A Hon, 1876. május (14. évfolyam, 100-125. szám)
1876-05-31 / 125. szám
125. szám, XIV. évfolyam. Kiadó hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva 3 hónapra reggeli és esti kiadás együtt: .................................. 6 hónapra ...................................... Az esti kiadás postai különküldéséért 6 frt — kV. 12 » — » felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. 9*? Előfizetési felhívás KIV-diki évi folyamára. 66 Félévre........................... 12 frt Negyedévre ... 6 frt Egy havi .... 2 frt Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmentesítve tíz frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerülnek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czím alatt Budapest,Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, 1875. Szerda, május 31. Szerkesztési iroda: Barátok tere, Athenaeum-épitlst A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. —■ Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, május 30. Trónválság Törökországban. A konstantinápolyi szofta - mozgalom, mely hetek óta képezi kiváló tárgyát a keletről jövő tudósításoknak, nem elégedett meg azzal, hogy megbuktatta a muszka pártfogás által fölemelt nagyvezért, Mahmud pasát; nem elégelte meg, hogy elmozdította helyéről a seik-ul-izlamot, ami a török történet legritkább esetei közé tartozik; ott sem állapodott meg reformköveteléseivel, hogy a szultán civillistájába s az állam ruinált pénzügyeibe rendet hozzon be. Szemeit magasabbra emelte a trónig. Tovább ment, mint eleinte menni akart — mint rendesen minden forradalom. Megbuktatta Abdul Aziz szultánt is, mint ezt ma délután egy konstantinápolyi hivatalos sürgöny jelenti. Egyike a legszebb békés forradalmaknak, torlasz, kartácsolás és vérontás nélkül. Egy reformmozgalom, mely az uralkodó lemondatásával ér véget és jobb jövőt látszik ígérni Törökországnak. A fényűző, ingatag és gyenge Abdul Aziz kénytelen volt belátni, hogy helyzete tarthatatlan, hogy nem képes ellenállni a mozgalomnak, ha csak birodalma zavarait tetézni nem akarta s lemondott Abdul Medsid fia , Murad effendi javára, ki a törvényes trónöröklés rendje szerint követi őt az uralkodásban, mint V. Murad. Murad nem ígérkezik ugyan oly nagyszabású uralkodónak, mint pl. II. Szolimán volt, de barátja a haladásnak, felvilágosult férfi, mintegy 35 éves, rokonszenvez a török fiatal vagy reformpárttal, melynek vezére Mihád pasa, vitézlő tábora pedig az intelligentia, a tanuló fiatalság, a szofták. E pártnak kiváló tulajdona a kibékültetlen ellenszenv Oroszország iránt s így a török trónválság nagy jelentőségű frontváltoztatás Oroszországgal szemben, nem csak azért, mert Murádot a fiatal török párt emeli trónra a szobafogságból, melyben Aziz szultán őt tartotta, hanem azért is, mert az orosz diplomatiának eddig egyik legtöbb törekvése az volt, hogy a szultánt rávegye a trónöröklési rend megváltoztatására — Murád kizárása végett. Tekintve a viszonyokat és körülményeket, melyek között a trónválság végbement • Konstantinápolyban, bízvást a legnevezetesebb események közé sorolhatjuk, melyek a keleti kérdés ilyen vagy olyan alakulására befolyással birtak s igy czélszerű lesz megemlékezni a trónlemondást közvetlenül megelőzött tényekről is. A »beteg ember« — mint Miklós czár muszka felfuvakodottságában lenézőleg nevezni szokta Törökországot — megemberelte magát. Oly választ adott az orosz kanczellár által szerkesztett jegyzékre, aminőt az csak megérdemelt. Nem kutatjuk most, a beteges hiúság ideges kitörése, vagy a porta még tagadhatlanul meglevő erejének kifolyása-e e válasz, mely hétfői esti lapunkban