A Hon, 1874. augusztus (12. évfolyam, 175-198. szám)

1874-08-08 / 181. szám

Kiadó-h­ivatal 1: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: szobrán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra .......................................8 írt — kr. 6 hónapra......................................12» — » Az esti kiadás postai különkü­ldéseért f­elülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. ■JP&­ 181. szám. XII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1874 Szombat, augusztus 8. (KI.«anTH. Szerkesztési Iroda, s Barátok-tere, Athenaeum-épület. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adód­nak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás A SI­O IV X XII-dik évi folyamára. Előfizetési árak: 12 fr 6 fr 2 fr Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésrt postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmene­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. .............................. Budapest, augusztus 7. Még egyszer a főrendekről. (1.) Több laptársunk kardot kötött a fő­rendi ház védelmére, csak azért, mert mi azt voltunk bátrak indítványozni, hogy tekintve az ülésszak előhaladott voltát, a választási törvény módosításának szükségét , fogadja el azt módosítás nélkül, hogy keresztül lehes­sen vinni még az idén. Egyik fél azért táma­dott meg, hogy miképen vihet rá lelkiismere­tünk hogy azt a rész­­vjavaslatot elfogadásra ajánljuk, holott eddig küzdöttünk ellene; másik rész azért korhol, hogy miért rontjuk a fő­rendiház tekintélyét, miért akarjuk »ez alkot­mányos« faktort megfosztani a választási ja­vaslat tárgyalásától. Annyira nevetséges invektívák ezek, hogy érdemesnek sem tartanák a c­áfolásra, ha oly rettentő hévvel és komolysággal nem lennének előadva. Rosznak tartjuk mi bizony a választási javaslatot, be is bizonyítottuk a tárgyalás előtt és alatt minden hibáját, küzdöttünk is a mellett, hogy javíttassák, de kettőt soha sem akartunk elérni bírálatunkkal; egyik az, hogy az törvénynyé ne váljon; másik, hogy még roszabbá tétessék. És, mert tudjuk,sőt most már a főrendi ház jogügyi bizottságá­nak módosításai után láthatja, tudhatja min­denki, hogy a felsőház azon nem javítani, azt nem szabadelvűbbé, hanem reactionáriusabbá tenni akarja, igen természetes, hogy arra kér­tük ezt, hogy inkább csak fogadja el módosí­tás nélkül. De hát miért akarjuk, hogy e rosz törvényjavaslat életbe lépjen? Egyszerűen azért, mert a mostani állapotnál sokkal jobb­nak tartjuk, mert rész ugyan az, hogy a vá­lasztó­polgárok száma a 3 lakrészféle ház­­census és az adólefizetés megkövetelése által megapasztatik, de mégis roszabb lenne, ha a­­census megszabása és a választók beírása any­­nyira a törvényhatósági, illetőleg összeírási bizottság többségének önkényé­től függne, mint függött eddig. Rosz az, hogy a vizsgálati fogság által sokakat meg le­het fosztani a szavazati jogtól, de még roszabb lenne a most érvényben levő eljárás, mert e mellett nemcsak a visszaélés maradna meg, ha­nem még kétannyi polgár megfosztható lenne szavazatától. Rosznak tartjuk a curia igazo­lásának elejtését, de ha a javaslat elfogadta­­tik, akkor a benne lévő ígéret alapján lehet­­ még kényszeríteni a kormányt, hogy még ez országgyűlés alatt készítsen