A Hon, 1872. augusztus (10. évfolyam, 176-200. szám)
1872-08-08 / 182. szám
182. szám, X. évfolyam. Reggeli kiadás. Fest, 1872. Csütörtök, aug. 8 Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj s Pajtán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: X hónapra..............................1 frt 85 kr. 5 hónapra 1 0, 6 hónapig...............................H » “ n Az esti kiadás postai különküldéséért a felülfizetés havon mint .... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAPSzerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen inyetek csak ismert kezektől fogadtatnak el. —Hághatok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kimló hhivatalira (ferencziek tere 7. szám) küldendők. Előfizetési felhívás „A H 0 M“ X -dik évi folyamára. Előflssusi árak: Egész évr. . . . 33 ft — kr Félévre . . . 11 ft - kr. Negyed évre . . . S ft SO kr. fJGfF" Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokát kérjük használni, melyek bérmentesítése tipírtig csak 5, 10 (irton felül pedig Ján krfea kerül. Az előfizettek a „Hon kiadó-hivatala“ czim alatt Pest, terene*iek tere 7. ■$. alá küldendők. A HŐS kiadó-hivatala. PEST AUGUSZTUS 7. Tisztázzuk a dolgot! A Mióta a választási mozgalom lezajlott, azóta a jobboldali sajtó feltűnően sokat foglalkozik az ellenzéki sajtóval. Mindenik jobboldali lap (különböző hangon) hol sajtóperekben, hol a sajtótörvény reformjában, hol az esküdtszék eltörlésében keresett „erélyes intézkedéseket“ az ellenzéki sajtó ellen. Nem mondjuk azt,hogy minden ellenzéki lap, minden szaváért jót állunk, de ha sértő vagy durva kifejezés fordul elő az egyes czikkekben (épen vidéki levelekben) az egyesek hibája és az egész ellenzéki sajtónak bűnül fel nem róható. Úgy hisszük, a jobboldali lapok saját soraikban is találnak sok oly kifejezést, melyre ép úgy illik e megrovás. Ha nem hiszik, szolgálhatunk idézetekkel, hisz a a kormány (a „Reform“ által is „kitartott“-nak nevezett) közlönyei mindennap a baloldal hazafiságát támadják meg — a legválogatottabb durva kifefejezésekben — de exempla sunt odiosa. Fejezzük ki sajnálatunkat minden ilyen kifejezésért, de ne folytassuk a szemrehányásokat, mert ez csak elkeseredésre vezet, pedig erre most legkevesebb szükségünk van. És nefolyamodjunk reactionárius intézkedésekhez, mert ezek csak veszedelmet okoztak minden kormánynak, minden országnak. Igyekezzünk e helyett önmagunkat javítani. Azonban, hogy békésen, ha lehet, kíméletesen továbbműködhessünk, szükséges egy kissé a mérséklet határvonalait körvonalazni. Ha elveket fejtegetünk, akkor nem uralkodhatik a szenvedély. Üdvös dolog, hogy minél többet foglalkozzunk az elvi kérdésekkel és a reformokkal, (a jobboldali sajtó teszi ezt legritkábban) — de egy napilapnak nem csak ez a feladata. Annak személyeket érdeklő részletekkel is kell foglalkoznia. A napi sajtónak,például,nem csak elvileg kell hirdetni a józan gazdálkodást, hanem egyes esetekben fel kell tüntetnie, hol hágták át annak határait. De ha mi számokkal mutogatjuk, hogy mennyibe kerül egy kölcsön, azonnal megtámadják hazafiságunkat — ha elmondjuk (nem örömmel, mint állítják, mert ezt senki sorainkból ki nem olvashatta, hogy az állampénztár roszul áll , hogy az osztrák bankkal folyt alkudozások bennünk gyanút keltenek, akkor is csak kötelességünket teljesítjük, mint hírlapírók és mint politikusok, kik egy (szerintünk) rész rendszer rész következményeit felmutatjuk, nem azért, hogy az ország hitelét rontsuk, hanem, hogy a reform szükségét bebizonyítsuk, de ha (ismétlem) ezeket elmondjuk, azonnal ránk sütik a rágalmazás és rész akarat bélyegét. Ha állításaink alaptalanok, cáfolják meg— de mi szükség és van-e joguk arra, hogy rágalmazzanak és mi szükség van jogmegszorításra? Újabban sok vizet zavart és valószínűleg ezért indult