A Hon, 1875. október (13. évfolyam, 224-250. szám)

1875-10-19 / 239. szám

fentartja. A ház által évről évre tett leszállítások s­s az általa a szükségletnek 700.000 ft és a fedezetnek­­ 800.000 fttal való leszállítása folytán a megtakarí­tás legvégső határát érte el, s ennél tovább menni nem hajlandó. Az üzemi kiadásokat sem lehet vég­leg megszüntetni kár nélkül,­­ annyira vannak le­szállítva, hogy a legroszabb viszonyok szükségleteit pótolhassák. Ő 76-ra több száz ezer fttal vesz be töb­bet mint 73-ban bejött, s csak 200,000 fttal vesz fel többet, mint a legroszabb 74-ik évben. E 200,000 ftot is két előnyös szerződéssel igazolja. A nagy befekte­tések, melyek korábban létettek, ma már szintén hoz­nak be eredményt. A viszonyok 75-ben már­is javul­tak. Azt hiszi, hogy reálisabb előirányzatot nem te­hetett, s kerületenként felolvassa a korábbi eredmé­nyeket, melyek állítását igazolják. A kiadások továb­bi leszállításának lehetetlenségére nézve összehason­lítást tesz Németország kezelési és üzemi kiadásaival melyel szemben a magyar kezelés kedvezőbb. Z­s­e­d­é n­y­i kérdésére azt válaszolja hogy az ungvári és erdélyi területekre nézve kénytelen még az üzemet fentartani s a készletet megőrzeni. Külön­ben az ungvárinál 200,000 ft törlést eszközölt. Erre némi vita merül fel, melyben résztvesznek Sennyey, Kerkápoly, Lukács, Hege­dűs és Deézsy, mely után a bizottság a czimet megszavazza. A bányászat és pénzverésnél szük­séglet 10,078,625 frt a fedezet 10,579,534 frt. A miniszter itt előterjeszti, hogy némely vas- és kőszénbányák eladására concursust hirdetett, de eddig az­ eredmény bizonytalan, miután a pályá­zatok ideje még nem járt le. Kedvezőtlen ajánlatokat azonban semmiesetre sem fog elfogadni, annak ered­ményét a t. hozásnak terjeszti be, előlegesen is ki­jelentvén, hogy a t terv.hozási beleegyezése nélkül el­adásba bocsátkozni nem fog. Hegedűs a kohászati költségek magassá­gát hozza fel, továbbá az offenbányai kohó épület, és zalathnai kémlelde jövedelmeinek fel nem vétele iránt tesz kérdést. Z­s­e­d­é­n­y­i kérdésére a fedezeti többlet iránt a miniszter azt válaszolja, hogy ez a nyugdíjak áthelyezéséből származik; ő tiszta jövede­lemre nem is számított, csak rohoniczról. A termelést szintén számításba vette, mely különben jobb arányo­kat mutat fel. Sennyey még így is vérmesnek tartja a tételt, 74-ben 900,000 frt volt a deficit, ebből a nyug­­díjt levonva 400,000 forint marad fenn. 75-ben még rosszabbak a viszonyok, mert ezek szerint majdnem 1 millió deficit mutatkozik. A miniszter azt válaszolja, hogy ő nem csak a kiadásokat, de­­a bevételeket is apasztotta 1.400.000 írttal. A 74 és 75-iki deficzitnek oka kü­lönösen a diósgyőri vasgyárban keresendő, melynél az üzem most beállittatott. A kiadások átalában 800.000 írttal apasztottak, s csak 8000 az, mely mint többlet vétetett fel. Sennyey újabb felszólalására a minisz­ter a 75. év első felének hiányaira azt jegyzi meg, hogy a bányászat természete szerint az első félévből eredményeket felvenni nem lehet, s azért ezt alapul nem is vette. Alapul csak a 74-iki tényleges eredmé­nyeket vette s hiszi, hogy a hiány lehető csekély lesz, mely az átalános költségvetésen csorbát ejteni nem fog. Lukács osztja a miniszter felfogását mert alapul csak is a 74-ei zárszámadások szolgálhatnak. Kérdést intéz a zalatonai igazgató felterjesztése iránt, ki egy olcsóbb olvasztásmódot illetőleg tesz indít­ványt , s továbbá a csertesi megszüntetett kohó sze­mélyes sov. • ""•.a fiez.ve. S p­­­é­n­y­i tanácsos előadja, hogy ezen kohó­nál a személyzet az utólagos teendők miatt egyelőre megtartatott; az olvasztásra nézve a zalatonai igaz­gató által tett indítvány értelmében teendő kísérletre 20.000 frt vétetett fel a költségvetésbe, mely főleg a szükséges kénsav előállítására szolgáland. S­i­m­o­n­y­i E. a fémbányák melléktermé­nyeinek fel nem dolgozásában keresi fémbányáink csekély jövedelmét. Azt állítja, hogy Selmeczen most is azt tanítják, a­mit ezelőtt 50 évvel. A miniszter tiltakozik ezen felfogás el­len, mert a selmeczi akadémia minden külföldi te­kintély által első rendűnek van elismerve. Az aka­démiának tavaly 240 növendéke volt. H­e­­­l­y kérdést tesz a bányaigazgatóságok centralisatiója, különösen a nagybányai igazgatóság levonása iránt, szerinte kulturális missiója van. Kéri a levonásokat oly helyeken tenni, hol