A Hon, 1874. augusztus (12. évfolyam, 175-198. szám)
1874-08-08 / 181. szám
Kiadó-hivatal 1: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: szobrán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra .......................................8 írt — kr. 6 hónapra......................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. ■JP& 181. szám. XII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1874 Szombat, augusztus 8. (KI.«anTH. Szerkesztési Iroda, s Barátok-tere, Athenaeum-épület. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adódnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás A SIO IV X XII-dik évi folyamára. Előfizetési árak: 12 fr 6 fr 2 fr Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésrt postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmenetesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. .............................. Budapest, augusztus 7. Még egyszer a főrendekről. (1.) Több laptársunk kardot kötött a főrendi ház védelmére, csak azért, mert mi azt voltunk bátrak indítványozni, hogy tekintve az ülésszak előhaladott voltát, a választási törvény módosításának szükségét , fogadja el azt módosítás nélkül, hogy keresztül lehessen vinni még az idén. Egyik fél azért támadott meg, hogy miképen vihet rá lelkiismeretünk hogy azt a részvjavaslatot elfogadásra ajánljuk, holott eddig küzdöttünk ellene; másik rész azért korhol, hogy miért rontjuk a főrendiház tekintélyét, miért akarjuk »ez alkotmányos« faktort megfosztani a választási javaslat tárgyalásától. Annyira nevetséges invektívák ezek, hogy érdemesnek sem tartanák a cáfolásra, ha oly rettentő hévvel és komolysággal nem lennének előadva. Rosznak tartjuk mi bizony a választási javaslatot, be is bizonyítottuk a tárgyalás előtt és alatt minden hibáját, küzdöttünk is a mellett, hogy javíttassák, de kettőt soha sem akartunk elérni bírálatunkkal; egyik az, hogy az törvénynyé ne váljon; másik, hogy még roszabbá tétessék. És, mert tudjuk,sőt most már a főrendi ház jogügyi bizottságának módosításai után láthatja, tudhatja mindenki, hogy a felsőház azon nem javítani, azt nem szabadelvűbbé, hanem reactionáriusabbá tenni akarja, igen természetes, hogy arra kértük ezt, hogy inkább csak fogadja el módosítás nélkül. De hát miért akarjuk, hogy e rosz törvényjavaslat életbe lépjen? Egyszerűen azért, mert a mostani állapotnál sokkal jobbnak tartjuk, mert rész ugyan az, hogy a választópolgárok száma a 3 lakrészféle házcensus és az adólefizetés megkövetelése által megapasztatik, de mégis roszabb lenne, ha acensus megszabása és a választók beírása anynyira a törvényhatósági, illetőleg összeírási bizottság többségének önkényétől függne, mint függött eddig. Rosz az, hogy a vizsgálati fogság által sokakat meg lehet fosztani a szavazati jogtól, de még roszabb lenne a most érvényben levő eljárás, mert e mellett nemcsak a visszaélés maradna meg, hanem még kétannyi polgár megfosztható lenne szavazatától. Rosznak tartjuk a curia igazolásának elejtését, de ha a javaslat elfogadtatik, akkor a benne lévő ígéret alapján lehet még kényszeríteni a kormányt, hogy még ez országgyűlés alatt készítsen törvényjavaslatot annak foganatosítására, holott a mostani törvény mellett erről szó sem lehetne. E mellett az eljárásnál történő visszaélések és vesztegetések, valamint az etetés és itatás büntetései oly javítások, melyeknek előnye felett szemet hunyni nem lehet. Tehát van érdekünk a mellett, hogy a javaslat életbe lépjen, habár oly szarvas hibákat tartalmaz is az, és ha e hibák javítását remélhetők vala a főrendiháztól, bizonyára erre hívtuk volna azt fel ; de mikor pozitív adatok állottak előttünk arra