meg az ellenzéki sajtó ellen az újabb „hetz“ — a Lónyay-Lévai ügy. Honnan került ez ? A „Pesti Napló“tól. Ez állítá azt, hogy Lévay drága szolgálatokat tett a ministernek és, hogy ez megbánta, hogy vele valaha érintkezett. Mit csináltunk mi ? közöltük azt, mit a „Napló“ állított és kértünk felvilágosítást. Nem kaptunk mind e mai napig. Már pedig bécsi lapok számokkal állottak elő, melyekből az tűnik ki, hogy e drága szolgálat az országnak szép summájába került. Mi újra azt kérdeztük — igaz-e ez? Nem kaptunk semmi választ mind e mai napig. Már most azt kérdjük: a mi kötelességünk lett volna-e a hallgatás — vagy az illető feleké a felvilágosítás ? Két jobboldali lap is közlé a Lónyay- Lévay affairet — hát csak ők teljesének ezzel hazafias kötelességet és mi nem? Ha valaki rágalmazott ez ügyben — az a „Pesti Napló,“ mely a hírt világgá bocsátó — és (milyen a sors iróniája) épen a „Pesti Napló“ örül azon sajtópernek, melyet kap a pozsonyi ellenzéki lap azért, hogy ez ügyet úgy kommentálta,amint kell — ha igaz a „Napló“ híte, így vagyunk mi más Ügyekben is. A két nagy jobboldali lap egymásról elmondja, hogy „napszámra hazudik,“ leírják egymás munkatársait gúnyosan, mint untauglichokat, bevádolják más társaikat „kitartott“ lapoknak — és ha egy ellenzéki lap sürgeti a választ az oláhfalvi vesztegetés ügyében f„orgyilkos“nak neveztetik és személyes sértésnek van kitéve a szerkesztő azért, mert, egy humoristikus kéz őt nagyobbnak rajzolja, mint ellenfelét. Szóval, a dologból tanulságkép az következik, hogy a jobboldali sajtó meglátja más szemében a szálkát, de nem magáéban a gerendát. A másik tanulság pedig az, hogy ha személyeskedünk ott, hol az ország pénzéről van szó, ha felvilágosítást kérünk oly ügyekben, melyekben maguk a jobboldali lapok is legalább pazarlással vádolják a kormányt, akkor csak kötelességünket teljesítjük. Ha sértünk valakit, álljon az elő és vegyen magának elégtételt az által, hogy felvilágosításával oszlassa el kételyeinket, vagy, ha úgy tetszik, bizonyítsa rágalomnak híteinket. Az ország hitelének pedig nem azzal ártunk, hogy elmondjuk, hogy áll a kassánk, milyen drága a kölcsönünk és felvilágosítást kérünk a világgá bocsátott mendemondákról — hanem épen ellenkező eljárással ártanánk legtöbbet. Ez legyen egyszer mindenkorra elmondva — a közönségnek tájékozásul, és tisztelt jobboldali kollegáinknak emlékül. — Oros lap a franczia kölcsönről. A pétervári tőzsdelap szerencsét kíván a franczia nemzetnek a kölcsön által elért erkölcsi diadalához, s azon reményét fejezi ki, hogy ezen diadal a reá nézve legczélszerűbb köztársasági kormányrendszer végleges megszilárdítására fog szolgálni. — Francziaországnak önnönmagával kibékülése s ereje Oroszországra nézve szerfelett fontos, mert ez akár létrejött az ötös vagy hármas szövetség akár nem: keleti politikájának érdekében szintén kénytelen megbízható szövetségeseket keresni, legtermészetesebb szövetségese pedig az előbbi nemzetközi állásába visszahelyezett köztársasági Francziaország. A tőzsdelap, ez alkalommal nem titkolhatja el örömét, a fölött, hogy a németek,elsősorban pedig Moltke tábornok, kik Francziországot a roppant hadisarcz által teljesen kimerültnek s hosszú időre erőtlennek hitték, az óriási kölcsön létesülése folytán kes°rz en csalódtak. „HON“ TARCZÍU. Az arany ember. Regény öt kötetben, irta JÓKAI HÓB. Ötödik kötet: Athalie. A jég. (100. Folytatás.) Délre járt az idő, mire a halászathoz hozzáfoghattak. A halászat a Balaton jege alatt igen tiszta munka. Először is abban az öbölben, melybe a halászok tapasztalatai nyomán a halak ez idő tájon seregestül össze szoktak gyűlni, kivágnak egymástól ötven ölnyi távolban két ölnyi átmérőjű léket, s azután egy négyszöget alakítanak apróbb két láb átmérőjű lyukakból, úgy hogy a két nagy nyílás a trapezium két átellenes szögletét képezi. Minden jéglapot, melyet a négyszög lyukakból kivágtak, oda támasztanak fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt , bele ne botoljanak a veszedelembe. Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt jégkockákra, az olyan, mintha ezernyi gyémántóriás ragyogna szét a messze távolba. A halászok a hosszú erős hálót a tó belseje felé eső öreg lékhez viszik, s akkor a két végét szétbontva rákötik azokat két hosszú póznára. Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halászlegény elkezdi azt a jég alatt előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb léknél, s amint a pózna vége odaérkezik, megint odább tolja azt a harmadik lékhez, ahol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi meg a négyszög másik oldalán a másik rúd a háló túlsó szárnyával; mind a két rúd, s mind a két hálóvég összeérkezik a partfelőli nagy léknél.• Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ónsulyok a fenékre húzva, s a felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra nézve, akik a négyszögbe beszorultak. Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllő, a hereza elhagyja mély iszap lakását , feljön a vágott jéghez levegőt szini; ilyenkor családi ünnepük van a halaknak; ilyenkor van a hidegvérűeknél a szerelem bűbájos korszaka, hisz a kemény jégboltozat most tartja őket elzárva az idegen elemtől. De nem annak lakóitól, az emberektől. A jég csak vesztükre szolgál most. Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja őket, nincs hova menekülniük. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befúrni magát izmos farkával az iszapba, hogy a háló alatt eloonhasson, mert társainak viczkándó tömege magával sodorja. A halászok pedig odafenn buszán belekapaszkodva a háló közelébe, csendesen vontatják azt kifelé. Húsz embernek megfeszített erőködése mutatja, minő terhet vontatnak fel onnan alulról. Súlyáról ítélve, több száz mázsára lehet azt becsülni. A nagy lék szája lassan kint megelevenül. A nyugtalanított,összeszorított haltömeg törekszik az egyedüli nyílás felé. Az a halála. Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsolnak fel a vízből, átlátszó ászszárnyak, piros halfarkak, pikkelyes, kék, zöld, ezüstszínű hátak merülnek fel egymást törtetve, s közülök ki kibámul egyszer-egyszer a Balaton cápája, a mázsányi harcsa, tátogó nagy szájával, patkányfark bajuszával s megint visszairamodik fejtetővel lefelé, mintha volna odalenn menekülés. Három halászlegény az öreg halászmesterrel nagy meritő szákkal lapátolja ki a lék szájára tolt eleven tömeget, kihányva azt egyenesen a jégre, ahol egymás hegyén hátán ficzkándozva tánczol örege apraja. Onnan nincs hova menekülni, mert a lékek mind be vannak már téve a beleülő jégkockákkal. Ez aztán a boszorkánytáncz. Tátott szájú pontyok félöles szökéssel peczkelik magukat szerteszét, a kétségbeesett csuka kígyóként kúszik a sügérek, kárászok bizsergő tömege közepett. Egy-egy hatalmas harcsát rántanak ki kopotyájánál fogva, s kilökik a jégre, ahol aztán az idomtalan test mesztelen fejét lomhán lefektetve, izmos farkcsapással söpri maga körül szét fogolytársait. A jéglap a négyszög körül már messze terítve van halakkal. A potyka úgy nyargal azon, mint a cziczkány. Senki sem kergeti, nem szökhetik el. A lomhább halak egész határral hevernek a lék két oldalán. — Mondtam, hogy nagy fogás lesz ma, dörmögi a vén halász; ahová a nagyságos úr lép, szerencsének kell ott lenni. Csak még a fogas királyt megcsiphetnék. — Pedig aligha benne nincs, mond a szélső legény, ki a vízhez legközelebb hozza a pirityit; valami nagy állat akkorákat lök a hálón, hogy mind a két karom megérzi. — Ahol van mi ! — kiált a másik legény, a kinek épen tele volt a merítő szákja hallal; ma mint egy roppant