A Hon, 1874. október (12. évfolyam, 224-250. szám)
1874-10-01 / 224. szám
1224. szám, XII. évfolyam. Kiadóhivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt —kr. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai külünküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év fogtján minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. ■ yp ■m- 'mrypyp*u Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. c,c. •Budapest, 1874. Csütörtök, October 1. Szerkesztési iroda: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás A HM nlle-dik évi folyamára. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítve tíz frtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czím alatt Pest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala Budapest, szeptember 30 A hadgyakorlatok végén. Lapunk tegnapi száma azon hatásról beszélt, melyet a királyi szónak, a bizalom szavának, a nemzet kebelében költenie kell; szóljunk ma, az érem másik oldalát tekintve, arról, minő tanulságokat lehetne és nézetünk szerint kellene, mind a fejedelmi bizalom szóból, mind a honvédségünket kitüntető általános véleményből meríteniök a legfelsőbb mérvadó köröknek ? Hogy honvédségünk mindez ideig a mostanihoz hasonló mérvű bizalmat és közelismerést el nem nyerhette, annak a kezdet nehézségein kívül, két oka lehetett. Egyik a rendszer czélszerűségében meg nem szilárdult bizalom; másik a honvédség szellemét illető kétely, hazafiasság, lojalitás és harcziasság tekintetében. Mi már a váczi hadgyakorlatok idejében kimondottuk volt, hogy mi mind a rendszert, mind a honvédség szellemét olyannak tartjuk,melyre mind az ország,mind a trón teljes nyugalommal támaszkodhatik, s az egyetlen ellenvetés, melyet ezt illetőleg hallottunk volt, a kezelés és élelmezés körül előfordult rendetlenség ellen volt irányozva. Örvendünk, hogy azt, mire akkor sokan fejet ráztak, s ami ellen még csak a közelebbi delegátiókban, sőt magában a képviselőházban is a retrograd Chauvinismus szúette dárdáját rázogatá, most ime teljes érvényre jutott, még pedig mind kül- mind belföldi kitűnő szaktekintélyek ítélete nyomán. De mi akkori megjegyzéseink fonalán tovább is mentünk volt, midőn azt állítottuk, hogy mi a honvédséget egy leendő magyar hadsereg magvául tekintjük, mely egy bizonyos — például 100 ezernyi — állandó hadsereg mellett, — melyet a hosszas és állandó kiképzést igénylő tüzérség s más műszaki csapatok és lovassági keretek miatt tartanánk föltétlenül szükségesnek — teljesen megfelelő arra nézve, hogy a monarchia másik része által fentartott hadsereggel, vagy a jelenben létező hadsereg általunk föntartott állományával egyenértékű hadsereget képezzen. És hozzávezettünk ehhez egy nagytekintélyű magyar katonai tekintély által készített költségvetést, mely egy ekként összeállított magyar birodalmi hadseregnél évenként legalább 15 milliónyi megtakarítást helyez kilátásba. Közöltük a tervezetet, még akkor igen jelentékeny állást elfoglaló honvédtisztekkel is, kik annak lényegét illetőleg, nem voltak képesek kifogást tenni s csakis a bizalom kérdését feszegették. Azóta a helyzet, mind a honvédséget illető általános véleményt és bizodalmát, mind az ország pénzügyi helyzetét illetőleg, igen nagy mértékben változott. A véleményeket illetőleg legfontosabbnak tartjuk egy magas rangú osztrák katonai tekintélynek egy főrangú honvéd tiszthez intézett levelét, melyet a most lefolyt katonai gyakorlatok alatt a »P. N.