olvasható, elég, hogy alapos, indokolt voltát tagadni lehetetlen. A Gortsakoff-féle memorandum tartalma oly kihívó és fenyegető természetű, hogy akaratlanul is eszébe juttatja az embernek Menczikoff herczeg benczegő fellépését a krimi háborút megelőzőleg,mikor mint rendkívüli konstantinápolyi követ 1853- ban utazó ruhával és poros csizmával lépett a divánba. E kihívó durvaságnak keservesen megadta az árát Oroszország Sebastopolnál és bizony ha a politikában az igazság szava lenne a döntő, s ha ez megfelelő erővel is rendelkeznék, a kontinens közérzületének legnagyobb elégtételéül szolgálna ismét porig alázva látni az északi kolossust, mely míg hivatalosan a hármas »béke szövetség« tagjának hazudja magát, álutakon az európai béke megbontásán mesterkedik, fellázítja egy békés szomszédállam szláv alattvalóit, ezután pártfogásába veszi a lázadókat törvényes átok ellenében, sőt európai coalitió tárgyává teszi azok követeléseit, — melyek végelemzésben a török birodalom szétbontását czélozzák. Gortsakoff herczeg annyira megy, hogy a memorandumban a hatalmak »erkölcsi jogát« hangoztatja arra nézve, hogy a török birodalom belügyeibe avatkozzanak, — mit pedig a párisi szerződés IX czikkelye határozottan tilt. De mit Oroszországnak a párisi szerződés! Hisz épen Gortsakoff országa volt a legelső, mely azt a franczia-német háború idején perfid módon sárba tiporta. Gortsakoff »erkölcsi jogá«-nak hangoztatása ismét emlékeztet arra, hogy Miklós czár is, szintén a krími háború előtt, hivatkozva nem ismert régi szerződésekre, védnökségi jogot követelt magának a porta görög vallású alattvalói fölött s mivel ezt sem a porta, sem a hatalmak el nem ismerték, következett be Sebastopol. Az orosz politika most is ugyanaz, ha marad magához mindig. Görögország, Szerbia stb. a hatalmak beavatkozása folytán szakittattak el Törökországtól s már most csak tovább kell haladni ezen irányban, mind jobban-jobban meglazitni az összefüggést a porta és tartományai között, mig a meglevők is elszakittatnak, akkor az orosz politika elérte czélját. Oroszország nem téveszti szem elől a régi jóslatot, mely azt mondja, hogy a félhold csak négy századig fog fényleni ama birodalom fővárosában, melyet II. Muhamed a byzanczi császárság romjain alapított s el is fogja czélját érni, ha tovább is így tart a keleti politikának nevezett mustifikáczió. A jog és méltányosság érzetét mélyen sérti az, amit keleti politika és pacifikáczió czímén a hatalmak a portán eddig elkövettek. A porta készséggel elfogadta mindazt, amit Andrássy deczemberi jegyzékében neki a hatalmak javasoltak. De lett-e valami eredménye ? Épen semmi. Miért ? Mert a lázadók hallani sem akartak Andrássy reformjairól, vagy mint diplomátiai műnyelven kifejezni szokás: »elvben fogadták el« csak azokat, de a fegyvert azért nem tették le. Már most a hatalmak, ahelyett, hogy az európai békét veszélyeztető lázadók ellen fordulnának, kiknek (bizonyos részről jött biztatások után) van bátorságuk a hatalmakkal is daczolni, — összeülnek Berlinben, szerkesztenek egy uj jegyzéket, melyben azt követelik a portától, hogy hallatlan bőkezűséggel jutalmazza meg lázadóit , építtesse föl házaikat, templomaikat, adjon nekik egy évre élelmiszereket és engedje el három évig az adót, és — hogy a magas politikai szatyra teljes legyen — azzal fenyegetik a portát, hogy ha ilyen és más még ilyenebb feltételek alatt ki nem egyezik két hó múlva a lázadókkal, hát »erélyesebb eszközökhöz fognak nyúlni,« melyek egyike az lesz, hogy monarchiánk elzárja Törökország elől a kleki kikötőt, melyen hadsereget és élelmiszereket szokott szállítni a porta a