más viszonyok vannak s a miniszter inkább az erdőigazgatóságot szüntesse meg, mely egészen felesleges. A miniszter jelenti,­­hogy a kolozsvári és nagybányai igazgatóságok egyesítését kívánja ke­resztül vinni, még nincs eldöntve, hogy mely helyen egyesíttetik. Hegedűs S. azt hiszi, hogy ha Magyaror­szágon két igazgatóság lesz, Erdélyben is maradni kell legalább egynek. A bizottság ezután az egész c­ímet­­változatla­nul megszavazza. Megszavaztatnak továbbá: az ál­lam nyomdára előirányzott 438.819 frtnyi szükséglet és 475.000 frtnyi fedezet és az állam­vasutak tiszta jövedelme czimén 2.500.000 frt a közlekedési költségvetésben tett 20.000 frt levonásával. Az ingó államvagyon fedezete 494.807 frttal van előirányozva. Wahrmann a papírok elárusítását ajánl­ja, mit a miniszter ugyan elfogad, mert maga is azok eladását elhatározta, de azt a mérleg helyre­állítása idejére halasztotta. A bizottság e czimet változatlanul elfogadta. Elfogadtatott ezután különféle kiadások czimén előirányzott 94.478 frt. és különféle bevételek czimén előirányzott 357,457 frt. Szintén változatlanul elfogadtatnak nyugdíjak 1,931,278 fttal. Ezzel a pénzügyminisztérium költségvetésének rendes kiadásai és bevételeinek tárgyalása befejezte­tett. Holnap a rendkívüli költségvetésen kívül fel fog­nak vétetni: a hitelműveletek, a mérleg összeállítása s a többi részletek; holnaputánra a fedezet kérdése van kitűzve. Sennyey Pál b. kijelenti hogy a fedezet kérdésénél átalános tárgyalást­ nem akar provokálni, miután a miniszterelnök kijelentette, hogy az áta­lános reformokra nem történtek előkészületek. Erre Széll Kálmán pénzügyminiszter felsorolja mind­azon közigazgatási és bírósági törvényjavaslatokat, melyeket a költségvetés tárgyalásának folyamában már egyenként felemlítettünk,­­ és melyeket a kor­mány az országgyűlés megnyitásának első napjaiban fog a képr. háznak beterjeszteni. Ülés vége */1­3 órakor. Az osztrák delegáczió zárülése. Az osztrák delegáczió is tegnap tarta utolsó ülését, melyet Schmerling elnök megnyitván, Andrássy gróf külügyminiszter elmondja ugyan­azokat, miket a magyar delegáczióban mondott el. Beszédét bravú­kkal fogadták. Schmerling elnök: Uraim! A delegáczió ülésszakának befejeztéhez jutva, a külügyminiszter úr­tól oly közleményt hallottunk az imént, mely őszinte örömmel és megelégedéssel tölthet el; őszinte öröm­mel mert tudtunkra adatott, hogy ő Felsége mél­tánylással, elismeréssel viseltetik működésünk iránt, háláját és megelégedését nyilvánította; meg lehetünk elégedve, mert sikerült az osztályrészünkül kijutott feladatot megoldani. Ha a delegáczió alig három heti idő alatt képes volt a terjedelmes költségvetést letárgyalni, ha­tározatokat hozni róla, szívesen elismerjük, hogy az érdem költségvetési bizottságunké, mely bizonyára hálát érdemlő buzgalommal, odaadással, fáradhatlan tevékenységgel teljesítette a nagymérvű anyag előle­­ges tárgyalását és lehetségessé tette, hogy aránylag rövid idő alatt fejezzük be teendőnket. Legyen szabad működésünk idejére és mérvei­re rövid visszatekintést vetnem. Midőn az önök kitüntető bizalma az elnöki székre szólított és felhatalmazott, hogy a delegáczió megnyitása után néhány szót intézhessek önökhöz, kifejezést adtam hálás elismerésünknek, hogy ő fel­sége és a vele baráti viszonyban álló európai álla­mok bölcseségének, külügyi hivatalunk belátásának sikerült a békét megtartani; — kifejeztem különö­sen azon várakozásunkat, hogy sikerülni fog lassan­­kint elhárítani azon nehézségeket, melyek a monar­chia délkeleti határán történt felkelésekből eredtek. A külügyi hivataltól hallott közleményekből is­mét azon megnyugtató meggyőződést nyertük, hogy külügyi hivatalunk minden tevékenysége oda van irányozva, hogy a béke számunkra megmaradjon és hogy iparkodni fog a gyúanyagot, mely Európa egy részében felhalmozva van, lehetőleg elfojtani. A nyil­vánosság közegeiből, ha nem tévedek, azt tudtuk meg továbbá, hogy a török kormány a reformok ösvényé­re lépett, így tehát elvárhatjuk, hogy a hosszú tél alatt, melynek folyamán égalji viszonyaink miatt a háború iszonyai Ausztria délkeleti határán maguktól is megszűnnek, a török kormány s a többi európai államok belátásának sikerülni fog, a felkelés szín­helyén czélszerű reformokat foganatosítani és az annyi kegyetlenséggel viselt háború ismétlődéseknek hosszú időre elejét venni. Bátorkodtam