A Hon, 1871. augusztus (9. évfolyam, 175-200. szám)

1871-08-08 / 181. szám

181. szám. IX. árfolyam. Regfeli kimlas Fest, 1871* Kedd, augusztus 8. Kiadó-hívátal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint Előfizetési dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .........................1 frt. 85 kr. 1 hónapra ..........................5 „ 50 „ 5 hónapra ..........................11 , — , Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 80 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik ma, mindenkor 4 hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési Iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beigtatási díj: 9 hasábos ilyféle betű tora ... 9 kr. Bélyegdij minden beiktatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért... 25 kr. — Az előfi­zetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza Előfizetési felhívás „A H O N u IX-ik évi folyamára. Egész­ évre . . . 33 frt — ki fél évre . . 11 frt — kr. negyed évre . . 5 frt 50 kr Az esti kiadás postai különkül­­déseért felülfizetés havonkint . . . 30 kr Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pé­nzt postai utalványozással küldeni, mert en­nek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A HOJI kiadó­hivatala. PEST, AUGUSZTUS 7. Még valami a választási törvény reformjáról. Múlt czikkünkben felvetettük azt a kérdést, hogy a választási kerületeket mi­kép lehetne kiegyeztetni a népesedési mozgalmakkal, vagyis, mily intézkedése­ket lehetne tenni, hogy az egyes városok és vidékek népességi­­arányának mindig megfeleljen a képviselők aránya? Az egyik megoldási módot már emlí­tők , az abból áll, hogy most revideálni kell a 48-diki törvény erre vonatkozó ha­tározatait, a képviselőket az újabb népes­ségi viszonyok szerint kell kiosztani, és tekintettel kell ugyan lenni a megyék és városok geográfiai és nemzetgazdasági viszonyaira is, mint a 48-ki törvények kívánják, de a népességi viszonyokat kell főleg tekintetbe venni, és épen ezért e törvényt a népességi mozgalmakhoz ké­pest bizonyos megszabott időközökben revideálni kell, pl. minden 10 évben. E megoldási mód legjobban­ felel meg hazai fejlődésünknek, nemzeti ér­dekeinknek és mégis kielégíti a „népességi mozgalom követelményeit“ a „népképviselet“ tekintetében. De így még sincs a népességi mozgalom híven követve a képviseletben és nincs gondoskodva a kisebbség képviselteté­­séről. Nem azért, mintha e kérdés megoldását már most szükségesnek tartanók, ha­nem azért, mert ideje, hogy legalább the s­­oriában ezzel is foglalkozzunk már, s igyekezünk megvilágítani e kérdést is. Az európai tudományos irodalmat rég foglalkoztatja az a kérdés, hogy mikép lehetne a népesség minden mozgalmának és minden véleményárnyalatának a kép­viseletben hű kifejezést szerezni. Ez a kérdés egyszerűen összevonható a ki­seb­b­s­é­g képviseltetésének kérdésé­ben, habár azok, kik e kérdést tudomá­nyosan megoldani igyekeztek, csak ki­sebbségben lévő vélemény kép­­viselésére, és nem a népességi mozgalom hű követésére is, voltak tekin­tettel. Russel, James Garth, Thomas Hare és Girardin foglalkoztak azon kérdéssel, hogy a választókerületben lévő kisebbség szavazatát mikép lehetne legigazságosab­ban érvényesíteni és e végre­ mindenik különböző tervet ajánlott, de maguk a vá­lasztó­kerületek közti népességi arány változásainak a kép­viseletben való követésére nem voltak te­kintettel, pedig ebben is a kisebbség ér­deke és úgy érdekelve van, mint maga a képviseleti elv valódi érvényesítése. E kettőt kiegyezteti az az eszme, me­­­l­lyet Bagehot vetett fel, — habár csak azért, hogy megc­áfolja — az angol al­kotmányról írt könyvében.