A Hon, 1869. szeptember (7. évfolyam, 200-224. szám)

1869-09-19 / 215. szám

215. szám. VII. évfolyam. Reggeli kiadás. Pest, 1869. Vasárnap, szept. 19. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint előfizetési díjt * Pestán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....... 2 frt. 3 hónapra «•••• . . 6 „ 6 hónapra «... • . 12 „ Az esti kiadás külünküldéséért felülfizeté a faávonkint.............................................30 kr. A.* előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, a ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számu­tatni. a POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési Iroda : Ferencziek­ tere 7. sz Beiktatási Alj: 7 hasábos ilyféle betű sor» . . . 7 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . SO : Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 6 hasábos petit sorért . . 25 kr. @fr* Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak issmért kezektől fogadtatnak el. Előfizetési felhívás a következő lapokra: HON Az esti kiadás postái küldéséért felülfizetés N. Fr. Lloyd V. évre V. évre 1bóra ft kr ft kr ft kr 126 — 2 — 1 külön • •1 80— 80— 30 Buda­postás 10— 5 — 1 70 plat­on 11— 5 601 90 5 3­­1 60— — K 2 _ 1 —.... 40 Az előfizetési dij az illető lap czime alatt Pestre az „Athenaeum“ kiadóhivatalába (Barátok tere 7-dik szám) intézendő. PEST, SZEPTEMBER 18. Egy kis parallella. Pest, sept. 17.­­ Mikor Napoleon megkegyelmezett Francziaország száműzött fiainak, bizton hitte, hogy ők is megkegyelmeznek neki. Hihette is joggal, hiszen láthatott rá pél­dát nem oly igen régen, s nem oly igen távol. Csalódott. Ők nem kegyelmeztek meg neki. Remélhette, hogy kiknek szétdúlta föl­di paradicsomát, profanálta szentségeiket, lábbal tiporta, mit azok imádtak, meg fog­nak könyörülni rajta, ha látják, mily nyo­mom, mennyire beteg,­­ hisz a franczia oly szánakozó. Ők nem könyörültek. Nem azért a sza­­badság fiai! A szabadság igaz gyermeke nem bocsáthat meg a szabadság ellensé­gének soha, semmi körülmény közt, ak­­kor sem, ha imádkozik, akkor sem, ha be­teg, akkor sem, ha haldoklik, akkor sem, ha meghalt. Ez is azon szabályok egyike, melyek alól nincs kivétel. Nyomorult egy ember volna, a­ki meg tudna bocsátani valaha szülője meggyalázójának. Jól tudják ezt az „engesztelhetlenek,“ tudják, hogy itt a bocsánat honárulás. Ily emberekkel volt dolga Napóleonnak, s mégis visszaadta nekik tűzhelyeiket. Az amnestia megnyitotta nekik a csatatért, el lettek általa ismerve hadviselő feleknek. És ők jól forgatják a fegyvert, mely ren­delkezésekre áll: a szót és a tollat. Szó és toll, szurony és ágyú ellen, mily nevet­ség ! S övék leend mégis a diadal. Rand­eon érzi, hogy erős positiót enge­dett nekik,­­ tán bánja is. De nem lehet magához következetlen, fenékig kell ürí­tenie a keserű poharat. Megengedte ellen­feleinek, hogy haza­térjenek, s lehet­ azon reményben, hogy megváltozva tér­nek haza. Ők azonban magukkal hozták a halálos gyűlöletet, s most közelről foly­tatják a harczot az uj kor legfélelmesebb fegyverével, az eszmékkel. És Napoleon nem némithatja el őket, nem foghatja saj­­tópörbe, nem küldhet reájok sergeant de ville-t, ki rablánczba verje s börtönbe hurczolja; mert az ily eljárás azt bizo­nyítaná, hogy az amnestia nem volt egyéb, mint törvezés, melybe bele akarta csalni a szabadságnak még ki nem szenvedett mártyrjait, hogy egy csapással semmisít­hesse meg őket. Deczember 2-ának hősé­hez méltó eljárás volna ez, hasonlítana egyéb tetteihez, azonban mikor haldok­­lunk, magunkba szoktunk szállni. A fran­­cziák császára már kezd valamit adni a világ előtti