyakat, melyekben hangsúlylyal kimondatik, miszerint a pragmatika sanctio erejénél fogva az ország és öfelsége egyéb országai közt nem keletkezett más viszony, mint a személyes unió viszonya; ezeket azonban betű szerint nem említem, elégnek tartván megjegyezni , miként a személyes unió határán túl terjeszkedik a véleményben foglalt meg-s állapodás, melyben a közöseknek elismert ügyek kezelésében ugyancsak a reális unió alakíttatik, s azért a felhozott elvi nyilatkozattal világosan ellenkezik. Én úgy hiszem, hogy a tervezők is kénytelenek bevallani, hogy oly Magyarország, melyet csupán személyes unió köt össze ö Felségének egyéb birtokaival, és oly Magyarország közt, mely némely főfontosságú ügyek elintézésére delegatiót kénytelen nevezni, a többi népek delegatiójához, azonkívül egy közös birodalmi bécsi kormány parancsainak hódolni köteles, mégis csak lényeges különbség van. Az albizottmány javaslata feláldozta azon előnyöket, melyeket a 48-iki törvények az ausztriai kormány beavatkozása ellen az ország részére kivívtak, mint ez a mondottakban bőven ki van fejtve. Az albizottmány következetlenségbe esik, midőn javaslatot tervez az országos feliratokban oly erélyesen védett jogfolytonosság ellen. Ez a jogfolytonosság azt követelné, hogy a törvények uralma teljesen visszaállíttassék, nem azt, hogy a mi százados küzdelmek után kivivatott, egy tollvonással feláldoztassék. Meg vagyok győződve, hogy e javaslat tervezői ezen áldozat hozatalára azért lettek hajlandók, (hogy ez csakugyan áldozat, és pedig olyan, mely által önállásunk tetemesen csorbíttatik, azt talán ők sem fogják kétségbe vonni), mert számításba vették a helyzet kényszerűségét, mely szerint csak áldozattal lehet az ország alkotmányát megmenteni, az ideiglenes állapotokat törvényesekkel fölcserélni, az országnak nyugalmat eszközölni, mert meggyőződtek a felől, hogy a 48-iki törvényeket egész terjedelemben visszaállítani, a kormány erős ellenszegülése mellett, lehettem De midőn a létező jog ellenére a kivihetőség elvét vették megállapodásuk irányául, nem az oportunitás elvének hódoltak-e ? azon elvnek, melyet az országgyűlés többsége határozottan elitélt, midőn egy remek szónoklat a minoritásnak ezen elvből indult hasonló törekvéseit egy nyilvános ülésben tönkre silányitotta. Ez következetlenség ! A politikai jellemeket, melyek jogi küzdelmekben lettek nagygyá, akkor dicsőíti az utónemzedék, ha eljárásukban mindig Horácznak eme szép mondatát követik : „Si fractus illabatur orbis...“ (1) Ismerőseink, akik Esztergomban voltak a prímás temetésén, meghozták azon híreket, miket a Bécsből színtén azon gyászünnepélyekre érkezett magyarok terjesztettek. Tényként beszélték ott, hogy az országgyűlés nov. 19-re össze van híva, de egyszersmind vélték, hogy a minisztérium kinevezésének megtagadása a kormánynak minden valódi parlamentáris rendszer irányában tanúsított ellenszenvénél fogva előre le kellene mondanunk minden jó sikerről. Némely bécsi körökben ezenfelül azt is tudni akarták, hogy irányadó körökben a hangulat Magyarország irányában ismét a régire fordult, s ha Majláth úr visszalépése ténynyé válnék, ezen közbejött esemény kellő világosságot vetene a helyzetre. Vannak, akik hozzáteszik, hogy ezen esetben Magyarország megint egy uj, az ég tudja hányadik s minő modalitások között szervezendő provizórium alá kerül, s a miniszteri tárczákat a volt Reichsrath többségének ultracentralista tagjai nyerik el. A centralisták eljárási terve nagyon világos. Mit gondolnak ők azzal, hogy ahányszor túlsúlyra vergődtek, és Magyarországgal soha sem tudtak egyebet tenni, mint akár az absolutismus, akár a constitutionalismus czége alatt, kihirdetni az ostromállapot valamelyik nemét, mely ha név tekintetében újnak és eredetinek látszott is, mindig csak a régi leigázási tervben lelte hű magyarázatát. Azt mondják Bécsben, hogy az idők az ily vállalatokra megint kedvezők. A porosz olasz vihar elmúlt, s a világ szokott folyása szerint néhány évig tartós békére lehet kilátás. Pénz van elég. A Belcredi minisztérium kikaparta a gesztenyét a parázsból s utódai most kényük kedvük szerint kínálhatják a papírpénzt gyártó gépeket. S ha a sok bankó elveszti