A Hon, 1875. október (13. évfolyam, 224-250. szám)
1875-10-19 / 239. szám
fentartja. A ház által évről évre tett leszállítások ss az általa a szükségletnek 700.000 ft és a fedezetnek 800.000 fttal való leszállítása folytán a megtakarítás legvégső határát érte el, s ennél tovább menni nem hajlandó. Az üzemi kiadásokat sem lehet végleg megszüntetni kár nélkül, annyira vannak leszállítva, hogy a legroszabb viszonyok szükségleteit pótolhassák. Ő 76-ra több száz ezer fttal vesz be többet mint 73-ban bejött, s csak 200,000 fttal vesz fel többet, mint a legroszabb 74-ik évben. E 200,000 ftot is két előnyös szerződéssel igazolja. A nagy befektetések, melyek korábban létettek, ma már szintén hoznak be eredményt. A viszonyok 75-ben máris javultak. Azt hiszi, hogy reálisabb előirányzatot nem tehetett, s kerületenként felolvassa a korábbi eredményeket, melyek állítását igazolják. A kiadások további leszállításának lehetetlenségére nézve összehasonlítást tesz Németország kezelési és üzemi kiadásaival melyel szemben a magyar kezelés kedvezőbb. Zsedé nyi kérdésére azt válaszolja hogy az ungvári és erdélyi területekre nézve kénytelen még az üzemet fentartani s a készletet megőrzeni. Különben az ungvárinál 200,000 ft törlést eszközölt. Erre némi vita merül fel, melyben résztvesznek Sennyey, Kerkápoly, Lukács, Hegedűs és Deézsy, mely után a bizottság a czimet megszavazza. A bányászat és pénzverésnél szükséglet 10,078,625 frt a fedezet 10,579,534 frt. A miniszter itt előterjeszti, hogy némely vas- és kőszénbányák eladására concursust hirdetett, de eddig az eredmény bizonytalan, miután a pályázatok ideje még nem járt le. Kedvezőtlen ajánlatokat azonban semmiesetre sem fog elfogadni, annak eredményét a t. hozásnak terjeszti be, előlegesen is kijelentvén, hogy a t terv.hozási beleegyezése nélkül eladásba bocsátkozni nem fog. Hegedűs a kohászati költségek magasságát hozza fel, továbbá az offenbányai kohó épület, és zalathnai kémlelde jövedelmeinek fel nem vétele iránt tesz kérdést. Zsedényi kérdésére a fedezeti többlet iránt a miniszter azt válaszolja, hogy ez a nyugdíjak áthelyezéséből származik; ő tiszta jövedelemre nem is számított, csak rohoniczról. A termelést szintén számításba vette, mely különben jobb arányokat mutat fel. Sennyey még így is vérmesnek tartja a tételt, 74-ben 900,000 frt volt a deficit, ebből a nyugdíjt levonva 400,000 forint marad fenn. 75-ben még rosszabbak a viszonyok, mert ezek szerint majdnem 1 millió deficit mutatkozik. A miniszter azt válaszolja, hogy ő nem csak a kiadásokat, dea bevételeket is apasztotta 1.400.000 írttal. A 74 és 75-iki deficzitnek oka különösen a diósgyőri vasgyárban keresendő, melynél az üzem most beállittatott. A kiadások átalában 800.000 írttal apasztottak, s csak 8000 az, mely mint többlet vétetett fel. Sennyey újabb felszólalására a miniszter a 75. év első felének hiányaira azt jegyzi meg, hogy a bányászat természete szerint az első félévből eredményeket felvenni nem lehet, s azért ezt alapul nem is vette. Alapul csak a 74-iki tényleges eredményeket vette s hiszi, hogy a hiány lehető csekély lesz, mely az átalános költségvetésen csorbát ejteni nem fog. Lukács osztja a miniszter felfogását mert alapul csak is a 74-ei zárszámadások szolgálhatnak. Kérdést intéz a zalatonai igazgató felterjesztése iránt, ki egy olcsóbb olvasztásmódot illetőleg tesz indítványt , s továbbá a csertesi megszüntetett kohó személyes sov. • ""•.a fiez.ve. S pényi tanácsos előadja, hogy ezen kohónál a személyzet az utólagos teendők miatt egyelőre megtartatott; az olvasztásra nézve a zalatonai igazgató által tett indítvány értelmében teendő kísérletre 20.000 frt vétetett fel a költségvetésbe, mely főleg a szükséges kénsav előállítására szolgáland. Simonyi E. a fémbányák mellékterményeinek fel nem dolgozásában keresi fémbányáink csekély jövedelmét. Azt állítja, hogy Selmeczen most is azt tanítják, amit ezelőtt 50 évvel. A miniszter tiltakozik ezen felfogás ellen, mert a selmeczi akadémia minden külföldi tekintély által első rendűnek van elismerve. Az akadémiának tavaly 240 növendéke volt. Hely kérdést tesz a bányaigazgatóságok centralisatiója, különösen a nagybányai igazgatóság levonása iránt, szerinte kulturális missiója van. Kéri a levonásokat oly helyeken tenni, hol más viszonyok vannak