« közölt, s melynek két tétele szóról-szóra igy hangzik: »Van bennetek — a magyar honvédségben — valami, ami hogy oly mérvben másutt léteznék, nem tudom, van bennetek egy bizonyos szellem, mely egész rendszereteket tekintve, engem gondolkozásba ejt. Rendszertek, szétszórt elhelyezés, kevés tiszt, szabadságosok, keretek stb. egy közös szelem kifejlődését igen megnehezíti, és n látok mégis létezik ilye Honnan jön ez? még e levélben sem akarom kutatni, hanem csak létezését constatálni. Tartsátok azt fenn, akkor mindig méltó elismerésben fogtok részesülni, és hidd el, hogy már a mostani föllépéstek által a magyar-osztrák monarchiának tekintélye növekedett!» Egy másik tételben pedig az illetőnek e nevezetes megjegyzése áll: »Ha valaha Európa eltérend az álló hadsereg rendszerétől, ti voltatok ez évben az úttörők.« És mindezt most már nem mi, hanem egy osztrák katonai tekintély mondja! Hát hiszen az a bizonyos szellem, melyet e nézetünk szerint igen fontos levélnek írója kutatni nem akar, a magyar nemzet történetében szakadatlan, vörös fonalként, mint bátran elvonható tanulság feküszik. A nemzetnek sokszor kipróbált és mindannyiszor megállapitott veleszületett harcziassága és hazafiasan katonás szelleme az, mely ép úgy kitűnt az osztrák öröködési és hétéves háborúban, hol Nádasdy hirtelen toborzott huszárai és Trienk pandúrjai, a kor legfegyelmezettebb állandó hadseregének Ilik Frigyesnek, éppg arczot tudott mutatni, mint 1848-ban a péh egy-két hétig gyakorolt, roszul szerelt shonvéd, a szintén fegyelmezett, állandó hadserejnek sokszor tetemesen nagyobb száznál Az a harczias szellem ez, melylyel, a magyaron kívül, a monarchiának egyeelen népe sem rendelkezik. A második tételt illetőleg egy kis tévedést látunk, amennyiben igen is van Európának egy kis országa — Svájcz — mely az állandó hadsereg rendszere nélkül áll fenn, de nagy örömmel constatáljuk, hogy az, mit mi nemcsak remélünk, de mint kimaradhatatlan kényszert föltétlenül hiszünk — az állandó hadsereg rendszerétől eltérést — egy osztrák katonai tekintély képzeletében szintén mint a jövő képét látjuk fölmerülni. E jövőt illetőleg, a magyar honvédség szelleme, a harcziasság és katonai szellem (ha tetszik »esprit de corps«) tekintetében e szerint minden oldalról el van ismerve ; meg van ez engedve a harczi képességet illetőleg is; mi már a lojalitást illeti, a fejedelem teljes bizalmat sugárzó szavain kívül, elég a nemzet azon általános érzületére hivatkoznunk, mely a trón iránt minden alkalommal — polgárság úgy mint honvédség részéről — a legőszintébben nyilatkozik, s mely az örökös tartományok elvesztését sem tartja a nemzet érdekében állónak. E tekintetekben tehát nem lehet semmi I&Affisk mely gátul szfifeálmA hogy Magyarország hadereje egy helye, honvédelmi irányban át ne idomittassék. De ott van nézetünk szerint egy másik általános, de reánk nézve fájdalom, épen specialiter sürgető indok: a pénzügyi helyzet, mely ezt föltétlenül követeli. A magyar nemzetnek egyik legmérsékeltebb ellenzéki vezére Ghyczy Kálmán, ki ma már nem is tartozik az ellenzék soraiba többé, általánosan elismert, mélyreható financziális tanulmányai alapján, még csak nem régen abban kereste az ország pénzügyének panaceáját, ha a magyar hadsereg administratiója a honvédelmi miniszter kezeibe adatván, a hadseregnél nagy megtakarítások lesznek eszközölhetők; a 21-es illetőleg 9-es bizottság egész reformterve — némelyek szerint talán a közigazgatás, igazságszolgáltatás, kázraívelődés nagy kárával, vagy legalább veszélyes kísérletével — alig helyeznek néhány milliónyi megtakarítást kilátásba ; a pénzügyminiszter Ghyczy Kálmán adótörvényei, újra, közhit szerint, az adóemelések daczára, melyek,a