*) Ez nem más mint az önkénytes választási kerület eszméje. T. i. miután meg van szabva az, hogy hány ember választ egy képviselőt, mindenkinek joga, legyen abba a választókerületbe íratni magát, melyet ő választ, mindaddig, míg abban a választók száma ki lesz. Ez esz­mét Bagehot c­áfolja — de mi bizonyos óvatossági intézkedések közt kivihetőnek tartjuk. Mert, ha, miután választói jogáról valaki igazolványt hozott a helybeli vá­lasztási bizottmánytól , ennek alapján kérné egy másiknál felvétetni magát egy más választókerület választói közé — visszaélés elő nem fordulhatna, ha mi­helyt valaki felvétetik egy lajtsrámba, első választási jegye megsemmisittetik és egy más végleges jegy állíttatik ki. Sőt ekkor nem is lenne szükség geo­gráfiáiig kijelölni a választási kerülete­ket, hanem minden 30 — 40 ezer választó­ból összeállítani egy választási lajstromot és ez helyettesítené a választókerületet. Ekkor minden párt öszpontosulna, és nem panaszkodhatnék az elnyomás ellen, nem lehetne korteskedni és a népességi mozgalom, valamint a közvélemény min­den hullámzása hű kifejezést nyerne. Ez eszmét csak érinteni akartuk, mert szükségesnek tartjuk, hogy ilyesmivel is foglalkozzék a közvélemény; de most még nem tartjuk életbe léptethetőnek; nem azért, mert sehol alkalmazva nincs, mert ez nem argumentum, hanem azért, mert a mi viszonyaink forrongó állapota nem en­gedi meg, hogy e nagyon változékony hévmérőhez alkalmazzuk állami életmó­dunkat. A 48-as választási törvényben, főleg a választási bizottság alakításában és eljá­rásában még sok reformálni való van, így pl. a 33. §. azon határozatát, hogy a sza­vazásnak szakadatlanul kell tartania, va­lamint a 46. §. azon intézkedését, hogy a választási bizottmányoknak a belügymi­niszter utasításokat küld — módosítani kell. Továbbá az 55. §, mely a határőrvi­dék képviseletéről szól, már­is hatályon kívül van téve és az 56. §. határozata a napidíjról is módosíttatott. De ezekkel most nem foglalkozunk, csak azt a neve­zetes elvi reformot említjük még fel,mely a szavazási eljárásban szükséges. Mert, ha akarjuk, hogy a korteskedés meghiúsul­jon, ha akarjuk, hogy a képviselet a köz­vélemény lehető­bn képviselője legyen, akkora titkos szavazatot kell be­hoznunk, ez alkalmazható bármely vá­lasztási kerület és eljárás mellett és neve­zetes befolyással lenne népünk független­ségének és politikai erkölcsének eme­lésére. Ezt e lapokban már fejtegettük és mint­hogy akkor a pro és contra érveket is ki­fejteni igyekeztünk, igy most újólag csak azon meggyőződésünket fejezzük ki. *) 1. Bagehot művét Gauthiac franczia fordítása szerint 322—333/1, hogy e reform a mily szükséges, épen oly czélszerű. Ily változtatások mellett a 48-iki törvé­nyek lényege megmaradna és mégis azok demokratikus irányban lennének tovább fejtve. Hegedűs Sándor. A HON TÁRCZÁJA. Eppur ii ninove! (És mégis mozog a föld !) Regény hat kötetben­. Irta Jókai Mór. Ötödik kötet. A rondellában. (Folytatás.) Két hétig tartott az előkészület az uj darabra- Két hétig járta a hir Kálmán nevével az egész várost, előre kürtölve, hogy most jön egy par­­tentum, egy remekmű, egy minden fát levágó óriás. Ez pedig nem jó szolgálat a hirtől. Minden ember még