s a miniszter inkább az erdőigazgatóságot szüntesse meg, mely egészen felesleges. A miniszter jelenti,hogy a kolozsvári és nagybányai igazgatóságok egyesítését kívánja keresztül vinni, még nincs eldöntve, hogy mely helyen egyesíttetik. Hegedűs S. azt hiszi, hogy ha Magyarországon két igazgatóság lesz, Erdélyben is maradni kell legalább egynek. A bizottság ezután az egész címetváltozatlanul megszavazza. Megszavaztatnak továbbá: az állam nyomdára előirányzott 438.819 frtnyi szükséglet és 475.000 frtnyi fedezet és az államvasutak tiszta jövedelme czimén 2.500.000 frt a közlekedési költségvetésben tett 20.000 frt levonásával. Az ingó államvagyon fedezete 494.807 frttal van előirányozva. Wahrmann a papírok elárusítását ajánlja, mit a miniszter ugyan elfogad, mert maga is azok eladását elhatározta, de azt a mérleg helyreállítása idejére halasztotta. A bizottság e czimet változatlanul elfogadta. Elfogadtatott ezután különféle kiadások czimén előirányzott 94.478 frt. és különféle bevételek czimén előirányzott 357,457 frt. Szintén változatlanul elfogadtatnak nyugdíjak 1,931,278 fttal. Ezzel a pénzügyminisztérium költségvetésének rendes kiadásai és bevételeinek tárgyalása befejeztetett. Holnap a rendkívüli költségvetésen kívül fel fognak vétetni: a hitelműveletek, a mérleg összeállítása s a többi részletek; holnaputánra a fedezet kérdése van kitűzve. Sennyey Pál b. kijelenti hogy a fedezet kérdésénél átalános tárgyalást nem akar provokálni, miután a miniszterelnök kijelentette, hogy az átalános reformokra nem történtek előkészületek. Erre Széll Kálmán pénzügyminiszter felsorolja mindazon közigazgatási és bírósági törvényjavaslatokat, melyeket a költségvetés tárgyalásának folyamában már egyenként felemlítettünk, és melyeket a kormány az országgyűlés megnyitásának első napjaiban fog a képr. háznak beterjeszteni. Ülés vége */13 órakor. Az osztrák delegáczió zárülése. Az osztrák delegáczió is tegnap tarta utolsó ülését, melyet Schmerling elnök megnyitván, Andrássy gróf külügyminiszter elmondja ugyanazokat, miket a magyar delegáczióban mondott el. Beszédét bravúkkal fogadták. Schmerling elnök: Uraim! A delegáczió ülésszakának befejeztéhez jutva, a külügyminiszter úrtól oly közleményt hallottunk az imént, mely őszinte örömmel és megelégedéssel tölthet el; őszinte örömmel mert tudtunkra adatott, hogy ő Felsége méltánylással, elismeréssel viseltetik működésünk iránt, háláját és megelégedését nyilvánította; meg lehetünk elégedve, mert sikerült az osztályrészünkül kijutott feladatot megoldani. Ha a delegáczió alig három heti idő alatt képes volt a terjedelmes költségvetést letárgyalni, határozatokat hozni róla, szívesen elismerjük, hogy az érdem költségvetési bizottságunké, mely bizonyára hálát érdemlő buzgalommal, odaadással, fáradhatlan tevékenységgel teljesítette a nagymérvű anyag előleges tárgyalását és lehetségessé tette, hogy aránylag rövid idő alatt fejezzük be teendőnket. Legyen szabad működésünk idejére és mérveire rövid visszatekintést vetnem. Midőn az önök kitüntető bizalma az elnöki székre szólított és felhatalmazott, hogy a delegáczió megnyitása után néhány szót intézhessek önökhöz, kifejezést adtam hálás elismerésünknek, hogy ő felsége és a vele baráti viszonyban álló európai államok bölcseségének, külügyi hivatalunk belátásának sikerült a békét megtartani; — kifejeztem különösen azon várakozásunkat, hogy sikerülni fog lassankint elhárítani azon nehézségeket, melyek a monarchia délkeleti határán történt felkelésekből eredtek. A külügyi hivataltól hallott közleményekből ismét azon megnyugtató meggyőződést nyertük, hogy külügyi hivatalunk minden tevékenysége oda van irányozva, hogy a béke számunkra megmaradjon és hogy iparkodni fog a gyúanyagot, mely Európa egy részében felhalmozva van, lehetőleg elfojtani. A nyilvánosság közegeiből, ha nem tévedek, azt tudtuk meg továbbá, hogy a török kormány a reformok ösvényére lépett, így tehát elvárhatjuk, hogy a hosszú tél alatt, melynek folyamán égalji viszonyaink miatt a háború iszonyai Ausztria délkeleti határán maguktól is megszűnnek, a török kormány s a többi európai államok belátásának sikerülni fog, a felkelés színhelyén czélszerű reformokat foganatosítani és az annyi kegyetlenséggel viselt háború ismétlődéseknek hosszú időre elejét venni. Bátorkodtam