A Hon, 1872. augusztus (10. évfolyam, 176-200. szám)

1872-08-08 / 182. szám

182. szám, X. évfolyam. Reggeli kiadás. Fest, 1872. Csütörtök, au­g. 8 Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj s Pajtán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: X hónapra..............................1 frt 85 kr. 5 hónapra 1 0, 6 hónapig...............................H » “ n Az esti kiadás postai különküldéséért a felülfizetés havon mint .... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP­Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. szám. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztős­éghez intézendő. Bérmentetlen inyetek csak ismert kezektől fogadtatnak el. —Hághatok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kimló hhiva­­talira (ferencziek­ tere 7. szám) küldendők. Előfizetési felhívás „A H 0 M“ X -dik évi folyamára. Előflssu­si árak: Egész évr. . . . 33 ft — kr Félévre . . . 11 ft - kr. Negyed évre . . . S ft SO kr. fJGfF" Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokát kérjük hasz­nálni, melyek bérmentesítése tip­írtig csak 5, 10 (irton felül pedig Ján krfea kerül. Az előfi­­zette­k a „Hon kiadó-hivatala“ czim alatt Pest, terene*iek­ tere 7. ■$. alá küldendők. A HŐS kiadó-hi­vatala. PEST AUGUSZTUS 7. Tisztázzuk a dolgot! A Mióta a választási mozgalom lezaj­lott, azóta a jobboldali sajtó feltűnően so­kat foglalkozik az ellenzéki sajtóval. Min­­denik jobboldali lap (különböző hangon) hol sajtóperekben, hol a sajtótörvény re­formjában, hol az esküdtszék eltörlésében keresett „erélyes intézkedéseket“ az el­lenzéki sajtó ellen. Nem mondjuk azt,­­hogy minden el­lenzéki lap, minden szaváért jót állunk, de ha sértő vagy durva kifejezés fordul elő az egyes czikkekben (épen vidéki le­­velekben) az egyesek hibája és az egész ellenzéki sajtónak bűnül fel nem róható. Úgy hisszük, a jobboldali lapok saját soraikban is találnak sok oly kifejezést, melyre ép úgy illik e megrovás. Ha nem hiszik, szolgálhatunk idézetekkel, hisz a a kormány (a „Reform“ által is „kitar­tott“-nak nevezett) közlönyei minden­nap a baloldal hazafiságát támadják meg — a legválogatottabb durva kife­­fejezésekben — de exempla sunt odiosa. Fejezzük ki sajnálatunkat minden ilyen kifejezésért, de ne folytassuk a szemre­hányásokat, mert ez csak elkeseredésre vezet, pedig erre most legkevesebb szük­ségün­k van. És ne­­folyamodjunk reactio­­nárius intézkedésekhez, mert ezek csak veszedelmet okoztak minden kormány­nak, minden országnak. Igyekezzünk e helyett önmagunkat javítani. Azonban, hogy békésen, ha lehet, kí­méletesen továbbműködhessünk, szüksé­ges egy kissé a mérséklet határvonalait körvonalazni. Ha elveket fejtegetünk, akkor nem uralkodhatik a szenvedély. Üdvös dolog, hogy minél többet foglalkozzunk az elvi kérdésekkel és a reformokkal, (a jobbol­dali sajtó teszi ezt legritkábban) — de egy napi­lapnak nem csak ez a feladata. Annak személyeket érdeklő részletekkel is kell foglalkoznia. A napi sajtónak,például,nem csak elvi­leg kell hirdetni a józan gazdálkodást, ha­nem egyes esetekben fel kell tüntetnie, hol hágták át annak határait. De ha mi s­z­á­­mokkal mutogatjuk, hogy mennyibe kerül egy kölcsön, azonnal megtámad­ják hazafiságunkat — ha elmondjuk (nem örömmel, mint állítják, mert ezt sen­ki sorainkból ki nem olvashatta,­ hogy