A Hon, 1877. augusztus (15. évfolyam, 197-225. szám)
1877-08-01 / 197. szám
197. szám, IV. évfolyam. Reggeli kiadás. Kiadóhivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.......................... 6 frt —kr. 6 hónapra..........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint . . « 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budu [pest» 1877. Szerd«, aigsztus 1 Szerkesztési iroda, Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEI! "! szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás A HOA XV-dik évfolyamára. Előfizetési árak: (AHou— megjelen naponkint kétszer.) Augusztus hóra .... S frt. Augusztus-octoberre . O » Augus.tug—decemberre 1O ) Az esti luadás postai különküldéseért (elülfizetés évegyedenkint 1 forint.P§r Az előfizetés postai utalvámynyal Budapestre, a »Hon“ kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum. - épület) küldendő. A »Hon« cserk. a feladó hivatala. A „HON“ TÁRCZÁJA. (Görög tűz. Elbeszélések. Mindenféle igazhivő népek történetéből irta Jókai Mó**. (MÁSODIK RÉSZ.) Riumin. in. (33. Folytatás.) Ha ez a kapuja az »arany országot« elzáró bérczfalnak, akkor ugyan kulcs kell hozzá, a mely felnyissa! Miért ne? Vas kapuhoz — arany kulcs. Az a kérdés, hogy kik laknak a kapu közelében, akik egy jeladásra a Szemes zsilipjét leeresztik s a gátjait felnyitják ? Az utazók ismét leszálltak a toronyból s haditanácsot tartottak a további teendőkre nézve. A Szemes völgyébe leszállni oktalan merénylet volna tőlük. Ott most a környékből elmenekült abeház nép asszonyai vannak csupán, a férfiak a szucsuk-kabei erdőkben vannak elrejtőzve, onnan folytatják az éjszakai megrohanásokat; a házaikból kivert, tűzhelyeiktől elűzött asszonyok pedig nem asszonyok most, hanem fúriák : azoknak az utjukból ki kell térni. A Tamera várának sziklatömege előfoka látszott lenni egy kelet felé benyúló erdős hegyhátnak, s az ős bükkfa rengetegben látszott egy végig kígyózó irtás a hegytetőn, a mi azt árulta el, hogy ott emberkézvágta itt van. Az est közel volt, tanácsos volt e helyen megmaradni. A magas torony oldalában volt egy mindenféle folyondárral benőtt kapuis, e szívós bozóton keresztül baltáikkal bejáratot vágtak a férfiak s ott helyet csináltak éjszakán maguknak és lovaiknak. Azután az estebéd elkészítéséhez láttak: Mezhetbisz előhúzta a tarisznyából az őzőzombokat s fanyársakat faragott hozzá; Riumin pedig tüzet rakott egy kandallónak ajánlkozó romüregben. Amint a tűz pattogni kezdett, a torony félkörű ablakán belül valami nyüzsgés, nyöszörgés hallatszott. A lovak vették azt legelébb is észre s horkolásuk, nyugtalan toporzékolásuk fejezte ki megijedésüket. Erre a két férfi is figyelmes lett a toronyüregből közeledő neszre s felvont fegyverével kezében várta, hogy mi jön onnan elő. Egy kisértet! Annak nevezhető, nem egyébnek. Ilyen alakot nem teremtett Isten, ezzé csak ember torzíthatta el embertársát. Egy leány, a kinek arcza még fiatal, de már teli s ránczokkal, beesett szemeiben az őrültség lángja s az arcz inkább halálfő, mint emberi kép. Haja öszszakuszában csügg előre s sovány keze, a mint az üregből előmászik, mint valami eltakaró függönyt hárítja azt a hajsátort félre, hogy kilásson alóla. Tagjai soványak s az elhallott rongy, a mi rájuk van vetve, látni engedi az iszonyú sebhelyet, a mit e rómaiakon istentelen kezek ejtettek. Jobb kezével azt a helyet takargatja mellén, mintha folyvást visszatérő fájdalom emlékeztetné veszteségére. Az első rátekintés megmondja, hogy ki ez ? — Ez az eretnekek szentté csinált alakja. Nem Tamera királynő amazonja, hanem a moralcsikoké. A szent megszólalt. Valami fájdalmas panasz volt az : hasonlatos a nyűgös betegekéhez, akiknek teher az élet s mégis félelmes a halál, kínba kerül a szó, de a szótól még az is szenved, aki azt hallja. Oroszul beszélt: »Oltsátok el a tüzet!