A Hon, 1876. szeptember (14. évfolyam, 210-235. szám)
1876-09-01 / 210. szám
210. szám, XIV. évfolyam. Kiadói hivatal : Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt : . . . . .6 frt -kV. 3 hónapra...................................... _ . 6 hónapra..............................» Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. ■T9» Előfizetési felhívás wáhims H CD XnT XIV-dik évfolyamára. .,a. á«„11 , Félévre...................... 12 frt noSi aw. t « Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre potai utalványokat kérünk használni,melyek bérmentesítve tíz frtig csak 5,10 frton felül pedig 10 krba kerülnek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők A »Hon« kiadóhivatala. Reggeli kiadás. Fiogr. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, augusztus 31. Az az orosz »közvélemény«. A diplomatiai helyzet komolysága kétségbe vonhatlan. A porta győzött Szerbiával szemben, de nincs uralkodója, kivel sikeresen lehessen alkudozni. Murád »beszámíthatlan« állapotban van, a minisztérium és annak háta mögött »a befolyásos török körök« ellentétes áramlatokkal küzdenek . Szerbia élén az az izgága és perfid-miniszter áll még most is, ki a háborút megindító . Montenegro »előnyös« békét elfogadna, de Szerbiát nem bízta meg az alkudozással , szeretne valamit nyerni. És mindez még »hagyján« lenne. De a fölkelők és Szerbia viszonya, a reformok és Szerbiától követelendő »békebiztosíték« — oly érdek- és nézeteltérést kelt fel a diplomácia kebelében, hogy ennek legyőzése, kiegyenlítése több nehézséggel jár, mint a török trónkérdés vagy maga a hadisarc. És ezek mögött igen sötét a háttér. Az orosz félhivatalos sajtó és társadalmi működés sok furcsa dolgokat tár fel, és a »közvélemény« leple alatt egy új hatalmasságot akarnak sejtetni Oroszországban, mely befolyást tudna gyakorolni a czárra ép úgy, mint kormányára ; a segélyezésre ép úgy, mint az orosz diplomácia irányára és kierőszakolna egy oly politikát, melylyel a czár egyet nem érez, kormánya egyet nem ért. És, hogy ez az új »orosz« hatalom még rémületesebb szint öltsön, Bécsben jelennek meg pétervári levelek, melyek felülkerekedését jelzik, rajzolják azt a küzdelmet, melyet az orosz, kormány vele kiáll, sőt jelentik, hogy már a bécsi diplomátia is fél tőle és azért sietteti a békekötést, hogy az orosz kormány és diplomáţia ne legyen »kénytelen« a háború pártjára állani. Mindennek hihetőségét csakugyan emeli az a rohamos zarándokolás és ajándékozás, mely csak úgy önti a »vörös keresztese«-két és fehér rubeleket vagy sárga aranyakat Szerbiába ; úgy, hogy a levert szerb hadsereg egyetlen vigasza, éltető eleme az a sokjó hit, melyet ugyan ő megunni nem tud, de melylyel oly igen nagyon traktálja Risztics, őt is, a világot is. Mindezt eszközölné, az eddig ösmeretlen hatalom, melyről eddig a világ nem tudott semmit és ez az orosz közvélemény, ki merné kétségbe vonni ? Hisz ott vannak az orosz lapok, azok csak úgy tajtékoznak a háború dühtől, keresik a »régi utat« hazánkba és fenyegetik még saját kormányukat is, ha »testvéreik« segítségére nem megy. Jelszavuk az, hogy addig keleten nem szabad békének lenni, míg csak egy keresztyén is van török uralom alatt, és a jótékony adakozás, a katonák »szabadság« kérése, hogy a szerb szabadság segélyére siessenek, a segélyző bizottságok működése, a nép áldáskodása az elvonuló apáczák és hadfiak fölött : mindez nem-e egy hatalmas közvélemény önkénytes kifejezése? Nem retteghet-e ettől még a czár is, hisz igaz ugyan, hogy csak palotaforradalmakat ismer még eddig Oroszország, mert a szegény nihilisták és rajongó