szomorú évek csapásai mellett alig viselhetők, újra csak pár milliónyi összeget hoznak be az állam pénztárába, mi lenne tehát jobban indokolható, mint az, hogy tekintetbe véve a fölőbb elmondottakat, a korona tanácsosai legalább ,az 1877-ik revisionális évre készítsék elő a magyar haderő reformját azon irányban, mely ma már minden oldalról indokolva van, s mely nézetünk szerint egyedül nyújt arra kilátást, hogy a nemzet — legalább lassú előhaladás mellett — pénzügyeit végre valahára rendbehozhassa. I •—877-ben szervezett és begyakorolt honvédségünk a 300 ezeret.meg fogja haladni; háború hála Istennek nem fenyeget, — de hafenyegetne is, a 100 ezernyi magyar sorkatonával 400 ezerre emelkedett magyar haderő. A „HON“ TÁRCZÁJA. ENTIM, TIE®, ÖVÉ. Regény öt kötetben. Irta Jókai Mór. I. KÖTET. „Férfi sorsa a nö.ft (6. Folytatás.) A szűz eredetije. A lévita jól ismerte a maga népét. A papiak udvara tele volt már akkor összecsődült hívekkel. Vén asszonyok, fiatal menyecskék tereferéltek nagy szörnyüködéssel; vásott suhanczok kapaszkodtak fel a léczkerítésre, zsivajogni, még az udvaron levő szederfára is felmásztak, s onnan kandikáltak be a ház ablakán , a bejáró ajtó előtt pedig állt maga a kurátor és két presbyter, elszánt tekintettel támaszkodva fütyköseikre. Ez az ellenállás. Amint a kurátor megpillantja a méhesen át az udvarra belépő szerzetest, nem várja, míg az közelebb jön, hanem botját keresztbe téve az ajtó előtt, messziről kiált. »Ide pedig barát be nem teszi a lábát. Itten keresztelni nem fog ! Ezt a házat mi építettük: nem adott hozzá se egy nádszálat, se egy vályogot az apátság. Itt én parancsolok!« S a kurátor teljes jogában volt, és a szerzetes számára nem volt semmi segedelem. Hasztalan határozza el az oecumeni concilium, hogy a pápa csalhatlan, a dudai lévita lakának küszöbén kezdődik a »non possumus«. Sós Márton bátor és méltányos ember volt a maga egyszerűségében. Meg akará mutatni a szerzetesnek, hogy tekintélylyel és ékesen szólással mit lehet kivinni, s oda sietett a hívei csoportja közé. Hanem a kísérlet nagyon balul ütött ki. A derék férfiú nem birt tovább jutni beszédében a megszólításnál : »Kedves atyámfiai!« menten letorkollaték, (különösen az asszonynép rettenetesen lármázott), mikor pedig a botját felemelő, hogy annak mozgatásával adjon szónoklatának nyomatékot, az lett belőle, hogy megfogták a botja végén a kutyát, s akkor aztán még az ő orra alatt kezdtek el ököllel mutogatni. Mire aztán ő is abbahagyta az erőtetést mondván Bölcs Salamonnal: »az okosabb hátrál.« A kurátor nyíltan kijelenté, hogy ő az Istennek sem enged. (Feljebb pedig nem apellálhatni már.) Incze abban a kínos helyzetben mérze magát,hogy küldetésének végrehajtása nélkül lesz kénytelen szégyenszemre visszafordulni. A botrányt fájlalta legjobban, mely ebből következni fog. Ekkor belülről megnyílt a paplak ajtaja, s kilépett rajta egy ifjú hajadon. Fekete öltönye volt, feje is fekete fátyollal bekötve, mely szőke hajzatát félig eltakarta. Arczáról ragyogott a lélek jósága, ajkain mosolygó fájdalom ; szemeiben szelídség , egész tekintete a magasztos lemondás eszményképe. — És karjai között egy kisdedet emelt, arczát felé hajtva. Lám , a madonna képmása! Aminta kilépett a zajongó nép közé, épen a leglármásabb asszonynyal találta magát szemközt, aki épen azt vitatta, hogy ki kell innen dobni azt a jöttment személyt porontyostul együtt. A leány nem szólt semmit , csak megállt előtte azzal a gyermekkel karján és nézett szelíden a szemébe. A kövér, veresképű asszony nagyot fújt, kifújta a dühét. S aztán azt mondta alantabb hangon: »Itt van ni, a papkisasszony! Csak olyan szépen ne tudna nézni az emberre !s aztán még ide hozza azt a porontyot. Ni! Még az is rámnéz!