nézve, hogy mily irányban akarja azt módosítani, jónak láttuk a módosítások elhagyására kérni, csak hogy a javaslat roszabbá ne legyen és életbe lépjen az idén. Azt hisszük, korrektül jártunk el. Igaz, hogy megróttuk a felsőházat módosításainak reactionárius iránjáért; de erre feljogosít mindenkit meggyőződése, ha valamit nem csak elveibe ütközőnek talál, de az országra nézve is veszedelmesnek hisz. Főleg az erdélyi censusnak a főrendiház által tervbe vett felemelése van valami hazamegmentő és magyarfentartó actusnak declarálva. Mi pedig azt mondjuk, hogy ez intézkedés aránylag több székelyt foszt meg szavazati jogától, mint románt; és ha mindjárt a románoknak kedvezne is a képviselőház azon szövegezése, hogy a 3 % pótadó a censusba beszámíttatik, akkor sem tartanak méltányos, főleg pedig politikus intézkedésnek annak mostani megszorítását. Mert, valljuk meg az igazat : még a képviselőház szövegezése is tetemesen megszorítja a választók számát Erdélyben ; ha tehát most, midőn a censusnak nem felemeléséről, hanem csak szabatosabbá tételéről van szó, azt kétszeresen is megszorítjuk, az méltán részrehajlásnak neveztetni, ingerültséget kelteni fog, és ezt egy-két választásért, mert reméljük hogy addig meg lesz hozva az egyenlő censussal mérő végleges választási törvény — csakugyan kár lenne tenni. Kijelentjük, hogy ha adócensusra lesz fektetve a választási törvény, szívesen állunk pl. a 10 forint egyenes állami adó általános érvénye mellé, mert az általános mérték nem vehető részrehajlásnak és nem rászólható; de most nem erről van szó, most maradjunk a 48-iki törvény mellett, ne vigyük a dolgot sem a census, sem a nemzetiség szempontjából túlzásba. Aki ily census mellett félti Erdélyben az intelligenciát és magyarságot, az szándékosan vezet félre , mert a helyzet és tényezők ismerete mindenkit ellenkezőről győz meg. Ez a mi álláspontunk. És ha a javaslat tárgyalását, elfogadását sürgetjük, ezzel nem ártunk sem a felsőháznak, sem az országnak, sem pártunknak, sőt azt hisszük, mindeniknek használunk. A felsőház ellen sok kifogásunk van, mert főrendi ház, mert anachronismus, de míg fennáll, elismerjük törvényhozási teljes jogosultságát. Csakhogy »est modus in rebus.« Ha jogát reactióra és pedig alkalmatlan időben érvényesíti, akkor kötelességünk küzdeni nem joga, nem tekintélye, de az ezeket és a szabadelvűség, sőt méltányosság igényeit egyaránt kompromittáló — eljárása ellen! Ezzel kötelességünket teljesítjük és neki is használunk, mert a „mal a propos“ legnagyobb ellensége a cselekedeteknek és intézményeknek ! — Azniováraljai panszlavgymnasium igazgatósága szótöbbséggel kimondotta, hogy ezen intézetet átadja az államnak s egy bizottságot nevezett ki, melynek feladata leendő feltételek megállapítása. E szerint még csak a thurócz sz.mártoni iskola ügye van döntetlenül. Mit csinál Geduly ? — A pozsonymegyei evangélikus szeniorátus, az U. Lloyd szerint e hó 4-én tartá Modorban ülését. A következőket közöljük ebből: Felolvastatott Geduly egy levele, amelyben tudatja, hogy a kormány által megbizatott, vizsgálja meg, s tudassa a minisztériummal, váljon a turóczszentmártoni gimnáziumban csakugyan pánszláv, a magyar államra és nemzetre nézve veszedelmes irányzat uralt-e; ő erre azt felelte, hogy az utasításnak nem tehet eleget; először azért nem, mert a thuróczi esperesség megvizsgálásakor e gimnáziumot is megtekintő s semminő veszedelmes szellemre nem talált, részben és főleg azonban azért nem, mert a minisztérium semminő szabatos iránypontot ki nem jelölt. — Most az iránt intéz kérdést: nyilatkozzék az esperességi gyűlés e hivatali eljárás felett, s tanácskozzék e nehéz ügyben teendők