az állampénztár roszul áll , hogy az osztrák bankkal folyt alkudozások ben­nünk gyanút keltenek, akkor is csak kö­telességünket teljesítjük, mint hírlapírók és mint politikusok, kik egy (szerintünk) rész rendszer rész következményeit fel­mutatjuk, nem azért, hogy az ország hi­telét rontsuk, hanem, hogy a reform szük­ségét bebizonyítsuk,­ de ha­­ (ismétlem) ezeket elmondjuk, azonnal ránk sütik a rágalmazás és rész akarat bélyegét. Ha állításaink alaptalanok, c­áfolják meg— de m­i szükség és van-e joguk ar­­ra, hogy rágalmazzanak és mi szükség van jogmegszorításra? Újabban sok vizet zavart és valószínű­leg ezért indult meg az ellenzéki sajtó ellen az újabb „hetz“ — a Lónyay-Lé­­vai ügy. Honnan került ez ? A „Pesti Napló“­­tól. Ez állítá azt, hogy Lévay drága szolgálatokat tett a ministernek és, hogy ez megbánta, hogy vele valaha érintke­zett. Mit csináltunk mi ? közöltük azt, mit a „Napló“ állított és kértünk felvilágosí­tást. Nem kaptunk­­ mind e mai napig. Már pedig bécsi lapok számokkal állottak elő, melyekből az tűnik ki, hogy e drá­­g­a szolgálat az országnak szép summájá­ba került. Mi újra azt kérdeztük — igaz-e ez? Nem kaptunk semmi választ mind e mai napig. Már most azt kérdjük: a mi köteles­ségünk lett volna-e a hallgatás — vagy az illető feleké a felvilágosítás ? Két jobboldali lap is közlé a Lónyay- Lévay affairet — hát csak ők teljesé­nek ezzel hazafias kötelességet és mi nem? Ha valaki rágalmazott ez ügyben — az a „Pesti Napló,“ mely a hírt világgá bo­­csátó — és (milyen a sors iróniája) épen a „Pesti Napló“ örül azon sajtó­pernek, melyet kap a pozsonyi ellenzéki lap azért, hogy ez ügyet úgy kommen­tálta,a­mint kell — ha igaz a „Napló“ híte, így vagyunk mi más Ügyekben is. A két nagy jobboldali lap egymásról el­mondja, hogy „napszámra hazudik,“ le­írják egymás munkatársait gúnyosan, mint untauglichokat, bevádolják más társai­kat „kitartott“ lapoknak — és ha egy el­lenzéki lap sürgeti a választ az oláhfalvi vesztegetés ügyében f„orgyilkos“nak ne­veztetik és személyes sértésnek van kité­­­­ve a szerkesztő azért, mert, egy humoris­tikus kéz őt nagyobbnak rajzolja, mint ellenfelét. Szóval, a dologból tanulságkép az kö­vetkezik, hogy a­ jobboldali sajtó meglát­ja más szemében a szálkát, de nem ma­gáéban a gerendát. A másik tanulság pedig az, hogy ha személyeskedünk ott, hol az ország pén­zéről van szó, ha felvilágosítást ké­rünk oly ügyekben, melyekben maguk a jobboldali lapok is legalább pazarlás­sal vádolják a kormányt, akkor csak kö­telességünket teljesítjük. Ha sértünk valakit, álljon az elő és vegyen magának elégtételt az által, hogy felvilágosí­tásával oszlassa el kételyeinket, vagy, ha úgy tetszik, bizonyítsa rágalomnak híteinket. Az ország hitelének pedig nem azzal ártunk, hogy elmondjuk, hogy áll a kas­sánk, milyen drága a kölcsönünk és fel­világosítást kérünk a világgá bocsátott mendemondákról — hanem épen ellen­kező eljárással ártanánk legtöbbet. Ez legyen egyszer mindenkorra el­mondva — a közönségnek tájékozásul, és tisztelt jobboldali kollegáinknak emlékül. — Oro­s lap a franczia kölcsönről. A pétervári tőzsde­lap szerencsét kíván a franczia nemzetnek a kölcsön által elért erkölcsi diadalá­hoz, s azon reményét fejezi ki, hogy ezen diadal a reá nézve legczélszerű­bb köztársasági kor­mány­rendszer végleges megszilárdítására