törvényjavasla­tot annak foganatosítására, holott a mostani törvény mellett erről szó sem lehetne. E mellett az eljárásnál történő visszaélések és vesztegetések, valamint az etetés és itatás büntetései oly javítások, melyeknek előnye felett szemet hunyni nem lehet­. Tehát van érdekünk a mellett, hogy a javaslat életbe lépjen, habár oly szarvas hi­bákat tartalmaz is az, és ha e h­i­b­á­k ja­vítását remélhetők vala a főrendiháztól, bizo­nyára erre hívtuk volna azt fel ; de mikor pozitív adatok állottak előttünk arra nézve, hogy mily irányban akarja azt módosítani, jónak láttuk a módosítások elhagyására kérni, csak hogy a javaslat ro­szabbá ne legyen és életbe lépjen az idén. Azt hisszük, korrektül jártunk el. Igaz, hogy megróttuk a felsőházat mó­dosításainak reactionárius iránjáért; de erre feljogosít mindenkit meggyőződése, ha vala­mit nem csak elveibe ütközőnek talál, de az országra nézve is veszedelmesnek hisz. Fő­leg az erdélyi censusnak a főrendiház által tervbe vett felemelése van valami hazameg­mentő és magyarfentartó actusnak declarál­­va. Mi pedig azt mondjuk, hogy ez intézke­dés aránylag több székelyt foszt meg sza­vazati jogától, mint románt; és ha mindjárt a románoknak kedvezne is a képviselőház azon szövegezése, hogy a 3 % pótadó a cen­­susba beszámíttatik, akkor sem tartanak mél­tányos, főleg pedig politikus intézkedésnek annak mostani megszorítását. Mert, valljuk meg az igazat : még a képviselőház szövege­zése is tetemesen megszorítja a választók számát Erdélyben ; ha tehát most, midőn a­­ censusnak nem felemeléséről, hanem csak szabatosabbá tételéről van szó, azt kétszere­sen is megszorítjuk, az méltán részrehajlás­nak neveztetni, ingerültséget kelteni fog, és ezt egy-két választásért, mert reméljük hogy addig meg lesz hozva az egyenlő census­­s­a­l mérő végleges választási törvény — csakugyan kár lenne tenni. Kijelentjük, hogy ha adó­­censusra lesz fektetve a választási törvény, szívesen állunk pl. a 10 forint egyenes álla­mi adó általános érvénye mellé, mert az általános mérték nem vehető részrehajlásnak és nem rászólható; de most nem erről van szó, most maradjunk a 48-iki törvény mellett, ne vigyük a dolgot sem a census, sem a nemzetiség szempontjá­ból túlzásba. A­ki ily census mellett félti Erdélyben az intelligenciát és magyarságot, az szándékosan vezet félre , mert a helyzet és tényezők ismerete mindenkit ellenkezőről győz meg. Ez a mi álláspontunk. És ha a javaslat tárgyalását, elfogadását sürgetjük, ezzel nem ártunk sem a felsőháznak, sem az országnak, sem pártunknak, sőt azt hisszük, mindenik­­nek használunk. A felső­ház ellen sok kifogásunk van, mert főrendi ház, mert anachro­­nismus, de míg fennáll, elismerjük törvény­hozási teljes jogosultságát. Csakhogy »est mo­dus in rebus.« Ha jogát reactióra és pedig alkalmatlan időben érvényesíti, akkor köte­lességünk küzdeni nem joga, nem tekintélye, de az ezeket és a szabadelvűség, sőt méltá­nyosság igényeit egyaránt kompromittáló — el­járása ellen! Ezzel kötelességünket teljesítjük és neki is használunk, mert a „mal a propos“ legnagyobb ellensége a cselekedeteknek és in­tézményeknek ! — Azniováraljai panszlavgym­­n­a­s­i­u­m igazgatósága szótöbbséggel kimondotta, hogy ezen intézetet átadja az államnak s egy bizottságot nevezett ki, melynek feladata leend­ő feltételek megállapítása. E szerint még csak a thu­­rócz sz.