reputatiójára, ez az egyedüli, a­mibe trónja fennállásának reményét ve­ti. Gyönge támasz, de ő bízik benne, mint a fuldokló hízik a szalmaszálban. Hanem e szánalmas fuldoklás nem mu­lasztja el az ország szívébe hozott vulkán forrongását. Kitörése köréig, mint a kike­­rülhetlen fátum. Sajátságos érzelem lephet meg bennün­ket, ha kezünkbe veszünk egy császárság­ellenes franczia lapot, a Liedet, Reveil-t vagy a Rappel-t. A személyes uralom vas­­pálczája alatt görnyedő, elnyomott, rabbá tett Francziaországban, mely még most is azt mondja: „liberté comme en Autriche“, ki mernek mondani oly dolgokat, miknek kimondósára száműzetés vagy börtön várna. Érdemes e két állapotot összehasonlí­tani. Az absolut Francziaországban, mely­nek trónján egy zsarnok ül, meg merik támadni az államformát, nyilvánosan me­rik hirdetni a fennálló állapotnak, bármily, tehát lehet, hogy nem is alkotmányos esz­közökkel felforgatását; megtámadják ma­gát az állam fejét, személyesen szemébe mondják, hogy zsarnok, hogy gonosz­tevő ; mindennap elébe tárják bűneinek lajstromát; nyiltan bevallják, hogy a dy­­nastiát el akarják kergetni s e czélok el­érésére minden kitelhető eszközzel töre­kednek, nyilvános sajtó utján tárgyalják a módokat, melyek®szerint a felforgatás­nak végbe kellene menni. S a zsarnok mit tesz? Nézi nyugton s egy mozdulattal sem igyekszik megmenteni a felkavart vi­har által hányatott hajót. E mozdulatlan­ság azonban lehet vagy önerő túlbecsülé­­se, vagy mint azon érzet kifolyása, mely­­lyel a crotallus horridus delejes tekintete a nyulat leköti. Hanem Napóleon még többet tesz, megnyitja a kaput, közel ereszti magához halálos ellenségeit, — pe­dig számuk légió — még azokat is, kik egyenesen élete ellen törtek. Hát nálunk? a szabad, az alkotmányos monarchiában, melynek egy miniszterel­nök politikai esküje szerint minden vá­gyai teljesültek, mely szabadnak hirdeti a véleményt és meggyőződést, s melynek szabadságát a franczia irigyli ? Hát itt nem volna valódi gondolat és szólás­sza­badság? Igenis, nincs! Nálunk a szó­lásszabadság csak egy irányban nagyobb mint másutt: ha t. i. magánjellemet, ma­gánbecsületet illet. Azt a hírnevet a mi osztó igazságunk már kiérdemelte magá­nak, hogy védszárnyai alatt az ember jó neve kevésbé van megoltalmazva, mint bármely más országban. Hanem a politi­kai vélemény, melynek minden irányban a legszabadabbnak kellene lenni, nálunk csak akkor jelenhetik meg a világ előtt, ha a már megszokott keretbe szépen be­leillik, addig nem. Itt a politikai véle­ményre miniszteri patens szükséges, s magyar királyi bélyeget kell rá ütni, mintha folyamodás volna. Nem akarom ennek beigazolására felhozni a szerencsét­len Böszörményi esetét, kinek fogságban kellett meghalni, mert lapjából egy egé­szen ártatlan passust ki nem törüll. Véleményszabadság? merje tehát va­laki nálunk kimondani, hogy szerinte a köztársasági államforma, mint az egész világon, úgy Magyarországon is tökélete­sebb, mint bár­mely más; merjen e véle­ménynyel kilépni a sajtóban, hirdetni azt a népgyűléseken, vagy kísértsen meg ve­le pártot alakítani a törvényhozó testület­ben, s kimondani, hogy békés eszközök­kel az államforma megváltoztatására tö­rekszik. Hiszen lehetetlen, hogy a 30 millió lakossal bíró „ osztrák-magyar“ birodalomban ne legyenek olyanok is, kiknek gondolkozása, meggyőződése re­publikánus, s kik a köztársaság eszméjét nem csak legjobbnak, hanem kivihetőnek is tartják. A gondolat, a vélemény tehát megvan: miért nem merik még­is nyiltan bevallani? mert nem száradna meg a nyomdafesték az általuk írott betűkön, még jól bele se futna szavuk a