A Hon, 1869. szeptember (7. évfolyam, 200-224. szám)
1869-09-19 / 215. szám
215. szám. VII. évfolyam. Reggeli kiadás. Pest, 1869. Vasárnap, szept. 19. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint előfizetési díjt * Pestán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....... 2 frt. 3 hónapra «•••• . . 6 „ 6 hónapra «... • . 12 „ Az esti kiadás külünküldéséért felülfizeté a faávonkint.............................................30 kr. A.* előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, a ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számutatni. a POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési Iroda : Ferencziek tere 7. sz Beiktatási Alj: 7 hasábos ilyféle betű sor» . . . 7 kr. Bélyegdij minden beitatásért . . SO : Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 6 hasábos petit sorért . . 25 kr. @fr* Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak issmért kezektől fogadtatnak el. Előfizetési felhívás a következő lapokra: HON Az esti kiadás postái küldéséért felülfizetés N. Fr. Lloyd V. évre V. évre 1bóra ft kr ft kr ft kr 126 — 2 — 1 külön • •1 80— 80— 30 Budapostás 10— 5 — 1 70 platon 11— 5 601 90 5 31 60— — K 2 _ 1 —.... 40 Az előfizetési dij az illető lap czime alatt Pestre az „Athenaeum“ kiadóhivatalába (Barátok tere 7-dik szám) intézendő. PEST, SZEPTEMBER 18. Egy kis parallella. Pest, sept. 17. Mikor Napoleon megkegyelmezett Francziaország száműzött fiainak, bizton hitte, hogy ők is megkegyelmeznek neki. Hihette is joggal, hiszen láthatott rá példát nem oly igen régen, s nem oly igen távol. Csalódott. Ők nem kegyelmeztek meg neki. Remélhette, hogy kiknek szétdúlta földi paradicsomát, profanálta szentségeiket, lábbal tiporta, mit azok imádtak, meg fognak könyörülni rajta, ha látják, mily nyomom, mennyire beteg, hisz a franczia oly szánakozó. Ők nem könyörültek. Nem azért a szabadság fiai! A szabadság igaz gyermeke nem bocsáthat meg a szabadság ellenségének soha, semmi körülmény közt, akkor sem, ha imádkozik, akkor sem, ha beteg, akkor sem, ha haldoklik, akkor sem, ha meghalt. Ez is azon szabályok egyike, melyek alól nincs kivétel. Nyomorult egy ember volna, aki meg tudna bocsátani valaha szülője meggyalázójának. Jól tudják ezt az „engesztelhetlenek,“ tudják, hogy itt a bocsánat honárulás. Ily emberekkel volt dolga Napóleonnak, s mégis visszaadta nekik tűzhelyeiket. Az amnestia megnyitotta nekik a csatatért, el lettek általa ismerve hadviselő feleknek. És ők jól forgatják a fegyvert, mely rendelkezésekre áll: a szót és a tollat. Szó és toll, szurony és ágyú ellen, mily nevetség ! S övék leend mégis a diadal. Randeon érzi, hogy erős positiót engedett nekik, tán bánja is. De nem lehet magához következetlen, fenékig kell ürítenie a keserű poharat. Megengedte ellenfeleinek, hogy hazatérjenek, s lehet azon reményben, hogy megváltozva térnek haza. Ők azonban magukkal hozták a halálos gyűlöletet, s most közelről folytatják a harczot az uj kor legfélelmesebb fegyverével, az eszmékkel. És Napoleon nem némithatja el őket, nem foghatja sajtópörbe, nem küldhet reájok sergeant de ville-t, ki rablánczba verje s börtönbe hurczolja; mert az ily eljárás azt bizonyítaná, hogy az amnestia nem volt egyéb, mint törvezés, melybe bele akarta csalni a szabadságnak még ki nem szenvedett mártyrjait, hogy egy csapással semmisíthesse meg őket. Deczember 2-ának hőséhez méltó eljárás volna ez, hasonlítana egyéb tetteihez, azonban mikor haldoklunk, magunkba szoktunk szállni. A francziák császára már kezd valamit adni a világ előtti reputatiójára, ez