­mártoni iskola ügye van döntetlenül. Mit csinál Geduly ? — A pozsonymegyei evangéli­kus szeniorátus, az U. Lloyd szerint e hó 4-én tartá Modorban ülését. A következőket közöl­jük ebből: Felolvastatott Geduly egy levele, a­mely­ben tudatja, hogy a kormány által megbizatott, vizs­gálja meg, s tudassa a minisztériummal, váljon a tu­­róczszentmártoni gimnáziumban csakugyan pánszláv, a magyar államra és nemzetre nézve veszedelmes irányzat uralt-e; ő erre azt felelte, hogy az utasítás­nak nem tehet eleget; először azért nem, mert a thuróczi esperesség megvizsgálásakor e gimnáziumot is megtekintő s semminő veszedelmes szellemre nem talált, részben és főleg azonban azért nem, mert a minisztérium semminő szabatos iránypontot ki nem jelölt. — Most az iránt intéz kérdést: nyilatkozzék az esperességi gyűlés e hivatali eljárás felett, s ta­nácskozzék e nehéz ügyben teendők felől. — Erre viharos vita következett; néhány szónok azon véle­ményben volt, hogy a kérdéses gimnáziumban csak­ugyan pánszláv szellem van; mások tagadták ezt.­­ Végre a következő javaslatot fogadta el a többség: a pozsonymegyei esperesség elismeri a szuperinten­dens helyzetének nehézségét, eljárását helyesli, s óhajtja, hogy e gimnázium ügyében az ez évi kerületi konvent egy bizottságot küldjön ki saját kebeléből, a­melyhez hozzájárulván a kormány megbízottjai is, az így alakulandó bizottság vizsgálata jegyzőkönyvi eredményét határozathozatal végett a főkonvent elé fogná terjeszteni. A tanácskozás második — még nagyobb izgal­mat keltő — tárgya volt az ez évi máj. 26. 8750. sz. a. kelt miniszteri leirat felolvasása, a­mell­yet Stelczer nagyszombati evangélikus pap panasza Ocsovszky ottan katholikus lelkész ellen elintéztetett. A nevezett katholikus pap ugyanis már évek óta tör­vényellenes dolgokat követett el az által, hogy a je­zsuitákkal együttesen evangélikus egyéneket vett föl a katholikus egyházközségbe, a nélkül, hogy ezek — a törvény szerint — átlépésüket előbbi papjoknál be­jelentették volna, továbbá az által, hogy oly vegyes házasságból eredő gyermekeket keresztelt, a kiknek keresztelése az ev. papot illette volna meg. — A kul­tuszminiszter egyetértésben az esztergomi prímással azt ítélte, hogy mindkét pap szigorúan arra utasittas­­sék, hogy szorosan tartsa magát az 1868. 53. t. cz.­­hez. E leirat, mely azt, a kire semmi törvénysértés bizonyítható nem volt, s azt, ki az ország törvényeit lábbal tapodta, egyformán ítélte el és a törvény át­­hágóját büntetlenül hagyta: e leirat igen nagy izgalmat szült. Ez érzés fokozódott még és pedig igen nagy mérvben, midőn a nagyszombati evang. lelkész utalt arra, hogy e jezsuitizmus minő keserű gyömölcsöket termett. Ocsovszky ugyanis egyáltalán nem törődött e leirattal sem. Kevéssel leérkezése után, és pedig jun. 13-án, megkeresztelte G. nagy­­szombati evangélikus asztalos mester fiát, s Stelczer által barátságos után kérdőre vonatván szintén felol­vasásra került s jun. 22-ről kelt levelében azt állítja, hogy e tényt teljes joggal hajtotta végre, midőn a szülők és főpásztora határozott akaratának, nem pe­dig az ország törvényeinek érzi magát engedelmes­ségre kötelezve , egyszersmind hozzáteszi, hogy jövő­ben sem fog máskép eljárni. Elhatároztatott, hogy ez az ügy a kerületi kon­vent elé fog terjesztetni, mely fog találni utat és módot, hogy az ev. egyház jogainak sérelme megto­­roltassék, s a törvényszegő megfékeztessék. — A közös hadügyministeri­­u­m­r­ó­l szárnyaló több hírre nézve hoz megjegy­zést a »Wehr Zig«, így azt állítja, hogy nincs két­ség, miszerint az előléptetési szabályzat határozatai még novemberben érvényesítve lesznek. Mert a had­ügyminiszter már behívatta azon tiszteket, kik az első vagy második osztályzatban vizsgára ajánlkoztak. Az sem »áll egésze­n«, hogy a humanistikus tárgyak a katonai intézetekből kiküszöböltetnének, mert a wiener-neustadti katonai intézetben a klásá­sika philologia tanszékére épen most hirdet pályáza­tot a hadügyminiszter. (De ez még nem bizonyítja, hogy a terv ne léteznék.) A gyalogságnál igen nagy reményeket táplálnak a novemberi előléptetés iránt, 500 alhadnagynak főhadnagygyá tételéről is beszél­nek. De többet, mint mennyi a béke­létszám tényle­ges hiányának pótlására kell, már a budget miatt nem lehet. Azt is tekintetbe kell venni, hogy a ha­tárőrvidéki ezredek feloszlatása miatt egy csomó számfeletti tiszt van, kiket csak novemberben lehet egészen elhelyezni. — A főispán urak nagyon gyéren je­­­lentkeznek a fővárosban a főrendiház tárgyalásaira. Állítólag megyéikben vannak elfoglalva. Ez annál inkább csodálatos, minthogy a vadászati törvény ér­telmében a vadászati idény ez idő szerint még nem következett teljesen be. Vagy a vadászáson kívül más dolguk is van a főispán uraknak megyéikben ? Lehe­tetlen. Eddig legalább nem hallok bitét, s annál ke­vésbé láttuk hatását. Aggódunk különben, hogy ha nagyon szorosra vennék a dolgot, az sülne ki, hogy azok a »megyék«, melyekben a mi főispánjainknak most dolguk van, kívül vannak legtöbbnyire az or­szág határán, s közönségesen fürdőneveket viselnek. Mi­csoda hát, ha nem jönnek haza — a muzeumteremtő gőzfürdőbe. A „HON“ TÁRCZÁJA. A művészet, vallás és a természet Olaszországban. Irta: Cantelar Emil. A nagy rom. (6. Folytatás.) Titus, miután szerette Berenicet, mint Anto­­nius­ szereté Cleopatrát, miután hallotta, hogy Mes­siásnak nevezik őt saját áldozatai és istennek az egyptomiak; miután a keleti satrapák módjára ren­dezte be udvarát s részesült az örök város évei alatt a diadalmenet dicsőségében, lerombolta Nero arany házát s a nap szobrává alakította át a nép által imá­dott Caesar szobrát, kiszárittatá a tavat, mely a Ce­­lius hegytől az Esquilinus hegyig terjedt, kipusztítá a ligeteket, letarolta az ezek által határolt réteket, f­elépitteté a legnagyobb amphitheatrumot, melyet valaha láttak a századok s trónraléptét száz napi ü­nnepélylyel ülte meg, melyek alatt dámvad,- ele­fánt,- tigris,- oroszlán- és emberviadalok voltak, óriási viadalok, melyek meleg vérrel fecskendezték be úgy a császár, mint a nép arczát. Kilenczezer vadállat veszett el a küzdhomokon a véres orgiák alatt. A történelem, mely följegyezte az elpusztult vadállatok számát, az emberek számáról egy szóval sem emlékezik meg, kétségkívül azért, mert a rab­szolgák kevesebbe kerültek a császároknak, mint a vadállatok. Titus a trónon kereste az eszközt, hogy lecsilla­pítsa nagyravágyásának