továbbá megnyitó beszédemben arra utalni, hogy mily nehézségek származtak abból, hogy egyrészt a monarchia függetlenségéről, hatalmi állásának biztosításáról kell gondoskodnunk, és így tetemes pénzáldozatokat kell hoznunk, másrészről pedig pénzügyi és nemzetgazdasági viszonyaink nincsenek örvendetes helyzetben. Ha az utóbbit kimondottam, bizonyára nehéz, fájdalom teli szívvel tettem. Mert aki úgy szereti Ausztriát, mint én, azt gyásszal töltheti el, ha oly állapotot kell vázolnia, mely nem örvendetes. De midőn arról volt szó, hogy jelentékeny kiadásokról gondoskodjunk, akkor nem volt szabad illuziót táplálnunk, oly pillanatban parancsoló kötelesség volt a teljes igazságot kimondani. És hogy akkor, fájdalom, igazat mondottam, az néhány nappal az ülésszak megnyílta után kiderült p. ü. miniszterünk közleményeiből, melyekről a hadügyi rendkívüli költségvetésről szóló jelentésben is említés létetett és melyekből fájdalom azon szomorú tényt tudtuk meg, hogy kiadásaink és bevételeink között az egyensúly sajnosan megzavartatott. Hogy ma e körülményekre visszatérek, ez csak azért történik, mert és ez adja meg a delegáczió működésének zsinórmértékét. Mikor az állam pénztárai tele vannak, az ipar és kereskedés virágzik, a földműves beszédi tevékenysége gyümölcseit, olyankor könnyű megszavazni a jelentékeny költségvetést. A népképviselő nem könnyelműen, de könnyebb szívvel szavaz meg jelentékeny összegeket, de ha az ellenkező eset áll be, ha az állam pénzügyei nincsenek virágzó állapotban, hacsak gyéren fakadnak azon forrásoK, «■» állam fAlottókat nyílt • ily pillanatban bizonyára nehéz kötelesség nagy összegeket megszavazniHa a delegáczió mégis kielégítően oldotta meg feladatát, akkor ez csak igazi hazafiasságát bizonyítja és azt, hogy van érzéke az áldozatok iránt, melyeket meg kell hozni, a monarchia függetlensége és önállósága iránt. Uraim! Valahányszor a delegácziók összejönnek, a kormány előterjeszti javaslatait, és meglátjuk azokban e lapot: »hadsereg és tengerészet szükséglete« , mindannyiszor — bátran bevallhatjuk — mély sóhaj tört fel szívünkből. Nem titkolhatjuk, hogy igen jelentékeny összeg vétetik igénybe. Mily boldogok volnánk, ha elérkeznék az idő, midőn költekezéseink e részénél jelentékeny könnyebbítést vihetnénk keresztül. Meg vagyok győződve, hogy hadügyminiszterünk, kinek már az első ülésszakban, melyben a miniszteri pádon helyét elfoglalta, teljes tiszteletünket kivívni sikerült, maga is legjobban volna megelégedve, ha tetemesen leszállított költségvetéssel léphetne a delegácziók elé. Mert meg vagyok győződve, hogy Koller b. nem csak vitéz katona, nem csak buzgó védője a hadsereg becsülete és érdekeinek, hanem hogy épen nem idegen az igazi polgári erényektől sem; meg vagyunk győződve, hogy hadseregünk, mely iránt a legélénkebb ronkonszenvvel viseltetünk — a mit napról napra tanúsítunk — mely tulajdonképi kasztszellemet nem ismer, nem válik el a lakosságtól, ezzel bensőleg egybe van kapcsolva, szintén szívesen hozná meg azon áldozatot, melylyel járna a haderő csökkentése, ha meg volra győződve, hogy ez áldozat által átalános megelégedést, jólétet nyerhetne, melyben neki is része volna. De úgy hiszem, kétségbevonhatlan állítás — még azok is elismerik kik különben szabadelvű irányt követnek, — hogy Ausztriának az a helyzete Európában, hogy oly államok környezik, melyek óriási hadseregeket képesek kiállítani, hogy tehát önállóságát, függetlenségét adná fel, ha haderejét csökkentené; valóban nem kell bővebben fejtegetnem, hogy mibe kerülne Ausztriának egy szerencsétlen háború. Ily körülmények közt nem marad egyéb hátra, mint azt óhajtanunk, hogy mérvadó körökben jussanak be valahára azon hangok,melyek szünetlen hangsúlyozzák, vetnének valahára véget azon törekvéseknek, melyek folyvást gyarapítani akarják a haderőt, azt akarják, hogy mindig új erők vonassanak a hadseregbe, új várőrök építtessenek, új romboló eszközök gondozassanak ki, melyek nemcsak sajnálatos eredményeket hoznak létre, hanem azon hátránynyal is járnak, hogy nagyon költségesek. (Bravo balról.) Vajha mérvadó körökben érvényre jutnának azon hangok, melyek arra utalnak, hogy bármily tisztelettel viseltetünk is a hadsereg iránt, bármenynyire ismerjük is el ennek fontosságát, az államnak mégis más feladatot is kell