« s hogy rögtön meg nem fogadták szavát, haragba jött : »parancsolom, hogy oltsátok el.« Parancsának hatást szerezni sajátszerű eszköze volt. Elkezdett minden tagja reszketni, fogai összevaczogtak a tehetetlen indulattól, mig a férfiak nem állhatták ki tovább a a reszketését nézni s megtették a kívánságát, elfojtották a tüzet rádobált kövekkel. Akkor aztán odavánszorgott a nyomorult alak hozzájuk és összekuporodva leült előttük. Olyan kicsiny kis gubaczczá tudta összezsugorítani magát, hogy nem hasonlított emberi alakhoz, inkább varangyhoz. Ahol a rongy nem takarta a testét, ott tenyereivel igyekezett azt elfedni. Eázott. »Miért oltattad el a tüzet, mikor fázol?« kérdé tőle az öszszet. A nyomorult nyafogva felelt. »Mert az én uram haragszik a tűzre.« »S ki a te urad ?« »Az, aki a nagy barlangban lakik.« »Hogy híják ?« »A bajuszos goszpodár.« »Mi az ? Adighe, vagy moszkó ? »Egy párducz.« »Egy vadállat! S az neked urad ?« »Az övé vagyok, ha megharagszik, megesz.« »S mit tesz vele, hogy meg ne egyen ?« »Odaadom neki, a mit nekem hoznak a faluból enni.« »Tehát itt falu van közel ?« »Igen. Az »angyalok fiaié.« »Hát te miért nem lakói a faluban ?« »Mert én vagyok a szent.« »Tehát hozzád eljönnek az angyalok fiai s neked áldozatot hoznak.« »Minden napra egy kecskeszombor.« »S te azt odaadod a párducznak, azért, hogy ne egyen meg? hát aztán magad mivel élsz ?« »A húsnak a nedvét kiszívom.« »De hát az angyalok fiai miért nem ölik meg a párduczot?« »Mert az a nagy temető.« »Már hogyan temető ?« »Mikor az angyalok fiai azt akarják, hogy a szent elmenjen a menyországba, s más szent jöjjön helyébe, akkor nem hoznak neki több kecskeczombot, s aztán a párducz eltemeti magát a szentet.« »Talán neked se hoznak már enni ? »Már két nap óta semmit. Az én uram haragszik nagyon.« Riumin megszánta a nyomorult teremtést, s odaadta neki az egyik őzezombot. Az mohó kapzsisággal ragadta azt meg mima két kezével, s egyszerre beleharapott a fogaival. És aztán egész erejéből szívta, szopta belőle a nyers hús nedvét, hogy csak úgy ragyogtak bele a szemei, mint a muzé. Hamar jóllakott: ■— egy harapást se nyelve a húsból, a puszta nedvvel. Az őzezombot aztán elrejté az ölébe: »Jó lesz az uramnak.« Úgy örült neki, hogy még egy napig megválthatja az életét. Ezt a nyomorult életet. Riumin megszánta a szerencsétlen teremtést s odanyujta neki a pálinkás csutoráját, hadd melegítse fel vértelen alakját e tüzitallal. A rémalak nagyot húzott a kulacsból, amekkorát csak lélekzete kibírt, s akkor aztán egész boldogság terült az arczán. Mosolygott. Egy halálfej, egy múmia, aki mosolyog. S a mosolygás közben meglátszott vonásain, hogy azok valaha szépek voltak. Szemei a legragyogóbb kék szivárványok. A lángital föllobbantá kialulni kész életerejét. Háladatosan tekinte Riuminra s száraz csont kezét odatevé az övére. »Hány éves voltál, mikor szentet csináltak belőled?« kérdé tőle Riumin. »Tizenhat.« »S hány esztendő óta vagy már szent?« »Már négy óta.« (Csak négy év óta! Tehát e borzasztó eléktelenítés után négy év annyi, mint negyven év! S még négy évig lehet e kínzás után élni.) »S miért csináltak szentté az angyalok fiai?