olthatlan szomját, de nem találta. Mit kívánhatott még, midőn kezében tartotta a világot, vállain hordozta a Caesarok köpenyét, mi­dőn látta, hogy a nemzetek, mint nyájak, vannak ha­talmának alávetve, az egész világ néma és meg van hódítva! De midőn Titus nagyravágyó álmainak megvalósítására gondolt, érzé, hogy szive meg­szakad; vagy mivel már nem volt mit óhajta­nia többé, vagy homályos, végtelen vágyai követ­keztében, melyek ábrándos gondolatok árnyala­tában tűntek el fördulván egész lényét. Annyi bi­zonyos, hogy trónra lépve végtelen szomorúság vett erőt rajta, egy neme a belső sorvadásnak béníta meg bátorságát. Lélekzete sóhajjal, szive fájdalommal, szemes könyekkel, élte csalképekkel, szunyadása kí­nos álmokkal, múltja lelkiismereti furdalásokkal, jövője aggályokkal telt el, mig egy napon Róma mérgezett mezőin bolyongva, s helyet keresve, hol elaltassa életuntságát, meghalt, égre szegezvén a végtelen és nem teljesült vágyak láza által feldúlt szemeit. Titus életének és halálának emlékére úgy tűnt fel nekem a Colysaeum, mint hegyek halmaza, melyeket egy Caesar nagyravágyása rakott egymásra, vágyva az ég leírására is, miután a földet már bírta, a nélkül hogy egyebet el tudott volna érni, mint azt, hogy lábainál a bűntények boszáért kiáltották, fejére pedig az emberek átkai nehezedtek. Ez emlékek és eszmék hatása alatt jártam be az egész épületet. Tanulmányoztam azt, mint a geo­lógus a hegységet szokta tanulmányozni, átmentem valamennyi kapun és bejáraton, melyek hajdan száz­ezer nézőnek könnyű és gyors betódulását tették le­hetővé. Fölmentem a legmagasabb lépcsőkre, honnan a római vidéket szemlélhetem. Előttem voltak a tá­volban a lagúnák, jobbra Titus és Constantin diadal­ívei. Sestius gulája és sz. Pál temploma, balra sz. Sebestyén sírüregei, Appius útja két sor síremléké­vel, mögöttem a Palatínus hegy, a forum, a szent ut, Septimius Severus diadal­ive s a capitolium; min­denütt, köröskörül oly helyek, hol eszmék s emlékek keringenek, e helyek képezik valódi nyugatát az antik szellemnek s valódi keletét a modern szel­lemnek. úgy el voltam merülve gondolataimban, hogy észre sem vevém mikor leszállt az éj. Róma harangjai imára intettek s a baglyok és más éjjeli madarak is hallaták első hangjukat; ballám a távoli lagúnák békáinak egyhangú énekét s ezzel egyidőben a közeli templomba vonuló körmenet Misererejét, e sajátsá­gos vegyülékét a szellem és a természet hangjának, mely még mélyebb, még messzehatóbb elmélkedések­be űzte telkemet s úgy jött, mintha lelkem a falfa módjára gyökeret verne a halhatatlan romok po­rában. A telehold tisztán és nyugodtan tűnt fel a lát­határon s méla világával költői színezetet kölcsönzött az íveknek, oszlopoknak, boltozatoknak, a szétszórt köveknek, ehely elhagyatottságának, a közepén emelt keresztnek, mely mintegy örök visszatorlás a gladiátorok részéről, kik arra kényszerítik a római népet, hogy áldja és tisztelje a rabszolgák leglenézet­­tebb, leggyalázatosabb kivégzési eszközét, mely­­ aztán az újkori polgárisultság labaruma lett. A hold növekvő fényénél, a torony­óráknak a kétes homályban elvesző visszhangja között, az eltűnt nemzedékek árnyát véltem látni, mint jár­ják be és keresik fel a denevér röppenésével az emlékeik által szent és