szekták lázongásai politikai szempontok alá nem esnek; de hát »ex non esse, ad non posse« — non valet consequentia. Mind így van és mi is elösmerjük, hogy a legnagyobb zsarnokságban nevelt népekben is közvéleményt teremt két dolog: a faji és vallási fanatismus, minthogy pedig mind a kettő fönforog ez esetben , elösmerjük, hogy lehet orosz közvélemény a keleti kérdés tárgyában. De tagadjuk azt, a lapok és mindenféle társadalmi akció daczára, hogy ennek a közvéleménynek érvényesülését az orosz kormány, ha akarná megakadályozni ne tudná. Szibéria rabokkal teli mezői ékesen bizonyítják az ellenkezőt, mégpedig nemcsak az elnyomott Lengyelországra nézve , de még a legártatlanabb moszkvai társadalmi mozgalmak vagy egyes kereskedők nyilatkozata tekintetében is. Igaz, hogy az orosz »közvélemény« most átalános , de kérem csak azzá lett, nem úgy tört ki, mint a vulkán és még sem olvastuk (csak legutóbb történt, hogy két hírlap colportage-at betilták) hogy bármely hírlapot vagy gyűjtést, bármely zarándokot »működésében« megakadályoztak volna. Ebből csak az következik,hogy az orosz kormány nem tehető felelőssé ugyan a most Oroszországból jövő minden szóért, minden tettért ; lehet, hogy, történt olyan, mit ő nem akart; de az kétségtelen, hogy az ő kezében ez a »közvélemény,« öntudatosan használt eszköz arra , hogy előkészítsen bizonyos dolgokat és elérjen bizonyos eredményeket. És ha most, épen a békealkudozások alatt, sereglenek leginkább a zarándokok, szaporodik leginkább az ajándékozás és dühöngnek leginkább az orosz lapok: ennek kettős czélja lehet. Egyfelől: Szerbia fájdalmát enyhíteni az orosz segély eddigi kimaradása miatt. Mert hát a »protektorságot« elveszteni nem szabad ; másfelől : pressiót kell ezáltal gyakorolni a diplomatiára, hogy Szerbia minél jobb állapotban kerüljön ki a háborúból, hogy Törökország gyengíttessék , és az orosz befolyás növekedjék. Meg lehet, a czél csak ennyi, lehet, hogy több is. Az avantgárda Szerbiában van, a hadsereg is koncentráltatott, indulásra készen áll, de ha mindennek daczára : a diplomaţia hideg vérrel, egyetértéssel diktálja a békét, megmenthető az. De ez legyen béke és ne leplezett orosz hódítás. Ha e követelésnek a diplomáţia megfelel, »az orosz közvélemény« szépen lecsendesül. Vagy ha nem, akkor együttesen kell elébe állani! — Murád szultán eventu ali szt , da e napokban Zichy gróffal találkozott és előtte — mint a »Tagbl.«-nak írják — nevezetes nyilatkozatokat tett. Abdul Hamid kijelente, hogy az ország financziális állapota az előbbeni időkben elkövetett hibák folytán prekáriussá vált. Azonban ez nem kétségbe ejtő : bölcsességgel és kitartó munkássággal, — úgymond — meg lehet javítani ez állapotot. Ő maga, Hamid, belátja annak szükségét, hogy az állami élet minden részében reformokat kell behozni , és ha a gondviselés őt valaha az uralkodásra hívná meg, minden erejével azon volna, hogy a birodalom alapjai megszilárdítassanak. Továbbá értésére adta Zichynek, hogy mindenkor szívén fogja hordani a jó barátság fenntartását Ausztriával és Magyarországgal. Hamid trónra léptetése a »N. W. T.« szerint a legközelebbi tíz nap alatt fog megtörténni, mert Seik-ul-Izlam fetwaja, melylyel Murad letétele »gyógyíthatlan betegség miatt« proclamáltatni fog, már elkészült és a minisztertanács által el lett fogadva. — A fölállítandó magyar nemzeti bank kormányzójául több lap T re for t minisztert emlegette. A »B. C.« föl van hatalmazva kijelenteni, hogy e hit minden alapot nélkülöz. Illetékes körökben ily combinatio szóba sem jött soha. Budapest, 1876. Péntek, sept. . Szerkesztési iroda, Barátok tere, Athenaeum-ápiusi. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok* tere, Athenaeum-épület) küldendők. A népgyűlésekről.*) Körösi Sándortól. I. Az ember hajlamánál fogva, arra van indíttatva, hogy eszméit, gondolatait embertársaival közölje ; teheti pedig ezt két módon, t. i. szóval és írásban ; mindkét mód hatalmas fegyver arra, hogy eszméinket embertársainkkal közöljük s azok megvalósítására támogatásukat és közreműködésüket megnyerjük. A közvélemény nyilvánítására azonban erő és hatalomban a szóbeli közléshez hasonló eszköz nem létezik. Népgyűlésekben a polgárok tömege előtt kimondott szó rögtön hat és gyújt, és valamely eszmének képes még azokat is megnyerni, kik oda csak bámészkodni mentek. -- Az elfogadott gondolat vagy elv közössége által egybeforrt tömeg eloszlásával magával viszi az eszmét, s mint a hullámoktól feldagasztott folyam magával sodorja még azokat is, kik azon eszmét vagy elvet helyesnek vagy megvalósíthatónak nem vélik. Az emberiség fejlődésének történelme *) A közelebbről felmerült izgatások alkalmából I volt írva e szép tanulmány , de azt hiszszük, hogy most is I mindenki élvezettel fogja olvasni. Szerk. azt igazolja, hogy a népgyűlések minden idő- I szakban fontosaknak tartottak. Sőt tud- tjuk, hogy az állami élet fejletlensége korában az ókori görög és római köztársaságokban a legfontosabb állami ügyek népgyülésekben intéztettek el ; a fórumokon tartott népgyűlésekből szentetett, meg a háború, és köttetett meg a béke ; itt hallgattattak ki a külföldi követek; itt állapíttattak meg a tisztviselők és katonák fizetései ; itt vonattak felelősségre a magasabb államközegek; itt szolgáltatott ki az igazság, s mondattak ítéletek a nagyobb bűntettesek fölött ; szóval, itt nyilatkozott minden fontos ügyben az átalános akarat. Rómában, a három külön társadalmi osztályt magában foglalt comitiák közül, egy volt a tribut comitia, mely egyfelől az alsóbb néposztály — a plebejusok osztálya — szavazata és véleménye nyilvánítása közegéül, másfelől a túlhatalmi súlyra vergődött patríciusok önkénye korlátjául szolgált. Ámde nagyravágyó tribünök a demokrát comitiákat csak arra használták, hogy ezek vállain a legmagasabb államhivatalokra emelkedjenek, és hogy e czéljukat elérhessék : a nép szenvedélyeinek hízelegtek, a népgyűléseknek mindenféle kicsapongásokat megengedtek, s így azokat demoralizálták, ennek aztán a köztársaság bukása, és a császári uralom fölállítása lett a következménye. Két ezred évi küzdelem után is sikerült csak az emberiségnek kivívnia, hogy az átalános akarat nyilvánítására alkalmatlan közegeknek bizonyult népgyűlések ne kormányozzák többé az államokat, s a polgárok csak képviselet útján — tehát közvetve — folyjanak be a törvényhozásba. Mindamellett a népgyűlések szervezetlen alakjukban is — midőn nem képezik többé az államszervezet egyik lényeges tagját — nagy fontossággal bírnak. Ma is hatalmas közegek a népgyűlések arra, hogy az azokon megjlent polgárok közös óhajaikat, plitikai véleményeiket nyilvánítsák, vagy az államhatalmi közek ellen tüntessenek. Ma — mondja a hírneves tudós Bluntschli (Allgemeines Staatsrecht« czimű müve II ik kötete 543-ik lapján.) a népgyűlések inkább párt-, mint népgyűlések, és rendszerint párttüntetésekre használtatnak ; ámbár olyanok is vesznek benne részt, kik nem párttagok, mindamellett a meghívás és annak vezetése egy pártból folyik ki ; egy párt az, mely a tanácskozás rendjét megállapítja, szónokokról — sőt gyakran tapsolókról is — gondoskodik. A mai jogegyenlőség korában, midőn az egyén nem tagja többé valamely rendi testületnek, mint a