harcztérre. Valóban ez sok. Ily szégyenletes capitulátióra nem szánhatja rá magát, állam, mig tudja, hogy területén egy fegyverfogható ember lakik, mig van földében vas, melyből kardot kovácsolhat. Miért nem mutatott jó példát Oroszország, — többször volt rá alkalma — miért nem tett hasonló engedményeket a lengyel forradalmároknak és mit szólott volna, ha a hatalmak pártfogásukba véve a lengyeleket, ha beavatkozva a lengyel orosz ügybe, hasonló követelésekkel léptek volna föl, mint a minőket most Gortsakoff jegyzéke Törökországnak szab? Ne a török fejéhez csapják a hatalmak a jegyzékeket és ne Konstantinápolyban akarjanak »erélyes actiót« kifejteni, mert nem ott a hiba, hanem a lázadókat igyekezzenek kapaczitálni, ha ugyan jót akarnak. Mióta keleten a lázadás kitört, két nyomorult szláv »állam« : Montenegró és Szerbia, melyekben Oroszország tartja a lelket, folytonosan szították és mindennel gyámolították a felkelést. A porta nem egyszer erélyes hadi akiót indított meg, hogy ott tegye tönkre a lázadást, ahonnan tápot nyer. Ekkor előálltak a diplomata urak és ráijesztettek a portára , nehogy ujjal is bántani merészkedjék a nevezett két tartományt, mert abból nagy baj lesz. A lázadás még csírájábanolt, mikor a legerélyesebb actio emberét, Hussein Avni pasát ismét a konstantinápolyi diplomata urak megbuktatták és engedték, hogy az orosz befolyás a muszka stephordó Mahmud pasát emelje a nagyvezéri székre, míg a sofía mozgalom ismét le nem sodorta onnan, utána pedig Abdul Azizt. Andrássy gróf is jegyzékében csak a portát tudta fenyegetni, hogy ha el nem fogadja a reformokat, hát akkor tavasszal talpon lesz Szerbia, meg Montenegro, — de a lázadók számára nem volt egy intő szava sem. Mit nyert vele a porta, mit nyert az európai béke, és mit nyertünk mi ? — hogy az Andrássy-féle jegyzék elfogadtatott? — Azt, hogy a lázadás most már oly mérveket öltött, hogy Bismarck lapja eljöttnek látja az időt arról írni »akadémiai értekezést,« miszerint a hatalmak ismerjék el a fölkelőket, a hadviselő hatalomnak, amit még a karlistákkal sem tettek. A keleti politika eddigi folyama, a gyengébbel szemben az erőszakos hetvenkedés hatását gyakorolja a szemlélőre. Mekkora zajt nem csaptak európaszerte a szalonikii vérengzés miatt! Mi okozta ezt? Egy keresztény bolgár leány jegyeséért, egy török fiatalemberért elhagyja vallását, s török mecsetbe megy, hogy új vallása szertartásán jelen legyen. Az amerikai Egyesült Államok ottani consula, egy keresztény bolgár, fölbujtogatja a hitfeleit, hogy gátolják meg a leánynak török hitre áttérését. A keresztények e czélból tömegesen tódulnak a török mecsetbe, s azt — török fölfogás szerint — már jelenlétükkel is megbecstelenítették. Ebből keletkezett a vérengzés, melynek a franczia és német consul, kik szintén belevegyültek a tömegbe, áldozatul estek. Világos, hogy itt a fölbujtogatott keresztények voltak a vallásháboritók, ezek adták tanujelét annak, hogy mikor örökösen vallásszabadságot sürgetnek a portától, maguknak fogalmuk sincs a toleránsáról. A török faj, utazók egybehangzó véleménye szerint, toleránsabb valamennyi más fajú török alattvalónál. Ha Európa bármely más műveltebb államában valamely felekezet úgy megtámadtatik templomában, mint a török Szalonikiban, valószínű, hogy ott is tettlegességre kerül a dolog. — Más állam kikötőjébe tán nem zudítnának a hatalmak e miatt 15 — 20 hadihajót, mint teszik Szalonikiban. Hanem azért a porta már megbüntetett eddig 15 bűnöst és kész a meggyilkolt consulok családjainak megadni a pénzbeli kárpótlást, melyet az illető államok követeltek. A baj — ismételjük — nem a portában, hanem