majoritás felállís­ zajába, s már­is bevinnék őket oda, honnan csak egy lépés visz kifelé, az is a sírba. Ha nálunk nem féltek volna a szabad szótól, akkor nem lett volna szükség rá, hogy a kihirdetett általános amnestia alól egy emberre nézve kivételt tegyenek. Kossuth — ezt leveleiből mindenki lát­hatja — nem áll oly éles, oly elkesere­dett ellentétben a jelen állapottal, mint az „engesztelhetlenek“ egynémelyike a franczia állapotokkal, s ezektől a vissza­­térhetésre mégsem követeltek reversalist, fogadalmat, hogy meggyőződésüket elfojt­ják, s megtagadják eddigi életöket. A franczia zsarnok uralom alatt meg­jelenő lapokból koronkint rövid mutatvá­nyokat hozunk, hadd lássák olvasóink, milyen a gondolat, ha szabad, milyen szó az, a­mit a roskadozó franczia absolutis­­mus békén eltűr, s­minek kimondása és meghallgatása a mi alkotmányos viszo­nyaink között halálos bűnnek tartatnék. Mi bújjunk el szabadságunkkal, hogy ne lássa, s ne nevesse ki a világ­ járni, s azért egy használhatón mankó megrendelésével gondol neki egy életké­pes alak külszinét adhatni. Mi mentendi meg a delegátiót, ha a jelen kormány­­rendszer homokvárának nem lesz oszlopa, ha meg nem határoztatik, ki lesz egy kis­korú királynak gyámja, és ki regeltse? Mint a P. Lloydból tudjuk, a szegény kor­mány barátságos tanakodásaiban nem azon töprenkedik, mikép orvosolja az or­szág számtalan bajait és biztosítsa ország­életét, vagy mikép mentse meg a hon polgárait a bécsi papír-rendszer és a mes­terséges „hausse és baisse“, valamint az agró általi kizsebeléstől, hanem azon, hogy jusson egy delegátiósféle régensségi pót­törvényhez. Van alkotmányunkban egy lényeges hiány, de az nem a régensség kérdésében rejlik, hanem magában az országgyűlés összehívásában. A hatalom és jogok kút­feje nem a kormányban, nem az egyéni­ségben keresendő, mert minden egyéniség a természet változ­atlan törvénye szerint múlandó. Minden állami hatalomnak kút­feje a nemzet, azért a királyi hatalmat csak az gyakorolhatja törvényesen, kit a nemzet a királyi jogok hatalmával felru­házott. A franczia mondat : ,,le roi est mort, vive le roi“ (meghalt a király, éljen a király), a franczia zsarnoki korszak em­léke, melynek hazánkban nincs értelme és magában Francziaországban sincs. Nálunk azért nincs, mert magában az örökösödés még meg nem adja a koronázási eskü előtt a királyi teljhatalmat. Ez alkotmányunk­nak egyik sarkköve és biztosítéka. Azért soha sem ismerte el a nemzet Il­dik Jó­zsef császárt magyar királynak, és a fran­­czia udvaronczhizelgőknek mondatát, hogy a király meg nem hal és hogy az állam maga a király, mint XIV-dik Lajos mon­dani szokta: ,,­‘Etat c‘est moi.“ A világ­nak egyik alkotmányos nemzete sem is­merte még el a franczia zsarnokkori mon­datot monarchiai eszmének. Még Muszka­országban sem fogadták el. Csakis Tibet­­ben és Butanban van értelme, mert hal­­hatlannak és istennek hiszik a nagy Lámát. A régensség többnyire jogtiprásnak korszaka. Mit előrelátásnak neveznek, leg­inkább jövő vetélyek, gyűlölködések és nyílt ellenségeskedések előidézője. A ma­gyar monarchia első századaiban a kis­korú trónörökös, vagyis inkább a kiskorú király, mivel gyermekkorukban avattattak fel királyokká, ugyanazon gyámság alatt állott, melyet a köztörvény valamennyi állampolgár gyermekeinek rendelt. A tör­vény nem tett a kiskorú király és a kiskorú magyar polgár közt gyámság te­kintetében különbséget. Az országgyűlés Hunyady Mátyás ideje előtt el nem intéz­te : hány éves korában éri el a trónörökös vagy a király nagykorúságát ? Azt az or­szággyűlés különbözőképen elhatározta, mai időben ezt korengedélynek