drága helyeket, a sírok vidé­kéig. Úgy szerettem volna megállítni ez árnyakat, hogy beszéljek nekik, hajh, arról, a mi korunkban történik! Ha a tribünök, senatorok, Caesarok szel­lemei vagytok, tudjátok meg, hogy mindez, a­mit tiszteltetek, elenyészett, a századok még oltáraitokat is lerombolták. Az istenek, kiket ti halhatatlanok­nak hittetek, meghaltak, az eszmék, melyek őket lelkesítették, mint száraz levelek keringnek, bo­lyongnak a történelem örvényeiben, bármennyire szabadok voltak is az emberi szellem folytonos újí­tásaitól. A Nereidák nem csevegnek többé édesdeden a hullámok habjain; a márvány fehérségű nymphák nem sóhajtoznak többé a csörtető patakban. Pán isten is elejtette a pásztorsípot, mely az erdőket dalla­mokkal töltötte meg.Bacchus papnőinek ittasságára a sanyargatásba vezeklés, a természet borzalma követ­kezett. Egy nazarethi, egy zsidó fiú, ama rabszolga faj ivadéka, mely lánczokkal lábain, ostorozott arczczal hordta össze a Colysaeum alkatrészeit, győzött s el­temette az isteneket, kik Horáczot és Virgilt lelkesí­tették, kik segítették Scipiot Carthago síkjain, Ma­rtost a rothadt mezőkön, kik megteremtették a mű­vészetet és hatalmuktól tették függővé a győzelmet. Hiában tekintett megvetéssel Tacitus a szegény ju­­deai ácsnak, ez igénytelen fiatal embernek párthívei­­­­re; hiában tette őt nevetségessé Apuleius apologjai-­­­ban és meséiben. Még Lucius örökös mosolya sem­­ tehetett semmit a szellem ellen, melyet ajkain kife­­j­tett, az eszmék ellen, melyek lelkéből származtak. a­z istenek halottak s holttetemeik felett Róma is halva nyugszik. A forum mezővé lett, melyen barmok legelnek, a C­rysaeum rom halommá, hol a rómaiak hajdani rabszolgáik bitófáját tisztelik. A szent diadal­­ut elsülyedt: a nazaréthiek szertartásaikat ünnepüik a Capitoliumban. Azoknak,kiket ti a közbéke háboritóinak tartot­tatok, oltáraik vannak és áldozatokat mutatnak be ott, hol Camillus és Cato istenei voltak. Északról jött barbár népek elnémították a jósdákat, megszün­tették a szent szertartásokat s az emberi lelkiismere­tet zsákmányul dobták a szerzetesek sergeinek, me­lyek a csatornák és sírboltokból özönlöttek elő. És midőn az uj hit hatalmába ejtette a lelkeket, midőn már fölemelkedtek oltárai a régiek helyére, uj harczosok, uj tribünök, uj apostolok, uj vértanuk támadtak, hogy már most ők öljék meg azt. Mintha az emberi szellem arra volna kárhoztatva, hogy az eszmék ugyanazon fonalát benyüstözze s aztán me­gint kibontsa. Az emberi lelkiismeret uj phasisokon, a szív uj aggályokon, a vérrel áztatott föld a fájdalom uj bor­­zadályain megy keresztül. A­mint ez összefüggés nélküli eszméket mor­mogált ajkaim, úgy rémlett nekem mintha számtal nyögést hallanék. A cyprusok és fenyvek közt len­­szél visszhangja lehetett-é ? A nap utolsó zaja volt mielőtt az éj karjaiba vetette magát? A nagy vár moraja, imája, vagy jajveszéklésének visszhang volt-é? Nem, az mély fájdalmak kifakadásához i­sonatott. Sunt lacelmae rerum......... Magam szórakoztatása kedvéért képzelmemb az amphitheatrum egy ünnepélyét varázsoltam elő. Colysaeum akkor nem volt roppant hulla, mint fele­leg. Itt egy szobor, ott egy győzelmi jelvény, ami Ázsiából vagy Egyptomból hozott monolith állott, nép, miután a meleg forrásokban