középkorban, szükségesek is a népgyűlések — mint Roesler Herman mondja (»Deutsches Verwaltungsrecht« cziímű műve 1. köt. 186. lapján.) azért, mert az egyén a családi körön kívül eső ügyekben csak ez után vehet részt ; sőt ez egyedüli correctuma a régi kötelékek feloldásának. Nincs is alkotmányos állam, mely a népfeyelések tarthatásának szabadságát — mint a közszabadságjogok egyik nemét — alkotmányába fel nevette, és törvénykönyvébe ne igtatta volna. — A társulás ezen neme hatalmas eszközül szolgál a közszellem emelése, a hazaszeretet és áldozatkészség erősítése, és az államügyek felismerésére, sőt az erőszakos rázkódások eltávolítására is. De a népgyülések is a mily áldásosak lehetnek értelmes, ügybuzgó, hazaszerető polgárok által vezetve k époly veszélyesek és károsak, ha azok vezetése hatalomra törekvő párttöredékek, vagy egyes nagyszájú demagógok kezeibe jut. — Olyan a népgyülés, mint egy folyam, mely hajókat hordva hátán a közlekedést megkönnyíti, s mindenütt merre folyik, áldást terjeszt, mig habjai a rendes mederben hömpölyögnek ; de ha rendes medréből kicsap , izgalom nélkül lerombol mindent, mit útjában talál, és csak leomlott falakat, elpusztított vetéseket, s nyomort hagy maga után. A kellő korlátok közé szorított szabad gondolatnyilvánítás áldásos az emberiségre ; de ha az akár szóval, akár írásban a törvényszerű korlátokat áthágja , ha a sajtóban és a népgyűléseken a kormány elleni izgatások, s törvény iránti tiszteletlenségre ingerlő izgatások megtapsoltatnak ; ha a népgyűléseken a társadalmi jogrend felbontására és osztálygyűlöletre ösztönző beszédek a tömeg által helyeseltetnek , átkossá és károssá válandik a szabad gondolatnyilvánítás is, az összes társadalomra, s mint a medréből kicsapott folyam erkölcsi és anyagi pusztulást, gyakran romokat hagy maga után. Békés időben ritkán engedi magát enynyire ragadtatni a nép; válságos időben azonban, midőn a pártok szenvedélytől föl vannak tüzelve, a tömegek vulkáni erővel szoktak kitörni. Ilyen körülmények között az is veszélyes ha az állami hatalom enged, az is ha a népgyűléseket betiltja. Számos példát tud erre felmutatni főleg Francziaország, hol 1848-ik évi februárban a reformbanquete megtiltása az orleánsi dynastia száműzetését, Francziaországban a királyság lerombolását eredményezte. Ha valamely országban, mondja Bluntschli a népgyülek tartása meg van engedve, és az a létező pártok egyike által igénybevétetik , alig van más sikeres eszköz, minthogy a többi pártok is népgyűléseket tartsanak. — Azon párt, mely magában nem bízik, hogy e téren is más párttal szembeálljon , azon perczben levan győzve. A népgyűlésekre nézve a törvényhozások két rendszert ismernek. Az egyik rendszer követői szabályul a népgyűlések betiltását, kivételül megengedését ismerik; ez — mondja Bluntschli — meglehetősen biztos eszköz a népgyűlések mellőzésére. — Kisebb A „HON“ TÁRCZÁJA. Piros, mint a rózsa. Angol regény a »Comethap as a flower« szerzőjétől. Első kötet. (36. Folytatás.) Gerard még mindig szófián maradt, nem makacsságból, hanem mivel nem tudott többé parancsolni érzelmeinek s büszkesége ellene volt, hogy izgatottan, reszkető hangon szólaljon meg. »Ha tolvaj vagy gyilkos volnék,« mondá a leány haragosan s visszavonva kezét, »ön mégsem fordulhatna el tőlem nagyobb megvetéssel!