« »Azért, hogy közbenjárójuk legyen. Én elviszem az üzeneteket az Istenhez, s meghozom onnan a választ; jóslatokat mondok és bűnbocsánatot. Csak hogy már nem tudom olyan jól elmondani az Isten előtt, amit az emberek rám bíztak, és az embereknek, amit az Isten szent. Ezért nincsenek velem megelégedve. Talán haza is küldenek.» (Hová: »haza?«) Riumin kedélyét a szánalom és borzadály tartá elfoglalva ez élő áldozatával szemközt a vallásos tévelygésnek , hanem a ravasz észszetnek az esze meszszebbre járt. »Mi is az angyalok fiai közé akarunk felvétetni, monda ajtatos arczczal a szentnek; utasíts bennünket, mit kell tennünk, hogy befogadjanak.« E szóra a leány felsikoltott és elkezdett minden tagja reszketni. »Ne kívánd ezt tőlem!« S azzal, mintha védelmet keresne, háttal Riuminhoz közeledett s kezeit az oszszet felé tartá begörbített újaival. Mezchetni szinte a szemöldeivel Riuminnak. Ez elérte azt s azt monda a reszkető szentnek: »Én is kívánom.« Erre a leány leroskadt a földre és zokogott, de kénytelenül. Még a köny forrása is kiszáradt nála régen. Azután térdre emelkedek s inte a két férfinak, hogy jöjjenek hozzá közelebb. A három alak egymással szemközt térdelt, fejeiket összedugva. Köröskörül a feketészöld puszpáng bokrok sűrű rejteke, fejük fölött repkedő denevérek. A szent elkezdett tompa, búgó hangon énekelni. Riumin emlékezett erre a dallamra. Többször halla azt, csendes éjszakákon, a szabadban táborozva, s most már kezdett összefüggést találni az énekhang és a következményei között. Azon az éjszakán rendesen elszöktették a moralcsikok egy néhány katonáját. Azoknak a zsolozsmája ez. Szomorú, kísértetszerű, gyászszal és panaszszal teljes dallam az, egészen méltó a szövegéhez. A szent két ujját ajka elé tartva dúdolá azt Riuminnak. »Amit legjobban szeretsz. Azt megöld. A mi legdrágább neked, Összetörd. Testedet feszítsd keresztre Mennyországba úgy mehetsz be ! Oh Jehova nézz reánk. Hogy ha véred elfolyik, Ne kiálts ! Megszámlálja csepjeit a Messiás. Jobb ha itt égsz, mint pokolban. Sátán körbe tépve jobban. Oh Jehova nézz reánk. Kiért fiát áldozá Abrahám, Jefta lyányát elnyelő Máglyaláng. Sidrach, Misach, Abadnéget Kövessétek! Tűz nem éget. Oh Jehova nézz reánk. Az embernek a hátába áll a borsózás e fanatikus őrjöngés danájától, amire egy kriptalakó tanítja az élőket. (Folytatása következik.) KHB Budapest, július 31. Az a ci 6. Annyi különböző kommentár indult meg a bécsi tanácskozások természete és czélja felől, hogy nem csoda, ha az olvasó közönség zavarban van az iránt. Minthogy semmi okunk , állításainkat visszavonni vagy értesüléseinkben kételkedni, visszatérünk a tárgyra, hogy a mai közleményekre reflektálva, megvilágítsuk a helyzetet. Még a legóvatosabb bécsi közlemény is elismer annyit, hogy érdekeink védelmére az actió szüksége beállott. Ez már fényes cáfolat azon, hónapokon át világgá bocsátott »Beschwichtigungs« czikkekre, melyek érdekeinket a tétlenségben is biztosítottnak hirdeték. A másik, amit szintén a legóvatosabbak is bevallanak most, az, hogy foglalási szándéka a monarchiának nincs, hogy Bosznia (nem tagadott) eszménye teljesen elenyészőben van. Ezzel a két ténynyel olyannyira közelednek a közvélemény követelményeihez, hogy ez is lejebb hagyhat türelmetlenségéből és egyátalában nem kell, hogy felpezsdüljön vére semmiféle »Fegyverre!« szólításra ; főleg ha azt az a nevetséges utóhanat követi, hogy ennek értelme — három hadtest »Bereitschaft«-ban tartása ; mert a »Fegyverre !