továbbá megnyitó beszédemben arra utalni, hogy mily nehézségek származtak abból, hogy egyrészt a monarchia függetlenségéről, hatalmi állásának biztosításáról kell gondoskodnunk, és így tetemes pénzáldozatokat kell hoznunk, másrészről pe­dig pénzügyi és nemzetgazdasági viszonyaink nincse­nek örvendetes helyzetben. Ha az utóbbit kimondottam, bizonyára nehéz, fájdalom teli szívvel tettem. Mert a­ki úgy szereti Ausztriát, mint én, azt gyás­szal töltheti el, ha oly állapotot kell vázolnia, mely nem örvendetes. De mi­dőn arról volt szó, hogy jelentékeny kiadásokról gon­doskodjunk, akkor nem volt szabad illuziót táplál­nunk, oly pillanatban parancsoló kötelesség volt a teljes igazságot kimondani. És hogy akkor, fájdalom, igazat mondottam, az néhány nappal az ülésszak megnyílta után kiderült p. ü. miniszterünk közleményeiből, melyekről a had­ügyi rendkívüli költségvetésről szóló jelentésben is említés létetett és melyekből fájdalom azon szomorú tényt tudtuk meg, hogy kiadásaink és bevételeink kö­zött az egyensúly sajnosan megzavartatott. Hogy ma e körülményekre visszatérek, ez csak azért történik, mert és ez adja meg a delegáczió mű­ködésének zsinórmértékét. Mikor az állam pénztárai tele vannak, az ipar és kereskedés virágzik, a föld­műves beszédi tevékenysége gyümölcseit, olyankor könnyű megszavazni a jelentékeny költségvetést. A népképviselő nem könnyelműen, de könnyebb szívvel szavaz meg jelentékeny összegeket, de ha az ellen­kező eset áll be, ha az állam pénzügyei nincsenek virágzó állapotban, hacsak gyéren fakadnak azon forrásoK, «■» állam fAlottók­at nyílt • ily pillanatban bizonyára nehéz kötelesség nagy össze­geket megszavazniHa a delegáczió mégis kielégítően oldotta meg feladatát, akkor ez csak igazi hazafias­ságát bizonyítja és azt, hogy van érzéke az áldoza­tok iránt, melyeket meg kell hozni, a monarchia füg­getlensége és önállósága iránt. Uraim! Valahányszor a delegácziók összejönnek, a kormány előterjeszti javaslatait, és meglátjuk azok­ban e lapot: »hadsereg és tengerészet szükséglete« , mindannyiszor — bátran bevallhatjuk — mély sóhaj tört fel szívünkből. Nem titkolhatjuk, hogy igen je­lentékeny összeg vétetik igénybe. Mily boldogok vol­nánk, ha elérkeznék az idő, midőn költekezéseink e részénél jelentékeny könnyebbítést vihetnénk keresz­tül. Meg vagyok győződve, hogy hadügyminiszterünk, kinek már az első ülésszakban, melyben a miniszteri pádon helyét elfoglalta, teljes tiszteletünket kivívni sikerült, maga is legjobban volna megelégedve, ha te­temesen leszállított költségvetéssel léphetne a delegá­cziók elé. Mert meg vagyok győződve, hogy Koller b. nem csak vitéz katona, nem csak buzgó védője a had­sereg becsülete­ és érdekeinek, hanem hogy épen nem idegen az igazi polgári erényektől sem; meg vagyunk győződve, hogy hadseregünk, mely iránt a legélén­kebb ronkonszenvvel viseltetünk — a mit napról napra tanúsítunk — mely tulajdonképi kasztszelle­met nem ismer, nem válik el a lakosságtól, ezzel ben­­sőleg egybe van kapcsolva, szintén szívesen hozná meg azon áldozatot, melylyel járna a haderő csök­kentése, ha meg volra győződve, hogy ez áldozat ál­tal átalános megelégedést, jólétet nyerhetne, mely­ben neki is része volna. De úgy hiszem, kétségbevonhatlan állítás — még azok is elismerik kik különben szabadelvű irányt követnek, — hogy Ausztriának az a helyzete Európában, hogy oly államok környezik, melyek óriási hadseregeket képesek kiállítani, hogy tehát önállóságát, függetlenségét adná fel, ha haderejét csökkentené; valóban nem kell bővebben fejteget­nem, hogy mibe kerülne Ausztriának egy szerencsét­len háború. Ily körülmények közt nem marad egyéb hátra, mint azt óhajtanunk, hogy mérvadó körökben jussa­nak be valahára azon hangok,melyek szünetlen hang­súlyozzák, vetnének valahára véget azon törekvések­nek, melyek folyvást gyarapítani akarják a haderőt, azt akarják, hogy mindig új erők vonassanak a had­seregbe, új várőrök építtessenek, új romboló esz­közök gondozassanak ki, melyek nemcsak sajnála­tos eredményeket hoznak létre, hanem azon hát­ránynyal is járnak, hogy nagyon költségesek. (Bravo balról.) Vajha mérvadó körökben érvényre jutnának azon hangok, melyek arra utalnak, hogy bármily tisztelettel viseltetünk is a hadsereg iránt, bármeny­nyire ismerjük is el ennek fontosságát, az államnak mégis más feladatot is kell megoldania (Bravo! Bravo ! balról), hogy gondoskodnia kell kultúra- és tudományról, hogy mindennekelőtt támogatnia, elő kell mozdítania a szorgalmas munkát, mely egyedül adja meg az államnak a hatalmat, hogy szükség ese­tén parancsolólag lépjen fel. Az imént elmondtam elmélkedések nem újak, gyakran tétettek, nevezetesen elődöm ez elnöki szé­ken szintén elmondotta azokat a delegáczió múlt ülés­szakában. De ily fontos dolgokat nem lehet egyszerre keresztülvinni, lassan kell azok útját egyengetni, ki­tartással kell érték működni. Parlamenti testületeknek nemzetközi kérdé­sekben csak a szó hatalma áll rendelkezésre, de a szó hangozzék folytonosan és akkor mégis meghall­ják ott, a­hol meg kell azt hallani. És bizonyos, hogy Ausztria szívesen fog hozzájárulni, ha Európa egyéb részeiben hozzáfognak a lefegyverzéshez. Uraim! E nappal elhagyjuk e termet, melyben a birodalmi tanács képviseleti testületeinek delegá­tusai közös üléseiket tartották, s visszatérünk ama körökbe, a­honnan küldöttünk s néhány nap múlva megnyilik a birodalmi tanács ülésszaka. Alig fogok tévedni, ha azt mondom, hogy ezen ülésszak kiváló fontosságú leend. Oly kérdések fog­nak előttünk állani, melyek megoldása a birodalom pénzügyi és nemzetgazdasági állására nézve elhatá­rozó befolyással leend. Oly kérdések megoldása lesz feladatunk, melyeknél a legellentéteseb érdekek jutnak érvényre, s melyek megoldásánál az ipar, a kereskedelem, a földművelés és a fogyasztók érdekeit egyaránt meg kell védnünk. Ha nem is ismerjük félre a feladatok nehézsé­gét, mégis bízvást táplálhatjuk azon meggyőződést, hogy e kérdések meg fognak oldatni és ha e kérdé­sek tárgyalásánál ép oly egyetértők s osztrák haza­fias szellemtől áthatottak leszünk, ha ép úgy fogjuk érezni annak szükségét, hogy e kérdéseket tárgyila­gosan vegyük bírálat alá, a­mily egyetértőleg jár­tunk el a lefolyt tanácskozások alatt, e kérdések bi­zonyára kielégítőleg is fognak megoldatni. És most uraim! még egy szent kötelességet kell teljesítenünk, mely abban áll, hogy ő felségé­nek , legkegyelmesebb császárunknak köszönetet mondjunk irántunk nyilvánított legmagasabb elisme­réséért, és kifejezzük alattvalói hűségünk és loyalitá­­sunk érzelmeit. Azért uraim! hangoztassuk mind­annyian : Éljen ő felsége a császár! (A delegáczió tagjai felállanak s »Hoch«-okat hangoztatnak.) A beszéd után Coronini gróf meleg szavakban emelte ki Schmerling érdemeit és szokott módon köszö­netet nyilvánított neki elnöki működéséért. Schmer­ling megköszönte ez elismerést és az ülés jegyzőköny­vének felolvasása után befejezettnek nyilvánitá az osztrák delegáczió nyolczadik ülésszakát. A magyar tudományos akadémia ülése. — I. osztály. — Budapest oct. 18. — A nyelvharcz az akadémiában. — A magyar tudományos akadémia nyelv és szép­tudományi osztálya ma d. u. 5 órakor ülést tartott. Elnök : Pulszky Ferencz távolléte miatt Lukács Mór. Az ülésre a tagok, s kivált a közönség szokat­lan nagy számmal jelentek meg, mivel az ülésnek különös érdeket kölcsönzött Brassai Sámuel értekezése ki a neologiáról és palaeologiáról érte­kezvén, evvel beleegyedett azon harczba, mely a »Magyar Nyelvőr«­­működése folytán az akadémiá­ban a nyelvújítás és a nyelvtisztitás bajnokai közt keletkezett. Brassai értekezését a közönség nagy érdekkel hallgatta végig. Az ősz tudóst, ki maga feljött Er­délyből, hogy művét felolvassa, az olvasó asztalhoz léptekor megéljenezték. Az összefolyó, reszketeg be­széd miatt nem lehetett előadását jól érteni, a feszül­ten figyelő közönség, még­is türelemmel végig hall­gatta őt, s szellemes, magyaros előadását többször megéljenezte. — Brassai egyaránt megtámadta a neologusokat, úgy mint az orthologusokat, vagy mint ő nevező palaeologusokat. Azonban már e ne­vezetből, mit az öreg Szarvaséknak adott, kitetszik, hogy ezekre jobban haragszik, mint Toldyékra, bár be­kell vallani, hogy ez utóbbiaknak is kijutott a maguké. Az értekezés azon kezdődött, hogy igazságta­lannak, továbbá balgának nevezte azon állítást, mely szerint a magyar nyelv szegény lenne, sőt egy­­átalában — úgymond — nem létezik nyelv, melyről ezt lehetne mondani. A »szegénység« ugyanis — úgymond Brassai — relatív fogalom. Ha valakit — amit — szegénynek nevezünk, azt csak a körülötte élőkkel egybe hasonlítva tehetjük, hogy az maga sze­génynek érzi e magát, a­z attól függ, van-e megelége­­dése. Mert ha ez van, akkor