A Hon, 1871. augusztus (9. évfolyam, 175-200. szám)
1871-08-08 / 181. szám
181. szám. IX. árfolyam. Regfeli kimlas Fest, 1871* Kedd, augusztus 8. Kiadó-hívátal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint Előfizetési dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .........................1 frt. 85 kr. 1 hónapra ..........................5 „ 50 „ 5 hónapra ..........................11 , — , Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 80 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik ma, mindenkor 4 hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési Iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beigtatási díj: 9 hasábos ilyféle betű tora ... 9 kr. Bélyegdij minden beiktatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért... 25 kr. — Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza Előfizetési felhívás „A H O N u IX-ik évi folyamára. Egész évre . . . 33 frt — ki fél évre . . 11 frt — kr. negyed évre . . 5 frt 50 kr Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonkint . . . 30 kr Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A HOJI kiadóhivatala. PEST, AUGUSZTUS 7. Még valami a választási törvény reformjáról. Múlt czikkünkben felvetettük azt a kérdést, hogy a választási kerületeket mikép lehetne kiegyeztetni a népesedési mozgalmakkal, vagyis, mily intézkedéseket lehetne tenni, hogy az egyes városok és vidékek népességiarányának mindig megfeleljen a képviselők aránya? Az egyik megoldási módot már említők , az abból áll, hogy most revideálni kell a 48-diki törvény erre vonatkozó határozatait, a képviselőket az újabb népességi viszonyok szerint kell kiosztani, és tekintettel kell ugyan lenni a megyék és városok geográfiai és nemzetgazdasági viszonyaira is, mint a 48-ki törvények kívánják, de a népességi viszonyokat kell főleg tekintetbe venni, és épen ezért e törvényt a népességi mozgalmakhoz képest bizonyos megszabott időközökben revideálni kell, pl. minden 10 évben. E megoldási mód legjobban felel meg hazai fejlődésünknek, nemzeti érdekeinknek és mégis kielégíti a „népességi mozgalom követelményeit“ a „népképviselet“ tekintetében. De így még sincs a népességi mozgalom híven követve a képviseletben és nincs gondoskodva a kisebbség képviseltetéséről. Nem azért, mintha e kérdés megoldását már most szükségesnek tartanók, hanem azért, mert ideje, hogy legalább the soriában ezzel is foglalkozzunk már, s igyekezünk megvilágítani e kérdést is. Az európai tudományos irodalmat rég foglalkoztatja az a kérdés, hogy mikép lehetne a népesség minden mozgalmának és minden véleményárnyalatának a képviseletben hű kifejezést szerezni. Ez a kérdés egyszerűen összevonható a kisebbség képviseltetésének kérdésében, habár azok, kik e kérdést tudományosan megoldani igyekeztek, csak kisebbségben lévő vélemény képviselésére, és nem a népességi mozgalom hű követésére is, voltak tekintettel. Russel, James Garth, Thomas Hare és Girardin foglalkoztak azon kérdéssel, hogy a választókerületben lévő kisebbség szavazatát mikép lehetne legigazságosabban érvényesíteni és e végre mindenik különböző tervet ajánlott, de maguk a választókerületek közti népességi arány változásainak a képviseletben való követésére nem voltak tekintettel, pedig ebben is a kisebbség érdeke és úgy érdekelve van, mint maga a képviseleti elv valódi érvényesítése. E kettőt kiegyezteti az az eszme, mellyet Bagehot vetett fel, — habár csak azért, hogy megcáfolja — az angol alkotmányról írt könyvében.