« »Kegyed valóban gyilkos,« válaszolá a férfi élénken s miként a leány köré, ismét ránézett, de egyátalán nem gyöngéden, hanem rettenetes kitörő szenvedélylyel. »Kegyed meggyilkolta az én egész jövőmet, reményemet, hitemet a nőkben, a hűségben __egy szóval mindent a mi az állati életen kívül még birtokomban volt. Ha testemet gyilkolta volna meg, még sokkal könnyebben megbocsátottam volna. Az idő, vagy betegség előbb utóbb megtette volna azt, — de most« . . . . e szavaknál hirtelen elhallgatott. »Ha gyilkos vagyok, egyúttal öngyilkos is« válaszolt a nő bánatos mosolylyal. »St. John« kiáltá komolyan, »nem tudja-e, hogy az emberek mindenkor igyekeznek megfelelni a haldoklók kérelmének, habár azok esztelenek is ? Az én kérelmem is egy haldokló kérelme, mert hiszen ezen éj után már halott leszek önre nézve. Mondja e pár szót : Eszti, megbocsátok neked.« »Mit, érdekli kegyedet, várjon megbocsátok-e vagy nem ?« kérdé az ifjú komoran, bizonyos izgatottsági felül bajuszát rágva. »Tehát már ismét öszszecserélt Brandonnal ? Mi szükség van arra, hogy két oly közönyös ismerős, mint mi, erőszakkal is igyekezzünk bocsánatot kérni egymástól ? Mik vagyunk mi egymásnak ?« »Semmi« felelé a nő hidegen ; »Ön azt hiszi, hogy többet nem fog reám emlékezni : az én emlékező tehetségemnek nem szükség emlékeztető jel ; de mégis voltunk valami viszonyban — tegyen bármit, de ezt el nem ragadhatja tőlem — s ezen »volt« emlékére kérem, mondja el azt csak egyszer, hogy megbocsátott nekem !« »A hamisság nem oly könnyen lebben el ajkaimról, mint a kegyedéről« felesé St. John durván. »Ha ezerszer mondanám is, hogy megbocsátok kegyednek, mégsem bocsátanék meg hamarább. Isten vele !« mondá ismét röviden s elmenni készült, érezvén, hogy reá nézve, ezen kisértés igen nagy s hogy, miután még is csak emberi lény, előbb-utóbb meg fogtörni alatta. A leány búcsúszava feleletként az volt, hogy mellére borult. »Már nem mondhatok addig Isten hozzád-ot« mondá a leány kétségbeesett, szenvedélyes susogással »nem, mig nem mondja azt, hogy megbocsátott nekem. St. John, vegyen vissza, kíséreljen meg újra ! Tudom, hogy nem illik ezt mondanom — talán nem is egyeztethető meg a női méltósággal, — de nem szemlélhetem, hogy mindenem megsemmisüljön a nélkül, hogy kezemet ki nem nyújtanám utána. Oh, kedvesem ! tegyen még egy kísérletet velem !« Karjai szorosan oda tapadtak napsütött nyakára, mint a folyondár ágai aug. harában a tölgy ágaihoz ; fehér, forró melle hevesen emelkedett s reszketett a férfi mellén, mint a tenger vize hullámzik s ütödik a parti sziklához ; szemei oly kihaltak a mennyire csak fekete szemképes, kétségbeesett pillantást löveltek a férfi szemeibe s szemein keresztül szivébe. Ezen kedves gyöngéd kötelék által fogolylyá tett ifjú, érezte, hogy válságos pillanat előtt áll. »Vájjon nem jobb-e hogy ily nő által legyünk megcsalva« — suttogá a szenvedély, mint hogy hoszu éveken keresztül zavartalan hűséget éljünk nem ily őrületes szépségű nővel ! váljon a lelkesülés ily pillanatait nem kellene-e még akkor is keresnünk, ha ahoz gyanú és kétségbeesés vezet?« De az akarat és becsület rideg karjaikkal körül fogták őt. »E leány megcsalt téged egyszer s ismét meg fog csalni. Ezen melodrámát kebleden most is csak tetteti s a következő alkalomkor más férfin fogja megkísérteni. Dobd őt félre !« Az ifjú igy tanakodva elforditá fejét s könyörtelenül bontakozot ki a leány karjai közül. »A kegyed kedvese.« mondá gúnyosan »kegyed elfeledi kivel beszél.« »Valóban elfeledtem«, válaszolá a leány megrázkódva »de ez oly tévedés, melyet az ember életében másodszor nem követ el. »Én is azt hiszem, szólt a férfi, durvaság által igyekezvén megmenekülni ama mindinkább hatalmasabb kisértéstől, hogy lábaihoz boruljon s igy szóljon : »Eszti jöjj velem ! Csalj meg, nevess ki, tégy a mit tetszik, nem küzdhetek ellene. Ha ezer Brandon és tiz ezer más jegyes volna is köztünk én a tiéd leszek s neked enyimmé kell lenned.