nagyságú fő, mint egy ezüst krokodil, nyomult fel a vízből; tiszta ezüst fehér az egész, szétnyitott torkában két sor éles fog, mint a kajmánnak, de azonkívül négy egymásba fogódó görbe agyar, mint a tigrisé. Tiszteletparancsoló egy fej. Méltán királynak nevezhető abban a tóban, ahol nincs olyan állat, mely vele megmérkőzzék, még saját fajából sem. „Ott van ii!kiálták egyszerre hárman is, hanem a nagy állat a másik perezben már újra lebukott a víz alá, s ekkor kezdődött aztán a küzdelme a halásznak. Mintha a körbejutott fejedelem egyszerre kiadta volna oda alant a rendeletet maradék testőrseregének, hogy a végső tusában keresztül kell magukat törniük, oly veszedelmes rugdalózás keletkezett a hálóban. Csukák, potykák, harcsák volt igen, csapatja rohant fejjel a feszes hálónak, a felmerülő góliátokat bunkóval kellett agybafőbe verni, hogy leküzdessenek. A hal tűzbe jött, a hidegvér hősi gertelemre lett képes, s fellázadt a bitorló ellenség ellen, s valóságos ütközetet harczolt vele. Az Ütközet ugyan mind a hal veszedelmével végződött. A harcsák főbe veretten rántottak ki a jégre; a háló öntötte a felszínre szorított szép fehér fogasokat, süllőket, hanem a fogas király nem akart előkerülni. — Már megint megmenekült ! dörmögé a vén halász. — Még a hálóban van, monda fogait összeszorítva a kötélhúzó. Érzi a kezem a rángatását, ha csak keresztül nem töri a hálót. Tömérdek volt a préda, ami szerteszét hevert már : nem lehetett hova állni tőle, hogy az ember el ne csúszszék bennük. — No most kiszakadt a háló! riadt fel a halászlegény. Érzem a roppanásáról. Csak a közepe volt még lenn. — Húzd rá ! ordita a vén halász s azzal teljes erejéből rárántotta a legénység a kötelet. A hátramaradt haltömeg csak kifordult a hálóval együtt. Ott volt a fogas király is. Gyönyörű példánya fajának. Több volt negyven fontosnál, aminőt minden húsz évben lógtak egyszer, azt is csak régen. Erős fejével ,csakugyan keresztül szakította a hálót, hanem tüskés aszszárnyaival beleakadt a bogokba s nem tudott elmenekülni. Mikor kirántották, pofon vágta a farkával azt az egyik legényt, úgy hogy hanyatt esett a jégen , hanem az volt aztán utolsó hős tette. A másik perezben már halva volt. Eleven fogast még nem tartott senki a kezében. Azt tartják, hogy a mint a vizből kiveszik, a léghólyagja megreped s akkor megszűnt élni. Ennek az egynek a kézrekeritése nagyobb öröm volt a halászok közt, mint az egész gazdag fogás. Régen üldözték már. Ismerőse volt mindegyiknek s gonosz halpusztító. Az a rosz szokása, hogy csak a saját nemzetebelit szereti megenni. Azért ő fogaskirály. Mikor felbontották, akkor is két szép nagy fogast találtak a gyomrában, amiket neot rég nyelhetett le. Olyan vastag hája volt, mint egy süldőnek, gyönyörű arany szinti, s a húsa fehér, mint a gyolcs. — No nagyságos uram, ezt az egyet elküldjük a nagyságos asszonynak ! Monda a vén halász. Becsomaszoljuk egy ládába jég közé. Egy maga lesz egy szekérrel.Nagyságos uram ir hozzá egy levelet s megirja benne, hogy ez volt a fogas király. A ki ebből eszik, királyhúst eszik. Mihály megdicsérte az ötletet s biztatást adott, hogy meglesz érte az áldomás. Mire a fogással készen voltak, a rövid téli napnak is vége volt már, de csak az égen, de nem a jégen. A jégen most kezdődött meg az élet. A szomszéd falvakból: Siófokból, Szántódról, Zamárdiból, Füredről, Arácsról, Csónakról jött a népség szekerekkel a jégre, kosárral, tarisznyával, kulacscsal; a kulacsban bor, a tarisznyában malaczpecsenye, a kosár halat vinni való. Mire a halászok hozzá kezdtek a kifogott zsákmány osztályozásához egész sokadalom támadt körülöttük. Ha lement a nap, nádból fáklyát csináltak,tüzet raktak a jégen, vásárt ütöttek a balra. Potyka, csuka, harcsa, kárász, mind szegény embernek való. Bécsbe, Pestre csak a