az egyedüli, amibe trónja fennállásának reményét veti. Gyönge támasz, de ő bízik benne, mint a fuldokló hízik a szalmaszálban. Hanem e szánalmas fuldoklás nem mulasztja el az ország szívébe hozott vulkán forrongását. Kitörése köréig, mint a kikerülhetlen fátum. Sajátságos érzelem lephet meg bennünket, ha kezünkbe veszünk egy császárságellenes franczia lapot, a Liedet, Reveil-t vagy a Rappel-t. A személyes uralom vaspálczája alatt görnyedő, elnyomott, rabbá tett Francziaországban, mely még most is azt mondja: „liberté comme en Autriche“, ki mernek mondani oly dolgokat, miknek kimondósára száműzetés vagy börtön várna. Érdemes e két állapotot összehasonlítani. Az absolut Francziaországban, melynek trónján egy zsarnok ül, meg merik támadni az államformát, nyilvánosan merik hirdetni a fennálló állapotnak, bármily, tehát lehet, hogy nem is alkotmányos eszközökkel felforgatását; megtámadják magát az állam fejét, személyesen szemébe mondják, hogy zsarnok, hogy gonosztevő ; mindennap elébe tárják bűneinek lajstromát; nyiltan bevallják, hogy a dynastiát el akarják kergetni s e czélok elérésére minden kitelhető eszközzel törekednek, nyilvános sajtó utján tárgyalják a módokat, melyek®szerint a felforgatásnak végbe kellene menni. S a zsarnok mit tesz? Nézi nyugton s egy mozdulattal sem igyekszik megmenteni a felkavart vihar által hányatott hajót. E mozdulatlanság azonban lehet vagy önerő túlbecsülése, vagy mint azon érzet kifolyása, melylyel a crotallus horridus delejes tekintete a nyulat leköti. Hanem Napóleon még többet tesz, megnyitja a kaput, közel ereszti magához halálos ellenségeit, — pedig számuk légió — még azokat is, kik egyenesen élete ellen törtek. Hát nálunk? a szabad, az alkotmányos monarchiában, melynek egy miniszterelnök politikai esküje szerint minden vágyai teljesültek, mely szabadnak hirdeti a véleményt és meggyőződést, s melynek szabadságát a franczia irigyli ? Hát itt nem volna valódi gondolat és szólásszabadság? Igenis, nincs! Nálunk a szólásszabadság csak egy irányban nagyobb mint másutt: ha t. i. magánjellemet, magánbecsületet illet. Azt a hírnevet a mi osztó igazságunk már kiérdemelte magának, hogy védszárnyai alatt az ember jó neve kevésbé van megoltalmazva, mint bármely más országban. Hanem a politikai vélemény, melynek minden irányban a legszabadabbnak kellene lenni, nálunk csak akkor jelenhetik meg a világ előtt, ha a már megszokott keretbe szépen beleillik, addig nem. Itt a politikai véleményre miniszteri patens szükséges, s magyar királyi bélyeget kell rá ütni, mintha folyamodás volna. Nem akarom ennek beigazolására felhozni a szerencsétlen Böszörményi esetét, kinek fogságban kellett meghalni, mert lapjából egy egészen ártatlan passust ki nem törüll. Véleményszabadság? merje tehát valaki nálunk kimondani, hogy szerinte a köztársasági államforma, mint az egész világon, úgy Magyarországon is tökéletesebb, mint bármely más; merjen e véleménynyel kilépni a sajtóban, hirdetni azt a népgyűléseken, vagy kísértsen meg vele pártot alakítani a törvényhozó testületben, s kimondani, hogy békés eszközökkel az államforma megváltoztatására törekszik. Hiszen lehetetlen, hogy a 30 millió lakossal bíró „ osztrák-magyar“ birodalomban ne legyenek olyanok is, kiknek gondolkozása, meggyőződése republikánus, s kik a köztársaság eszméjét nem csak legjobbnak, hanem kivihetőnek is tartják. A gondolat, a vélemény tehát megvan: miért nem merik mégis nyiltan bevallani? mert nem száradna meg a nyomdafesték az általuk írott betűkön, még jól bele se futna szavuk a majoritás felállís