*) Ez nem más mint az önkénytes választási kerület eszméje. T. i. miután meg van szabva az, hogy hány ember választ egy képviselőt, mindenkinek joga, legyen abba a választókerületbe íratni magát, melyet ő választ, mindaddig, míg abban a választók száma ki lesz. Ez eszmét Bagehot cáfolja — de mi bizonyos óvatossági intézkedések közt kivihetőnek tartjuk. Mert, ha, miután választói jogáról valaki igazolványt hozott a helybeli választási bizottmánytól , ennek alapján kérné egy másiknál felvétetni magát egy más választókerület választói közé — visszaélés elő nem fordulhatna, ha mihelyt valaki felvétetik egy lajtsrámba, első választási jegye megsemmisittetik és egy más végleges jegy állíttatik ki. Sőt ekkor nem is lenne szükség geográfiáiig kijelölni a választási kerületeket, hanem minden 30 — 40 ezer választóból összeállítani egy választási lajstromot és ez helyettesítené a választókerületet. Ekkor minden párt öszpontosulna, és nem panaszkodhatnék az elnyomás ellen, nem lehetne korteskedni és a népességi mozgalom, valamint a közvélemény minden hullámzása hű kifejezést nyerne. Ez eszmét csak érinteni akartuk, mert szükségesnek tartjuk, hogy ilyesmivel is foglalkozzék a közvélemény; de most még nem tartjuk életbe léptethetőnek; nem azért, mert sehol alkalmazva nincs, mert ez nem argumentum, hanem azért, mert a mi viszonyaink forrongó állapota nem engedi meg, hogy e nagyon változékony hévmérőhez alkalmazzuk állami életmódunkat. A 48-as választási törvényben, főleg a választási bizottság alakításában és eljárásában még sok reformálni való van, így pl. a 33. §. azon határozatát, hogy a szavazásnak szakadatlanul kell tartania, valamint a 46. §. azon intézkedését, hogy a választási bizottmányoknak a belügyminiszter utasításokat küld — módosítani kell. Továbbá az 55. §, mely a határőrvidék képviseletéről szól, máris hatályon kívül van téve és az 56. §. határozata a napidíjról is módosíttatott. De ezekkel most nem foglalkozunk, csak azt a nevezetes elvi reformot említjük még fel,mely a szavazási eljárásban szükséges. Mert, ha akarjuk, hogy a korteskedés meghiúsuljon, ha akarjuk, hogy a képviselet a közvélemény lehetőbn képviselője legyen, akkora titkos szavazatot kell behoznunk, ez alkalmazható bármely választási kerület és eljárás mellett és nevezetes befolyással lenne népünk függetlenségének és politikai erkölcsének emelésére. Ezt e lapokban már fejtegettük és minthogy akkor a pro és contra érveket is kifejteni igyekeztünk, igy most újólag csak azon meggyőződésünket fejezzük ki. *) 1. Bagehot művét Gauthiac franczia fordítása szerint 322—333/1, hogy e reform a mily szükséges, épen oly czélszerű. Ily változtatások mellett a 48-iki törvények lényege megmaradna és mégis azok demokratikus irányban lennének tovább fejtve. Hegedűs Sándor. A HON TÁRCZÁJA. Eppur ii ninove! (És mégis mozog a föld !) Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. Ötödik kötet. A rondellában. (Folytatás.) Két hétig tartott az előkészület az uj darabra- Két hétig járta a hir Kálmán nevével az egész várost, előre kürtölve, hogy most jön egy partentum, egy remekmű, egy minden fát levágó óriás. Ez pedig nem jó szolgálat a hirtől. Minden ember még egyszer annyit vár, mint amennyit kap. A felizgatott kíváncsiság csodadolgokat igér magának s a beteggé tett irigység szomjazza az áldozat vérét. Egyetlen magasztaló tiz kritikust idéz elő. Bányaváry maga úgy járt kelt a városban alá s el,mint egy őrült s ismerőst ismeretlent lefülelt az uj művet magasztalva. Szinlapjain előtte egy héttel elkezdte hirdetni az előadást. Két nap egymás után fog ugyanazon darab adatni: helyek ára fölemelve, teljes bérlet szünettel, erre a napra semmi szabad jegy sem érvényes. Mind hallatlan merényletek ezek Pest városában. A szerző személye is fokozta az érdekeltséget: Kálmán az előkelő körök kedvencze volt: az első előadás napjára a rondella páholyai mind előre le voltak foglalva, Decséryék maguk kérték fel Kálmánt, hogy számukra is szerezzen egy páholyt, napra. Gondja volt rá, hogy olyant válasszon ki, ahova saját páholyából majd beláthat. Végre eljött a várva várt, a félve félt nap, mely Kálmán életének szikláját képezé. Azt a sziklát, melyen hajója össszetörik s melyen világitó tornya emelkedni fog. A zsidók „hosszú napja“ nem olyan hosszú nap, mint az, a melyen egy költőnek első művét színpadra hozzák. Egész nap láza van, nem tudja mit csinál ? Hamarább ott van a színpadon mint maga az ügyelő. Segít rendezni és szaporítja a zavart. Könyörög minden szereplőnek, hogy csak az istenért jól vigyázzon a szerepére, a verseit el ne forgassa, „és“-ket ne rakjon a szavak közé, mert elrontja vele a jambust. Egyiknél szeretné, ha öregebbnek álcrázná magát, másiknál, ha nem csinálna magának olyan nagy bajuszt. Reszketve közeledik az előfüggönyhöz s lesi, hogy van e már közönség. Útjában van a rendezőnek, az igazgatónak, kik nem győzik elhárítani maguk elől. Biztató bókokat mond a primadonnáknak, s a foga vaczog, mikor rizsportól fehér kezeiket megcsókolja. Retteg valak s mennyitől. Ha Czilike ott nem volna, ki bűbájos mosolyával most is oly ismerős, kétségbe- esnék azon merénylete fölött, hogy enynyi jó ismerős arczot átváltoztatott hajdankori rém alakokká, kik ragasztott orraikkal, álszakállaikkal, vendéghajaikkal, bádogkoronáikkal, párducbőreikkel mind őt ijesztgetik. Végre szól a súgó csengetyűje, a zenekar rákezdi, az igazgató minden szentekre kéri a szerzőt, hogy menjen a páholyába, ez feltámolyog a lépcsőkön , ugyan jó, ha három más idegen arczokkal tele páholyba be nem nyit, míg a magáéba talál. Ott aztán behúzza magát egy szegletbe, ahonnan a színpadra láthat, de ahol őt a közönség nem láthatja. A közönség persze jól tudja, hogy az az egyetlen páholy, mely látszólag üres, hátterében a szerzőt rejti, s mint vadász a rókát, úgy lesi minden látcső a páholy üregét. Iszonyú hőség van, a szív százhúszat üt perczenkint. A karzat szakadásig tömve, azok türelmetlen emberek, iparos és cselédféle nép. Kezdenek tombolni. A szerzőt a hideg leli, hogy meg sem kezdik a darabját. Végre másodszor szól a súgó csengetyűje s az előfüggöny allegóriái a magasba emelkednek. Ünnepélyes csend támad. Szerzőnek egy gondolat villanik át agyán. Leugrani a páholyból, elkapni a súgó elől a darabot s elszaladni vele. — Már késő ! Az a sarkantyus úr ott a színpad közepén megkezdi a mondókáját s belelép a dolgok közepébe: in médiás rés ... . A szerző néz és hallgat. Oh az nem emberi idegeknek való gyötrelem! A makkabeusok anyjának szenvedése hasonlíthat ehez, mikor fiait egymás után leölték szeme láttára. Hogy gyilkolják a legszebb verseit! — Meglehet, hogy jól