igazságtalanság róla azt mondani, hogy szegény, így van ez a nyelvekkel is. A szanszkrit az ő 300 ezer szójával bizonyára gazda­gabb, mint a 100 ezer szóval rendelkező ó-görög, ez viszont gazdagabb, mint a latin, mégis kinek jutna eszébe az ó-görög, vagy a latin nyelvet szegénynek nevezni. Ide azonban nem lehet számítani azon nyel­veket, melyeken ötnél tovább számlálni nem lehet, vagy melyek a tegnap és holnap közti kü­lönbséget nem bírják kifejezni. Az ő felállította eme szabályt csak azon nyelvekre kívánja alkalmazni, me­lyen a művelt világ eszméit azon nyelv beszélői ki tudják fejezni. Példákat hoz fel arra hogy a nyelvek szegény­ségéről mennyire nem lehet szó. Megszámlálta a Sop­hokles drámáiban előforduló szókat, s úgy találta, hogy azok száma nem egészen 8 *­2 ezer. Mások is tettek ily számításokat s az eredmény még kevesebb lett. Pedig úgymond nincs nyelv, mely 6 ezer szónál kevesebb fölött rendelkeznek, még azon nyelvek is, melyekből csak töredékek maradtak fen, bírnak 4— 5 ezer szóval. A nyelv szegénységéről való panaszkodás min­den bizonynyal a tudatlan és lomha fordítóktól eredt. Felhozza, hogy Cicero is panaszkodott a latin nyelv szegénysége ellen, midőn görögből latinra kellett for­­dítania. És pedig ez volt a fő ok, a­mi a neológusokat munkára indíttatta. Barczafalvi Szabó Dávidtól Tol­­dy Ferenczig mindenki meg volt győződve, hogy a nyelvet bővíteni és szépíteni kell. S mit tettek a ne­ológok kiküszöbölték az idegen szót s alkottak helyette újat mely alig fedezte az illető idegen szó értelmé­nek egy árnyalatát. A másik, harmadik árnyalatra aztán megint mást csináltak, ezeket aztán összeza­varták, úgy hogy az illető fogalomra egyik szó ezt, másik amazt a szót használta. Felhozza példának e görög szót: charakter ; ennek egyik jelentését lefordí­tották igy: jellem, egy másikat pedig igy: jelleg, és jön hogy a legtöbb szó nem tudta melyik a jelleg, melyik a jellem. A neologia hibájául rója fel Brassai is a ma­gyar nyelvbe csúszott számtalan idegenszerűséget, hogy a nép nyelve különbözők a könyvek nyelvétől. Ebből következtek aztán az olyan esetek, hogy az idegen, ki könyvből tanult meg magyarul, látva, hogy e nyelv szólamait betűről betűre fordíthatja a maga nyelvére, lefordította ő is saját nyelve szólamait s felcsapott magyar írónak. A nyelv pedig e működés alatt nem bővült, hanem nyavalyássá lett. Ha tarto­zunk — úgymond — az akadémiának köszönettel, nem a nyelv gazdagításáért tartozunk azzal, hanem azért, hogy belátta e nyavalyásságot s annak orvos­lására megkisérlett egy pár eszközt. Ilyen az, hogy az idegen szólásmódokra pályadíjat tűzött ki; a má­sik az, hogy orvosi consiliumot hívott össze, s a »Magyar Nyelvőrt« tette ennek közlönyévé. És itt bírálatába bocsátkozik a »Nyelvőr« mű­ködésének, s megtámadja azt kíméletlenül, de nem úgy mint Toldy, pusztai tiltakozással, hanem okokkal nem kimérve mindamellett a gúnyt sem, a­hol ennek szerét ejthette. Hibáztatja mindjárt azt hogy a »Nyelvőrt a töb­bi lapok szerkesztőségét is meghívta a munkához. En­nek hiábavalóságára példákat hoz fel, hogy egy nem politikai lap szerkesztője,ki egyszersmind az akadémia nyelvészeti osztályának is tagja, mily nyelvészeti ba­kokat lő sokszor lapjában s még haragszik értté ha figyelmeztetik rá. A »Nyelvőr» minden uj szótól azt követeli, hogy tője érthető, képzője világos, s arra a czélra szolgáló legyen, a­mit vele elérni akarnak. Brassai beleköt a követelmény fogalmazásába, s erősen be­széli, hogy a kinek rész stylusa van, minek nyelvész­kedik. Nem tudja továbbá, hogy mely kortól számítják Szarvasék az »uj« szókat. Az olyan szó, úgymond Brassai, mely a fent leírt követelmények­nek megfelel, nem is uj szó, mivel annak mind tője min­d képzője már megvolt, s ha az ilyen szó uj szó, akkor a beszélni kezdő gyermek, s átalában min­denki, aki nyelvet és tollat forgat, rakással csinálja az uj szókat. Ebből most már azt következteti, hogy Szarvasék egyátalán minden új szót el akarnak törülni, s ebben a tekintetben hasonlítanak ahoz a bíróhoz, ki nem törődött azzal, hogy ártatlan embereket is megbün­tet, de borzadt attól a gondolattól, hogy vagy egy bűnöst büntetetlen enged kimenni keze alól. Elismeri különben, hogy azon szók közt, miket a »Nyelvőr« halálra ítélt sok van olyan, »mely meg­érdemli az akasztófát,« s ebben a tekintetben igazat is ad neki. Hibáztatja