felől. — Erre viharos vita következett; néhány szónok azon véleményben volt, hogy a kérdéses gimnáziumban csakugyan pánszláv szellem van; mások tagadták ezt. Végre a következő javaslatot fogadta el a többség: a pozsonymegyei esperesség elismeri a szuperintendens helyzetének nehézségét, eljárását helyesli, s óhajtja, hogy e gimnázium ügyében az ez évi kerületi konvent egy bizottságot küldjön ki saját kebeléből, amelyhez hozzájárulván a kormány megbízottjai is, az így alakulandó bizottság vizsgálata jegyzőkönyvi eredményét határozathozatal végett a főkonvent elé fogná terjeszteni. A tanácskozás második — még nagyobb izgalmat keltő — tárgya volt az ez évi máj. 26. 8750. sz. a. kelt miniszteri leirat felolvasása, amellyet Stelczer nagyszombati evangélikus pap panasza Ocsovszky ottan katholikus lelkész ellen elintéztetett. A nevezett katholikus pap ugyanis már évek óta törvényellenes dolgokat követett el az által, hogy a jezsuitákkal együttesen evangélikus egyéneket vett föl a katholikus egyházközségbe, a nélkül, hogy ezek — a törvény szerint — átlépésüket előbbi papjoknál bejelentették volna, továbbá az által, hogy oly vegyes házasságból eredő gyermekeket keresztelt, a kiknek keresztelése az ev. papot illette volna meg. — A kultuszminiszter egyetértésben az esztergomi prímással azt ítélte, hogy mindkét pap szigorúan arra utasittassék, hogy szorosan tartsa magát az 1868. 53. t. cz.hez. E leirat, mely azt, a kire semmi törvénysértés bizonyítható nem volt, s azt, ki az ország törvényeit lábbal tapodta, egyformán ítélte el és a törvény áthágóját büntetlenül hagyta: e leirat igen nagy izgalmat szült. Ez érzés fokozódott még és pedig igen nagy mérvben, midőn a nagyszombati evang. lelkész utalt arra, hogy e jezsuitizmus minő keserű gyömölcsöket termett. Ocsovszky ugyanis egyáltalán nem törődött e leirattal sem. Kevéssel leérkezése után, és pedig jun. 13-án, megkeresztelte G. nagyszombati evangélikus asztalos mester fiát, s Stelczer által barátságos után kérdőre vonatván szintén felolvasásra került s jun. 22-ről kelt levelében azt állítja, hogy e tényt teljes joggal hajtotta végre, midőn a szülők és főpásztora határozott akaratának, nem pedig az ország törvényeinek érzi magát engedelmességre kötelezve , egyszersmind hozzáteszi, hogy jövőben sem fog máskép eljárni. Elhatároztatott, hogy ez az ügy a kerületi konvent elé fog terjesztetni, mely fog találni utat és módot, hogy az ev. egyház jogainak sérelme megtoroltassék, s a törvényszegő megfékeztessék. — A közös hadügyministeriumról szárnyaló több hírre nézve hoz megjegyzést a »Wehr Zig«, így azt állítja, hogy nincs kétség, miszerint az előléptetési szabályzat határozatai még novemberben érvényesítve lesznek. Mert a hadügyminiszter már behívatta azon tiszteket, kik az első vagy második osztályzatban vizsgára ajánlkoztak. Az sem »áll egészen«, hogy a humanistikus tárgyak a katonai intézetekből kiküszöböltetnének, mert a wiener-neustadti katonai intézetben a klásásika philologia tanszékére épen most hirdet pályázatot a hadügyminiszter. (De ez még nem bizonyítja, hogy a terv ne léteznék.) A gyalogságnál igen nagy reményeket táplálnak a novemberi előléptetés iránt, 500 alhadnagynak főhadnagygyá tételéről is beszélnek. De többet, mint mennyi a békelétszám tényleges hiányának pótlására kell, már a budget miatt nem lehet. Azt is tekintetbe kell venni, hogy a határőrvidéki ezredek feloszlatása miatt egy csomó számfeletti tiszt van, kiket csak novemberben lehet egészen elhelyezni. — A főispán urak nagyon gyéren jelentkeznek a fővárosban a főrendiház tárgyalásaira. Állítólag megyéikben vannak elfoglalva. Ez annál inkább csodálatos, minthogy a