megf­ürdött s me illatszerezte magát, a kapukon tolongott befelé s épület csúcsáig nyomult fel, hogy onnét aztán szí­nszeljék az előre kijelölt lépcsőkön. — Egy felől élők kapuja látszott, melyen a bajvívók jöttek , másfelől a halottak kapuja volt, melyen a halottak vitték ki. A néptömeg rivalgásai s a harsonák és hangjai a vadállatok bőgőseivel és ordításaival­­ gyűltek össze. Nem sokára megérkeznek a senat­rok és a Caesar. A szolgák az alsó emeleten a n között pörkölt bagoly borsót osztogatnak, melyet gy­­ény kosarakban hordoznak körül. A föld­­arai karmin- és ólom­pirporral van behintve, hogy eh­gye a vér színét, míg a világosságot nagy keleti­­ bor függönyök mérséklik, melyek az egész szintér széthintik tűzsugaraikat. A senatorok és a lovagok az alsóbb lépcsőzet­­ét foglalják el; a családapák, kik bizonyos száz gyermeket adtak a császárságnak, ezen felül fogli rak helyet; a nép a legfelsőbb lépcsőzeteken tele­szik le. Az egésznek koronáját a római nők képez kik könnyű fátyolba vannak öltözve, gazdag éksí­rekkel terhelve, a légkört illatszerekkel töltik meg szerelmet suttogó szavakkal és kéjsóvár pillantásai­vat lángra gyújtják a szíveket. (Folytatása következik.) A hadfelszerelési actio megkezdése. Sok szó, sok elméleti fejtegetés özönlött már a hadi felszerelési tárgyaknak a hazai ipar általi szállítása érdekében. Ez elmélke­dések áramlatából végre a valahára tett kezd kibontakozni. Mire e sorok napvilágot látnak, a legnagyobb valószínűséggel meg lesz al­kotva a működő bizottság, melynek feladata lsz a szállításra hivatott ipari tevékenységre indítani, az e czélra szükséges szervezetet létrehozni, egyszóval életet adni az eszmének. Elég későn történik ez, de hogy előbb nem történt, a dolog természetében rejlik. Midőn a múlt év végén a Skeneféle szerződés felmondása folytán az új szállítási hirdetmény közzététetett, mindenki ki az ipar viszonyai közelebbről ismeri, a hirdetmény minden so­rából kiérezte, vagyis kiérezhetni vélte, hogy az egész csak úgynevezett »Spiegelfechterei« volt, hogy a hirdetmény készítőinek cs­ak ágában sem volt a létezett viszonyokon vál­toztatni, a monopóliumot megszüntetni, a bi­rodalom két felének iparát tömegesen bevonni a szállításba, a hadfelszerelést azzá tenni, a­minek mai nap az általános védkötelezettség korában lenni kell, t. i. az országos ipar nem­zeti feladatává; mindenki érezte ezt, sőt érezte azt is, hogy ha a hirdetmény elvei nyomán új szerződés fog köttetni akár Skenevel, akár más valakivel,az általános ipar helyzete a had felsze­relési ügygyel szemben még roszabb lesz, mint volt, a­mennyiben a Skeneféle szerződést most már minden évben fel lehetett oldani, holott az új szerződés ismét három évre rekesztette volna el a versenyzést a kizárólagos kivált­ságban nem részesült magyar és osztrák ipar elől. Ily körülmények között egy­általában nem volt csoda, hogy a pessimismus közönye nehezült az iparos osztályra a Lajthán innen is, túl is, s akik kisebb-nagyobb erélylyel fel fel szólalgattak is a szerződés ellen, azt csak lelkiismeretük megnyugtatása végett, de nem a siker reményében tették. S a­kiknek más körülmények közt hivatásuk lehetett volna az iparosság zömjét cselekvésre, cso­portosulásra buzdítani — minthogy hiába­való