azonban a modort, melylyel a »nyelvtudomány itélőszéke« határozatait edicálni szokta. Hibáztatja továbbá azt, hogy nem a legna­gyobb hibákra vetette mindjárt legelőször az irtó fejszét; ha a nyelv szellemével ellenkező szókat és szólásokat irtotta volna, működése rokonszenvre ta­lál, de igy midőn olyanokat bánt, »melyek a kutyá­nak sem ártanak,« egyrészt közönyre talál a közön­ségnél, másrészt pedig oly óriási munkába fogott, melynek végét ez a nemzedék aligha éri meg. Brassai véleménye a hibás szókról az, hogy a valóban roszokat irtani kell tekintet nélkül arra, hogy ujak-e vagy régiek. Hogy melyek azok a való­ban rosz szók, azt ne a »nyelvtudomány itélőszéke,« hanem egy országos értekezlet állapítaná meg e ter­vet azonban maga Brassai is ábrándnak tartja. Az olyan szókat, melyeknek alkotása kétes, meg­­hagyandóknak tartja s itt egyszersmind rátér a »Nyelvőr« által megtámadott szók s az azok helyett ajánlottak bírálásába. Rászalja azt, hogy a »rakpartot« elve­tették, a­nélkül, hogy vizsgálták volna, vájjon a »r­a­k« ige-e vagy főnév is egyszersmind. Azt tart­ja, hogy valamint a »f­e­n­k­ő« és »p­i­s­z­k­a­f­a« a »f­e­n­ő­k­ő«­ és »piszkálóf­á«-ból cson­kult, úgy lehet ezek után több ilyen alkotási szót is ha nem is tovább gyártani, de a már meglevőket bé­kén hagyni. A »rakpart« helyett ajánlott »r­a­­kodót« nevetségesnek tartja, mivel ez nem fejezi ki a »rakpart«-hoz kötött fogalmat, lévén az is ra­kodó, a­hol a vasúti kocsikra rakodnak. A »k­ő­­p­a­r­t« szintén nevetséges, mert a ház sarkán kőből emelt part is kő­part. A »tárház «-nak ugyanaz a hibája, a­mi az előbbieknek, hogy t. i. nem fejezik ki a fogalmat teljesen, micsoda beszéd lenne p. az ilyen: X. kereskedő tárháza a kecskeméti ház­ban van. »Badarságnak« tartja azt, hogy a »Nyelvőr« az n­-nyel képezett szókat roszalja, holott ott van­nak a dohány, edény stb. régi szók. Azt is mondja a »Nyelvőr« hogy a h­o­lt k­é­p­­z­ő­k­k­e­l szókat képezni nem szabad. Ő először is nem tudja, mit értsen a holt képző alatt, má­sodszor pedig azon csodálkozik, hogy a »Nyelvőr« hogy tiltja el a holt képzők használatát, mikor maga meg holt szókat elevenít föl, a­milyen az »évad« vagy »évad«, melyről az a mondás, hogy Szegeden és Komáromban ismerik, holott e szó így nem is él, ha­nem igenis ilyen alakban »évod­a«. De ekkor sem használható a »saison« kifejezésére, mert ha mondják is, hogy: évadján az éjnek, az nem azt teszi, hogy az éjnek saisonján mert az éjnek saisonja nincs. Külön­ben megjegyzi még azt is e szóra, hogyha az »évad« és »i v a d« egy, akkor az »i v a d«-ban az i-nek hosszúnak kellene lenni, mely körülmény mivelhogy nincs úgy igen gyanússá teszi e szó eredetét. Végül még egy vágást ad a »Nyelvőr« szer­­tpontó cégének, melyet felolvasott) folytán többször nevezett cliquenek, cotteriának sb. Azt veti ugyanis szemükre, hogy azt mondák, mikép a nyelvtudomány sokféle, ők azonban az egységes magyar nyelvtudo­mány itélőszékéről szólanak. Brassai meg van győ­ződve, hogy ha e »cotteria« tagjait külön zárnák s úgy íratnák meg velük a nyelvtudományt, hát akkor a bányán vannak, annyiféle nyelvtudományt írná­nak meg. Brassai értekezése előnyösen különbözik a »Nyelvőr« ellen intézett többi támadásoktól abban, hogy ez okokat hozott fel amazok ellen, elismerte, hogy az általuk kárhoztatott szók közt sok méltó kárhoztatásra, s végül kijelente, hogy e kérdésben nem a hallgatás és a sült­­galamb várás a teendőnk, hanem egymás véleményeinek meghallgatása és a vi­tatkozás. Brassai értekezése előtt Bartalus Ist­ván levelező tag olvasta fel székfoglalóját, mely­nek czíme »A művészet és nemzetiség.« A székfoglaló a zenei kosmopolitismusról kez­dett beszélni, mely a népdalban is észrevehető, itt azonban már erős nemzeti alakot ölt magára. A ze­nei kosmopolitismus létezésének bebizonyítására az értekező előadja a zene eredetét, mire azonban idáig jutott, kitelt a szétfoglalót megillető egy óra, s az el­nök Brassait szólította a felolvasó asztalhoz. Barta­­lus az osztály jövő ülésén végzi be felolvasását. Az ülés 8 óra előtt ért véget,­sével. Bakunin nem elégedett meg azzal, hogy koron­ként röpiratokat csempésztetett be Oroszországba, hanem Londonban alapított ez év elején egy orosz lapot is, mely havonként kétszer jelenik meg ily c­ím alatt »Előre«. Nagyon érdekes dolog olvasni e lapot. Ez azt mondja, hogy Garibaldit és Pynt Felixet úgy kell tekinteni, mint elmaradott embereket. A párisi com­mune felülhaladta őket, »de jóllehet, hogy gyújtoga­tásainak tüze a jövő hajnal pírja volt, nem tett sem­mi határozott lépést s megelégedett azzal, hogy ki­fejtette a társadalmi forradalom programmját, nem merve azt megvalósitni.