vadászati törvény értelmében a vadászati idény ez idő szerint még nem következett teljesen be. Vagy a vadászáson kívül más dolguk is van a főispán uraknak megyéikben ? Lehetetlen. Eddig legalább nem hallok bitét, s annál kevésbé láttuk hatását. Aggódunk különben, hogy ha nagyon szorosra vennék a dolgot, az sülne ki, hogy azok a »megyék«, melyekben a mi főispánjainknak most dolguk van, kívül vannak legtöbbnyire az ország határán, s közönségesen fürdőneveket viselnek. Micsoda hát, ha nem jönnek haza — a muzeumteremtő gőzfürdőbe. A „HON“ TÁRCZÁJA. A művészet, vallás és a természet Olaszországban. Irta: Cantelar Emil. A nagy rom. (6. Folytatás.) Titus, miután szerette Berenicet, mint Antonius szereté Cleopatrát, miután hallotta, hogy Messiásnak nevezik őt saját áldozatai és istennek az egyptomiak; miután a keleti satrapák módjára rendezte be udvarát s részesült az örök város évei alatt a diadalmenet dicsőségében, lerombolta Nero arany házát s a nap szobrává alakította át a nép által imádott Caesar szobrát, kiszárittatá a tavat, mely a Celius hegytől az Esquilinus hegyig terjedt, kipusztítá a ligeteket, letarolta az ezek által határolt réteket, felépitteté a legnagyobb amphitheatrumot, melyet valaha láttak a századok s trónraléptét száz napi ünnepélylyel ülte meg, melyek alatt dámvad,- elefánt,- tigris,- oroszlán- és emberviadalok voltak, óriási viadalok, melyek meleg vérrel fecskendezték be úgy a császár, mint a nép arczát. Kilenczezer vadállat veszett el a küzdhomokon a véres orgiák alatt. A történelem, mely följegyezte az elpusztult vadállatok számát, az emberek számáról egy szóval sem emlékezik meg, kétségkívül azért, mert a rabszolgák kevesebbe kerültek a császároknak, mint a vadállatok. Titus a trónon kereste az eszközt, hogy lecsillapítsa nagyravágyásának olthatlan szomját, de nem találta. Mit kívánhatott még, midőn kezében tartotta a világot, vállain hordozta a Caesarok köpenyét, midőn látta, hogy a nemzetek, mint nyájak, vannak hatalmának alávetve, az egész világ néma és meg van hódítva! De midőn Titus nagyravágyó álmainak megvalósítására gondolt, érzé, hogy szive megszakad; vagy mivel már nem volt mit óhajtania többé, vagy homályos, végtelen vágyai következtében, melyek ábrándos gondolatok árnyalatában tűntek el fördulván egész lényét. Annyi bizonyos, hogy trónra lépve végtelen szomorúság vett erőt rajta, egy neme a belső sorvadásnak béníta meg bátorságát. Lélekzete sóhajjal, szive fájdalommal, szemes könyekkel, élte csalképekkel, szunyadása kínos álmokkal, múltja lelkiismereti furdalásokkal, jövője aggályokkal telt el, mig egy napon Róma mérgezett mezőin bolyongva, s helyet keresve, hol elaltassa életuntságát, meghalt, égre szegezvén a végtelen és nem teljesült vágyak láza által feldúlt szemeit. Titus életének és halálának emlékére úgy tűnt fel nekem a Colysaeum, mint hegyek halmaza, melyeket egy Caesar nagyravágyása rakott egymásra, vágyva az ég leírására is, miután a földet már bírta, a nélkül hogy egyebet el tudott volna érni, mint azt, hogy lábainál a bűntények boszáért kiáltották, fejére pedig az emberek átkai nehezedtek. Ez emlékek és eszmék hatása alatt jártam be az egész épületet. Tanulmányoztam azt, mint a geológus a hegységet szokta tanulmányozni, átmentem valamennyi kapun és bejáraton, melyek hajdan százezer nézőnek könnyű és gyors betódulását tették lehetővé. Fölmentem a legmagasabb lépcsőkre, honnan a római vidéket szemlélhetem. Előttem voltak a távolban a lagúnák, jobbra Titus és Constantin diadalívei. Sestius gulája és sz. Pál temploma, balra sz. Sebestyén sírüregei, Appius útja két sor síremlékével, mögöttem a Palatínus hegy, a forum, a szent ut, Septimius