játszanak , de ő azt mind egész máskép képzelte. Nem így éltek ezek az alakok az ő lelkében. Ott van ni! Az az ember meg épen nem tudja a szerepét, a másikat is belezavarja vele! Nem úgy van! Kihagyták a legszebb részét a párbeszédnek. Egy össze nem vágó jelenet s elveszett az egész hatás. Ennek itt csak keserűnek kellene lenni, s a helyett komikussá lesz: gúnyszavainak csak háttért kellene képezni a főszereplő tragikus kitöréseihez, a helyett előtérbe tolja magát s a közönséget kaczajra ingerli ott, ahol nem kellene. Bányaváry maga sem látszik érteni, amit előad. Egészen másként szavalja szerepét, mint egykor az oltárkövön. Ab, akkor az olympi láthatatlanoknak beszélt, most pedig a karzatok népének, s annak be kell bizonyítania, hogy milyen jó hangja van. Minden úgy üt ki, ahogy Biróczy előre megjósolta. A hevesfejű főnemes alakja pattogó betyárrá izmosodik, a kesergő agg honfi sápitozó vén banya lesz, a panaszkodó paraszt képe szószátyár gányévá mázolódik, a fejedelmi alakok egyike sem nő fel magasabbra egy prédikátornál, másika nem más, mint egy koronás tekintetes asszony. Egyedül Czilike érzi, amit játszik : egyedülfiaz ő alakján lehet tekintetének megnyugodni. Ő a tökély. A többi aztán annál messzebb esik az ideáltól. S hogy kínja tökéletes legyen, még odajön Biróczy a páholyába és elkezdi neki dicsérni a színészeket, hogy milyen várakozáson felül jól játszanak. És meg is lehet, hogy jól játszanak, csakhogy Kálmán mindezt egészen másképen rendezte képzeletében, s az élő alakok nem illenek össze a lelkében alakult képekkel. Azután nem elég, hogy Biróczy meglátogatja a páholyát, egymás után jőnek hozzá ifjú ismerősök, litteratorok, kritikusok ; kezdik az obligat gratulation s aztán elsorolják kifogásaikat, észrevételeiket. Azokon egymás között összedisputálnak. Szidják a színészeket, kik e remekműnek nem tudnak megfelelni, a közönség nem hallja tőlök az előadást s felpisszeg rájuk. Kálmán szeretné valamennyit kidobálni a páholyból. Lopva áttéved tekintete az átelleni páholyba, a hol Decséryék ülnek s arczaikról olvassa ítéletüket. A herczegnőnek melege van, legyőzi magát, csak olyankor tapsol, midőn Czilike kilép a színpadra, s a főispánt is készti, hogy tenyereit lomhán összelappantsa. Hát Dorothea? Annak az arcza egészen át van változva. Oly kifejezés ül rajta, aminőt Kálmán még soha nem látott. Mint egy szobor, oly mozdulatlanul figyel a mű minden szavára. Félelem-e az ? bámulat e az? mely arczát elmereviti, vagy mind a kettő ? Rémítik őt azok a gondolatok, amiknek szavait hallja ? Most kezdi-e tudni, hogy ki az az ember, akit ő szeret? Most kezdi-e látni, hogy micsoda a rettenetes ország az, aminek poézis a neve s szivének minden idegei megreszketnek annak fenséges borzalmai előtt ? (Folytatása következik.) Pest, aug. 7. *** Az Ellenőrben felettébb figyelemreméltó czikk jelent meg tisztelt elvtársunk Mezőssy László úr aláírásával, mely a zemplén megyei ellenzéki kör felhívását tartalmazza az összes hazai ellenzékhez. E felhívás czélja: a választások alkalmára valamennyi ellenzéki pártszinezetnek egy központban egyesítése s egy közös eljárási rendszer megállapítása végett egy közös értekezletnek összehívása, még pedig, nehogy tüntetésnek vézessék,nem Pestre,hanem Aradra, s nem a pártok fővezetői által, hanem Simonyi Lajos tisztelt barátunk által, kit Mezőssy László tisztelt elvbarátunk