zajába, s máris bevinnék őket oda, honnan csak egy lépés visz kifelé, az is a sírba. Ha nálunk nem féltek volna a szabad szótól, akkor nem lett volna szükség rá, hogy a kihirdetett általános amnestia alól egy emberre nézve kivételt tegyenek. Kossuth — ezt leveleiből mindenki láthatja — nem áll oly éles, oly elkeseredett ellentétben a jelen állapottal, mint az „engesztelhetlenek“ egynémelyike a franczia állapotokkal, s ezektől a visszatérhetésre mégsem követeltek reversalist, fogadalmat, hogy meggyőződésüket elfojtják, s megtagadják eddigi életöket. A franczia zsarnok uralom alatt megjelenő lapokból koronkint rövid mutatványokat hozunk, hadd lássák olvasóink, milyen a gondolat, ha szabad, milyen szó az, amit a roskadozó franczia absolutismus békén eltűr, sminek kimondása és meghallgatása a mi alkotmányos viszonyaink között halálos bűnnek tartatnék. Mi bújjunk el szabadságunkkal, hogy ne lássa, s ne nevesse ki a világ járni, s azért egy használhatón mankó megrendelésével gondol neki egy életképes alak külszinét adhatni. Mi mentendi meg a delegátiót, ha a jelen kormányrendszer homokvárának nem lesz oszlopa, ha meg nem határoztatik, ki lesz egy kiskorú királynak gyámja, és ki regeltse? Mint a P. Lloydból tudjuk, a szegény kormány barátságos tanakodásaiban nem azon töprenkedik, mikép orvosolja az ország számtalan bajait és biztosítsa országéletét, vagy mikép mentse meg a hon polgárait a bécsi papír-rendszer és a mesterséges „hausse és baisse“, valamint az agró általi kizsebeléstől, hanem azon, hogy jusson egy delegátiósféle régensségi póttörvényhez. Van alkotmányunkban egy lényeges hiány, de az nem a régensség kérdésében rejlik, hanem magában az országgyűlés összehívásában. A hatalom és jogok kútfeje nem a kormányban, nem az egyéniségben keresendő, mert minden egyéniség a természet változatlan törvénye szerint múlandó. Minden állami hatalomnak kútfeje a nemzet, azért a királyi hatalmat csak az gyakorolhatja törvényesen, kit a nemzet a királyi jogok hatalmával felruházott. A franczia mondat : ,,le roi est mort, vive le roi“ (meghalt a király, éljen a király), a franczia zsarnoki korszak emléke, melynek hazánkban nincs értelme és magában Francziaországban sincs. Nálunk azért nincs, mert magában az örökösödés még meg nem adja a koronázási eskü előtt a királyi teljhatalmat. Ez alkotmányunknak egyik sarkköve és biztosítéka. Azért soha sem ismerte el a nemzet Ildik József császárt magyar királynak, és a franczia udvaronczhizelgőknek mondatát, hogy a király meg nem hal és hogy az állam maga a király, mint XIV-dik Lajos mondani szokta: ,,‘Etat c‘est moi.“ A világnak egyik alkotmányos nemzete sem ismerte még el a franczia zsarnokkori mondatot monarchiai eszmének. Még Muszkaországban sem fogadták el. Csakis Tibetben és Butanban van értelme, mert halhatlannak és istennek hiszik a nagy Lámát. A régensség többnyire jogtiprásnak korszaka. Mit előrelátásnak neveznek, leginkább jövő vetélyek, gyűlölködések és nyílt ellenségeskedések előidézője. A magyar monarchia első századaiban a kiskorú trónörökös, vagyis inkább a kiskorú király, mivel gyermekkorukban avattattak fel királyokká, ugyanazon gyámság alatt állott, melyet a köztörvény valamennyi állampolgár gyermekeinek rendelt. A törvény nem tett a kiskorú király és a kiskorú magyar polgár közt gyámság tekintetében különbséget. Az országgyűlés Hunyady Mátyás ideje előtt el nem intézte : hány éves korában éri el a trónörökös vagy a király nagykorúságát ? Azt az országgyűlés különbözőképen elhatározta, mai időben ezt korengedélynek neveznek. Az