felbujtott alattvalóiban van. De hát ez ki látszik kerülni a diplomaták figyelmét. Sőt épen pártfogásukba veszik a lázadókat. Ily körülmények között teljesen indokoltnak találjuk azt, hogy a török kormány kereken visszautalsa Gorzsakoff jegyzékét. Igaz, hogy abba föl vannak véve Andrássy jegyzékének azon pontjai is, melyeket a török kormány már elfogadott volt, de azok teljesen elmosódnak a többi pontozatok mellett, melyeket Gortsakoff, m nt a lázadók prolegált követeléseit oda illesztett. Hírlik, hogy maguk a hatalmak is azon gondolkoznak, hogy módosítsanak Gortsakoff emlékiratán, miszerint azt úgy a portára, mint Angliára nézve elfogadhatóvá tegyék. Csak módosítsák és töröljenek belőle minél többet, hogy csak az maradjon meg benne, ami épen szükséges. Jusson eszükbe Franklin barátjának, Tomson János kalapos mesternek az esete. Mikor ez üzletet nyitott, egy czégtáblát készitett, melyen egy festett kalap volt és következő fölirás volt: »Tomson János kalaposmester, készít kalapokat és elad készpénzért.« Barátjaitól véleményt kért aztán. Ezek egyike azt mondá, hogy a »kalapos mester« szó merőben fölösleges, ki kell tehát hagyni. Kihagyta. A másiknak a fölirat következő része ellen volt kifogása, miután a festett kalap eleget mond, aztán tudni való dolog, hogy ingyen senki sem ad el kalapot, de még azért sem jó a szövegezés, mert hitelbe is lehet adni, a »készpénzért« kifejezés pedig azt kizárja. Addig mentek a törlések, míg a czégtáblán csak egy festett kalap maradt és e felirat: »Tomson János.« Bár úgy használnák a diplomaták is a vörös irónt és bár annyi jóakaratú belátás lenne bennök, mint ama kalapos mesterben. Ne maradjon meg egyéb Gortsakoff memorandumából, mint Andrássy jegyzékének czégtáblája. Abban elég van. Az eleget mond, — csak becsületesen legyen végrehajtva. Szathmáry György: — Az országgyűlési szabadelvű pártkör május hó 91-ikén szerdán délután 6 órekor értekezletet tart. Tárgy: a megyék kikerekítéséről szóló törvényjavaslat tárgyalásának folytatása. — A »függetlenek« és a »függetlenségiek.« A »Pester Corv.«-ben olvassuk a következőket : »Mint értesülünk a »független szabadelvű párt« és a »függetlenségi párt« egyes tagjai közt ismételve történt pourparlerk, melyek azonban eddig semmi kézzel fogható eredményre nem vezettek. A pourparlerk czélja az volt, hogy a nevezett két párt az új kiegyezésre vonatkozólag, melynek el nem fogadására nézve egyetértenek, egyöntetű eljárást kövessen az ősszel történendő törvényhozási tárgyalásoknál, vagy előbb is az országszerte rendezendő választói gyűléseknél. Az ide vonatkozó kísérletek valószínűleg »hivatalos« alakban is ismételtetni fognak.« (Mit szólasz ehhez tech »Nemzeti Hírlap« ? !) — Andrássy gróf és Stollberg, a bécsi német nagykövet ma a Konstantinápolyból érkezett hírek után, hosszabban tanácskoztak együtt. A szintén Budapesten időző orosz nagykövet, mint a »M. Híradó» mondja, a két előbbinek tanácskozása alatt egyedül dolgozott szobájában. A nagykövetek pénteken vagy szombaton utaznak Bécsbe. — Belgrádból a »P. C.« azt a hírt veszi, hogy a szerb kormány Csernajeff muszka tábornok javaslatára egy üteg Krupp-ágyúnak beszerzését határozta el. — A lapokban tegnap tévesen közöltetvén, mintha én a szabadelvű körnek folyó hó 28-án tartott értekezletében Tiszafüred, Igar, Tiszaőrs, Örvény s az egész Nagy Surány és Tisza-Hollósig terjedő községeket Nagy-Kunsághoz csatoltatni indítványoztam volna, melylyel különben is együtt szerveztetik Jász-, Szolnok-, Nagy-Kunmegye; — kérem odaigazítani, miszerint én azon községeknek Heves megyénél meghagyásukat kértem. Babics István, orsz. képviselő: — A