fog szolgálni. — Francziaországnak önnönmagával kibékülése s ereje Oroszországra nézve szerfelett fontos, mert ez akár létrejött az ötös vagy hármas szövetség akár nem: keleti politikájának érde­kében szintén kénytelen megbízható szövetsége­seket keresni, legtermészetesebb szövetségese pedig az előbbi nemzetközi állásába visszahelye­zett köztársasági Francziaország. A tőzsde­lap, ez alkalommal nem titkolhatja el örömét, a fö­lött, hogy a németek,­­első­sorban pedig Moltke tábornok, kik Francziországot a roppant hadi­­sarcz által teljesen kimerültnek s hosszú időre erőtlennek hitték, az óriási kölcsön létesülése folytán kes°rz en csalódtak.­ ­ „HON“ TARCZÍU. Az arany ember. Regény öt kötetben, irta JÓKAI HÓB. Ötödik kötet: Athalie. A j­é­g. (100. Folytatás.) Délre járt az idő, mire a halászathoz hozzá­foghattak. A halászat a Balaton jege alatt igen tiszta munka. Először is abban az öbölben, melybe a halá­szok tapasztalatai nyomán a halak ez idő tájon seregestül össze szoktak gyűlni, kivágnak egy­mástól ötven ölnyi távolban két ölnyi átmérőjű léket, s azután egy négyszöget alakítanak apróbb két láb átmérőjű lyukakból, úgy hogy a két nagy nyílás a trapezium két átellenes szög­letét képezi. Minden jéglapot, melyet a négyszög lyukak­ból kivágtak, oda támasztanak fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt , bele ne botoljanak a veszedelembe. Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jég­tükrön mindenfelé elszórt jégkoc­kákra, az olyan, mintha ezernyi gyémántóriás ragyogna szét a messze távolba. A halászok a hosszú erős hálót a tó belseje felé eső öreg lékhez viszik, s akkor a két végét szétbontva rákötik azokat két hosszú póznára. Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halászlegény elkezdi azt a jég alatt előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb léknél, s a­mint a pózna vége odaérkezik, megint odább tolja azt a harmadik lékhez, a­hol a har­madik legény áll, s ugyanezt az utat teszi meg a négyszög másik oldalán a másik rúd a háló túlsó szárnyával; mind a két rúd, s mind a két hálóvég összeérkezik a partfelőli nagy léknél.­­• Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ón­sulyok a fenékre húzva, s a felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mind­azokra nézve, a­kik a négyszögbe be­szorultak. Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllő, a hereza elhagyja mély iszap la­kását , feljön a vágott jéghez levegőt szini; ilyenkor családi ünnepük van a halaknak; ilyen­kor van a hidegvérűeknél a szerelem bűbájos korszaka, hisz a kemény jégboltozat most tartja őket elzárva az idegen elemtől. De nem annak lakóitól, az emberektől. A jég csak vesztükre szolgál most. Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szo­rítja őket, nincs hova menekülniük. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságá­val befúrni magát izmos farkával az iszapba, hogy a háló alatt elo­onhasson, mert társainak viczkándó tömege magával sodorja. A halászok pedig odafenn buszán beleka­paszkodva a háló közelébe, csendesen vontatják azt kifelé. Húsz embernek megfeszített erőködése mutat­ja, minő terhet vontatnak fel onnan alulról. Sú­lyáról ítélve, több száz mázsára lehet azt be­csülni. A nagy lék szája lassan kint megelevenül. A nyugtalanított,­­összeszorított haltömeg tö­rekszik az egyedüli nyílás felé. Az a halála. Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsol­nak fel a vízből, átlátszó ászszárnyak, piros hal­farkak, pikkelyes, kék, zöld, ezüstszínű hátak merülnek fel egymást törtetve, s közülök ki ki­bámul egyszer-egyszer a Balaton c­ápája, a m­á­­zsányi harcsa, tátogó nagy szájával, patkány­fark bajuszával s megint visszairamodik fejte­tővel lefelé, mintha volna odalenn menekülés. Három halászlegény az öreg halászmesterrel nagy meritő szákkal lapátolja ki a lék szájára tolt eleven tömeget, kihányva azt egyenesen a jégre, a­hol egymás hegyén hátán ficzkándozva tánczol örege apraja. Onnan nincs hova mene­külni, mert a lékek mind be vannak már téve a beleülő jégkoc­kákkal. Ez aztán a boszorkány­­táncz. Tátott szájú pontyok félöles szökéssel pecz­­kelik magukat szerteszét, a kétségbeesett csuka kígyóként kúszik a sügérek, kárászok bizsergő tömege közepett. Egy-egy hatalmas harcsát rán­tanak ki kopotyájánál fogva, s kilökik a jégre, a­hol aztán az idomtalan test mesztelen fejét lomhán lefektetve, izmos farkcsapással söpri maga körül szét fogoly­társait. A jéglap a négyszög körül már messze terít­ve van halakkal. A potyka úgy nyargal azon, mint a cziczkány. Senki sem kergeti, nem szök­­hetik el. A lomhább halak egész határral hever­nek a lék két oldalán. — Mondtam, hogy nagy fogás lesz ma, dör­­mögi a vén halász; a­hová a nagyságos úr lép, szerencsének kell ott lenni. Csak még a fogas királyt megcsiphetnék. — Pedig aligha benne nincs, mond a szélső legény, ki a vízhez legközelebb hozza a pirityit; valami nagy állat akkorákat lök a hálón, hogy mind a két karom megérzi. — Ahol van mi ! — kiált a másik legény, a kinek épen tele volt a merítő szákja hallal; m­a mint egy roppant nagyságú fő, mint egy ezüst krokodil, nyomult fel a vízből; tiszta ezüst fehér az egész, szétnyitott torkában két sor éles fog, mint a kajmánnak, de azonkívül négy egymásba fogódó görbe agyar, mint a tigrisé. Tiszteletpa­­rancsoló egy fej. Méltán királynak nevezhető abban a tóban, a­hol nincs olyan állat, mely ve­le megmérkőzzék, még saját fajából sem. „Ott van ii!­kiálták egyszerre hárman is, hanem a nagy állat a másik perezben már újra lebukott a víz alá, s ekkor kezdődött aztán a küzdelme a halásznak. Mintha a körbejutott fejedelem egyszerre kiad­ta volna oda alant a rendeletet maradék testőr­­seregének, hogy a végső tusában keresztül kell magukat törniük, oly veszedelmes rugdalózás keletkezett a hálóban. Csukák, potykák, harcsák volt igen, csapatja rohant fejjel a feszes hálónak, a felmerülő góliátokat bunkóval kellett agyba­­főbe verni, hogy leküzdessenek. A hal tűzbe jött, a hidegvér hősi gertelemre lett képes, s fellázadt a bitorló ellenség ellen, s valóságos ütközetet harczolt vele. Az Ütközet ugyan mind a hal veszedelmével végződött. A harcsák főbe veretten rántottak ki a jégre; a háló öntötte a felszínre szorított szép fehér fogasokat, süllőket, hanem a fogas király nem akart előkerülni. — Már megint megmenekült ! dörmögé a vén halász. — Még a hálóban van, monda fogait össze­­szorítva a kötélhúzó. Érzi a kezem a rángatását, ha csak keresztül nem töri a hálót. Tömérdek volt a préda, a­mi szerteszét hevert már : nem lehetett hova állni tőle, hogy az em­ber el ne csúszszék bennük. — No most kiszakadt a háló! riadt fel a ha­lászlegény. Érzem