atya, és annak nem létében az özvegy királyné vagy a legközelebb nagykorú rokon volt a gyám, de nem mindig régens is. Maga I. Lajos királynak özvegye, leányának, I. Máriának gyáma és régense is volt. A torony az anya gyámkodását soha sem vonta kétségbe, de a gyakorlat a régensséget tőle többnyire elvonta. Ez az özvegy Erzsébet királynéval nem történt, mivel már férje életében ,,corregens" volt, annálfogva regensségét férje halála után joggal folytatta. Tudjuk, hogy leánya I s. Mária nem mint királyné, hanem mint király koronáztatott meg, mivel a törvény nem engedte volt a nőág örökösödését; következőleg anyjánál sem ismertetett volna el a régensségi képesség, ha már Isó Lajos alatt nem lett volna a kormányzat részese.Albert özvegyének gyámkodása fia Vik László felett szinte tény volt, de regensséget az ország reá nem ruházott, noha azt még Fridrik császár által is ismételve követelte. Hunyady Jánost nevezte az országgyűlés kormányzónak vagyis regensnek. Hunyady Mátyás kiskorúsága alatt Szilágyi lett az ország regensségi kormányzatával megtisztelve, s egyúttal elhatározva, hogy Mátyás „húsz éves“ korában lesz nagykorúvá, és veendi át királyi jogainak gyakorlatát. Hunyady János önként lépett vissza a kormányzóságtól, mielőtt László teljes korát elérte volna. Lemondása nem volt correct, de az országgyűlés elfogadta. Szilágyival az ellenkező történt, őt az eleven szellemű és vitéz Mátyás király lemondásra kényszerítette. Amott a lemondás vészes napokat hozott a hazára, Mátyás alatt oly igazságos kort, mely még most is a nép hagyományaiban él. Mátyás, bátyjára Szilágyira neheztelt, hogy a régensségről 20-dik éves korának betöltése előtt Úgy a mint azt az országgyűlés elhatározta volt, lemondani nem akart. Meglátszik ez magából az 1485-ik évi 2-dik t. czikkből, hol ez áll, hogy a nádor a kiskorú trónörökösnek gyámja és az ország régense mindaddig, mig a koronaörökös serdült korát el nem érte. Az évet a törvény meg nem határozza, de megengedi, hogy a 20-ik év is lehet a nagykorúság éve, ha t. i. előbb nem tekintetnék „adultae aetatis“ kifejlett korúnak. Nem lehetett Mátyás korában jobb régensségi törvényt gondolni, és most is megfelel az minden alkotmányos igénynek. A nádori hivatal olyannak tekintetett, melynek mindig be kell töltetni. Az országgyűlés minden évben összeült, az ország jogai e szerint a kellő biztosítékkal bírtak. Mátyás király a törvénynyel az országtól a régensségi zavarokat el akarta távolítani. Fel nem tehette, hogy lesznek nádorok, kik a haza iránti kötelességeiket nem teljesitendik, fel nem tehette, hogy a hivatal üresen fog maradni. TÁRCZA. A kőszívű ember fiai. Regény hat kötetben Jókai Mórtól. Hatodik kötet. (Folytatás.) Egy ember, akit még eddig nem ismertünk. Baradlay Jenő megjelent pontosan a hívás szerint a hadbiró előtt az új épület Il-ik pavillonjában. , , , , Csak két dolgot kellett bebizonyítania. Azt, hogy ő valóban Baradlay Eugen, és hogy Baradlay Eugen idézve van. A többi jött magától. Bezárták. Ott aztán várhatott, míg a sor reá kerül. Nem soká kellett várnia. Neve az első sorban állt. De hát lehetséges volt-e ily tévedés ? Minden lehetséges volt azon időben. Az egész emberi társaság fel volt fordulva fenekestül. Nem volt közélet, nem volt sajtó, nem volt nyilvánosság. A magányélet is fel volt dúlva. Minden család magának élt; alig volt egy, melyből ne hiányzott volna valaki, melynek hiányzó tagja bujdosó, menekült, fogoly, vagy csatában elpusztult nő lett volna. Sok nő elindult férjét keresni, kereste évhosszant, míg megtudta, hogy özvegy. Más