megoldania (Bravo! Bravo ! balról), hogy gondoskodnia kell kultúra- és tudományról, hogy mindennekelőtt támogatnia, elő kell mozdítania a szorgalmas munkát, mely egyedül adja meg az államnak a hatalmat, hogy szükség esetén parancsolólag lépjen fel. Az imént elmondtam elmélkedések nem újak, gyakran tétettek, nevezetesen elődöm ez elnöki széken szintén elmondotta azokat a delegáczió múlt ülésszakában. De ily fontos dolgokat nem lehet egyszerre keresztülvinni, lassan kell azok útját egyengetni, kitartással kell érték működni. Parlamenti testületeknek nemzetközi kérdésekben csak a szó hatalma áll rendelkezésre, de a szó hangozzék folytonosan és akkor mégis meghallják ott, ahol meg kell azt hallani. És bizonyos, hogy Ausztria szívesen fog hozzájárulni, ha Európa egyéb részeiben hozzáfognak a lefegyverzéshez. Uraim! E nappal elhagyjuk e termet, melyben a birodalmi tanács képviseleti testületeinek delegátusai közös üléseiket tartották, s visszatérünk ama körökbe, ahonnan küldöttünk s néhány nap múlva megnyilik a birodalmi tanács ülésszaka. Alig fogok tévedni, ha azt mondom, hogy ezen ülésszak kiváló fontosságú leend. Oly kérdések fognak előttünk állani, melyek megoldása a birodalom pénzügyi és nemzetgazdasági állására nézve elhatározó befolyással leend. Oly kérdések megoldása lesz feladatunk, melyeknél a legellentéteseb érdekek jutnak érvényre, s melyek megoldásánál az ipar, a kereskedelem, a földművelés és a fogyasztók érdekeit egyaránt meg kell védnünk. Ha nem is ismerjük félre a feladatok nehézségét, mégis bízvást táplálhatjuk azon meggyőződést, hogy e kérdések meg fognak oldatni és ha e kérdések tárgyalásánál ép oly egyetértők s osztrák hazafias szellemtől áthatottak leszünk, ha ép úgy fogjuk érezni annak szükségét, hogy e kérdéseket tárgyilagosan vegyük bírálat alá, amily egyetértőleg jártunk el a lefolyt tanácskozások alatt, e kérdések bizonyára kielégítőleg is fognak megoldatni. És most uraim! még egy szent kötelességet kell teljesítenünk, mely abban áll, hogy ő felségének , legkegyelmesebb császárunknak köszönetet mondjunk irántunk nyilvánított legmagasabb elismeréséért, és kifejezzük alattvalói hűségünk és loyalitásunk érzelmeit. Azért uraim! hangoztassuk mindannyian : Éljen ő felsége a császár! (A delegáczió tagjai felállanak s »Hoch«-okat hangoztatnak.) A beszéd után Coronini gróf meleg szavakban emelte ki Schmerling érdemeit és szokott módon köszönetet nyilvánított neki elnöki működéséért. Schmerling megköszönte ez elismerést és az ülés jegyzőkönyvének felolvasása után befejezettnek nyilvánitá az osztrák delegáczió nyolczadik ülésszakát. A magyar tudományos akadémia ülése. — I. osztály. — Budapest oct. 18. — A nyelvharcz az akadémiában. — A magyar tudományos akadémia nyelv és széptudományi osztálya ma d. u. 5 órakor ülést tartott. Elnök : Pulszky Ferencz távolléte miatt Lukács Mór. Az ülésre a tagok, s kivált a közönség szokatlan nagy számmal jelentek meg, mivel az ülésnek különös érdeket kölcsönzött Brassai Sámuel értekezése ki a neologiáról és palaeologiáról értekezvén, evvel beleegyedett azon harczba, mely a »Magyar Nyelvőr«működése folytán az akadémiában a nyelvújítás és a nyelvtisztitás bajnokai közt keletkezett. Brassai értekezését a közönség nagy érdekkel hallgatta végig. Az ősz tudóst, ki maga feljött Erdélyből, hogy művét felolvassa, az olvasó asztalhoz léptekor megéljenezték. Az összefolyó, reszketeg beszéd miatt nem lehetett előadását jól érteni, a feszülten figyelő közönség, mégis türelemmel végig hallgatta őt, s szellemes, magyaros előadását többször megéljenezte. — Brassai egyaránt megtámadta a neologusokat, úgy mint az orthologusokat, vagy mint ő nevező palaeologusokat. Azonban már e nevezetből, mit az öreg Szarvaséknak adott, kitetszik, hogy ezekre jobban haragszik, mint Toldyékra, bár bekell vallani, hogy ez utóbbiaknak is kijutott a maguké. Az értekezés azon kezdődött, hogy igazságtalannak, továbbá balgának nevezte azon állítást, mely szerint a magyar nyelv szegény lenne, sőt egyátalában — úgymond — nem létezik nyelv, melyről ezt lehetne mondani. A »szegénység« ugyanis — úgymond Brassai — relatív fogalom. Ha valakit — amit — szegénynek nevezünk, azt csak a körülötte élőkkel egybe hasonlítva tehetjük, hogy az maga szegénynek érzi e magát, az attól függ, van-e megelégedése. Mert