a roppanásáról. Csak a közepe volt még lenn. — Húzd rá ! ordita a vén halász s azzal teljes erejéből rárántotta a legénység a kötelet. A hátramaradt haltömeg csak kifordult a hálóval együtt. Ott volt a fogas király is. Gyönyörű példánya fajának. Több volt negyven fontosnál, a­minőt minden húsz évben lógtak egyszer, azt is csak régen. Erős fejével ,csakugy­an keresztül szakította a hálót, hanem tüskés aszszárnyaival beleakadt a bogokba s nem tudott elmenekülni. Mikor kirántották, pofon vágta a farkával azt az egyik legényt, úgy hogy hanyatt esett a jé­gen , hanem az volt aztán utolsó hős tette. A másik perezben már halva volt. Eleven fogast még nem tartott senki a kezében. Azt tartják, hogy a mint a vizből kiveszik, a léghólyagja megreped s akkor megszűnt élni. Ennek az egynek a kézrekeritése nagyobb öröm volt a halászok közt, mint az egész gazdag fogás. Régen üldözték már. Ismerőse volt min­degyiknek s gonosz halpusztító. Az a r­osz szo­kása, hogy csak a saját nemzetebelit szereti meg­enni. Azért ő fogaskirály. Mikor felbontották, akkor is két szép nagy fogast találtak a gyom­­rában, a­miket neot rég nyelhetett le. Olyan vas­tag hája volt, mint egy süldőnek, gyönyörű arany szinti, s a húsa fehér, mint a gyolcs. — No nagyságos uram, ezt az egyet elküld­jük a nagyságos asszonynak ! Monda a vén ha­lász. Becsomaszoljuk egy ládába jég közé. Egy maga lesz egy szekérrel.Nagyságos uram ir hoz­zá egy levelet s megirja benne, hogy ez volt a fogas király. A ki ebből eszik, királyhúst eszik. Mihály megdicsérte az ötletet s biztatást adott, hogy meglesz érte az áldomás. Mire a fogással készen voltak, a rövid téli nap­nak is vége volt már, de csak az égen, de nem a jégen. A jégen most kezdődött meg az élet. A szomszéd falvakból: Siófokból, Szántódról, Zamárdiból, Füredről, Arácsról, Csónakról jött a népség szekerekkel a jégre, kosárral, tarisznyá­val, kulacscsal; a kulacsban bor, a tarisznyában malaczpecsenye, a kosár halat vinni való. Mire a halászok hozzá kezdtek a kifogott zsákmány osztályozásához egész sokadalom tá­madt körülöttük. Ha lement a nap, nádból fáklyát csináltak,­tü­zet raktak a jégen, vásárt ütöttek a balra. Poty­ka, csuka, harcsa, kárász, mind szegény ember­nek való. Bécsbe, Pestre csak a fogast, meg a süllőt viszik, a­mit drágán megfizetnek, a többit potom áron adják. Még így is nagy nyereségük van. Ezzel az egy húzással valami háromszáz mázsa halat rántottak ki. Ez a Tímár igazán szerencse fia. (Folytatása következik,,) k«-;í Vegyes apróságok. Mikor az 1867-ki alkut Ausztriával megkötöt­tük , azt hittük, hogy a közös hadsereg, közös külügy és az ezekre vonatkozó közös pénzügyön kívül minden egyebekben szabad kezünk lesz. Aztán apródonkint kisült, hogy az 1867. XVI. t. sz. következtében a só- és dohány-egyedáru­­ságot, az ipartermeléssel közvetlen összekötte­tésben álló anyagok adóját, a sör,­ bor,­ szesz,­­czukoradót, szóval a közvetett adókat sem ren­dezhetjük önállólag,mert az Ausztriában fennálló államrend nem engedi s míg azok nem változtat­nak rajta, mi sem változtathatunk. Később kisült az is, hogy vámrendszerünket is petrifikálja az Ausztriával megállapított szerződés, kezeink itt is meg vannak kötve,­­ hacsak a most összekerülendő országgyűlés eszére nem tér s meg nem gondolja, hogy most telik le az az öt év, melyek lefolyása után ezt a szerződést felmondani a szerződő felek bármelyikének jo­gában áll. Ha ezt elmulasztjuk, iparunk nagy kárára újra kuksolhatunk tiz esztendeig. Nagy meglepetésünkre kisült elvégre az is, hogy — a mi pedig, sem az 1867. XII. sem az 1867. XVI. t. cz.