meggyászolta férjét, újra nősült, míg megtudta, hogy férje még él. Bizalmatlan volt mindenki egymáshoz, rettegett a hatalomtól, félt a jövendőtől. Rendes lakhelyétől meszsze szórva élt a nagyobb rész, idegen név alatt jártak keltek, rejtőztek ezeren meg ezeren. Egy egész nemzet volt a vádlott ! S e százezernyi vádlott perében, biró volt egy idegen testület, melynek tagjai senkit, de senkit nem ismertek itt. Az Eumenydák voltak a bevádlók. Azoknak vér kellett. Mindegy, akárki vére, csak meleg legyen. És akkor nem volt a magasban egyetlen bűbájos női szem, melynek egy elhullatott kegyelemkönynye lenyomta volna a vér tenyerét. Megtörtént, hogy nem az veszett el, ki legfelül állt a küzdésben, hanem az, aki legközelebb volt az elbukásban; nem az, aki legtöbbet tett, hanem aki egyet megsértett azok közül, akik bevádlói lettek. Megtörtént, hogy egy ember meghalt azért, mert dicsekedett egy ténynyel, amit soha sem követett el, amin jelen sem volt; de mondta, mikor az dicsekvés tárgya volt. Megtörtént, hogy egy másik megszabadult, mert merészen azt állította, hogy az, aki vádolva van, nem ő, hanem egy névtársa, ki másutt lakik. Míg azt keresték, elmúlt a zivatar, s ő megszabadult. Megtörtént, hogy egy vádlottat már szabadon bocsátottak, s azután mentek utána újból és úgy ítélték el. Megtörtént, hogy egy elitélt személyesen jelen volt, mikor a nevét a bitóra szegezték, senki sem tudta, hogy ő ott van. Megtörtént,hogy hasonló nevű két ember közül a vádlott menekült meg , a nem vádlott lett felhajhászva. Százan, meg százan, kik most boldog emberek , egy csodának, egy sorsszeszélynek köszönhetik, hogy most odakinn nem hallgatják a fű lövését. A közvádlók és bírák közül soha sem látta egy is sem Baradlay Ödönt sem Baradlay Jenőt s akkor még nem volt a photographia Bölcsön bemutató intézete létrehozva a híres emberek számára. A két név magyarból németre fordítva számtalanszor összecseréltetik. Sok ember van, aki ma sem tudja kiválasztani Ödön és Jenő közül melyik az Edmund, melyik az Eugen ? E tévedést hivatalos okmányok bizonyítják. Még pedig olyan, mikben nem ír német de magyar fordító tévesztette össze a két nevet. És aztán a főző vádlottak hermetice el voltak zárva. Még csak az sem történhetett meg, hogy egyik elárulja a másik kilétét, így történhetett meg az, hogy Baradlay Jenő feljelenthette magát, mint a vád alá fogott kormánybiztos. Miután e szerint rubrikája be volt töltve, otthonn maradt testvére hiába várta többé az idéző levelet; hiába kereste nevét a hivatalos lapban az edidaliter idézettek között. Nem bolygatta senki. Pár hét múlva rá került a sor, hogy Jenő kihallgattassék. Azalatt összegyűjtötték ellene az adatokat. Szorgalmas, figyelmes életirói voltak, kik nem hagytak feljegyzetten egy tettet, egy lépést sem, mely halálbűnt képezett e pillanatban; nem egy villanást, mely életére fényt vetett. Ezúttal a sírbolt fényét. Ott volt az egész hágcsó, mely ama bizonyos magaslathoz vezet, lépcsőről lépcsőre. — Ön Baradlay Eugen ? kérdezé a hadbiró. — Én vagyok az. — Nős, gyermekes ? — Van nem is két fiam. — Ön kormánybiztos volt a felkelő seregnél ? — Az voltam végig. — Ön ugyanazon Baradlay Eugen, ki megyéje administratorát erőhatalommal elűzte elnöki székéből. — Ugyanaz vagyok. , a- \bsu. ■ ο ■› — Ön a martiusi mozgalmakban a magyar küldöttség élén megjelent Bécsben s ott izgató beszédeket tartott a nép előtt. — Nem tagadhatom. — Rá emlékezik-e ön, hogy ezen itt feljegyzett szavakat mondta akkor ? A hadbíró egy tárczából kiszakasztott lapot adott kezébe, hogy olvassa a mi azokon