ha ez van, akkor igazságtalanság róla azt mondani, hogy szegény, így van ez a nyelvekkel is. A szanszkrit az ő 300 ezer szójával bizonyára gazdagabb, mint a 100 ezer szóval rendelkező ó-görög, ez viszont gazdagabb, mint a latin, mégis kinek jutna eszébe az ó-görög, vagy a latin nyelvet szegénynek nevezni. Ide azonban nem lehet számítani azon nyelveket, melyeken ötnél tovább számlálni nem lehet, vagy melyek a tegnap és holnap közti különbséget nem bírják kifejezni. Az ő felállította eme szabályt csak azon nyelvekre kívánja alkalmazni, melyen a művelt világ eszméit azon nyelv beszélői ki tudják fejezni. Példákat hoz fel arra hogy a nyelvek szegénységéről mennyire nem lehet szó. Megszámlálta a Sophokles drámáiban előforduló szókat, s úgy találta, hogy azok száma nem egészen 8 *2 ezer. Mások is tettek ily számításokat s az eredmény még kevesebb lett. Pedig úgymond nincs nyelv, mely 6 ezer szónál kevesebb fölött rendelkeznek, még azon nyelvek is, melyekből csak töredékek maradtak fen, bírnak 4— 5 ezer szóval. A nyelv szegénységéről való panaszkodás minden bizonynyal a tudatlan és lomha fordítóktól eredt. Felhozza, hogy Cicero is panaszkodott a latin nyelv szegénysége ellen, midőn görögből latinra kellett fordítania. És pedig ez volt a fő ok, ami a neológusokat munkára indíttatta. Barczafalvi Szabó Dávidtól Toldy Ferenczig mindenki meg volt győződve, hogy a nyelvet bővíteni és szépíteni kell. S mit tettek a neológok kiküszöbölték az idegen szót s alkottak helyette újat mely alig fedezte az illető idegen szó értelmének egy árnyalatát. A másik, harmadik árnyalatra aztán megint mást csináltak, ezeket aztán összezavarták, úgy hogy az illető fogalomra egyik szó ezt, másik amazt a szót használta. Felhozza példának e görög szót: charakter ; ennek egyik jelentését lefordították igy: jellem, egy másikat pedig igy: jelleg, és jön hogy a legtöbb szó nem tudta melyik a jelleg, melyik a jellem. A neologia hibájául rója fel Brassai is a magyar nyelvbe csúszott számtalan idegenszerűséget, hogy a nép nyelve különbözők a könyvek nyelvétől. Ebből következtek aztán az olyan esetek, hogy az idegen, ki könyvből tanult meg magyarul, látva, hogy e nyelv szólamait betűről betűre fordíthatja a maga nyelvére, lefordította ő is saját nyelve szólamait s felcsapott magyar írónak. A nyelv pedig e működés alatt nem bővült, hanem nyavalyássá lett. Ha tartozunk — úgymond — az akadémiának köszönettel, nem a nyelv gazdagításáért tartozunk azzal, hanem azért, hogy belátta e nyavalyásságot s annak orvoslására megkisérlett egy pár eszközt. Ilyen az, hogy az idegen szólásmódokra pályadíjat tűzött ki; a másik az, hogy orvosi consiliumot hívott össze, s a »Magyar Nyelvőrt« tette ennek közlönyévé. És itt bírálatába bocsátkozik a »Nyelvőr« működésének, s megtámadja azt kíméletlenül, de nem úgy mint Toldy, pusztai tiltakozással, hanem okokkal nem kimérve mindamellett a gúnyt sem, ahol ennek szerét ejthette. Hibáztatja mindjárt azt hogy a »Nyelvőrt a többi lapok szerkesztőségét is meghívta a munkához. Ennek hiábavalóságára példákat hoz fel, hogy egy nem politikai lap szerkesztője,ki egyszersmind az akadémia nyelvészeti osztályának is tagja, mily nyelvészeti bakokat lő sokszor lapjában s még haragszik értté ha figyelmeztetik rá. A »Nyelvőr» minden uj szótól azt követeli, hogy tője érthető, képzője világos, s arra a czélra szolgáló legyen, amit vele elérni akarnak. Brassai beleköt a követelmény fogalmazásába, s erősen beszéli, hogy a kinek rész stylusa van, minek nyelvészkedik. Nem tudja továbbá, hogy mely kortól számítják Szarvasék az »uj« szókat. Az olyan szó, úgymond Brassai, mely a fent leírt követelményeknek megfelel, nem is uj szó, mivel annak mind tője mind képzője már megvolt, s ha az ilyen szó uj szó, akkor a beszélni kezdő gyermek, s átalában mindenki, aki nyelvet és tollat forgat, rakással csinálja az uj szókat. Ebből most már azt következteti, hogy Szarvasék egyátalán minden új szót el akarnak törülni, s ebben a tekintetben hasonlítanak ahoz a bíróhoz, ki nem törődött azzal, hogy ártatlan embereket is megbüntet, de borzadt attól a gondolattól, hogy vagy egy bűnöst büntetetlen enged kimenni keze alól. Elismeri különben, hogy azon szók közt, miket a »Nyelvőr« halálra ítélt sok van olyan, »mely megérdemli az akasztófát,« s