« Akkor megszóllta őt a leány. Oly édes, kérlelő, szívbe hízelgő hangon tudott szólni. »Édes Kaszásné asszonyom! Hát tud ön haragudni egy kis gyermekre ? Nem emlékezik már rá, mikor tavaly a kedveskéje meghalt, aztán visszajöttünk a sirocskájától, valahány kis gyermeket az utczán talált, mind felvette az ölébe; összecsókolgatá , hogyan mondta akkor: bárcsak az Isten adná vissza az enyimet! Milyen boldog az, akinek az Isten egyet adott! És azután is hányszor láttam, mikor kivette az idegen dajka kezéből a siró kisdedet, akivel az roszul bánt, s megmutatta neki, hogy kell a kis gyermeket dédelgetni, elringatni,hogy elszenderüljön, s ön most haragszik erre a szegény kis ártatlanra, akit az Isten ide küldött ? A lyánka odatarta karjain a gyermeket a nők elé. Nincs az a kerekes ágyú, amivel azokat az asszonyokat el lehetett volna hallgattatni, de amint a kis gyermeket meglátták, megfordult a haragjuk. Hiszen anyák voltak mindnyájan. »Ni hogy nevet! Ejnye milyen helyes poronty !« Összebújtak körülötte, megbámulták. Kaszásné sírva is fakadt. »Dehogy haragszom! Dehogy haragszom én, szegény kis gyerekecskére. Az Isten őrizzen attól. Szegénykének, még fejkötőcskéje sincsen. Otthon az én kedveskémé a fiókban. Mindjárt felhozom szegénykének. Pólyácskával,vánkoskával együtt. Nem téged, nem ! Ne félj semmit, te kis bolond! Azzal mutatóujját oda értette a kis gyermek ajkához; az pedig megfogta kis kövér kezével azt az ujjat, az ő marka nem érte azt körül.« Egy nyelves asszony mégis csak közbekiáltott onnan hátulról. »Hanem az anyja mégis csak gonosz személy, akinek ura sincsen. Ismerjük már! Annak nincs helye a mi parókiánkban.« »Édes jó Csalánné asszonyom, szólt a leány a kofálkodóhoz, mikor egy vétkező nő Jézushoz futott üldöztetve, a mi Urunk betakarta öt palástjával s azt mondá: »meg van bocsátva neki az, hogy vétett, mert nagyon szeretett!« Jézus szent palástja ezt a szerencsétlent is betakarva tartja.« »úgy beszél lelkem, mint egy tiszteletes« nyilatkozók erre Kaszásné asszonyom. »Jól van, jól, ne! szólt közbe tekintélyes arccal a kurátor. Nincs az ellen semmi kifogás, hogy az özvegy papné asszonyság egy beteg asszonyt házába fogadott. Ez az ő dolga. Nekünk »belső embereknek« csak az ellen van kifogásunk, hogy ebben a mi általunk épített paplakban katholikus szertartású keresztelés történjék. Ez a mi hitünket sérti.« »Tudom. Szólt fejét lehajtva a leány. És ennek , mi vagyunk az okai: anyám és én. Önök sokat szenvedtek a miatt,hogy minket a sors idehozott. Anyám és én sok fájdalmat okoztunk önöknek: szégyene, gyásza voltunk a községnek, amit minden igyekezetünkkel sem tudtunk elfelejtetni. (»No az nem igaz.« Dörmögött közbe a kurátor.) »De hiszen nem sokáig fog már tartani, folytató a leány, s ha önök úgy kívánják, siettethetjük az időt. Nem várjuk be itt, míg letel a szomorú kegyelem-esztendő : megfogjuk egymás kezét szegény anyámmal s elmegyünk, a merre világot látunk, s nem bántja látásunk önöket többé: az Isten áldja meg az eddig velünk tett jókért. . .! (»No az sem úgy van ám.