neveznek. Az atya, és annak nem létében az özvegy királyné vagy a legközelebb nagykorú rokon volt a gyám, de nem mindig régens is. Maga I. Lajos királynak özvegye, leá­nyának, I. Máriának gyám­a és régense is volt. A toro­ny az anya gyámkodását so­ha sem vonta kétségbe, de a gyakorlat a régensséget tőle többnyire elvonta. Ez az özvegy Erzsébet királynéval nem történt, mivel már férje életében ,,corregens" volt, annálfogva regensségét férje halála után joggal folytatta. Tudjuk, hogy leánya I­ s. Mária nem mint királyné, hanem mint ki­rály koronáztatott meg, mivel a törvény nem engedte volt a nőág örökösödését; következőleg anyjánál sem ismertetett vol­na el a régensségi képesség, ha már I­só Lajos alatt nem lett volna a kormány­zat részese.­­Albert özvegyének gyámkodása fia V­ik László felett szinte tény volt, de regens­séget az ország reá nem ruházott, noha azt még Fridrik császár által is ismételve követelte. Hunyady Jánost nevezte az or­szággyűlés kormányzónak vagyis­ regens­­nek. Hunyady Mátyás kiskorúsága alatt Szilágyi lett az ország regensségi kor­mányzatával megtisztelve, s egyúttal el­határozva, hogy Mátyás „húsz éves“ ko­rában lesz nagykorúvá, és veendi át ki­rályi jogainak gyakorlatát. Hunyady Já­nos önként lépett vissza a kormányzóság­tól, mielőtt László teljes korát elérte vol­na. Lemondása nem volt correct, de az országgyűlés elfogadta. Szilágyival az el­lenkező történt, őt az eleven szellemű és vitéz Mátyás király lemondásra kénysze­­rítette. Amott a lemondás vészes napokat hozott a hazára, Mátyás alatt oly igazsá­gos kort, mely még most is a nép hagyo­mányaiban él. Mátyás, bátyjára Szilágyira neheztelt, hogy a régensségről 20-dik éves korának betöltése előtt Úgy a mint azt az ország­gyűlés elhatározta volt, lemondani nem akart. Meglátszik ez magából az 1485-ik évi 2-dik t. czikkből, hol ez áll, hogy a nádor a kiskorú trónörökösnek gyámja és az ország régense mindaddig, mig a koronaörökös serdült korát el nem érte. Az évet a törvény meg nem határozza, de megengedi, hogy a 20-ik év is lehet a nagykorúság éve, ha t. i. előbb nem te­kintetnék „adultae aetatis“ kifejlett ko­rúnak. Nem lehetett Mátyás korában jobb ré­gensségi törvényt gondolni, és most is megfelel az minden alkotmányos igény­nek. A nádori hivatal olyannak tekinte­­tett, melynek mindig be kell töltetni. Az országgyűlés minden évben összeült, az ország jogai e szerint a kellő biztosíték­kal bírtak. Mátyás király a törvénynyel az országtól a régensségi zavarokat el akarta távolítani. Fel nem tehette, hogy lesznek nádorok, kik a haza iránti köte­lességeiket nem teljesitendik, fel nem te­hette, hogy a hivatal üresen fog maradni. TÁRCZA. A kőszívű ember fiai. Regény hat kötetben Jókai Mórtól. Hatodik kötet. (Folytatás.) Egy ember, a­kit még eddig nem ismertünk. Baradlay Jenő megjelent pontosan a hívás szerint a hadbiró előtt az új épület Il-ik pavil­­lonjában. , , , , Csak két dolgot kellett bebizonyítania. Azt, hogy ő valóban Baradlay Eugen, és hogy Ba­radlay Eugen idézve van. A többi jött magától. Bezárták. Ott aztán várhatott, míg a sor reá kerül. Nem soká kellett várnia. Neve az első sor­ban állt. De hát lehetséges volt-e ily tévedés ? Minden lehetséges volt azon időben. Az egész emberi társaság fel volt fordulva fenekestül. Nem volt közélet, nem volt sajtó, nem volt nyilvánosság. A magány­élet is fel volt dúlva. Minden család magának élt; alig volt egy, melyből ne hiányzott volna valaki, mely­nek hiányzó tagja bujdosó, menekült, fogoly, vagy csatában elpusztult nő lett volna. Sok nő elindult férjét keresni, kereste évhosszant, míg