népiskolai hatóságokról szóló törvényjavaslatban a főrendiház által tett módosításokat a képviselőház tudvalevőleg részben nem fogadta el. A főrendiház nagy többsége — Haynald és Cziráky formaszerű ellenmondása után — belenyugodott a képviselőház határozatába. Ez történt ma délben ’7 1 órakor. Mulatságos ezzel szemben azon körülmény, hogy a ma este megjelenő »Magyar Állam«, mely fenhhangon szokott kérkedni a főrendiház barátságával s nézetegységeket úton-útfélen hirdeti, épen most (eső után köpenyeg) buzdítja a méltsás urakat »méltóztassanak május 6-i üdvös módositványukat másodszor, s ha kell, hamadszor is föltartani« s egyúttal kegyesen megszidja Trefortot ki a »próbát ki nem állta.« A főrendiház ugyan nem menyország, hanem Lunkay tanácsát már itt sem hallgatják meg. A képviselőház igazságügyi bizottsága Ma d. u. 5 órakor tartott ülésében folytatta a békebíróságokról szólójavaslat részletes tárgyalását. A 18. §. tárgyalása előtt azon kérdés vettetett föl az előadó által, hogy váljon a békebírák a közélet terén némi előnyökkel ruháztassanak-e fel, milyen példa az adó kétszeres számítása a virilis jog elnyerésére. Szilágyi szintén kívánja a békebirákat előnyben részesíteni, de más után, péld. hogy a domestica fele alól fölmentessenek. Schmausz, Marsovszky, Horváth K. és Csemeghy államtitkár felszólalása folytán ezen indítványok elveztetnek. A 18 §-nál Teleszky előadó a b) pontban különbséget kíván tenni Budapest és a többi város között, a fővárosban a kerületi bíróságot bízná meg a békebírósággal. Különben a városi jegyzőket akarja a tanácsnokok segédbiráivá rendelni. Horváth L. a fővárosra nézve kimondatni véli azt, hogy a békebirói közegeket a közgyűlés kerületenkint jelölje ki, a többiben Teleszky véleméményét osztja. Perczel mint a főváros kerületi elöljáróságát már csak azért sem gondolja megbizandónak a békebirósággal, mert eltekintve attól, hogy azok ma nagyobbrészt nem jogászok, végtelenül el vannak foglalva. Horánszky a többi városra vonatkozólag nem nyugszik bele Teleszky indítványába. Ő több tanácsnok kijelölését óhajtja és nem a jegyzőt, mint segédbékebirót. Szilágyi a fővárost illetőleg Horváth nézetét pártolja. A városok békebirói nézete szerint kell hogy jogvégzett egyének legyenek. Csemeghy osztja a nézetet, hogy a fővárosban a békebiróság összeköttetésbe hozassék a kerületi elöljárósággal, de azzal az elöljárót magát A „HON“ TÁRCZÁJA. Az aranyozott kor. Amerikai regény, írták Twain Mark és Warner Károly Dudley. (68. Folytatás.) A fiatal emberek egyike sem érzett hajlandósága aznap megkisérleni, hogy Laurát meglátogassák, s ő neki a hirlaptudósitókon kívül nem is volt más társasága, míg Sellers colonel és Hawkins Washington meg nem érkeztek, kik a lehető sietséggel New Yorkba jöttek. Laurát a tömlöcz női osztályának egyik felső czellájában találták. A czella valamivel szélesebb volt, mint a férfi osztálybeliek, lehetett nyolcz vagy tíz láb széles s tán egy kevéssel hosszabb. Kőből volt az alja és minden, és a teteje kúp alakú volt mint egy boglya-kemencze. Egy keskeny hasadék a tetején elegendő világosságot bocsátott be, s ez volt az egyedüli eszköz a szellőztetésre. Ha nyitva volt ez ablak, azon át beesett az eső. S minthogy fűteni is csak úgy lehetett, hogy az ajtón át a folyosóról bocsáttatott be a levegő, ezért a czella most hideg és nedves volt. Fehérre volt meszelve és tiszta volt, de megérzett rajta a finom börtönbáz, egyedüli bútora egy vaságy volt, szalmazsákkal s nem épen tiszta pamuttakaróval. Midőn Sellers colonelt a vén matróna, ki e helyet mint kulcsárnő zárva tartá, a czellába vezette, erőt vettek rajta érzelmei, kényei végigfolytak arczán, és hangja úgy reszketett, hogy alig tudott szélni. Washington képtelen volt csak egy szót is kihozni, majd Laurára nézett, majd még kimondhatatlan undorral tekintett a nyomorult teremtésekre, melyek e teremben fel s alá sétáltak. Laura egyedül volt nyugodt és uralkodott érzelmei felett, ámbár barátai fájdalmától ő sem maradhatott érintetlen. »Jó hangulatban vagy, Laura?