«) »Most azonban kérem kegyelmeteket: adjanak utat, hadd vigyen le e gyermeket, mint keresztanyja a patakhoz; majd ott az Isten szabad ege alatt, a mely közös hazánk, megkereszteli azt a lelkész és nem fog vele megsérteni senkit. Hisz a patakban még a vadmadár is megfürödhet. Erre a felhívásra meghatottan nyitott előtte a nép utat; a leány ölébe karolta a gyermeket s egy lépést tett az udvar hátulján álló szerzetes felé. Incze lelkét magával ragadta e pillanat. Feledé, hogy egyedül van egy egész sokasággal szemközt. Ihlet volt az, mely megszállta. Hirtelen oda sietett a leány elé, s előbb ott volt előtte, mint az a sokaságot elhagyhatta volna. Incze apostoli alakja, bátor megjelenése igéző hatást gyakorolt volna a délszigetek minden vad népeire , ámde itt a czivilizáció vadembereivel találta magát szemben, s azokat a külsőség le nem fegyverzi. Minket fetishsel, tabuval, felmutatott kereszttel nem lehet meghódítani, mi a felvilágosodás mohikánjai vagyunk s lehúzzuk a közénk jövő missionarius fejéről — nem ugyan a skalpot — de a camaorát. Ha itt hódítani akar, a szellemét mutassa, ha bízik hozzá! — Incze bizott a magáéhoz. »Rokonaim! Földjeim!« szólita meg őket. A szénégetők annyit már tudtak, hogy pappal tettlegesen gorombáskodni súlyos következményeket vonna maga után. Hagyták szólani. Hanem a kurátor megtett annyit, hogy hátat fordított neki: beszéljen annak. »Önök teljes igazságukban vannak: kezdé meglepően a szerzetes. Ezen háznak küszöbe oly szent és sérthetlen, mint a szent Péter templomáé, s ha tilalmat vetnek fölé, okuk van rá, joguk hozzá. Önöknek tudós lelkipásztorai bizonyosan elmondák a nagy megpróbáltatásokat, miken egyházuk keresztül vitetett; az üldöztetést, sanyargattatást és a csábításokat, mikkel elődeiket hitüktől eltántorítani igyekezett a hajdankori hitbuzgalom és idegen ellenség. Ez emlékek kitörölhetlenek maradtak önöknél. Hogyan hurczolták lelkészeiket gályarabságra ? hogyan foglalták el templomaikat ? minő furfanggal küldtek máshitü lelkészeket híveikre ? E szomorú idők elenyésztek, s visszatértüktől megvédi önöket is, de minket is a törvény, de még inkább a kölcsönös szeretet egymáshoz, mert az igaz embernek igaztalanságot elkövetni csak úgy fáj, mint azt elviselni. De azért önök buzgósága és ellenállása igazságos és tiszteletreméltó. Mi is védtük templomainkat, káptalanainkat, midőn azokat idegen ellenség veszélyeztető. A »lapis refugii« a menedék sziklájánál Templomosaink védték meg a tatárpusztítás ellen oltárainkat, s a nagy mongol csordát Pannonhalma alól a mi Benczéseink apátára, a hős Uross verte el egykor diadalmasan. S ha minekünk dicsőség volt védelmezni a szent helyeket, miknek kriptáiban királyaink hamvai nyugosznak, a templomokat, mikben az ország kincsei voltak egybegyűjtve, a káptalanokat, mikben a nemzet nagybecsű okiratai álltak, annál nagyobb érdeme önöknek, ha védelmére kelnek az egyszerű sárgányhónak, melyet önkezeik hordtak össze az Urnák tiszteletére. A kurátor kezdte hátrafordítani a fejét a beszélő felé, Kaszásné asszonyom kezdte czirógatni Incze tógáját. »Én a hitbuzgalmat tisztelem, folytatá a szerzetes. Úgy is lankadóban van az egész világszerte, s azt mondom az Írással: vagy meleg légy, vagy hideg légy; mert ha langymeleg, vagy, kiköplek szájamból. És én nem jöttem önökhöz ez istenes buzgalmat megcsorbítani: ha azt akartam volna, jöttem volna karhatalommal hátam mögött; de én nem akarom, hogy önök utánam énekeljék a zsoltárt: »Öröködben uram pogányok jöttek.