megtudta, hogy özvegy. Más meggyászolta fér­jét, újra nősült, míg megtudta, hogy férje még él. Bizalmatlan volt mindenki egymáshoz, rette­gett a hatalomtól, félt a jövendőtől. Rendes lakhelyétől meszsze szórva élt a na­gyobb rész, idegen név alatt jártak keltek, rej­tőztek ezeren meg ezeren. Egy egész nemzet volt a vádlott ! S e százezernyi vádlott perében, biró volt egy idegen testület, melynek tagjai senkit, de senkit nem ismertek itt. Az Eumenydák voltak a bevádlók. Azoknak vér kellett. Mindegy, akárki vére, csak meleg legyen. És akkor nem volt a magasban egyetlen bű­bájos női szem, melynek egy elhullatott kegyelemkönynye lenyomta volna a vér ten­yerét. Megtörtént, hogy nem az veszett el, ki legfe­lül állt a küzdésben, hanem az, a­ki legközelebb volt az elbukásban; nem az, a­ki legtöbbet tett, hanem a­ki egyet megsértett azok közül, a­kik bevádlói lettek. Megtörtént, hogy egy ember meghalt azért, mert dicsekedett egy ténynyel, a­mit soha sem követett el, a­min jelen sem volt; de mondta, mikor az dicsekvés tárgya volt. Megtörtént, hogy egy másik megszabadult, mert merészen azt állította, hogy az, a­ki vádol­va van, nem ő, hanem egy névtársa, ki másutt lakik. Míg azt keresték, elmúlt a zivatar, s ő megszabadult. Megtörtént, hogy egy vádlottat már szabadon bocsátottak, s azután mentek utána újból és úgy ítélték el. Megtörtént, hogy egy elitélt személyesen je­len volt, mikor a nevét a bitóra szegezték, senki sem tudta, hogy ő ott van. Megtörtént,­­hogy hasonló nevű két ember közül a vádlott menekült meg , a nem vádlott lett felhajhászva. Százan, meg százan, kik most boldog embe­rek , egy csodának, egy sorsszeszélynek kö­szönhetik, hogy most odakinn nem hallgatják a fű­ lövését. A közvádlók és bírák közül soha sem látta egy is sem Baradlay Ödönt sem Baradlay Jenőt s akkor még nem volt a photographia Bölcsön bemutató intézete létrehozva a híres emberek számára. A két név magyarból németre fordítva számtalanszor összecseréltetik. Sok ember van, a­ki ma sem tudja kiválasztani Ödön és Jenő közül melyik az Edmund, melyik az Eugen ? E tévedést hivatalos okmányok bizonyítják. Még pedig olyan, mikben nem ír német de magyar fordító tévesztette össze a két nevet. És aztán a főző vádlottak hermetice el voltak zárva. Még csak az sem történhetett meg, hogy egyik elárulja a másik kilétét, így történhetett meg az, hogy Baradlay Jenő feljelenthette magát, mint a vád alá fogott kor­mánybiztos. Miután e szerint rubrikája be volt töltve, ott­­honn maradt testvére hiába várta többé az idéző levelet; hiába kereste nevét a hivatalos lapban­­ az edid­aliter idézettek között. Nem bolygatta senki. Pár hét múlva rá került a sor, hogy Jenő kihallgattassék. Azalatt összegyűjtötték ellene az adatokat. Szorgalmas, figyelmes életirói voltak, kik nem hagytak feljegyzetten egy tettet, egy lépést sem, mely halálbűnt képezett e pillanatban; nem egy villanást, mely életére fényt vetett. Ezúttal a sírbolt fényét. Ott volt az egész hágcsó, mely ama bizonyos magaslathoz vezet, lépcsőről lépcsőre. — Ön Baradlay Eugen ? kérdezé a hadbiró. — Én vagyok az. — Nős, gyermekes ? — Van nem is két fiam. — Ön kormánybiztos volt a felkelő seregnél ? —­ Az voltam végig. — Ön ugyanazon Baradlay Eugen, ki megyé­je administratorát erőhatalommal elűzte elnöki székéből. — Ugyanaz vagyok. , a- \bsu. ■ ο ■› — Ön a martiusi mozgalmakban a magy­ar küldöttség élén megjelent Bécsben s ott izgató beszédeket tartott a nép előtt. — Nem tagadhatom. — Rá emlékezik-e ön, hogy ezen itt feljegy­zett szavakat mondta akkor ? A hadbíró egy tárczából kiszakasztott lapot adott kezébe, hogy olvassa a mi