Severus diadalive s a capitolium; mindenütt, köröskörül oly helyek, hol eszmék s emlékek keringenek, e helyek képezik valódi nyugatát az antik szellemnek s valódi keletét a modern szellemnek. úgy el voltam merülve gondolataimban, hogy észre sem vevém mikor leszállt az éj. Róma harangjai imára intettek s a baglyok és más éjjeli madarak is hallaták első hangjukat; ballám a távoli lagúnák békáinak egyhangú énekét s ezzel egyidőben a közeli templomba vonuló körmenet Misererejét, e sajátságos vegyülékét a szellem és a természet hangjának, mely még mélyebb, még messzehatóbb elmélkedésekbe űzte telkemet s úgy jött, mintha lelkem a falfa módjára gyökeret verne a halhatatlan romok porában. A telehold tisztán és nyugodtan tűnt fel a láthatáron s méla világával költői színezetet kölcsönzött az íveknek, oszlopoknak, boltozatoknak, a szétszórt köveknek, ehely elhagyatottságának, a közepén emelt keresztnek, mely mintegy örök visszatorlás a gladiátorok részéről, kik arra kényszerítik a római népet, hogy áldja és tisztelje a rabszolgák leglenézettebb, leggyalázatosabb kivégzési eszközét, mely aztán az újkori polgárisultság labaruma lett. A hold növekvő fényénél, a toronyóráknak a kétes homályban elvesző visszhangja között, az eltűnt nemzedékek árnyát véltem látni, mint járják be és keresik fel a denevér röppenésével az emlékeik által szent és drága helyeket, a sírok vidékéig. Úgy szerettem volna megállítni ez árnyakat, hogy beszéljek nekik, hajh, arról, a mi korunkban történik! Ha a tribünök, senatorok, Caesarok szellemei vagytok, tudjátok meg, hogy mindez, amit tiszteltetek, elenyészett, a századok még oltáraitokat is lerombolták. Az istenek, kiket ti halhatatlanoknak hittetek, meghaltak, az eszmék, melyek őket lelkesítették, mint száraz levelek keringnek, bolyongnak a történelem örvényeiben, bármennyire szabadok voltak is az emberi szellem folytonos újításaitól. A Nereidák nem csevegnek többé édesdeden a hullámok habjain; a márvány fehérségű nymphák nem sóhajtoznak többé a csörtető patakban. Pán isten is elejtette a pásztorsípot, mely az erdőket dallamokkal töltötte meg.Bacchus papnőinek ittasságára a sanyargatásba vezeklés, a természet borzalma következett. Egy nazarethi, egy zsidó fiú, ama rabszolga faj ivadéka, mely lánczokkal lábain, ostorozott arczczal hordta össze a Colysaeum alkatrészeit, győzött s eltemette az isteneket, kik Horáczot és Virgilt lelkesítették, kik segítették Scipiot Carthago síkjain, Martost a rothadt mezőkön, kik megteremtették a művészetet és hatalmuktól tették függővé a győzelmet. Hiában tekintett megvetéssel Tacitus a szegény judeai ácsnak, ez igénytelen fiatal embernek párthíveire; hiában tette őt nevetségessé Apuleius apologjai-ban és meséiben. Még Lucius örökös mosolya sem tehetett semmit a szellem ellen, melyet ajkain kifejtett, az eszmék ellen, melyek lelkéből származtak. az istenek halottak s holttetemeik felett Róma is halva nyugszik. A forum mezővé lett, melyen barmok legelnek, a Crysaeum rom halommá, hol a rómaiak hajdani rabszolgáik bitófáját tisztelik. A szent diadalut elsülyedt: a nazaréthiek szertartásaikat ünnepüik a Capitoliumban. Azoknak,kiket ti a közbéke háboritóinak tartottatok, oltáraik vannak és áldozatokat mutatnak be ott, hol Camillus és Cato istenei voltak. Északról jött barbár népek elnémították a jósdákat, megszüntették a szent szertartásokat s az emberi lelkiismeretet zsákmányul dobták a szerzetesek sergeinek, melyek a csatornák és sírboltokból özönlöttek elő. És midőn az uj hit hatalmába ejtette a lelkeket, midőn már fölemelkedtek oltárai a régiek helyére, uj harczosok, uj tribünök, uj apostolok, uj vértanuk támadtak, hogy már most