« Egyedül jöttem ide; nem hatalmaskodva, de könyörögve, könyörögve egy ártatlan újszülött számára egy sugárt az égből, s egy pohár vizet a patakból, mely őt ez életbe — és abba a másikba is bevezesse. A nép között helyeslő morgás hallatszott. (Folytatása következik.) melynéL^fehet az orszá^^eg^ nem.bk s mely mindenkor elég lesz arra, hogy hazát és trónt megvédelmezzen, — hódítani pedig nem akarunk. Erős meggyőződésünk, hogy ez az egyezmet, melyen hazánkat a bukástól legkisebbár, vagy veszély nélkül meg lehet menteni, e nélkül vagy elmaradunk, vagy elvérzünk nem a harczmezőn, hanem Európa financziális csataterén. P. Szathmáry Károly. — A »Pancsevátz« legközelebbi számában a szerb vaspályáról következő nézetnek ad kifejezést: a vaspálya kiépítése, ha idegeneknek engedélyeztetnék, Szerbiára nézve sok tekintetből,de főkép az anyagi és politikai tekintetből káros volna. Törökország és Románia szolgáljon ez esetben Szerbiának intő például. A kiépítési pálya hosszúságáról és arra fordítandó pénzösszegről így nyilatkozik: Belgrádtól Alekszinátzig körülbelül 220 kilométer van. Ha vesszük, hogy egy kilométer kiépítése — értetődik melléképületekkel is — 200000 frankba kerül, akkor az egész pályának kiépítése 220 millió piaczi grásba, vagyis 4 millió darab aranyba kerülne , de miután a részvények szokás szerint nem adatnak el a teljes névértékben, hanem 20—Sokkal alább, akkor az egész összeg 264—306 millió piacziárosra (Belgrádban elfogadott pénznem-egység) vagy öt millió darab aranyra rúgna. Vegyük most az 5% mint legcsekélyebb biztosítékot, Szerbia megterhelné magát 250000 darab aranynyal. Ha ehhez még a törlesztést 2 °0 vesszük, akkor az összesen véve 350000 darab aranyat képviselne, azaz Szerbia egész jövedelmének majdnem egyharmadát. Azon esetre, ha az illető vaspálya magát nem fizetné ki, ezen összeg elég nevezetes volna, de kétkednünk sem szabad, hogy ily vállalkozásnál valamely hiány következhetnék be, kivált azon esetre,ha a szóban levő szerb pálya a magyar és a török pályákkal tervezett összeköttetésbe jönne. Az ungvári »Kárpát« (26/IX 39. sz.) »Kívánságaink a jövő munkácsi püspök választására nézve,« föliratu czikkében, három feltételt tesz, melyeket »conditio sine qua non« nevezi. Az első volna az, hogy a jövő püspök a görög-katholikus vallást szeresse, és nemcsak hogy szeresse, hanem annak szertartásait is értse; a második az , hogy a kis-orosz nyelvet értse és azt szeresse ; a harmadik pedig az, hogy hazafias és Magyarország jó polgára legyen. Ezek oly feltételek — mond a »Kárpát«, melyekre a kormány maga is minden megfontolás nélkül reáállhat. — A magyar kölcsön — mint már egyszer jelentettük — oct. 6., 7. és 8. napjain fog aláírásra bocsáttatni Londonban,Berlinben, Amsterdamban, Brüsselben, Kölnben, Frankfurtban, Bécsben és Budapesten. A felhívások szombaton vagy vasárnap fognak közzététetni. A német vasúti egylet közgyűlése. Budapest, szeptember 30-án. Délután 1 órakor a közgyűlés megkezdte a jegyszabályzat részletes tárgyalását. — Az 1 §. A részesülésről szól. Az egyezményben részesek mindazon vasutak igazgatóságai, melyeken szabályszerű személyforgalom van. Igazgatóságok, melyek nem maguk vezetik az üzletet, ki vannak zárva. Egyleti jegyeket csak azon igazgatóságok tagjai kaphatnak, kik a megnyílt üzlet központi vezetésére szolgálnak és ez igazgatóságok főhivatalnokai. Sehmid e helyett azt indítványozza, hogy jegyeket az egylethez tartozó igazgatóság tagjai kapjanak ha vasutaikon rendes személyforgalom van. Freund (első erdélyi vasút) a szabadjegyek kiadását nem akarja a rendes személyforgalomról feltételezni. Szavazásra bocsáttatván a kérdés,Schmidt indítványa elfogadtatott, Freundé mellőztetett. Ugyan az első czikk következő pontja felett, mely szerint igazgatóságoknak és főbb hivatalnokoknak, kik nem laknak a pálya székhelyén vagy állomásán, jegyek nem adhatók, hosszú vita támadt. Gross módosítványt ajánl, hogy csak oly igazgatósági tagok vagy főbb hivatalnokok,kik nem laknak az egylet hatáskörén