atyja érdemeinél és saját erélyességénél fogva e feladatra legalkalmasabbnak szemelt ki. Végzi a felhívás azon meggyőző buzdítással, hogy ha Deák pártja érdekében együtt ülhet a muszkavezetőkkel,hát mi miért ne ülhetnénk együtt a többi ellenzéki árnyalatokkal. Mondanunk sem kell, mennyire helyeseljük Mezőssy László, tisztelt elvbarátunk által aláírt indítványt, melynek keresztülvitelét két év előtt épen mi kísértük meg, akkor ugyan nem egész sikerrel, mert az ellenzéki töredékek együttes működését csupán Buda-Pesten és néhány megyében sikerült létrehoznunk, azonban azóta a pártok közti viszonyok annyira javultak, hogy most már teljes sikert ígérhetünk hasonló törekvésnek s különösen örülünk rajta, hogy az Ellenőr veszi át a kezdeményezést, mely kibékítő közbenjárásával eddig is nagyon előmozdította a különböző ellenzéki pártok közötti szívélyes egyetértés megszilárdulását. Részünkről ígérjük, hogy ez üdvös törekvést csekély tehetségünk egész odaadásával fogjuk támogatni. Azt is helyeseljük, hogy a zempléni indítvány — a tüntetés kikerülése végett, — nem Pestre, de Aradra óhajtja összehivatni az egyetemes értekezletet, ahol távol a Pesten levő országgyűlés tagjaitól ,s nem feszélyeztetve az agitációkkal alkalmatlankodó ellenzéki hírlapok által, az egyetemes ellenzék könnyebben szervezhetné, magát. Máris halljuk, hogy a szerencsés eszme ellensúlyozására a kormánypárt viszont azon sakkhúzással szándékozik felelni,hogy szervezési központját Ungvárra készül áttenni. Ha a 48-as párt is engedni kész e felhívásnak, úgy az egyetemes szervezkedés nagyon könynyen létrejön : ők előadják a választókerületek lajstromát, hol kívánjákelvtársaikat megválasztatni ? mi azt elfogadjuk s kész az egyetértés. A felhívást aláírt tisztelt elvtársunk Mezőssy László úr kéri a felhívásra adandó válaszokat hozzá Tolcsvára September 1-ig intézni, mely sietség indokolva látszik lenni a szeptember 14-én kezdődő országgyűlési szak által. Kérjük tisztelt aradi levelezőnket, hogy majd annak idejében, lapunkat is értesítse, a létrejövendő országos megállapodásról.de akor, de a legújabb időben is igen sok kellemetlenségek fordultak elő, szükségesnek látom, további kellemetlenségek elkerülése végett, eziránt a nyilvánosság terén felszólalni. Ugyanis a rendeletek tával-ső füzete, 97. §. azt mondja: „a szabadságolt állományú honvédtisztek kötelesek minden évben az őszi gyakorlaton részt venni . .. stb., a zászlóalji parancsnokok ezen behívásokat pontosan teljesítik is, alkalmat nyújtván a szabadságolt állományú tisztek kiképezésére, ezek ellen tehát kifogás nem lehet, — de igenis a hivatalfőnökök ellen, mert mily nehézséggel jár egy államhivatalban álló szabadságolt állományú tisztnek a katonai felhívásnak eleget tenni, azt a legújabb időben is számos példa tanúsítja. A zászlóaljparancsnok megteszi a felhívását s a hivatalfőnököt erről értesíti, - az illető hivatalfőnök pedig az illetőnek a gyakorlaton megjelenhetésre megkivántató engedélyt többnyire megtagadja és csak Pontiustól Pilátushoz való sok irka-firka után, de akkor is a hivatalfőnök szeszélyétől tétetik függővé a szabadságolt állományú tisztnek a zászlóalji felhívás folytáni megjelenhetése. Ez oly önkény, melyet beszüntetni kell, mert ha a kormány az általános védrendszert behozta, s államhivatalnokokat szabadságolt állományú honvédtisztekké kinevezett, úgy határozottan