ők öljék meg azt. Mintha az emberi szellem arra volna kárhoztatva, hogy az eszmék ugyanazon fonalát benyüstözze s aztán megint kibontsa. Az emberi lelkiismeret uj phasisokon, a szív uj aggályokon, a vérrel áztatott föld a fájdalom uj borzadályain megy keresztül. Amint ez összefüggés nélküli eszméket mormogált ajkaim, úgy rémlett nekem mintha számtal nyögést hallanék. A cyprusok és fenyvek közt lenszél visszhangja lehetett-é ? A nap utolsó zaja volt mielőtt az éj karjaiba vetette magát? A nagy vár moraja, imája, vagy jajveszéklésének visszhang volt-é? Nem, az mély fájdalmak kifakadásához isonatott. Sunt lacelmae rerum......... Magam szórakoztatása kedvéért képzelmemb az amphitheatrum egy ünnepélyét varázsoltam elő. Colysaeum akkor nem volt roppant hulla, mint feleleg. Itt egy szobor, ott egy győzelmi jelvény, ami Ázsiából vagy Egyptomból hozott monolith állott, nép, miután a meleg forrásokban megfürdött s me illatszerezte magát, a kapukon tolongott befelé s épület csúcsáig nyomult fel, hogy onnét aztán színszeljék az előre kijelölt lépcsőkön. — Egy felől élők kapuja látszott, melyen a bajvívók jöttek , másfelől a halottak kapuja volt, melyen a halottak vitték ki. A néptömeg rivalgásai s a harsonák és hangjai a vadállatok bőgőseivel és ordításaival gyűltek össze. Nem sokára megérkeznek a senatrok és a Caesar. A szolgák az alsó emeleten a n között pörkölt bagoly borsót osztogatnak, melyet gyény kosarakban hordoznak körül. A földarai karmin- és ólompirporral van behintve, hogy ehgye a vér színét, míg a világosságot nagy keleti bor függönyök mérséklik, melyek az egész szintér széthintik tűzsugaraikat. A senatorok és a lovagok az alsóbb lépcsőzetét foglalják el; a családapák, kik bizonyos száz gyermeket adtak a császárságnak, ezen felül fogli rak helyet; a nép a legfelsőbb lépcsőzeteken teleszik le. Az egésznek koronáját a római nők képez kik könnyű fátyolba vannak öltözve, gazdag éksírekkel terhelve, a légkört illatszerekkel töltik meg szerelmet suttogó szavakkal és kéjsóvár pillantásaivat lángra gyújtják a szíveket. (Folytatása következik.) A hadfelszerelési actio megkezdése. Sok szó, sok elméleti fejtegetés özönlött már a hadi felszerelési tárgyaknak a hazai ipar általi szállítása érdekében. Ez elmélkedések áramlatából végre a valahára tett kezd kibontakozni. Mire e sorok napvilágot látnak, a legnagyobb valószínűséggel meg lesz alkotva a működő bizottság, melynek feladata lsz a szállításra hivatott ipari tevékenységre indítani, az e czélra szükséges szervezetet létrehozni, egyszóval életet adni az eszmének. Elég későn történik ez, de hogy előbb nem történt, a dolog természetében rejlik. Midőn a múlt év végén a Skeneféle szerződés felmondása folytán az új szállítási hirdetmény közzététetett, mindenki ki az ipar viszonyai közelebbről ismeri, a hirdetmény minden sorából kiérezte, vagyis kiérezhetni vélte, hogy az egész csak úgynevezett »Spiegelfechterei« volt, hogy a hirdetmény készítőinek csak ágában sem volt a létezett viszonyokon változtatni, a monopóliumot megszüntetni, a birodalom két felének iparát tömegesen bevonni a szállításba, a hadfelszerelést azzá tenni, aminek mai nap az általános védkötelezettség korában lenni kell, t. i. az országos ipar nemzeti feladatává; mindenki érezte ezt, sőt érezte azt is, hogy ha a hirdetmény elvei nyomán új szerződés fog köttetni akár Skenevel, akár más valakivel,az általános ipar helyzete a had felszerelési ügygyel szemben még roszabb lesz, mint volt, amennyiben a Skeneféle szerződést most már minden évben fel lehetett oldani, holott az új szerződés ismét három évre rekesztette volna el a versenyzést a kizárólagos kiváltságban nem részesült