-ben sem sehol, hacsak titkos szerződésekben nem, lenn foglalva nincs, — hogy az osztrák nemzeti bank szerződésének Magyarországra kötelező voltát is el kell ismer­nünk, legalább elismertük öt éven át s nem lá­tunk rá komoly előkészületet, hogy magunkat elvégre emancipáljuk.Azon mendemonda hírnek, hogy Lónyay most egy magyar jegybank felál­lítása tárgyában utazott a külföldön, miután úgy is csak kalandos híreket hajhászó lapokban jelent meg,­­ hitelt természetesen nem adha­tunk. Tehát az önálló magyar pénz kibocsátása is de facto, ha nem is de jure, ki van csavarva kezünkből. A Határőrvidék polgárosítása megkezdésekor felemeltük az eredetileg elvállalt quotát.Pedig az őrvidék visszacsatolása és reorganisatiója nem jövedelemmel, de tetemes károsodásával jár az állampénztárnak. Ezek csak a nagyobb szabású jogfeladások, a kisebb jogokat, a­miket valósággal feladtunk, fel sem akarjuk említeni. Hát még mi mindenről kellene lemondanunk a jövőben? Isten a meg­mondhatója ! És miért? Szükséges? Tartozunk vele? Az opportunitás parancsolja? Egyik sem, puszta indolentia az egész. Tökéletesen abban a helyzetben találjuk magun­kat, mint az amerikai generális, a­kinek a dé­liek ellen viselt háború alkalmával egy muskéta­­golyó összezúzta térdét, annyira, hogy lábát amputálni kellett. A bölcs orvosok levették a lábat térdben, a generális pedig nem engedte magát chloroform­mal elaltatni, hanem egy illatot havarni,szivart szorítva a fogai közé, hideg vérrel végig nézte az egész műtétet. A lábat szerencsésen levették, de akkor az orvosok összebuva, suttogni kezd­tek s csakhamar újra hozzá fogtak az amputa­­tióhoz s két hüvelykkel följebb kezdték metélni a beteg lábát. A beteg azt is végig nézte hide­gen. Azonban mikor az orvosok harmadszor is hozzá akartak fogni a lábmetéléshez, még­sem állhatta meg, hogy egy kérdést ne koc­káz­­tasson. — De hát nem tudták az urak egyszerre le­­vágni az egész lábszárat tőből ? Mi a manónak metélik apródonként, mint a csizmadia a macs­kája farkát ? — Kérem, — válaszolt az egyik orvos, — csak legyen ön türelemmel, a lábába akadt golyót keressük. — Az ördögbe! — riadt fel erre a generálig, hát mért nem szóltak az urak mindjárt ? Hiszen itt van a zsebemben. Mi épen igy vagyunk, csak hogy a mi indo­­lentiánk olyan, hogy talán még a tizedik ampu­­tatiónál sem riadunk fel, hogy ne bántsanak, a golyó, az itt van a zsebünkben. * A „Wanderer“ tegnapi száma figyelemreméltó vezérczikket hozott. Elmondja benne, hogy Lónyay prózatőrségét a Deákpárt nem fogadta nagy rokonszenvvel, ki­vált magyar pénzügyministersége viselt dolgai miatt. No de belenyugodott, mint a békák a gó­lyakirályba. Lónyay­nő pedig felhasználta hatal­mát, hogy egy Lónyay-pártot teremtsen, mely állását megszilárdítsa. Ez természetesen annál nagyobb resensust szült a Deákpártban s hogy észrevétessék Lónyayval, hogy az ő állása bi­zony még most sem olyan biztos, mint a­hogy ő képzeli: a Deákpárt főorgánumában a „Pesti Naplóban“ kitálalták a Lévay-affairot. Ezzel hitték a túlterjeszkedő ministerelnököt megren­díteni. Szép eset mindenesetre, csakhogy az a legjel­lemzőbb, hogy a­mint e deákpárti leleplezéshez az ellenzéki sajtó is hozzá­szólott: nem Lónyay,­­ hanem a Deákpárt ijedt meg, s most kézzel láb­bal védelmezi azt a ministerelnököt, a­kit ő ma­ga támadott meg, a támadásért pedig a felelős­séget egy ellenzéki lap, a Pozsonyban megje­lenő „Westungarischer Grenzbote“ nyakába akar­ja keríteni.