« »Egyszer teljesen megaláztam magam ön előtt« folytatá Eszti oly hangon, mely haragos akart lenni, de csak reszkető, volt, azonban nem tartok tőle, hogy ez ismétlődjék. És most folytatá a leány egy kis szünet után , gyöngéd természete nehézzé tevén a haragos elválást, újólag megkisérte a könyörgést. »És most ! miután én bevallottam, hogy hibás vagyok, ön is megbocsáthat nekem. Mennyivel jobb lesz az, ha ön úgy fogja átélni az életet, hogy lelkiismeretét nem háborgatja azon gondolat, miszerint egy szerencsétlen nőt, még nyomorultabbá tett, mint a minő különben lett volna ? Ön megbocsátott azon másik leánynak ki megcsalta önt, azért, mert az nem szerette. Bocsásson meg nekem, ki meg csaltam önt, azért mivel én oly nagyon szerettem.« »Én megbocsátottam neki,« felelé a férfi komoran »mivel már többé nem gondolok reá, mivel az ő személye előttem már semmi jelentőséggel sem bir. Talán majd valamikor eljön az az idő a mikor kegyedet is el fogom feledni ; most még nem tehetem. Én nem bocsáthatok meg kegyednek ! s legkisebb óhajom sincs, hogy valaha azt tegyem !« A leány látva, hogy önmegalázódása hasztalan, megszűnt tovább esdekelni. »Jól van tehát, ha kegyed úgy kívánja, legyen úgy — válaszolá kétségbeesetten s megragadván az ifjú kezét, még mielőtt az megakadályozhatta volna — alázatosan, s bánatosan megcsókolá azt. Azután a nélkül, hogy vissza hívnák s a nélkül, hogy megbocsátottak volna neki, eltávozott, s Gerard a győző, leült egy kerti székre, zokogott és zokogott, mint egy gyermek elvesztett kedves játékáért. XIX. S igy befejeződött a színmű első fölvonása, minden színész elmondta s eljátszotta az ő kis szerepét s a függöny leesett, midőn ismét felhúzták, a főszereplő nő ezen szomorú drámában teljesen felöltözve volt látható ágyán fekve ; szép arcza ki volt pirulva, szemei, orra és szája a vánkosba temetvék ; kis lábai lecsüngöttek az ágy oldaláról, úgy látszott mintha valamely gúnyos óriás dobta volna őt ide mint valamely tehetetlen csomagot. Hat mérfölddel távolabb X. lord bálján kékes zöld chinai lámpák lebegtek a narancs fák ágai közt ; köztük csinosan öltözött nők és férfiak sétáltak. Sir Thomas fehér keztyűs kezeit mellényébe dugva s kék ruhás hátával egy márvány szoborhoz támaszkodva, szokott durva rikácsoló hangjával kedélyesen beszélgetett a tolvajokról és gazemberekről. Milady hatod ízben ment le ebédelni a hatodik feleséges ember karján ; tortát evett s reá sherryt, champagnit és asztali bort ivott ki egymás után. Miss Blessington egy kis fehér ur karján, kinek jövedelme oly nagy, mint a minő kicsiny termete : sétált s kissé kényelmüen felelt egy fiatal embernek, ki a leány görög arcza s junói termete által vonszatva tánczra hivta fel őt. »Nem, köszönöm ; én sohasem tánczolok keringőt.« Eszter ezalatt mindig fekve maradt, még azon nagy veszteség, mely e perczben érte, folyvást kínozta. A mesebeli kutyákhoz hasonlóan, ő is az árnyék után nyúlt s egyszerre elveszte mindkettőt : Gerard szerelmét, Brandon szeretetét. Most mindkettő a vizbe esett. Néhány kör, néhány felemelkedő buborék ; s azután minden eltűnt a mélységben, hogy soha többé napfényre ne jöjjön. A nagy szobában a hol a szép és szőnyeges fülkék voltak, a melyekben állott »a szatyrok által meglesett Vénusz« »Zsuzsánna és a vének« — az üvegházak, a ligetek, a szökőkút mind eltűntek. Léteztek-e valóban ? avagy oly délibábszerű tünemények voltak, melyeket a tiszta nyári levegőben gyakran láthatunk — az úszó hajók, a küzdő katonák déli bábja ? »Menj vissza istállódba!