« voltak az első szavak, melyeket a colonel kimondhatott. »Hiszen látja,« viszonzá Laura. »Nem mondhatnám épen, hogy ez itt az embert jó hangulatba hozhatná.« »Fázol ?« »Meglehetősen hideg van. A kőpadló hideg, mint a jég. Keresztül borzongat a hideg, ha ráteszem a lábamat. Kénytelen vagyok az ágyra ülni,« »Szegény gyermek, szegény gyermek! És tudsz-e valamit enni?« »Nem, nem vagyok éhes. Azt hiszem, nem tudnék semmit enni, legalább nem ehetem azt ott.« »Oh édes istenem !« folytatá a colonel »ez borzasztó. De bátorság, bátorság kedvesem,« és a colonel egészen oda lett. »De,« folytatá, »mi majd segítünk rajtad. Minden lehetőt el fogunk követni éretted. Én tudom, hogy te azt nem szándékozhattad. Őrültség lehetett vagy olyasvalami. Hiszen te előbb soha nem tettél ilyen dolgot.« Laura mosolygott kissé és szólt: »Igen, valami e fajta lehetett. Olyan az egész, mint egy motorka a fejemben. Ö gazfattyú volt, maguk ezt nem tudják.« »Inkább kivégeztem volna én őt magam párbajban, tudod, ahol minden annak rendje és módja szerint megy. Oh bár megtettem volna. De ne légy oly levert. Majd kiszabadítunk, a legjobb tanácsadók, a new-yorki ügyvédek, mindent kivihetnek, olvastam ilyen pereket. De most mindent kényelmessé kell tennünk a számodra. Hoztunk valamit magunkkal ruháidból és fehérneműdből a szállodából. Mi egyébről gondoskodhatunk még ?« Laura értésükre adta, hogy szeretne pár tiszta ágytakarót, egy darab szőnyeget, amelyre léphessen, ételt a vendéglőből, néhány könyvet és írószert, ha szabad volna. A colonel és Washington megígérték, hogy gondoskodni fognak mindezen dolgokról és aztán szomorún búcsút vettek, sokkal busábban, mint maga a gyilkos nő helyzete felett lenni látszott. A colonel azt mondá a matrónának, midőn eltávozott, hogy ha valamivel több gondja lenne Laura kényelmére, nem válnék ez szégyenére, és a börtönőr előtt, aki őket kibocsátó, pártfogói arczkifejezéssel így nyilatkozott: »Önöknek itt szép nagy épületük van, becsületére válik a városnak. Egy barátnőm van ott benn — majd ismét meglátogatom, uram.« A következő napon valamivel többet kezdtek a lapok hozni Laura saját életéről, a reporterek ékesszólása által kiszínezve és nemesítve. Néhányan közülök bizarr világot vetettek az ezredes életpályájára s az ő áldozatát mint a meggyilkolt ártatlanság szép bosszúállóját tüntették fel, mások meg Laurát mint Selbynek mindenre kész szeretőjét és szívtelen gyilkosát festék le. Az újságírókkal való közlekedéseknek véget vetettek az ügyvédek, mihelyt felfogadva lettek s Laurát meglátogatták. E körülmény azonban nem gátolta meg — sőt könnyité — olykor-olykor egy-egy Laurára vonatkozó közlemény megjelenését, melyek a közönség szánalmát a szegény leány iránt felkeltheték. Ez alkalom nem mult el a nélkül, hogy a vezérlapok az esetet ki ne szépítették volna, és Fülöp három vagy négy lapnak szerkesztői elmélkedését, melyek neki legjobban tetszettek, félre tette magának. Ezeket azután barátjainak később fel szokta volt olvasni, hogy kitalálják, melyikből van egyik s másik kinyírva. Egyik a következő egyszerű módon kezdődött: »A történelem soha sem ismétli önmagát, de a tarka jelennek hűvcsöves combinatiói régi mondák tört fragmentumaiból látszanak