ki is kell jelölni azon hatáskört, mely a katonai és államhivatal között létezik, mert vagy kell szabadságolt állományú honvédtiszt — kik mindenesetre a zömét képezik a honvédtiszteknek — vagy nem kell; ha kell, úgy engedjünk nekik időt, hogy magukat kellőkép kiképezzék, vagy szüntessük be az egész intézményt. Mi történik háború esetén, ha egy államhivatalban álló szabadságolt állománya tiszt behivatik s főnöke nélkülözhetlenség leple alatt a megjelenést gátolja, és a tiszt nem jelenhetik meg, mert ha ott megjelenik, itt hivatalvesztéssel fenyegetik. Ily rendszerrel a honvédelem fenn nem állhat. Szükséges tehát, hogy a kormány határozottan mondja ki, hogy a szabadságolt állományú honvédtisztek, miután minden évben az őszi gyakorlaton részt venni kötelesek, „ez időtartamára az illető hivatalfőnökeik által minden további akadékoskodás nélkül elbocsájtandók.Az idő nem oly hosszú, hogy őket nélkülözni ne lehetne. — Egy honvédtiszt. — Miután a honvédségnek két évi fennállása sem volt képes a honvédelmi minisztériumot a szabadságolt állományú honvédtiszteknek — kik közül többen államhivatalban állnak — a gyakorlatokra behívás iránt határozott rendszabály hozatalára bízni, és miután ez iránt mind A zágrábi „Obzor“-ban bizonyos Oreskovics Belgrádról nyílt levelet intézett Andrásyhoz, melyben figyelmezteti őt a végvidék polgárosítása tárgyában folyt beszélgetésükre, s akkor tett ígéretére és „becsületszavára,“ melyet azonban, — mint a határőrvidék polgárosításáról szóló legfelsőbb intézkedések tanúskodnak — nem váltott be. A közöttük történt megállapodások akkoriban írásba foglaltattak, s ennek daczára is másképen ütött ki a dolog. Kérdi, várjon a végvidéki erdők elválasztásáról szóló hirdetések, a miniszterelnök tudtával történtek-e vagy nem; ha igen, igyekezték az eladást felfüggeszteni — mert különben azt kell hinnie, hogy ép úgy ő, mint az összes végvidéki nép is, politikailag reá szedetett és elárultatok. Pénzügyi kezelés a takarékpénztárak által. (M.) Az államszámvevőszék által kiadott és lapunkban ismertetett kérdőpontok között az állami pénzeknek takarékpénztárak által leendő kezelése is szóba hozatik. Az erre vonatkozó kérdőpontok így szólnak: Nem volna-e czélszerű oly helyeken, ahol biztos alapra fektetett takarékpénztár létezik, az állami kiadásoknak teljesítését a takarékpénztárakra bízni ? és akként intézkedni, hogy minden hó 5-én, 15-én és 25-én azon pénztárak,melyeknek székhelyein takarékpénztár nem létezik, fölöslegeiket azon legközelebbi adóhivatalhoz szállítsák be, ahol takarékpénztár van, mely takarékpénztárhoz a helybeli adóhivatal is minden hó 10-én, 20 dikán és 30 dikán fölöslegeit beszállítná. Ez alkalommal az adóhivatalnak átszolgáltatná a takarékpénztár a lefolyt 10 nap alatt általa teljesített állami kiadásokról szóló igazolási okmányokat, ezeknek értékét a 10 napi kamattal együtt az átvett szállítmányból leszámítaná, és a többletről és ennek 3 havi kamatjáról együttes, a bankképesség kellékeivel ellátott és három hónapra szóló váltót kézbesítene az adóhivatalnak, melyet ez készpénz gyanánt szállítana be a központi állampénztárba. Nem volna-e ezáltal kettős czél elérve ? először az, hogy az állami pénzmaradványok után nyerendő kamatok nagyrészben fedeznék a pénztári szolgálat költségeit, és másodszor, hogy forgalomba bocsáttatnék azon több millió forintra rugó holt