egyszer annyit vár, mint a­mennyit kap. A felizgatott kíváncsiság csodadolgokat igér magának s a beteggé tett irigység szom­jazza az áldozat vérét. Egyetlen magasztaló tiz kritikust idéz elő. Bányaváry maga úgy járt kelt a városban alá s el,mint egy őrült s ismerőst ismeretlent lefülelt az uj művet magasztalva. Szinlapjain előtte egy hét­tel elkezdte hirdetni az előadást. Két nap egy­más után fog ugyanazon darab adatni: helyek­­ ára fölemelve, teljes bérlet szünettel, erre a­­ napra semmi szabad jegy sem érvényes. Mind hallatlan merényletek ezek Pest városában. A szerző személye is fokozta az érdekeltséget: Kálmán az előkelő körök kedvencze volt: az első előadás napjára a rondella páholyai mind előre le voltak foglalva, Decséryék maguk kér­ték fel Kálmánt, hogy számukra is szerezzen egy páholyt, napra. Gondja volt rá, hogy olyant válasszon ki, a­hova saját páholyából majd beláthat. Végre eljött a várva várt, a félve félt nap, mely Kálmán életének szikláját képezé. Azt a sziklát, melyen hajója össszetörik s melyen vi­lágitó tornya emelkedni fog. A zsidók „hosszú napja“ nem olyan hosszú nap, mint az, a melyen egy költőnek első mű­vét színpadra hozzák. Egész nap láza van, nem tudja mit csinál ? Hamarább ott van a színpa­don mint maga az ügyelő. Segít rendezni és sza­porítja a zavart. Könyörög minden szereplőnek, hogy csak az istenért jól vigyázzon a szerepére, a verseit el ne forgassa, „és“-ket ne rakjon a sza­vak közé, mert elrontja vele a jambust. Egyiknél szeretné, ha öregebbnek álcrázná magát, má­siknál, ha nem csinálna magának olyan nagy bajuszt. Reszketve közeledik az előfüggönyhöz s lesi, hogy van e már közönség. Útjában van a rendezőnek, az igazgatónak, kik nem győzik elhárítani maguk elől. Biztató bókokat mond a primadonnáknak, s a foga vaczog, mikor rizs­portól fehér kezeiket megcsókolja. Retteg valak s mennyitől. Ha Czilike ott nem volna, ki bű­bájos mosolyával most is oly ismerős, kétségbe-­­ esnék azon merénylete fölött, hogy enynyi jó ismerős arczot átváltoztatott hajdankori rém alakokká, kik ragasztott orraikkal, álszakállaik­­kal, vendéghajaikkal, bádogkoronáikkal, pár­­duc­bőreikkel mind őt ijesztgetik. Végre szól a súgó csengetyűje, a zenekar rákezdi, az igaz­gató minden szentekre kéri a szerzőt, hogy menjen a páholyába, ez feltámolyog a lépcső­kön , ugyan jó, ha három más idegen arczokkal tele páholyba be nem nyit, míg a magáéba talál. Ott aztán behúzza magát egy szegletbe, a­honnan a színpadra láthat, de a­hol őt a közön­ség nem láthatja. A közönség persze jól tudja, hogy az az egyetlen páholy, mely látszólag üres, hátterében a szerzőt rejti, s mint vadász a rókát, úgy lesi minden látcső a páholy üregét. Iszonyú hőség van, a szív százhúszat üt per­­czenkint. A karzat szakadásig tömve, azok tü­relmetlen emberek, iparos és cselédféle nép. Kezdenek tombolni. A szerzőt a hideg leli, hogy meg sem kezdik a darabját. Végre másodszor szól a súgó csengetyűje s az előfüggöny allegó­riái a magasba emelkednek. Ünnepélyes csend támad. Szerzőnek egy gondolat villanik át agyán. Leugrani a páholyból, elkapni a súgó elől a darabot s elszaladni vele. — Már késő ! Az a sarkantyus úr ott a színpad közepén megkezdi a mondókáját s belelép a dolgok köze­pébe: in médiás rés ... . A szerző néz és hallgat. Oh az nem emberi idegeknek való gyötrelem! A makkabeusok anyjának szenvedése hasonlít­hat ehez, mikor fiait egymás után leölték sze­me láttára. Hogy