ebben a tekintetben igazat is ad neki. Hibáztatja azonban a modort, melylyel a »nyelvtudomány itélőszéke« határozatait edicálni szokta. Hibáztatja továbbá azt, hogy nem a legnagyobb hibákra vetette mindjárt legelőször az irtó fejszét; ha a nyelv szellemével ellenkező szókat és szólásokat irtotta volna, működése rokonszenvre talál, de igy midőn olyanokat bánt, »melyek a kutyának sem ártanak,« egyrészt közönyre talál a közönségnél, másrészt pedig oly óriási munkába fogott, melynek végét ez a nemzedék aligha éri meg. Brassai véleménye a hibás szókról az, hogy a valóban roszokat irtani kell tekintet nélkül arra, hogy ujak-e vagy régiek. Hogy melyek azok a valóban rosz szók, azt ne a »nyelvtudomány itélőszéke,« hanem egy országos értekezlet állapítaná meg e tervet azonban maga Brassai is ábrándnak tartja. Az olyan szókat, melyeknek alkotása kétes, meghagyandóknak tartja s itt egyszersmind rátér a »Nyelvőr« által megtámadott szók s az azok helyett ajánlottak bírálásába. Rászalja azt, hogy a »rakpartot« elvetették, anélkül, hogy vizsgálták volna, vájjon a »rak« ige-e vagy főnév is egyszersmind. Azt tartja, hogy valamint a »fenkő« és »piszkafa« a »fenőkő« és »piszkálófá«-ból csonkult, úgy lehet ezek után több ilyen alkotási szót is ha nem is tovább gyártani, de a már meglevőket békén hagyni. A »rakpart« helyett ajánlott »rakodót« nevetségesnek tartja, mivel ez nem fejezi ki a »rakpart«-hoz kötött fogalmat, lévén az is rakodó, ahol a vasúti kocsikra rakodnak. A »kőpart« szintén nevetséges, mert a ház sarkán kőből emelt part is kőpart. A »tárház «-nak ugyanaz a hibája, ami az előbbieknek, hogy t. i. nem fejezik ki a fogalmat teljesen, micsoda beszéd lenne p. az ilyen: X. kereskedő tárháza a kecskeméti házban van. »Badarságnak« tartja azt, hogy a »Nyelvőr« az n-nyel képezett szókat roszalja, holott ott vannak a dohány, edény stb. régi szók. Azt is mondja a »Nyelvőr« hogy a holt képzőkkel szókat képezni nem szabad. Ő először is nem tudja, mit értsen a holt képző alatt, másodszor pedig azon csodálkozik, hogy a »Nyelvőr« hogy tiltja el a holt képzők használatát, mikor maga meg holt szókat elevenít föl, amilyen az »évad« vagy »évad«, melyről az a mondás, hogy Szegeden és Komáromban ismerik, holott e szó így nem is él, hanem igenis ilyen alakban »évoda«. De ekkor sem használható a »saison« kifejezésére, mert ha mondják is, hogy: évadján az éjnek, az nem azt teszi, hogy az éjnek saisonján mert az éjnek saisonja nincs. Különben megjegyzi még azt is e szóra, hogyha az »évad« és »i v a d« egy, akkor az »i v a d«-ban az i-nek hosszúnak kellene lenni, mely körülmény mivelhogy nincs úgy igen gyanússá teszi e szó eredetét. Végül még egy vágást ad a »Nyelvőr« szertpontó cégének, melyet felolvasott) folytán többször nevezett cliquenek, cotteriának sb. Azt veti ugyanis szemükre, hogy azt mondák, mikép a nyelvtudomány sokféle, ők azonban az egységes magyar nyelvtudomány itélőszékéről szólanak. Brassai meg van győződve, hogy ha e »cotteria« tagjait külön zárnák s úgy íratnák meg velük a nyelvtudományt, hát akkor a bányán vannak, annyiféle nyelvtudományt írnának meg. Brassai értekezése előnyösen különbözik a »Nyelvőr« ellen intézett többi támadásoktól abban, hogy ez okokat hozott fel amazok ellen, elismerte, hogy az általuk kárhoztatott szók közt sok méltó kárhoztatásra, s végül kijelente, hogy e kérdésben nem a hallgatás és a sültgalamb várás a teendőnk, hanem egymás véleményeinek meghallgatása és a vitatkozás. Brassai értekezése előtt Bartalus István levelező tag olvasta fel székfoglalóját, melynek czíme »A művészet és nemzetiség.« A székfoglaló a zenei kosmopolitismusról kezdett beszélni, mely a népdalban is észrevehető, itt azonban már erős nemzeti alakot ölt magára. A zenei kosmopolitismus létezésének bebizonyítására az értekező előadja a zene eredetét, mire azonban idáig jutott, kitelt a szétfoglalót megillető egy óra, s az elnök Brassait szólította a felolvasó asztalhoz. Bartalus az osztály jövő ülésén végzi be felolvasását. Az ülés 8 óra előtt ért véget,sével. Bakunin nem elégedett meg azzal, hogy koronként röpiratokat csempésztetett be Oroszországba, hanem Londonban alapított ez év elején egy orosz lapot is, mely havonként kétszer jelenik meg ily cím alatt »Előre«. Nagyon érdekes dolog olvasni e lapot. Ez azt mondja, hogy Garibaldit és Pynt Felixet úgy kell tekinteni, mint elmaradott embereket. A párisi commune felülhaladta őket, »de jóllehet, hogy gyújtogatásainak tüze a jövő hajnal pírja volt, nem tett semmi határozott lépést s megelégedett azzal, hogy kifejtette a társadalmi forradalom programmját, nem merve azt megvalósitni.