belül, ne kapjanak jegyet. Engert az egész pontot törölni javasolja. Névszerinti szavazással Gross indítványa 207 szavazattal 38 ellen elfogadtatott. Sequester alatt levő pályák igazgatósága helyett a helyettesítő igazgatók kaphatnak jegyet.Elfogadtatott. Várjon, és mely igazgatósági hivatalnokoknak adandók egyleti jegyek,ezt az egylet közgyűlése szavazattöbbséggel határozza el. A 2. § az egyleti jegyekre való igény korlátozásáról szól. Fretzdorf a czikk indokait előadván, elfogadásra ajánlja. A korlátozás ellen felszólalnak többen s a mostani állapot fentartását óhajtják. Elnök szavazásra bocsátja a kérdést. A korlátozás mellett határozott kisebbség szavaz. Ezután a gyűlés pár perczig szünetel a nagy zaj miatt. Az indítványt, hogy ne legyen további megszorítás,benyújtója visszavonja. (Nagy zaj.) Valamelyik vasút igazgatója azt magáévá teszi. Erre névszerinti szavazás rendeltetik el felette. Ton ay (am. államvasutak igazgatója) a szavazatok összeszámítása alatt értésére adja a tagoknak, hogy a ma éjjelre tervezett fiumei kirándulást több oknál fogva el kell halasztani holnap éjfélre. Az elhalasztás fő indoka, hogy a tanácskozás lassú folyamatban van és holnap még hosszan fog tartani, s aztán hogy oct. 3-án egy hajó száll Fiuméban tengerre és Triest felé szombaton indul a gőzös. Schwerfeld d. u. 4 órakor ismét azt indítványozza, hogy miután előre látható, hogy a hozandó határozatnak nem lesz foganatja, mert az eddigi határozatok csak kis majoritással hozattak, pedig legalább 9/10 majoritásnak kell lenni, hogy azok életbe léphessenek, tétessék le a jegyszabályzat kérdése a napirendről. Ivánka erre azt mondja, hogy oly eljárás egész parlamenti életében még nem fordult elő, hogy miután egész nap határozatok hozattak, egyszerre azokkal ellentétes javaslat tárgyalásába bocsátkozzék a közgyűlés. De nem követjük ezen az igazgatóságok magánügye felett folyt hosszadalmas tanácskozmányt a minuciakig, hanem röviden csak az elfogadott szabályzat főbb pontjait emeljük ki, melyek a következők: A 3. §. szerint minden igazgatóság, mely a szabályzat alapján valamely tagjának vagy főhivatalnokának egyleti jegyet akar adatni, ezt az ügyviteli igazgatóságnak bejelenti.A szabályzat azután 4.§-ban kimondja, hogy egy öttagú bizottság, mely az ügyviteli két állami és két társulati igazgatóságból áll, szavazattöbbséggel dönt a felett: kiadassék-e a jegy. 5. §. A jegykiadásról az összes egyleti igazgatóságok értesíttetnek. 6. §. Egyleti jegy tulajdonosa díjmentesen utazhat az egylethez tartozó összes pályák vonalain minden személyvonattal s joga van a pályatestet és berendezést megtekinteni. 7. §. A jegyek az ügyviteli igazgatóság áltafolyó számmal láttatnak el, rajtuk áll az igazgatósági tag vagy főhivatalnok neve, kinek a jegy adatats meg vannak jelölve rajta mindazon vonalak, melyekre az ily jegy érvényes. 8. §. A jegytulajdonos utazás alkalmával tartozik a jegyet ellenőrzés végett felmutatni és az ellenőr a számot magának feljegyzi. 9. §. Mihelyt megszűnik az ok, mely miatt a jegy kiadatott, azt vissza kell az ügyviteli igazgatósághoz származtatni. 10. §. Ha elvész valamely egyleti jegy, ezt tudatni kell az ügyviteli igazgatósággal, mely az elveszett jegyet érvénytelennek nyilatkoztatja s helyébe más jegyet állít ki uj számmal. 11. §. A mely igazgatóság az egyletből kilép, annak egyleti jegyei is érvénytelenek s nem különben megszűnik az elvállalt kölcsönös dijnélküli szállítás. A kilépés azonban hat hónappal előbb bejelentendő s csak jan. 1-én veszi kezdetét. 12. §. E szabályzat alkalmazását illető pana