* A Lónyay védelmére kelt lapok közül az egyik rettenetes nagy finánczkapac­itást árul el. Azzal hiszi menthetni Lónyayt, hogy neki az első ma­gyar kölcsön megszerzésénél roppant akadályo­kat kellett leküzdenie, az első kölcsön mennyi fáradságába, küzdelmébe került. No ennek a bóknak­­ excellentiája fináncz­­talentuma aligha fog valami nagyon örülni. Még clarissimus Karvassy „Közgazdaságtana“ is­­fölösleges, tudni azt, hogy az e­l­s­ő kölcsön­höz tehermentes hypothekára Pityi Palkó pénz­ügyi képessége is elég, — de az utolsó kölcsön megkötéséhez kell aztán finansztudomá­­nyi talentum!* Aztán hogy írnak ezek a Lónyayt magasztaló hírlapok az ő utazásáról ! Mintha valami ellenséges hadsereg, jégesővel terhes felhő, vagy pláne maga a kolera volna, azt olvassuk ma egy jobboldali újságban, hogy „egyenesen Bu­dának ta­r­t.“ * Elvégre tehát Pauler közoktatásügyi miniszer úrról is registrálhatunk egy teljes elismerésre méltó momentumot. A döblingi apácza kolostorból e napokban szökött meg el­y fölserdült leány­növendék, maga után hagyván egy csomó Paul de Kock-ot. Döbling nincs Magyarországon. — Csodálni fogom ha huszonöten leszünk — mondá egy megválasztott ellenzéki képviselő a választások elejénMagunk is ebben a hitben vol­tunk jóformán. De az ellenzék azért csodamód tartotta magát s a jobboldali hírlapok nem bírtak magasabb numerust registrálni, mint azt, hogy: tiszta (?) nyereség 52. Ragyogott tőle az arczuk. Ez az arcs aztán lassan kint hosszúvá kezdett válni, a­mint az 52-ik numerus mindinkább szállott fejebb és lejebb. A múlt országgyűlésen volt ellenzéki képvi­selő 167. Most van 148. A jobboldali 52-es nye­reség tehát leapadt 1­19-re. Bizony édeskevés arra a nagy erőfeszítésre! Pedig még leszünk egynéhányan. Ha aztán a végszámadást lezárjuk, aligha nem fog kisülni, hogy az a 12—15 nyert ember mindegyike bele került egy-egy millióba. Vájjon meg is fognak-e érni annyit? Különben pedig ft. Koróss Mihály kalocsai érsekmegyei érdemesült esperes uramnak, kor­beli jogtudornak a­­képviselő választások alkal­mával kiadott jelölt programmjából lehetetlen e helyen egyet mást nem közölnünk. „Szükségük révén — úgymond —­ képviselőt küldni, miután képesnek tartván magam a ké­p­­viseletet viselni, késznek jelentem magam kö­­vetileg szolgálni, nem saját hasznomért, melyre nem vagyok szorulva, hanem hogy a haza bol­dogságára működjek, a követségre mint hiva­talon kívüli s minden foglalkozás nélküli ki­­képzettségem mellett legalkalmasb­bb lévén.“ Itt aztán következik a biographia, melyből kiemeljük a következőt: „E két hivataltól (esperesség és sz.­széki ül­­nökség), minthogy 1848. évben a magyar kor­mány rendeleteit, mint mindkét hatalom erősen parancsoltat teljesítettem, a magyarok megbuk­ván, főpapom megosztott, csak a czimet és vörös övemet hagyván meg. Tehát a hazáért is szen­vedtem; most pedig állandóul Beodrán lakok. Noha pedig az 1848. V. csak azt kívánja, hogy

Next