fogast, meg a süllőt viszik, amit drágán megfizetnek, a többit potom áron adják. Még így is nagy nyereségük van. Ezzel az egy húzással valami háromszáz mázsa halat rántottak ki. Ez a Tímár igazán szerencse fia. (Folytatása következik,,) k«-;í Vegyes apróságok. Mikor az 1867-ki alkut Ausztriával megkötöttük , azt hittük, hogy a közös hadsereg, közös külügy és az ezekre vonatkozó közös pénzügyön kívül minden egyebekben szabad kezünk lesz. Aztán apródonkint kisült, hogy az 1867. XVI. t. sz. következtében a só- és dohány-egyedáruságot, az ipartermeléssel közvetlen összeköttetésben álló anyagok adóját, a sör, bor, szesz,czukoradót, szóval a közvetett adókat sem rendezhetjük önállólag,mert az Ausztriában fennálló államrend nem engedi s míg azok nem változtatnak rajta, mi sem változtathatunk. Később kisült az is, hogy vámrendszerünket is petrifikálja az Ausztriával megállapított szerződés, kezeink itt is meg vannak kötve, hacsak a most összekerülendő országgyűlés eszére nem tér s meg nem gondolja, hogy most telik le az az öt év, melyek lefolyása után ezt a szerződést felmondani a szerződő felek bármelyikének jogában áll. Ha ezt elmulasztjuk, iparunk nagy kárára újra kuksolhatunk tiz esztendeig. Nagy meglepetésünkre kisült elvégre az is, hogy — a mi pedig, sem az 1867. XII. sem az 1867. XVI. t. cz.-ben sem sehol, hacsak titkos szerződésekben nem, lenn foglalva nincs, — hogy az osztrák nemzeti bank szerződésének Magyarországra kötelező voltát is el kell ismernünk, legalább elismertük öt éven át s nem látunk rá komoly előkészületet, hogy magunkat elvégre emancipáljuk.Azon mendemonda hírnek, hogy Lónyay most egy magyar jegybank felállítása tárgyában utazott a külföldön, miután úgy is csak kalandos híreket hajhászó lapokban jelent meg, hitelt természetesen nem adhatunk. Tehát az önálló magyar pénz kibocsátása is de facto, ha nem is de jure, ki van csavarva kezünkből. A Határőrvidék polgárosítása megkezdésekor felemeltük az eredetileg elvállalt quotát.Pedig az őrvidék visszacsatolása és reorganisatiója nem jövedelemmel, de tetemes károsodásával jár az állampénztárnak. Ezek csak a nagyobb szabású jogfeladások, a kisebb jogokat, amiket valósággal feladtunk, fel sem akarjuk említeni. Hát még mi mindenről kellene lemondanunk a jövőben? Isten a megmondhatója ! És miért? Szükséges? Tartozunk vele? Az opportunitás parancsolja? Egyik sem, puszta indolentia az egész. Tökéletesen abban a helyzetben találjuk magunkat, mint az amerikai generális, akinek a déliek ellen viselt háború alkalmával egy muskétagolyó összezúzta térdét, annyira, hogy lábát amputálni kellett. A bölcs orvosok levették a lábat térdben, a generális pedig nem engedte magát chloroformmal elaltatni, hanem egy illatot havarni,szivart szorítva a fogai közé, hideg vérrel végig nézte az egész műtétet. A lábat szerencsésen levették, de akkor az orvosok összebuva, suttogni kezdtek s csakhamar újra hozzá fogtak az amputatióhoz s két hüvelykkel följebb kezdték metélni a beteg lábát. A beteg azt is végig nézte hidegen. Azonban mikor az orvosok harmadszor is hozzá akartak fogni a lábmetéléshez, mégsem állhatta meg, hogy egy kérdést ne kockáztasson. — De hát nem tudták az urak egyszerre levágni az egész lábszárat tőből ? Mi a manónak metélik apródonként, mint a csizmadia a macskája farkát ? — Kérem, — válaszolt az egyik orvos, — csak legyen ön türelemmel, a lábába akadt golyót keressük. — Az ördögbe! — riadt fel erre a generálig, hát mért nem szóltak az urak mindjárt ? Hiszen itt van a zsebemben. Mi épen igy vagyunk, csak hogy a mi indolentiánk olyan, hogy talán még a tizedik amputatiónál sem riadunk fel, hogy ne bántsanak, a golyó, az itt van a zsebünkben. * A „Wanderer“ tegnapi száma figyelemreméltó vezérczikket hozott. Elmondja benne, hogy Lónyay prózatőrségét a Deákpárt