« Bakunin azt tartja, hogy minden forradalom sikerére az kívántatik, hogy a nép akarja és végrehajtsa. Tehát arra kell előkészí­teni a népet, hogy be tudja tölteni ama feladatot, mely egy napon reá vár. Az orosz forradalmárok, ha hinni lehet a londoni központi bizottság lapjai­nak, komolyan azon dolgoznak, hogy izgassák a né­pet. Ezen lap azzal dicsekszik, hogy Oroszország minden nagyobb városából kap leveleket s tényleg közöl is ilyeneket. E lap szerint­­az orosz fiatalság belátta, hogy honnan származik a baj és igyekszik az ellen küz­deni. A legjobb tanulók elhagyják az egyetemi pa­dokat, hogy megmutassák a többieknek, mit kell tenniök. Minden nap tartatnak összejövetelek, me­lyekben a fiatalság nem elégszik meg a theoriák fejtegetésével, hanem oly organisatiót­­törekszik léte­­sitni, melyben összpontosíthatja erőit.«­­ Oroszor­szági levelezői pedig azt írják, hogy »az igazság szava mindenüvé behat, még a bourgeosse-ba is, hogy az izgató irodalom, daczára a lefoglalt iratok nagy számának, nagy elterjedésnek örvend a tartományi fővárosokban, sőt még a falusi tanítóknál is.« Mit lehet mindezekből elhinni ? Oly nagy-e a baj, mint állítja az említett lap ? Tény, hogy az egye­temi hallgatókra szigorúan felügyelnek még a laká­saikban is. Az igazságügyér által egybehívott en­­quete constatálta, hogy a socialisták főleg a tanuló fiatalsághoz fordulnak és már 37 kormányzóságot árasztottak el propagandájukkal! A miniszter kissé igen is naiv módon panaszkodott arról, hogy a fiatal­ság nem részesül semmi támogatásban a társadalom részéről, hogy ellenállhasson a forradalmi eszmék­nek. A liberális lapok oly megjegyzésekkel kísérik a miniszter nyilatkozatát, hogy a társadalom apathiá­­jának oka: a kormány politikája, mely kevésbé libe­rális. Ezek a lapok kezdik már szellőztetni, hogy Oroszország megbízná a képviseleti rend­szert. Tagadhatlan tény, hogy a forradal­mi propaganda meg­van. Bizonyítják ezt Nezsajeff, Dolgutsin és Diakoff perei. Diakoff és társai, egye­temi tanulók, mint az előbbi forradalmárok, mind fiatalok voltak, alig 22 évesek. Ezek azon oktalan tervre adták magukat, hogy föllázítják a munkásokat munkaadóik, a czár és a nemesek ellen. Igyekeztek még a propagandát a katonaságnál is terjeszteni. Mi történt ? Az, hogy a munkások nem fogván fel az idegen theóriákat, maguk adták föl Diakoffot. Most ez és tanuló társai Szibériában lakóinak tö­rekvéseikért. Mind­ezekből látszik, a forradalmárok fiatal tanulók és egyes exáltált emberekből állanak. A propaganda nem hathat a munkások és földmivelők zömébe, csak holt betű marad az és a kormány na­gyon roszul cselekszik, midőn ez ügynek oly nagy fontosságot tulajdonit.« K­ÜLFÖLD. A socialismus Oroszországban E czim alatt a párisi »Temps« egy érde­kes oroszországi levelet közöl, melyből adjuk mi is a következőket : »Létezik-e a socialismus mint párt Oroszor­szágban ? Ha igen, melyek működési eszközei, szer­vezete, fontossága és honnan recrutirozza magát ? E kérdések merülnek fel, valahányszor az orosz bíró­ságok valamely socialista perrel foglalkoznak. 1861-ben a jobbágyság megszüntetésekor oly izgalom és élénkség támadt az orosz irodalomban és társadalomban, melyek több éven át tartottak. Tár­sadalmi reformok napirenden voltak. A decembris­­ták, az 1840-ki szabadelvűek és mindazok, kik titok­ban olvasták a franczia socialisták iratait, egy fiatal nemzedéket teremtettek, mely hevessége és tapaszta­latlansága mellett szintén hozzá szólott a napi kér­désekhez. Mindent reformálni törekvő nagy hevében azt hitte a tér már elő van készítve és Moleschoff, Büchner, Schopenhauer és a londoni forradalmi bi­zottság irataiból táplálkozott. Azután nemsokára lecsendesült a felszínre ke­rekedett izgatás. A discussiók és theoriák helyet adtak a munkának ,és a reformok lassanként utat törtek maguknak. Értelmes emberek belátták azt, hogy ha nem is kaptak meg mindent, a­mit óhajtot­tak, a­mit bírnak még­is csak valami. A fiatal n­i­­hilisták nagy része észretérítve az élet tapasz­talata által, elhagyta theóriáit és a társadalmi refor­mokat s a munkások soraihoz csatlakoztak. Maguk­ra maradtak az ú. n. tiszta nihilisták, a való­­síthatlan reformok exáltált hívei. Ezen tanulók, ta­­nulónők, alantos hivatalnokok stb.