gyilkolják a legszebb verseit! — Meglehet, hogy jól játszanak , de ő azt mind egész máskép képzelte. Nem így éltek ezek az alakok az ő lelkében. Ott van ni! Az az ember meg épen nem tudja a szerepét, a másikat is be­lezavarja vele! Nem úgy van! Kihagyták a leg­szebb részét a párbeszédnek. Egy össze nem vá­gó jelenet s elveszett az egész hatás. Ennek itt csak keserűnek kellene lenni, s a helyett komi­kussá lesz: gúnyszavainak csak háttért kellene képezni a főszereplő tragikus kitöréseihez, a helyett előtérbe tolja magát s a közönséget ka­­czajra ingerli ott, a­hol nem kellene. Bányaváry maga sem látszik érteni, a­mit előad. Egészen másként szavalja szerepét, mint egykor az oltár­­kövön. Ab, akkor az olympi láthatatlanoknak beszélt, most pedig a karzatok népének, s annak be kell bizonyítania, hogy milyen jó hangja van. Minden úgy üt ki, a­hogy Biróczy előre megjó­solta. A hevesfejű főnemes alakja pattogó be­tyárrá izmosodik, a kesergő agg honfi sápitozó vén banya lesz, a panaszkodó paraszt képe szó­szátyár gányévá mázolódik, a fejedelmi alakok egyike sem nő fel magasabbra egy prédikátor­nál, másika nem más, mint egy koronás tekinte­tes asszony. Egyedül Czilike érzi, a­mit játszik : egyedülfiaz ő alakján lehet tekinteténe­k megnyu­godni. Ő a tökély. A többi aztán annál messzebb esik az ideáltól. S hogy kínja tökéletes legyen, még odajön Biróczy a páholyába és elkezdi neki dicsérni a színészeket, hogy milyen várakozáson fel­ül jól játszanak. És meg is lehet, hogy jól játszanak, csakhogy Kálmán mindezt egészen másképen rendezte képzeletében, s az élő alakok nem ille­nek össze a lelkében alakult képekkel. Azután nem elég, hogy Biróczy meglátogatja a páholyát, egymás után jőnek hozzá ifjú isme­rősök, litteratorok, kritikusok ; kezdik az obli­gat gratulation s aztán elsorolják kifogásaikat, észrevételeiket. Azokon egymás között összedis­­putálnak. Szidják a színészeket, kik e remek­műnek nem tudnak megfelelni, a közönség nem hallja tőlök az előadást s felpisszeg rájuk. Kálmán szeretné valamennyit kidobálni a páholyból. Lopva áttéved tekintete az átelleni páholyba, a hol Decséryék ülnek s arczaikról olvassa íté­letüket. A herczegnőnek melege van, legyőzi magát, csak olyankor tapsol, midőn Czilike kilép a szín­padra, s a főispánt is készti, hogy tenyereit lomhán összelappantsa. Hát Dorothea? Annak az arcza egészen át van változva. Oly kifejezés ül rajta, a­minőt Kálmán még soha nem látott. Mint egy szobor, oly mozdulatlanul figyel a mű minden szavára. Félelem-e az ? bá­mulat e az? mely arczát elmereviti, vagy mind a kettő ? Rémítik őt azok a gondolatok, a­mik­nek szavait hallja ? Most kezdi-e tudni, hogy ki az az em­ber, a­kit ő szeret? Most kezdi-e látni, hogy micsoda a rettenetes ország az, a­minek poézis a neve­ s szivének minden idegei meg­reszketnek annak fenséges borzalmai előtt ? (Folytatása következik.) Pest, aug. 7. *** Az Ellenőrben felettébb figyelemreméltó czikk jelent meg tisztelt elvtársunk Mezőssy Lász­ló úr aláírásával, mely a zemplén megyei el­lenzéki kör felhívását tartalmazza az összes hazai ellenzékhez. E felhívás czélja: a választások alkalmára valamennyi ellenzéki pártszinezetnek egy köz­pontban egyesítése s egy közös eljárási rend­szer megállapítása végett egy közös értekezlet­nek összehívása, még pedig, nehogy tüntetésnek vézessék,nem Pestre,hanem Aradra, s nem a pár­tok fővezetői által, hanem Simonyi Lajos tisztelt barátunk által, kit