összetevő lenni. Washington nem Konnth, és Lars, Timandra szép leánya, nem lehetett prototypje az elragadó Laurának, a plebejus Hawkins ház leányának, de a szónokok és államférfiak, kik az egyiknek kegymutatását megvásárolták, talán ép oly megvesztegethetetlenek voltak, mint a köztársasági államférfiak, kik a washingtoni lobbyista nő ajkairól tanulták meg,hogy miként kell szeretni és szavazni. És az újkori Lais talán soha nem hagyta volna el a nemzet fővárosát, ha ott csak egyetlen egy köztársasági Xenokrates is lett volna, aki hízelgő szavainak képes lett volna ellentállni. De itt vége a párhuzamnak, az ifjú Hippostratustól távozó Larst nők végezték ki, kik bájaira szerelemféltők valának. Laura ellenben, ki az ifjú Brierlyvel az ő Thessaliájába andalog, megöli másik szeretőjét, és bosszúállója lesz az igazságtalanságnak, mely nemén el lett követve.« Egy más lap szerkesztőségi czikkét kevesebb lyrai szépséggel, de hasonló erővel kezd és azt így végezte: »Hawkins Laurával a szép, elbájoló, végzetes nővel, és a kicsapongó ezredessel, a vesztett ügy katonájával, ki csak azt aratta, amit vetett, nincs semmi közünk. De ha a függöny ezen rémítő szomorú játék előtt felgördül, ám vessünk egy tekintetet a társadalomra, hogy milyenné vált ez a fővárosban a mostani kormány alatt, és nem nézhetjük azt anélkül, hogy ne aggódjunk a köztársaság sorsa felet.« Egy harmadik újság más hangon szólt a tárgyról. Ezt mondá: »A mi ismételt jóslataink igazolják. A vészes tanok, melyekre felhívtuk a figyelmet, hogy az amerikai társadalomban uralomra vergődnek, ismétlllustrálva lettek. A fővárosi név már-már szemrehányás. Mi tán közreműködtünk a romlás elhárítására az által, hogy a nagy csalásokat bátor kézzel lelepleztük, és nem fogunk visszariadni most sem attól, hogy az emberi élet biztonságára szolgáló törvények lábbal tiprásának megbosszulását követeljük, hogy az egyes személyek szabadon járhassanak az utczán , és beléphessenek egy vendéglőbe legalább nappal, anélkül, hogy kitegyék magukat a veszélynek, nehogy valaki golyót röpítsen agyukba.« Egy negyedik lap észrevétele így kezdődött: »Az a tökély, mellyel a Selby-Hawkins gyilkosság részleteit ma reggel olvasóink elé állítjuk, csodát képez az újkori újságcsinálás terén. Az eztán következő nyomozás mit sem tehet a kép kipótlására. Ismét a régi történet. Egy szép nő elillant szeretőjét agyonlövi hideg vérrel, és kétség kívül nem sokára meg fogjuk hallani, hogy ha nem volt olyan őrült, mint egy nyúl ebben a márczius havában, legalább is azon bajban szenvedett, melyet »őrültségi roham«nak szokás nevezni.« Nem mondanánk sokat azzal, hogy a tragédia fényeinek első közzététele után úgyszólván általános felháborodással viseltettek az emberek a börtönben elzárt gyilkos nő iránt, ás hogy az ő szépségéről szóló jelentések csak még fokozták a felháborodást. Olybá vették, mintha szépségében és nemében bizakodva, tipraná lábbal a törvényt, és forró vágy uralkodott az iránt, hogy a törvény egyszerű szigorát kell alkalmazni. De Laura nem maradt pártfogók nélkül, s ezek némelyike igen befolyásos volt. Hatalmában tartotta nagyon sokaknak a titkát s tán jó hírnevét? Ki akarhatná magát ítélő bíróul feltolni az emberi indokok felett. Hát, valóban nem érezhetnénk-e szánalmat egy nő iránt, kinek fényes életpályáját oly hirtelen kioltá a szerencsétlenség és bűn? Azok, kik őt Washingtonban ismerték, lehetetlenségnek tarták elhinni azt, hogy az elbájoló nő szívében gyilkosság lakozott, és hogy készséggel elméjébe vehesse a pillanatnyi téboly honos sentimentalitását az egyéni szerencsétlenség súlya alatt. (Folytatása következik.)