-ből álló kis töre­dék volt az, melyhez fordultak a londoni orosz mene­kültek, kik a »K o l o k o 1« szerkesztősége köré csoportosultak. A jobbágyság felszabadítása és a föld felosztása lehetlenné tett minden proletariátust, s ennélfogva alapjában megingott Herzen pro­pagandája. Ez utóbbira, ki mindig következetes ma­radt magához, következett Bakunin, ki e moz­galomnak sokkal átalánosabb jelleget adott és ösz­­szeköttetésbe hozta azt az »Internationale« működé- ; KÜLÖNFÉLÉK. — A »budapesti népoktatási kör« bizottsága f. hó 19-én d. u. öt órakor a ma­gyar tudományos akadémia kis termében ülést tart. Türr István, elnök. — A természettudom­ányi t­á­r­­s­u­l­a­t október 20-ikán, szerdán délután 5 órakor szakülést tart, a magyar tudományos akadémia heti ülés­termében. Előterjesztéseket tesznek: Wartha Vincze, az újabb anilin-festő anyagokról; Zsigmon­dy Béla pedig a rank-herlányi artézi szökő­kútról. (A szakülés után választmányi ülés fog tartatni.)­­ Országos érdekű per tárgyalása kezdődik szerdán a legfőbb ítélő­széknél. Ezen pert az úgynevezett hétfalusi csángó magyarok indították meg Brassó város lakossága ellen, mely 1856-ban erdőiket erőszakosan elfoglalta s azóta uzurpálja is. A hétfalusiak az erőszakosan elvett erdők visszaadá­sát s az előbbeni állapot helyreállítását kérelmezték; a hosszúfalusi járásbiróság s az erdélyi kir. tábla Marosvásárhelytt a hétfalusiak javára döntötték el a kérdést, azonban a brassói szászok fellebezése foly­tán az ügy a legfőbb ítélő­szék elé került. A hétfa­lusiak ezen ügyben s a szászok másnemű erőszakos­kodása ellenében, tudvalevőleg nem rég az ország­gyűléshez is nyújtottak be kérvényt, melyet Zsedényi Ede adott be. A híres ügy előadója a legfőbb ítélő­­széknél Topler Károly, ki a kérdést behatóan ta­nulmányozta. Remélhető, hogy a derék csángók­ sok évi fáradozása s óriási költsége nem lesz ered­ménytelen. — Petőfi és Arany János. A szelíd természetű orvostanhallgatók is zajos életet élnek egy tanév kezdetén, s az idén zajosabbat, mint bármikor, amennyiben­ négy segélyegyleti elnökje­lölt körül csoportosulnak, rendkívüli érdeklődéssel várván a mérleg billenését. Ezen jelöltek közül egy­nek, Gere Gyulának szombaton volt is­merkedési pártestélye a Beleznay-féle helyiségben, mely csaknem egészen megtelt a becsületes arczú, egészséges kinézésű orvosnövendékek nagy sokasá­gával. A »Gere-pártnak« örömestéje volt ez, hallot­ták szólani jelöltjüket szépen, rokonszenvesen s ad rém, biztathatták magukat a győzelem reményével látva vigadó táboruk meleg rokonszenvét a jelölt iránt. De másrészről is érdekes volt ez estély, ameny­­nyiben azon eszmetársulásból, hogy Gere Gyula Arany János szülőföldéről való, egy toasztozó fel­­jegyzésre méltó adomát említett fel Petőfiről és Arany Jánosról. Ugyanis mikor először olvasta Pe­tőfi Arany János verseit, annyira fellelkesült, hogy elutazott felkeresni Arany Jánost. El is ment Nagy- Szalontára, de a költőt nem találta benn. Miután mindenáron és azonnal kívánt vele találkozni, a szőlős­kertbe, utasították hol A. J. fát oltogatott. Kiment te­hát P. a szőlőskertbe,melyet ma a költő nevéről »Arany kertnek« neveznek, és csakugyan ott találta Aranyt egy kis vadfa beoltásával bajoskodva. »No édes czimbora — volt Petőfinek első szava, íme, hogy veled először beszélek, azt kívánom én neked, hogy ez az általad épen most beoltott fa megfakadván, addig élj te, mig e fa derekából számodra ki lehet vájni egy koporsót. Ezt a fát máig is mutogatják az Aranykertben, s hála az égnek törzse még nagyon soká fejlődik oly vastagságúvá, hogy koporsót lehetne belőle tákolni. — Honpolgárság. Morvaországi szárma­zású Smekal Manó, würtembergi szül. Oszterle Já­nos, alsó-ausztriai sz. Berger Károly, és Reuss-Schle­­ziából való Weigelt Nándor a magyar honpolgárság­gal felruháztattak. — Sajtóperek. Thaisz Elek főkapitány­nak, mint az államrendőrség képviselőjének Ko­m­­ó­c­s­y Lajos elleni sajtótárgyalása november 4-én, továbbá Popovics János magánvádlónak Konkoly Imre elleni sajtótárgyalása november 15-én fog meg­tartatni. — A főv. tanács legújabb intéz­­kedései. A fővárosi tanács elrendelte, hogy a főv.

Next