Mezőssy László tisztelt elv­barátunk atyja érdemeinél és saját erélyességé­­nél fogva e feladatra legalkalmasabbnak sze­melt ki. Végzi a felhívás azon meggyőző buzdí­tással, hogy ha Deák pártja érdekében együtt ülhet a muszkavezetőkkel,hát mi miért ne ülhet­nénk együtt a többi ellenzéki árnyalatokkal. Mondanunk sem kell, mennyire helyeseljük Mezőssy László, tisztelt elvbarátunk által aláírt indítványt, melynek keresztülvitelét két év előtt épen mi kísértük meg, akkor ugyan nem egész sikerrel, mert az ellenzéki töredékek együttes működését csupán Buda-Pesten és néhány me­gyében sikerült létrehoznunk, azonban azóta a pártok közti viszonyok annyira javultak, hogy most már teljes sikert ígérhetünk hasonló törek­vésnek s különösen örülünk rajta, hogy az El­lenőr veszi át a kezdeményezést, mely kibékítő­­ közbenjárásával eddig is nagyon előmozdította a különböző ellenzéki pártok közötti szívélyes egyetértés megszilárdulását. Részünkről ígérjük, hogy ez üdvös törekvést csekély tehetségünk egész odaadásával fogjuk támogatni. Azt is helyeseljük, hogy a zempléni indítvány — a tüntetés kikerülése végett, — nem Pestre, de Aradra óhajtja összehivatni az egyetemes ér­tekezletet, a­hol távol a Pesten levő országgyű­lés tagjaitól ,s nem feszélyeztetve az agitációk­­kal alkalmatlankodó ellenzéki hírlapok által, az egyetemes ellenzék könnyebben szervezhetné, magát. Már­is halljuk, hogy a szerencsés eszme ellensúlyozására a kormánypárt viszont azon sakkhúzással szándékozik felelni,hogy szervezési központját Ungvárra készül áttenni. Ha a 48-as párt is engedni kész e felhívásnak, úgy az egyetemes szervezkedés nagyon köny­­nyen létrejön : ők előadják a választókerületek lajstromát, hol kívánják­­elvtársaikat megválasz­tatni ? mi azt elfogadjuk s kész az egyetértés. A felhívást aláírt tisztelt elvtársunk Mezőssy László úr kéri a felhívásra adandó válaszokat hozzá Tolcsvára September 1-ig intézni, mely si­etség indokolva látszik lenni a szeptember 14-én kezdődő országgyűlési szak által. Kérjük tisztelt aradi levelezőnket, hogy majd annak idejében, lapunkat is értesítse, a létrejö­vendő országos megállapodásról.­de akor, de a legújabb időben is igen sok kelle­metlenségek fordultak elő, szükségesnek látom, további kellemetlenségek elkerülése végett, ez­iránt a nyilvánosság terén felszólalni.­­ Ugyanis a rendeletek táva­l-ső füzete, 97. §. azt mondja: „a szabadságolt állományú honvédtisztek köte­lesek minden évben az őszi gyakorlaton részt venni . .. stb., a zászlóalji parancsnokok ezen behívásokat pontosan teljesítik is, alkalmat nyújtván a szabadságolt állományú tisztek kiké­­pezésére, ezek ellen tehát kifogás nem lehet, — de igen­is a hivatalfőnökök ellen, mert mily ne­hézséggel jár egy államhivatalban álló szabad­ságolt állományú tisztnek a katonai felhívásnak eleget tenni, azt a legújabb időben is számos példa tanúsítja. A zászlóaljparancsnok megteszi a felhívását s a hivatalfőnököt erről értesíti, -­ az illető hivatalfőnök pedig az illetőnek a gya­korlaton megjelenhetésre megkivántató enge­délyt többnyire megtagadja és csak Pontiustól Pilátushoz való sok irka-firka után, de akkor is a hivatalfőnök szeszélyétől tétetik függővé a sza­badságolt állományú tisztnek a zászlóalji felhí­vás folytáni megjelenhetése. Ez oly önkény, me­lyet beszüntetni kell, mert ha a kormány az ál­talános védrendszert behozta, s államhivatalno­kokat szabadságolt állományú honvédtisztekké