magyar és osztrák ipar elől. Ily körülmények között egyáltalában nem volt csoda, hogy a pessimismus közönye nehezült az iparos osztályra a Lajthán innen is, túl is, s akik kisebb-nagyobb erélylyel fel fel szólalgattak is a szerződés ellen, azt csak lelkiismeretük megnyugtatása végett, de nem a siker reményében tették. S akiknek más körülmények közt hivatásuk lehetett volna az iparosság zömjét cselekvésre, csoportosulásra buzdítani — minthogy hiábavaló illusiókat kelteni nem akartak — jobbnak látták nyugodt béketűréssel nézni a vizek lefolyását, semmint hiábavalóképen vizet zavarni és a zavarból kudarcot és csalódást halászni. Ma a helyzet teljesen megváltozott. Az új közös hadügyminiszter nemcsak hogy elhagyta az elődje által ez ügyben követett végzetes nyomot, hanem közelebb közzétett félhivatalos nyilatkozatban kijelenti, hogy az elődje hirdetésében kijelölt alapelvek módosítását saját tapasztalataira támaszkodva követelte; kijelenti, hogy oly beszerzési módot fogadott el, mely az országos képviselőtestületek óhajainak megfelel, észszerű decentratimtiót helyez kilátásba s a monarchia két felének nemzetgazdasági érdekeit is számba veszi. E szerint a gonosz igézet, mely a tetterőt bénaságban tartotta, meg van törve, s akik ez ügyben valamit tenni akarnak, azt most már a siker reményével tehetik. Hogy mit kell tenni legközelebb, arra nézve nem igen lehet lényeges véleménykülönbség — a fődolgokra nézve. El kell foglalatért, a mennyire lehet, és előkészületemkét kell tenni, hogy jövőben lépésről lépésre mind jobban megközelíthessük a kitűzött czélt. Midőn a szállítási ügy az utolsó delegationális ülésszak alatt tárgyalás alatt volt, egy sajátságos circulus vitiosus érvényesedett el. A magyar delegatio tagjai, hogy a hazai ipar érdekeit az akkori hadügyminiszterrel szemben érvényesíthessék, a legeslegutolsó pillanatban pozitív megbzható adatokat úgyszólván ajánlatokat kívántak, a hazai ipar szállítóképességének demonstrálására. Ezzel szemben az érdekelt iparosok előbb már szállítási módozatok megállapítását kívánták, miután oly feltételek mellett, aminek szabva voltak, versenyzésről úgyszólván szó sem lehetett. Hogy jövőre hasonló hibás tett ne gátolja az ügy menetét, szükséges előre is a hazai ipar szállítási képességét kipuhatolni, s a szállításban részt venni kívánókat compact testté egyesíteni, mely az elérkező pillanatban azonnal tettre készen álljon. — Ez jóformán magától értetik, s ez nem is fog nehézséggel járni. De ezt megelőzőleg még egy fontos feladat van. Gondoskodni kell arról, hogy az alkudozások stádiumában levő szerződések az ajánlatot tett consortiumokkal egyelőre csak egy évre köttessenek meg. Ha jól vagyunk értesülve, a közös hadügyminiszter, ki az ügyet — úgy hiszük — komolyan veszi, szívesen hajlandó lenne erre s talán kívülről jövő befolyás nélkül is ezt tenné, mindazonáltal nem ártana, ha az illetékes közegek befolyásuk teljes felhasználásával sietnének e hajlandóságot valósággá érlelni. Ezen egy év alatt, mely a készületlen iparnak adatnék, mindent elő lehetne készíteni az újabb versenyben való sikeresebb részvétre. A közös hadügyminiszternél a szerződéseknek egy évre szorítása érdekében teendő lépések azért igen sürgősek, mivel a már érintett félhivatalos közlemény szerint „az alkudozások remélhetőleg gyorsan sikeres befejezésre fognak jutni.“ Ami a későbbi teendőket illeti, asok sokkal nagyobb szabásúak kell hogy legyenek, mintsem azok képzelik, kik a létezőt mindig a legjobbnak tartják. A közvélemény sekélyesebb részében, minduntalan az a nézet merül fel, simitt-amott úgyszólván már meg is ülepedett az a nézet, hogy igyekezzék hazai iparunk előbb ver-