pénzmaradvány, mely jelenleg úgy az államra, mint a közforgalomra nézve hozzáférhettek Ha az előbbi pontban foglalt javaslat bárminő módosítással elfogadtatnék, mi módon kellene az állam és a vállalkozó pénzintézetek közötti viszonyokat szabályozni? Idézett kérdőpontokban oly eszme foglaltatik, mely az összes állami pénzügy átalakítására vezethet. Az állami bevételek kezelését, és a kiadások teljesítését pénzintézetekre ruházni, igen czélszerűnek látszik, és ezen eszme megvalósítása nem is jár nagy nehézségekkel. Angliában köztudomás szerint ez intézmény rég meggyökeredzett s a londoni és izlandi banknál van az állami bevételek legnagyobb része elhelyezve, és így az állami tőkék soha sincsenek nagyobb mérvben a forgalomtól elvonva, mint azt a háztartás feltétlenül szükségli. Midőn a számvevőszék Magyarországon a takarékpénztárakat akarja az állami pénzek kezelésével megbízni, a hazai sajátságos pénzügyi viszonyokat tartja szem előtt. Mi tehát az eszmét egészben készséggel elfogadjuk, és az hisszük, hogy a kitűzött kettős czél ez által el is érhető. Az állami pénzmaradványok után nyerendő kamatok fedezni fogják a pénztári szolgálatot és a közforgalom is nyerni fog ez által. A befizetett adó a takarékpénztárak , illetőleg hitelintézetek által helyes intézkedés mellett egyaránt rendelkezésére fog állani úgy az államnak, mely fizetéseit a takarékpénztárak által teljesített, mint a polgároknak, kik a takarékpénztárakból kölcsönt akarnak felvenni. Mindez helyes intézkedés mellett megtörténhetik. De hát minő legyen ezen intézkedés ? És itt legelsőbben is az idézett kérdések közül az utolsóra kell megfelelnünk, vagyis kimutatnunk azt, hogy mikép képzeljük az állam és vállalkozó pénzintézetek közötti viszony szabályozását. Azon statistikai adatok alapján, melyek a hazai takarékpénztárak és hitelintézetekről ez ideig napfényt láttak, felvehetjük, hogy a magyarországi évi „betétek“ körülbelől akkora összegre rúgnak, mint amily összeget az állami bevételek kitesznek. Az állami rendes bevételt átlag mintegy 150 millióra lehet tenni. 1863. év végén a 104 magy. pénzintézet összes betétei 114 5 millió ftra rúgtak, s azóta ez összeg legalább is 150 millióra szaporodott. Ezen tényből természetszerűleg következik, hogy ha az állami bevételek takarékpénztáraknak adatnak át, ezek bevételei megkétszereződnek. Társadalmi szempontból tehát nem közönyös dolog, hogy melyek legyenek azon pénzintézetek, miknek eszközeit az állam megkétszerezteti. E kérdés megoldását a kormány önkényére hagyni nem volna opportunus. Ha a pénzügyminiszternek oly hatalmat engedne az állam, melynél fogva tetszése szerint miliókat bocsáthat egyes pénzintézetek rendelkezése alá, akkor az a nélkül is túlságos miniszteri plenipotentiát még növelné. Már volt eset rá, hogy a pénzintézetek a képviselő választásoknál kortes szerepet játszottak: az adóösszegekkel való önkényű rendelkezés hasonló elfajulásra vezethetne; azon különbséggel csupán, hogy míg egyes pénzintézetek hitelmegszorítással csak egyes személyekre gyakorolhatnak nyomást, a miniszteri önkénytől függő adóelhelyezéssel egész vidékekre nyomást lehetne gyakorolni. Az állam és pénzintézetek közötti viszony szabályozását tehát nem lehet a minisztérium önkényére hagyni. Ezt okvetlenül törvény által kell szabályozni. Ez esetben, magától értetődik, hogy normatív szabályokban körül kell írni mindazon