« mondá a bűvész Ilsabilnak, a halász nejének, midőn az szerényen azt kérte tőle, hogy tegye őt a nap és hold urává. »Menj vissza istállódba !« kiáltá a sors Eszternek. Más alkalommal azon körülmény, hogy egy nagy urhölgygyé létei helyett igen szegénynek kell lennie, bizonynyal kellemetlenül hatott volna a nagyravágyó Eszterre. Most azonban a vagyon s minden más dolog eltűnt s jelentéktelen lett azon személylyel szemközt, kit elvesztett. De váljon szükségkép, visszavonhatatlanul elvesztette-e őt ? Daczára kónyáztatta arczának, összeroskadt termetének, a remény még mindig így suttogott hozzá : »Holnap ismét fogod látni őt . Az emberek a mindennapi életben nem olyanok, mint némely regényekben írják, határozottak s szilárdak, mint a vas vagy gyémánt. Egy fél órával később egészen ellenkezők, mint azelőtt , amire ma éjjel megesküsznek, arról holnap már elfelejtkeznek.« Míg a csalóka remény így suttogott fülébe, egy a kapuhoz közelgő kocsi zaja hallatszott. »Már vége van a bálnak ? már vissza is jöttek ? vagy — ?« A leány nem soká gondolkozott a különféle lehetőségek fölött, hanem leugorva ágyáról, az ablakhoz futott félre tolta annak függönyeit s kinézett. A kapuajtó nyitva volt s egy kocsi állott előtte. A holdvilág s az előcsarnokban álló lámpa küzdöttek egymással, hogy birtokukba vegyék az egyetlen lovat s kocsit, két parasztember virággal ellátott kalapját s a köpenyt és a táskát, melyet kihoztak. E tárgyakat egymásután betették a kocsi hátuljába, azután egy férfi jött ki kalappal és felöltővel, szürke keztyüben s igy szólt : »Jancsi eredj, nézd meg a szivartáskámat, ott hagytam a dohányzószoba asztalán.« St. John volt, szokott hangján beszélve. Tehát ő elmegy ! elmegy és még szivartáskájára is gondol ! A leány szive egy pillanatig megszűnt dobogni s azután őrült gyorsasággal vert 120-szor egy percz alatt. Elment a nélkül, hogy jelt adott volna. A leány kikönyökölt az ablakon s fehér karja, mely sokkal világosabb volt, mint a liliomok, messze kilátszott a holdvilágon. A férfi oly közel volt hozzá, ha a szolgák nem lettek volna ott, megszólította volna őt , de most ő sohasem fogja megtudni, hogy látta elutazását. Valamely megmagyarázhatlan ösztön kényszeríti őt, hgy még tágabbra nyissa az ablakot, megrázza ruháit, köhögjön s igy magára vonja az ifjú figyelmét. A váratlan zajra Jancsi és Tamás megfordították fejeiket s felnéztek reá, de azok nem. Az ifjú kissé megrázkódott, de rögtön összeszedvén magát, gyorsan a kocsihoz ment s felült. A leány tudta jól, hogy az ifjú tudja, hogy ő nézi most — tudta, hogy el van határozva búcsú nélkül válni el tőle, mint Lancelot Elainetől. A ló kissé félénk lett s ágaskodott »hohó vitéz vén asszony !« ez volt a sajátságos alak, melyben utóljára hallotta St. John szavát, kinyújtotta nyakát az ablakból s ki is hajlott oly annyira, hogy csaknem elvesztvén egyensúlyát, majd leesett a kikövezett udvarra ; s azután, elfeledvén betenni az ablakot s egyátalában nem gondolva a léghuzamra és rheumára visszatért előbbi helyére s újólag eltakarta arczát a vánkosban ; de a remény szava s kellemes suttogásai többé nem csalhatták meg. A remény elment a kocsin s Gerarddal együt végkép eltávozott. Az éj eltelt s a hajnali álom, melyet igaznak tartanak sok alvót meglátogatott. A lord bálján még mindig tánczoltak, a vacsora champagnei által fellelkesitve, de Sir Thomas, Milady és Miss Blessington haza mentek s már is lefeküdtek. Constance nem tartozott azon szenvedélyes tánczosok közzé, kik azt hiszik, hogy egy táncz a vacsora után jobb, mint itt a vacsora előtt. Még Strauss valzerjein sem szeretett tánczolni, hogy el ne rontsa öltözete szépségét , egy*