kinevezett, úgy határozottan ki is kell jelölni azon hatáskört, mely a katonai és államhivatal között létezik, mert vagy kell szabadságolt állo­mányú honvédtiszt — kik mindenesetre a zömét képezik a honvédtiszteknek — vagy nem kell; ha kell, úgy engedjünk nekik időt, hogy magu­kat kellőkép kiképezzék, vagy szüntessük be az egész intézményt. Mi történik háború esetén, ha egy államhivatalban álló szabadságolt állomá­­nya tiszt behivatik s főnöke nélkülözhet­­lenség leple alatt a megjelenést gá­tolja, és a tiszt nem jelenhetik meg, mert ha ott megjelenik, itt hivatalvesztéssel fenyegetik. Ily rendszerrel a honvédelem fenn nem állhat. Szük­séges tehát, hogy a kormány határozottan mondja ki, hogy a szabadságolt állományú honvédtisztek, miután minden évben az őszi gyakorlaton részt venni kötelesek, „ez időtartamára az illető hivatalfőnökeik által minden további akadékosko­dás nélkül elbocsájtandók.­Az idő nem oly hosszú, hogy őket nélkülözni ne le­hetne. — Egy honvédtiszt. — Miután a honvédségnek két évi fennállása sem volt képes a honvédelmi minisztériumot a szabadságolt állományú honvédtiszteknek — kik közül többen államhivatalban állnak — a gyakorlatokra behívás iránt határozott rendsza­bály hozatalára bízni, és miután ez iránt min­d A zágrábi „Obzor“-ban bizonyos Oresko­­vics Belgrádról nyílt levelet intézett Andrásy­­hoz, melyben figyelmezteti őt a végvidék polgá­rosítása tárgyában folyt beszélgetésükre, s ak­kor tett ígéretére és „becsületszavára,“ melyet azonban, — mint a határőrvidék polgárosításáról szóló legfelsőbb intézkedések tanúskodnak — nem váltott be. A közöttük történt megállapo­dások akkoriban írásba foglaltattak, s ennek daczára is másképen ütött ki a dolog. Kérdi, várjon a végvidéki erdők elválasztásáról szóló hirdetések, a miniszterelnök tudtával történtek-e vagy nem; ha igen, igyekezték az eladást fel­függeszteni — mert különben azt kell hinnie, hogy ép úgy ő, mint az összes végvidéki nép is, politikailag reá szedetett és elárultatok. Pénzügyi kezelés a takarékpénz­tárak által. (M.) Az államszámvevőszék által kiadott és la­punkban ismertetett kérdőpontok között az ál­lami pénzeknek takarékpénztárak által leendő kezelése is szóba hozatik.­­ Az erre vonatkozó kérdőpontok így szólnak: Nem volna-e czélszerű oly helyeken, a­hol biz­tos alapra fektetett takarékpénztár létezik, az ál­lami kiadásoknak teljesítését a takarékpénztá­rakra bízni ? és akként intézkedni, hogy minden hó 5-én, 15-én és 25-én azon pénztárak,melyeknek székhelyein takarékpénztár nem létezik, fölösle­geiket azon legközelebbi adóhivatalhoz szállítsák be, a­hol takarékpénztár van, mely takarékpénz­tárhoz a helybeli adóhivatal is minden hó 10-én, 20­ dikán és 30 dikán fölöslegeit beszállítná. Ez alkalommal az adóhivatalnak átszolgáltat­ná a takarékpénztár a lefolyt 10 nap alatt általa teljesített állami kiadásokról szóló igazolási ok­mányokat, ezeknek értékét a 10 napi kamattal együtt az átvett szállítmányból leszámítaná, és a többletről és ennek 3 havi kamatjáról együttes, a bankképesség kellékeivel ellátott és három hó­napra szóló váltót kézbesítene az adóhivatalnak, melyet ez készpénz gyanánt szállítana be a köz­ponti állampénztárba. Nem volna-e ez­által kettős czél elérve ? elő­ször az, hogy az állami pénzmaradványok után nyerendő kamatok nagyrészben fedeznék a pénztári szolgálat költségeit, és másodszor, hogy forgalomba bocsáttatnék azon több millió fo­rintra rugó