vasi írva plajbászszal. Hogy ne emlékezett volna azon szavakra Jenő , hisz Alfonsine irta azokat fel amaz emlékezetes erkély alatt, midőn testvére szónoklatát hallgatták együtt. Az ő vállára téve tárczáját, jegyezgeté fel a nevezetes mondásokat — albuma számára. És ő rajta hideg borzadály futott akkor végig. Valami azt susogta akkor lelkében, hogy e nap ragyogásáért valakinek még meg kell egykor fizetni. Az a valaki most itt áll. Amaz erkély volt a második lépcső azon megjósolt magaslathoz. — Az utolsó lépcsőfokon áll —• Jenő. Hideg vérrel nyujta vissza az elolvasott sorokat. — Igaz. Mindezeket én mondtam. A bírák bólogattak fejeikkel : „ezt nem lett volna kénytelen bevallani, csak „egy tanú“ van ellene. (Folytatjuk.) A mai g simánkhoz **xr fél iv melléklet van csatolva. A régensségi kisértet. I. Pest, sept. 17. A kormány kedves delegatiós intézménye miatt aggódik. Nem bir saját lábán Az első keresztyén küzsögek. (Renan „Szent Pál“-ja után.) (y. y.) Egy pár blazirt iró szárnyra erezte a nézetet, hogy Renan „Szent Pál“-ja — e fényes irályu és emelkedett szellemű tudós elébbeni műveihez képest — érdektelen, unalmas könyv. A „hegymögiek“ utána károgták mohó kárörömmel. De az igazág sokkal erősebb, mintsem akár a fásult elmék, akár a szekeszűek megcsorbíthatnák. Az igazság pedig itt az, hogy „Szent Pál“ ép oly kitűnő munka,mint a „Jézus élete,“ s érdekesebb, mint „z apostolok.“ Kétségkívül nem lesz oly általános hatása, mint az első műnek, de ennek oka nem a könyvben és íróban rejlik, hanem azon körülményben, hogy a Jézus életének hőse — istenember, a „Szent Pálnak" pedig csak egy szent ember. Ezen kívül pedig neta tudnak határozottan eldönteni, hogy a mai idő embereire nézve melyik érdekes a korszak : az e, melyben a keresztyénség eredt, vagy az,a melyben terjedt. Aki csak pikantériát keres, (mint némely fölületes tárcza csevegő,) ily művekben is, az kétségkívül a „Jézus életét“ magasztalja, nem azért, mert ihletteljes munka, hanem mert detronizáció: aki azonban eszmékért, párhuzamokért, tanulságokért olvas: az a „Szent Pált“ örömteljes szívvel üdvözli, mert tápot ad és buzdít ama küzdelmeinkben, melyeket a szabadelvűség folytat az egyházi uralom ellen, mint amely meghamisítá a keresztyén hit és szellem eredeti tiszta forrását, hogy a zavarosban hatalmat halászhasson. S ennyiben jól áll Róma szikláján a „halász“ jelvény. Minden komoly olvasóra, kivált a kinél a hit nem üzlet, hanem benső áhitat, mély benyomást tesz Renan ez uj műve, s benne az első keresztyén községek leírása, teli édes szeretettel és életteljes mozgalommal. E könyv ott kezdődik, midőn Pál elhagyja Seleucziát, e régi kikötő helyet, a syriai csőcselék gyülhelyét, mely csőcselék minden évben eljárt Rómába, hogy azt megmételyezze. Eljött az idő, melyben a keresztyén hit átlépte Syria határait, terjedve a tengerparton s folyamok mentén, egy utat követve a kereskedéssel. Szárazon utazni bajos volt, s ezért viz mentén a keresztyénség messzebbre terjedt, mint a szent föld közelében, hol vizi utak nem valának. A zsidók azonban szárazon is könnyebben utaztak, mert a középtenger partjai tele voltak zsinagógákkal , ezek körül zsidó városnegyedekkel. Ott az idegen hamar feltűnt, s ha tudósnak vélték, hamar felszólták, hogy beszéljen. De ha nem az uralkodó nézletek szerint beszélt, hamar fölkeltek ellene, elbántak vele, vagy följelentek a törvényszék elé. A zsidóknak e mindenütt nyilvánuló ellenségeskedései emelték Pált a pogányok apostolává. Ő először Cypruson és Kis-Ázsia egy részén át Galatheába ment, s több egyházat