értékét, egy pár „neves Anlehen“ ismét sikerülni fog, miután Bécs patrioticus bankárai huszonöt-harmincz percent provisio mellett szívesen kicserélik hitelt vesztett papírpénzeiket osztrák államkötelezvényekért. Egyik papír nem roszabb a másiknál, s nem rosz üzlet, ha az ember az értékben rémitően alászállt forgalmi jegyeket roppant uzsora mellett nyolczkilencz perczentet kamatozó adóslevelekért becserélheti. Ezalatt telik az idő, Magyarország rabszolgai hallgatásra s türelemre lesz kényszerítve , majdan elkészülnek a megrendelt, vagy megrendelendő gyufűs puskák is, s a groszoesterreicher politika újra megindíthatja a német kérdést groszdeutsländer értelemben. — A Bund pensionatus diplomatái ismét kezet szoríthatnak Frankfurtban, s a hessenkasseli herczeg visszahelyeztetik fejedelmi székébe. Bizony kár is volna ily úttörő nagy szellemet a számkivetés iskolájában tartani, miután „ő királyi felsége" a választófejedelem azon uralkodó, aki föltalálta azon mesterséget, mint lehet létező alkotmány mellett tizenkét évig absolutistice uralkodni, anélkül, hogy az alkotmányt magát inthesi eltörlené. A titok kulcsa abban állott, hogy a hesseni kormány minden évben lelkiismeretesen összehívta az országgyűlést, de aztán a legelső szavazás után megint eloszlatta, vagy legalább egy évi határidőre ismét elnapolta. Ily példamutató modern alkotmányos kormányt a bécsi centralistáknak nem szabad hathatós segítség nélkül magára hagyni. Ha az ember nem képes önerejéből folyvást ús eredeti kormányzási eszméket feltalálni, helyes eljárásmódot és alkalmat adni a jó példák mutatására oly talentumoknak, melyek e téren mások útbavezetésére ragyogó csillagként tündöklőttek. Aminthogy korábban is láttuk, hogy a centralista urak, ahányszor alkotmányos praxisaikban kifogytak a textusból, nem tudtak bölcsebbet tenni, mint híven copírozni mindazt, amit a népszabadság tekintetéből nagy mesterüktől, a hírhedt Slassenflug úrtól, megtanulhattak. A „ Wanderer“ írja : „A kormány bizonyosan észrevehette, hogy Magyarországon a hangulat új fordulatot vesz, s vannak emberek, akiknek érdekében volna, ha a magyar ügy osztrák kérdés helyett európai kérdéssé válnék. A kormánynak tehát nagy oka van a magyar nézet megváltozását tanulmányozni, s megvizsgálni: mért vesztették el a magyarok bizalmukat a Belcredi-Majláth kormány irányában? Nincs szándékunkban az Eszterházy Móricz gróf befolyása alatt megkezdett kiegyezkedési vállalat történetét megírni. A tárgy nagyon is a hivatalos titkok sorába tartozik. Azonban az északi hadsereg megveretésének hírére egészen új pártjelenetek tűntek elő. Minden párt elismerte, hogy a magyar nemzet politikai magatartása folytán a kormány többé nem folytathatja az aprólékos alkudozásokat. „Bátran állítjuk, hogy a kormány kényszerülve volt erre, különben nem maradt számára más választás, mint az annyiszor megkísértett absolutismus zsákutczájába újra visszatérni. A schabionszerű Reichseinheit pártja azonban szintén megtanulhatta, hogy a nemzetiségi erőket az alkotmányos módszer még nem képes kielégíteni, hanem csak a valóban alkotmányos szervezet. Ez utóbbi ugyan elég nehézséggel jár, de nem látjuk át, minő nehézség gátolná legalább annak megkezdését. „Hanem hogy ha a kormány azon véleményben van, hogy a népeket úgy is kielégítheti, ha saját hatalma köréből semmit sem áldoz oda ; ha a kormány a képviselők gyűlésében csak egy vitatkozó, nem pedig döntő szavazattal bíró testületet lát, akkor valóban nem fog bekövetkezni az állam belügyi consolidatioja, akkor a sors csapásai szétrombolnának minket, s félnünk kell, hogy az nagyot hamar találna bekövetkezni. „Majd úgy látszik, mintha a jobb auspiciumok alatt kezdett, mint folytatott , kiegyezkedési eljárásban a minisztériu maga legjobban félne attól, hogy a kiegyezkedés megtörténhetik. Oly magyar minisztérium kinevezése, mely az országgyűlésnek felelős, de a király előtt is hűségi esküt tesz le, csak nem lehet valami veszélyes dolog, s épen nem foglal magában különös nagy concessiót, mint az ellenkező pártok kiáltozzák. Ez csak az alkotmányos personaliék kérdése, s azon állapot, mely ezáltal bekövetkeznék, még nem változtatja meg a létező viszonyt a monar-