« Bakunin azt tartja, hogy minden forradalom sikerére az kívántatik, hogy a nép akarja és végrehajtsa. Tehát arra kell előkészíteni a népet, hogy be tudja tölteni ama feladatot, mely egy napon reá vár. Az orosz forradalmárok, ha hinni lehet a londoni központi bizottság lapjainak, komolyan azon dolgoznak, hogy izgassák a népet. Ezen lap azzal dicsekszik, hogy Oroszország minden nagyobb városából kap leveleket s tényleg közöl is ilyeneket. E lap szerintaz orosz fiatalság belátta, hogy honnan származik a baj és igyekszik az ellen küzdeni. A legjobb tanulók elhagyják az egyetemi padokat, hogy megmutassák a többieknek, mit kell tenniök. Minden nap tartatnak összejövetelek, melyekben a fiatalság nem elégszik meg a theoriák fejtegetésével, hanem oly organisatióttörekszik létesitni, melyben összpontosíthatja erőit.« Oroszországi levelezői pedig azt írják, hogy »az igazság szava mindenüvé behat, még a bourgeosse-ba is, hogy az izgató irodalom, daczára a lefoglalt iratok nagy számának, nagy elterjedésnek örvend a tartományi fővárosokban, sőt még a falusi tanítóknál is.« Mit lehet mindezekből elhinni ? Oly nagy-e a baj, mint állítja az említett lap ? Tény, hogy az egyetemi hallgatókra szigorúan felügyelnek még a lakásaikban is. Az igazságügyér által egybehívott enquete constatálta, hogy a socialisták főleg a tanuló fiatalsághoz fordulnak és már 37 kormányzóságot árasztottak el propagandájukkal! A miniszter kissé igen is naiv módon panaszkodott arról, hogy a fiatalság nem részesül semmi támogatásban a társadalom részéről, hogy ellenállhasson a forradalmi eszméknek. A liberális lapok oly megjegyzésekkel kísérik a miniszter nyilatkozatát, hogy a társadalom apathiájának oka: a kormány politikája, mely kevésbé liberális. Ezek a lapok kezdik már szellőztetni, hogy Oroszország megbízná a képviseleti rendszert. Tagadhatlan tény, hogy a forradalmi propaganda megvan. Bizonyítják ezt Nezsajeff, Dolgutsin és Diakoff perei. Diakoff és társai, egyetemi tanulók, mint az előbbi forradalmárok, mind fiatalok voltak, alig 22 évesek. Ezek azon oktalan tervre adták magukat, hogy föllázítják a munkásokat munkaadóik, a czár és a nemesek ellen. Igyekeztek még a propagandát a katonaságnál is terjeszteni. Mi történt ? Az, hogy a munkások nem fogván fel az idegen theóriákat, maguk adták föl Diakoffot. Most ez és tanuló társai Szibériában lakóinak törekvéseikért. Mindezekből látszik, a forradalmárok fiatal tanulók és egyes exáltált emberekből állanak. A propaganda nem hathat a munkások és földmivelők zömébe, csak holt betű marad az és a kormány nagyon roszul cselekszik, midőn ez ügynek oly nagy fontosságot tulajdonit.« KÜLFÖLD. A socialismus Oroszországban E czim alatt a párisi »Temps« egy érdekes oroszországi levelet közöl, melyből adjuk mi is a következőket : »Létezik-e a socialismus mint párt Oroszországban ? Ha igen, melyek működési eszközei, szervezete, fontossága és honnan recrutirozza magát ? E kérdések merülnek fel, valahányszor az orosz bíróságok valamely socialista perrel foglalkoznak. 1861-ben a jobbágyság megszüntetésekor oly izgalom és élénkség támadt az orosz irodalomban és társadalomban, melyek több éven át tartottak. Társadalmi reformok napirenden voltak. A decembristák, az 1840-ki szabadelvűek és mindazok, kik titokban olvasták a franczia socialisták iratait, egy fiatal nemzedéket teremtettek, mely hevessége és tapasztalatlansága mellett szintén hozzá szólott a napi kérdésekhez. Mindent reformálni törekvő nagy hevében azt hitte a tér már elő van készítve és Moleschoff, Büchner, Schopenhauer és a londoni forradalmi bizottság irataiból táplálkozott. Azután nemsokára lecsendesült a felszínre kerekedett izgatás. A discussiók és theoriák helyet adtak a munkának ,és a reformok lassanként utat törtek maguknak. Értelmes emberek belátták azt, hogy ha nem is kaptak meg mindent, amit óhajtottak, amit bírnak mégis csak valami. A fiatal nihilisták nagy része észretérítve az élet tapasztalata által, elhagyta theóriáit és a társadalmi reformokat s a munkások soraihoz csatlakoztak. Magukra maradtak az ú. n. tiszta nihilisták, a valósíthatlan reformok exáltált hívei. Ezen tanulók, tanulónők, alantos hivatalnokok stb.