illusiókat kelteni nem akartak — jobb­nak látták nyugodt béketűréssel nézni a vi­zek lefolyását, semmint hiábavalóképen vizet zavarni és a zavarból kudarc­ot és csalódást halászni. Ma a helyzet teljesen megváltozott. Az új közös hadügyminiszter nemcsak hogy el­hagyta az elődje által ez ügyben követett végzetes nyomot, hanem közelebb közzétett félhivatalos nyilatkozatban kijelenti, hogy az elődje hirdetésében kijelölt alapelvek módo­sítását saját tapasztalata­i­r­a támaszkodva követelte; kijelenti, hogy oly beszerzési módot fogadott el, mely az orszá­gos képviselőtest­ületek óhajainak megfelel, észszerű decentratimtiót helyez kilátásba s a monarchia két felének nemzetgazdasági érde­keit is számba veszi. E szerint a gonosz igézet, mely a tett­erőt bénaságban tartotta, meg van törve, s a­kik ez ügyben valamit tenni akarnak, azt m­ost már a siker reményével tehetik. Hogy mit kell tenni legközelebb, arra nézve nem igen lehet lényeges véleménykü­lönbség — a fődolgokra nézve. El kell foglal­­a­tért, a mennyire lehet, és előkészü­lete­m­két kell tenni, hogy jövőben lépésről lépésre mind jobban megközelíthessük a kitűzött czélt. Midőn a szállítási ügy az utolsó dele­­gationális ülésszak alatt tárgyalás alatt volt, egy sajátságos circulus vitiosus érvényesedett el. A magyar delegatio tagjai, hogy a hazai ipar érdekeit az akkori hadügyminiszterrel szemben érvényesíthessék, a legesleg­utolsó pillanatban pozitív megb­zható adatokat úgy­szólván ajánlatokat kívántak, a hazai ipar szál­lítóképességének demonstrálására.­­ Ezzel szemben az érdekelt iparosok előbb már szál­­lítási módozatok megál­la­pítását kívánták, miután oly feltételek mellett, a­minek szabva voltak, versenyzésről úgyszólván szó sem le­hetett. Hogy jövőre hasonló hibás tett ne gá­tolja az ügy menetét, szükséges előre is a hazai ipar szállítási képességét kipuhatolni, s a szállításban részt venni kívánókat compact testté egyesíteni, mely az elérkező pillanatban azonnal tettre készen álljon. — Ez jóformán magától értetik, s ez nem is fog nehézséggel járni. De ezt megelőzőleg még egy fontos fel­adat van. Gondoskodni kell arról, hogy az alkudozások stádiumáb­an levő szerződések az ajánlatot tett consortiumokkal egyelőre csak egy évre köttessenek meg. Ha jól vagyunk értesülve, a közös hadügyminiszter, ki az ügyet — úgy his­zük — komolyan veszi, szívesen hajlandó lenne erre s talán kívülről jövő befolyás nélkül is ezt tenné, mindazonáltal nem ártana, ha az illetékes közegek befolyásuk teljes felhaszná­­lá­sával sietnének e hajlandóságot valósággá érlelni. Ezen egy év alatt, mely a készületlen iparnak adatnék, mindent elő lehetne készí­teni az újabb versenyben való sikeresebb részvétre. A közös hadügyminiszternél a szerződé­­seknek egy évre szorítása érdekében teendő lépések azért igen sürgősek, mivel a már érintett félhivatalos közlemény szerint „az al­kudozások remélhetőleg gyorsan sikeres befe­­jezésre fognak jutni.“ Ami a későbbi teendőket illeti, asok sok­kal nagyobb szabásúak kell hogy legyenek, mintsem azok képzelik, kik a létezőt mindig a legjobbnak tartják. A közvélemény sekélyesebb részében, minduntalan az a nézet merül fel, simitt-amott úgyszólván már meg is ülepedett az a nézet, hogy igyekezzék hazai iparunk előbb ver-

Next