azokon vasi írva plajbászszal. Hogy ne emlékezett volna azon szavakra Je­nő , hisz Alfonsine irta azokat fel amaz emlékezetes erkély alatt, mi­dőn testvére szónoklatát hallgatták együtt. Az ő vállára téve tárczáját, jegyezgeté fel a neveze­tes mondásokat­­ — albuma számára. És ő rajta hideg borzadály futott akkor végig. Valami azt susogta akkor lelkében, hogy e nap ragyogásáért valakinek még meg kell egykor fizetni. Az a valaki most itt áll. Amaz erkély volt a második lépcső azon meg­jósolt magaslathoz. — Az utolsó lépcsőfokon áll —• Jenő. Hideg vérrel nyujta vissza az elolvasott so­rokat. — Igaz. Mind­ezeket én mondtam. A bírák bólogattak fejeikkel : „ezt nem lett volna kénytelen bevallani, csak „egy tanú“ van ellene. (Folytatjuk.) A mai g simánkhoz **xr fél iv melléklet van csatolva. A régensségi kisértet. I. Pest, sept. 17. A kormány kedves delegatiós intézmé­nye miatt aggódik. Nem bir saját lábán Az első keresztyén küzsögek. (Renan „Szent Pál“-ja után.) (y. y.) Egy pár blazirt iró szárnyra ere­zte a nézetet, hogy Renan „Szent Pál“-ja — e fényes irályu és emelkedett szellemű tudós elébbeni műveihez képest — érdektelen, unalmas könyv. A „hegymögiek“ utána károgták mohó kár­örömmel. De az igaz­ág sokkal erősebb, mint­sem akár a fásult elmék, akár a szekeszű­ek megcsorbíthatnák. Az igazság pedig itt az, hogy „Szent Pál“ ép oly kitűnő munka,mint a „Jézus élete,“ s érdekesebb, mint „­z apostolok.“ Két­ségkívül nem lesz oly általános hatása, mint az első műnek, de ennek oka nem a könyvben és íróban rejlik, hanem azon körülményben, hogy a Jézus életének hőse — istenember, a „Szent Pálnak" pedig csak egy szent ember. Ezen kívül pedig neta tudnak határozottan eldönteni, hogy a mai idő embereire nézve melyik érdekes a kor­szak : az e, melyben a keresztyénség eredt, vagy az,a melyben terjedt. A­ki csak pikantériát keres, (mint némely fölületes tárcza csevegő,) ily mű­vekben is, az kétségkívül a „Jézus életét“ ma­gasztalja, nem azért, mert ihletteljes munka, ha­nem mert detronizáció: a­ki azonban eszmékért, párhuzamokért, tanulságokért olvas: az a „Szent Pált“ örömteljes szívvel üdvözli, mert tápot ad és buzdít ama küzdelmeinkben, melye­ket a szabadelvűség folytat az egyházi uralom ellen, mint a­mely meghamisítá a keresztyén hit és szellem eredeti tiszta forrását, hogy a za­varosban hatalmat halászhasson. S ennyiben jól áll Róma szikláján a „halász“ jelvény. Minden komoly olvasóra, kivált a kinél a hit nem üzlet, hanem benső áhitat, mély benyomást tesz Renan ez uj műve, s benne az első keresz­tyén községek leírása, teli édes szeretettel és életteljes mozgalommal. E könyv ott kezdődik, midőn Pál elhagyja Seleucziát, e régi kikötő helyet, a syriai csőcse­lék gyülhelyét, mely csőcselék minden évben el­járt Rómába, hogy azt megmételyezze. Eljött az idő, melyben a keresztyén hit átlépte Syria ha­tárait, terjedve a tengerparton s folyamok men­tén, egy utat követve a kereskedéssel. Szárazon utazni bajos volt, s ezért viz mentén a keresz­tyénség messzebbre terjedt, mint a szent föld közelében, hol vizi utak nem valának. A zsidók azonban szárazon is könnyebben utaztak, mert a középtenger partjai tele voltak zsinagógákkal , ezek körül zsidó városnegyedekkel. Ott az ide­gen hamar feltűnt, s ha tudósnak vélték, hamar felszól­ták, hogy beszéljen. De ha nem az ural­kodó nézletek szerint beszélt, hamar fölkeltek ellene, elbántak vele, vagy följelentek a tör­vényszék elé. A zsidóknak e mindenütt nyilvá­nuló ellenségeskedései emelték Pált a pogányok apostolává. Ő először Cypruson és Kis-Ázsia egy részén át Galatheába ment, s több egyházat

Next