nem fogadta nagy rokonszenvvel, kivált magyar pénzügyministersége viselt dolgai miatt. No de belenyugodott, mint a békák a gólyakirályba. Lónyaynő pedig felhasználta hatalmát, hogy egy Lónyay-pártot teremtsen, mely állását megszilárdítsa. Ez természetesen annál nagyobb resensust szült a Deákpártban s hogy észrevétessék Lónyayval, hogy az ő állása bizony még most sem olyan biztos, mint ahogy ő képzeli: a Deákpárt főorgánumában a „Pesti Naplóban“ kitálalták a Lévay-affairot. Ezzel hitték a túlterjeszkedő ministerelnököt megrendíteni. Szép eset mindenesetre, csakhogy az a legjellemzőbb, hogy amint e deákpárti leleplezéshez az ellenzéki sajtó is hozzászólott: nem Lónyay, hanem a Deákpárt ijedt meg, s most kézzel lábbal védelmezi azt a ministerelnököt, akit ő maga támadott meg, a támadásért pedig a felelősséget egy ellenzéki lap, a Pozsonyban megjelenő „Westungarischer Grenzbote“ nyakába akarja keríteni.* A Lónyay védelmére kelt lapok közül az egyik rettenetes nagy finánczkapacitást árul el. Azzal hiszi menthetni Lónyayt, hogy neki az első magyar kölcsön megszerzésénél roppant akadályokat kellett leküzdenie, az első kölcsön mennyi fáradságába, küzdelmébe került. No ennek a bóknak excellentiája fináncztalentuma aligha fog valami nagyon örülni. Még clarissimus Karvassy „Közgazdaságtana“ isfölösleges, tudni azt, hogy az első kölcsönhöz tehermentes hypothekára Pityi Palkó pénzügyi képessége is elég, — de az utolsó kölcsön megkötéséhez kell aztán finansztudományi talentum!* Aztán hogy írnak ezek a Lónyayt magasztaló hírlapok az ő utazásáról ! Mintha valami ellenséges hadsereg, jégesővel terhes felhő, vagy pláne maga a kolera volna, azt olvassuk ma egy jobboldali újságban, hogy „egyenesen Budának tart.“ * Elvégre tehát Pauler közoktatásügyi miniszer úrról is registrálhatunk egy teljes elismerésre méltó momentumot. A döblingi apácza kolostorból e napokban szökött meg ely fölserdült leánynövendék, maga után hagyván egy csomó Paul de Kock-ot. Döbling nincs Magyarországon. — Csodálni fogom ha huszonöten leszünk — mondá egy megválasztott ellenzéki képviselő a választások elejénMagunk is ebben a hitben voltunk jóformán. De az ellenzék azért csodamód tartotta magát s a jobboldali hírlapok nem bírtak magasabb numerust registrálni, mint azt, hogy: tiszta (?) nyereség 52. Ragyogott tőle az arczuk. Ez az arcs aztán lassan kint hosszúvá kezdett válni, amint az 52-ik numerus mindinkább szállott fejebb és lejebb. A múlt országgyűlésen volt ellenzéki képviselő 167. Most van 148. A jobboldali 52-es nyereség tehát leapadt 119-re. Bizony édeskevés arra a nagy erőfeszítésre! Pedig még leszünk egynéhányan. Ha aztán a végszámadást lezárjuk, aligha nem fog kisülni, hogy az a 12—15 nyert ember mindegyike bele került egy-egy millióba. Vájjon meg is fognak-e érni annyit? Különben pedig ft. Koróss Mihály kalocsai érsekmegyei érdemesült esperes uramnak, korbeli jogtudornak aképviselő választások alkalmával kiadott jelölt programmjából lehetetlen e helyen egyet mást nem közölnünk. „Szükségük révén — úgymond — képviselőt küldni, miután képesnek tartván magam a képviseletet viselni, késznek jelentem magam követileg szolgálni, nem saját hasznomért, melyre nem vagyok szorulva, hanem hogy a haza boldogságára működjek, a követségre mint hivatalon kívüli s minden foglalkozás nélküli kiképzettségem mellett legalkalmasbbb lévén.“ Itt aztán következik a biographia, melyből kiemeljük a következőt: „E két hivataltól (esperesség és sz.széki ülnökség), minthogy 1848. évben a magyar kormány rendeleteit, mint mindkét hatalom erősen parancsoltat teljesítettem, a magyarok megbukván, főpapom megosztott, csak a czimet és vörös övemet hagyván meg. Tehát a hazáért is szenvedtem; most pedig állandóul Beodrán lakok. Noha pedig az 1848. V. csak azt kívánja, hogy