-ből álló kis töredék volt az, melyhez fordultak a londoni orosz menekültek, kik a »K o l o k o 1« szerkesztősége köré csoportosultak. A jobbágyság felszabadítása és a föld felosztása lehetlenné tett minden proletariátust, s ennélfogva alapjában megingott Herzen propagandája. Ez utóbbira, ki mindig következetes maradt magához, következett Bakunin, ki e mozgalomnak sokkal átalánosabb jelleget adott és öszszeköttetésbe hozta azt az »Internationale« működé- ; KÜLÖNFÉLÉK. — A »budapesti népoktatási kör« bizottsága f. hó 19-én d. u. öt órakor a magyar tudományos akadémia kis termében ülést tart. Türr István, elnök. — A természettudományi társulat október 20-ikán, szerdán délután 5 órakor szakülést tart, a magyar tudományos akadémia heti üléstermében. Előterjesztéseket tesznek: Wartha Vincze, az újabb anilin-festő anyagokról; Zsigmondy Béla pedig a rank-herlányi artézi szökőkútról. (A szakülés után választmányi ülés fog tartatni.) Országos érdekű per tárgyalása kezdődik szerdán a legfőbb ítélőszéknél. Ezen pert az úgynevezett hétfalusi csángó magyarok indították meg Brassó város lakossága ellen, mely 1856-ban erdőiket erőszakosan elfoglalta s azóta uzurpálja is. A hétfalusiak az erőszakosan elvett erdők visszaadását s az előbbeni állapot helyreállítását kérelmezték; a hosszúfalusi járásbiróság s az erdélyi kir. tábla Marosvásárhelytt a hétfalusiak javára döntötték el a kérdést, azonban a brassói szászok fellebezése folytán az ügy a legfőbb ítélőszék elé került. A hétfalusiak ezen ügyben s a szászok másnemű erőszakoskodása ellenében, tudvalevőleg nem rég az országgyűléshez is nyújtottak be kérvényt, melyet Zsedényi Ede adott be. A híres ügy előadója a legfőbb ítélőszéknél Topler Károly, ki a kérdést behatóan tanulmányozta. Remélhető, hogy a derék csángók sok évi fáradozása s óriási költsége nem lesz eredménytelen. — Petőfi és Arany János. A szelíd természetű orvostanhallgatók is zajos életet élnek egy tanév kezdetén, s az idén zajosabbat, mint bármikor, amennyiben négy segélyegyleti elnökjelölt körül csoportosulnak, rendkívüli érdeklődéssel várván a mérleg billenését. Ezen jelöltek közül egynek, Gere Gyulának szombaton volt ismerkedési pártestélye a Beleznay-féle helyiségben, mely csaknem egészen megtelt a becsületes arczú, egészséges kinézésű orvosnövendékek nagy sokaságával. A »Gere-pártnak« örömestéje volt ez, hallották szólani jelöltjüket szépen, rokonszenvesen s ad rém, biztathatták magukat a győzelem reményével látva vigadó táboruk meleg rokonszenvét a jelölt iránt. De másrészről is érdekes volt ez estély, amenynyiben azon eszmetársulásból, hogy Gere Gyula Arany János szülőföldéről való, egy toasztozó feljegyzésre méltó adomát említett fel Petőfiről és Arany Jánosról. Ugyanis mikor először olvasta Petőfi Arany János verseit, annyira fellelkesült, hogy elutazott felkeresni Arany Jánost. El is ment Nagy- Szalontára, de a költőt nem találta benn. Miután mindenáron és azonnal kívánt vele találkozni, a szőlőskertbe, utasították hol A. J. fát oltogatott. Kiment tehát P. a szőlőskertbe,melyet ma a költő nevéről »Arany kertnek« neveznek, és csakugyan ott találta Aranyt egy kis vadfa beoltásával bajoskodva. »No édes czimbora — volt Petőfinek első szava, íme, hogy veled először beszélek, azt kívánom én neked, hogy ez az általad épen most beoltott fa megfakadván, addig élj te, mig e fa derekából számodra ki lehet vájni egy koporsót. Ezt a fát máig is mutogatják az Aranykertben, s hála az égnek törzse még nagyon soká fejlődik oly vastagságúvá, hogy koporsót lehetne belőle tákolni. — Honpolgárság. Morvaországi származású Smekal Manó, würtembergi szül. Oszterle János, alsó-ausztriai sz. Berger Károly, és Reuss-Schleziából való Weigelt Nándor a magyar honpolgársággal felruháztattak. — Sajtóperek. Thaisz Elek főkapitánynak, mint az államrendőrség képviselőjének Komócsy Lajos elleni sajtótárgyalása november 4-én, továbbá Popovics János magánvádlónak Konkoly Imre elleni sajtótárgyalása november 15-én fog megtartatni. — A főv. tanács legújabb intézkedései. A fővárosi tanács elrendelte, hogy a főv.