holt pénzmaradvány, mely jelen­leg úgy az államra, mint a közforgalomra nézve hozzáférhettek Ha az előbbi pontban foglalt javaslat bárminő módosítással elfogadtatnék, mi módon kellene az állam és a vállalkozó pénzintézetek közötti vi­szonyokat szabályozni? Idézett kérdőpontokban oly eszme foglalta­tik, mely az összes állami pénzügy átalakítá­sára vezethet. Az állami bevételek kezelését, és a kiadások teljesítését pénzintézetekre ruházni, igen czélszerűnek látszik, és ezen eszme megva­lósítása nem is jár nagy nehézségekkel. Angliá­ban köztudomás szerint ez intézmény rég meg­­gyökeredzett s a londoni és izlandi banknál van az állami bevételek legnagyobb része elhelyezve, és így az állami tőkék soha sincsenek nagyobb mérvben a forgalomtól elvonva, mint azt a ház­tartás feltétlenül szükségli. Midőn a számvevő­szék Magyarországon a takarékpénztárakat akarja az állami pénzek kezelésével megbízni, a hazai sajátságos pénzügyi viszonyokat tartja szem előtt. Mi tehát az eszmét egészben készséggel elfo­gadjuk, és a­z hisszük, hogy a kitűzött kettős czél ez által el is érhető. Az állami pénzmarad­ványok után nyerendő kamatok fedezni fogják a pénztári szolgálatot és a közforgalom is nyerni fog ez által. A befizetett adó a takarékpénztárak , illetőleg hitelintézetek által helyes intézkedés mellett egyaránt rendelkezésére fog állani úgy az államnak, mely fizetéseit a takarékpénztárak által teljesített, mint a polgároknak, kik a ta­karékpénztárakból kölcsönt akarnak felvenni. Mindez helyes intézkedés mellett megtörténhetik. De hát minő legyen ezen intéz­kedés ? És itt legelsőbben is az idézett kérdések kö­zül az utolsóra kell megfelelnünk, vagyis kimu­tatnunk azt, hogy mikép képzeljük az állam és vállalkozó pénzintézetek közötti viszony szabá­lyozását. Azon statistikai adatok alapján, melyek a hazai takarékpénztárak és hitelintézetekről ez ideig napfényt láttak, felvehetjük, hogy a ma­gyarországi évi „betétek“ körülbelől akkora összegre rúgnak, mint a­mily összeget az állami bevételek kitesznek. Az állami rendes bevételt átlag mintegy 150 millióra lehet tenni. 1863. év végén a 104 magy. pénzintézet összes beté­tei 114 5 millió ftra rúgtak, s azóta ez összeg legalább is 150 millióra szaporodott. Ezen tényből természetszerűleg következik, hogy ha az állami bevételek takarékpénztárak­nak adatnak át, ezek bevételei megkétszere­ződnek. Társadalmi szempontból tehát nem kö­zönyös dolog, hogy melyek legyenek azon pénz­­intézetek, miknek eszközeit az állam megkét­szerezteti. E kérdés megoldását a kormány ön­kényére hagyni nem volna opportunus. Ha a pénzügyminiszternek oly hatalmat engedne az állam, melynél fogva tetszése szerint mil­iókat bocsáthat egyes pénzintézetek rendelkezése alá, akkor az a nélkül is túlságos miniszteri pleni­­potentiát még növelné. Már volt eset rá, hogy a pénzintézetek a képviselő választásoknál kortes szerepet játszottak: az adóösszegekkel való önkényű rendelkezés hasonló elfajulásra vezet­hetne; azon különbséggel csupán, hogy míg egyes pénzintézetek hitelmegszorítással csak egyes személyekre gyakorolhatnak nyomást, a miniszteri önkénytől függő adóelhelyezéssel egész vidékekre nyomást lehetne gyakorolni. Az állam és pénzintézetek közötti viszony sza­bályozását tehát nem lehet a minisztérium önké­nyére hagyni. Ezt okvetlenül törvény által kell szabályozni. Ez esetben, magától értetődik, hogy normatív szabályokban körül kell írni mindazon

Next