« komolyan értve, oly tetteket követel a néptől, melyek az utolsó erőfeszítéssel összeesnek és ennek oly távol áll szüksége, még a józan közvélemény előtt is, hogy komoly figyelmet sem érdemel. De ha, a naivitás vagy humbug túlzásaitól — óvakodunk, ne adjunk hitelt könynyen az ellenzéki ráfogásra anyagot adó félénkség és óvatosság túlzásainak se. És, mi azt hiszszük, hogy ebben leledznek azon lapok, melyek a mostani bécsi tanácskozásoktól minden nagyobb mérvű fontosságot és határozottabb irányt eltagadni akarnak. »Érdekeink megóvása a czél, tehát nincs senki ellen irányozva készülődésünk, csak határőrzés az és így sem nagyobb mérvű mozgósítással, sem nagyobb költséggel összekötve nincs. Nem a háborúnál, hanem a békekötésnél akarjuk szavunkat hallatni, érdekeinket érvényesitni.« — így okoskodnak a »Beschwicktigungsrath«-ok. Fogadjuk el okoskodásuk menetét, bár szörnyűképen sérti a logikát, mert ha ilyen kezdetleges czélokra gyűltek össze a miniszterek Bécsben, akkor nem tudjuk mi fölött tanácskoztak régebben, mikor »megbeszélve jön az eshetőségek alkalmával teendő intézkedések egész sora« — amint bécsi félhivatalos tudósítók álliták, mire való volt a sok katonai intézkedés, mely hónapok óta történt ? Nem, addig, ameddig menni készülnek némely bécsi lapok — már csaknem egészen eljutunk, ez gyors és nagymérvű tanácskozásokat szükségessé nem tesz; most többről van szó és kell is tenni, ha egyátalában nullifikálni magunkat nem akarjuk. De fogadjuk el a tételeket: tegyük fel, hogy most sem kell egyébről tanácskozni, és határozni mint arról,hogy a»Bereitschaft« -nak, hogy vegyük hasznát a békekötésnél és, hogy hasznát vehessük, mily mértékű »Bereitschaft«-ra van szükségünk, akkor is két tétel, melyet a legóvatosabb, »jól értesült« is elismer, elégséges minden állításunk és a közvélemény követeléseinek igazolásására. Ha érdekeinket akarjuk védeni, kitől féltjük azokat? Törökországtól ? Azt hiszszük, ezt senki sem állíthatja. Ha tehát tegnap azt állíták, hogy adiónk, ha lesz , az csak Oroszország ellen van irányozva, akkor még a legóvatosabb félhivatalos lap által is elismert előzményeknek csak következményét állítok oda. És ettől el nem állunk. Ez conditio sine qua non. Igaz, hogy »agressiv« természetűvé válhat az ilyen acto, és ezt a mai bécsi hírek szörnyűképen deprekálják. De hát mi nem tehetünk róla, újra csak a legközönségesebb logikához folyamodunk. Ez azt mondja, hogy Oroszország most minket meg nem támad. Tehát vele szemben védelmi politikának helye sincs. Ő olyan ártatlan képet fog csinálni, mint a ma született gyermek, mikor rendezni a keleti viszonyokat. Meglehet, hogy lesz annyi udvariassággal (bár kételkedünk ebben is) Európa iránt, hogy meghívja ezt, hadd lássa, mit csinál; de ha bármely államnak, és így főleg nekünk, érdekeinket bántaná ez a rendezés (és ez kikerülhetetlen), akkor bizony szólni és ha a szó nem használ, tenni kell. Hogy ennek, a legutolsó esetre halasztott actiónak természete csakis agressív lehet, azt hiszszük, a felől senki sem kételkedhetik. Ha tehát esti lapunkban közölt bécsi levelünk, melyet jól értesült helyről kaptunk, őrállásnak nevezi a mostani aciót, egy rövid időre elfogadjuk ez elnevezést, és e mértéket, de logikai következményét csakis a fennebbiekben találjuk. A ki ezt másutt keresi, — az monarchiánk érdekeit szem elől téveszti és ezért — logikátlan, ép úgy, mint hazafiatlan. — »A helyzethez,« czim alatt a »N. Fr. Pr.« a következő részleteket írja : »Ma este ismét arról biztosítanak minket, hogy bármit határozzon is a minisztertanács, nem egy nagyszabású katonai acióról van szó. Ami átalában kilátásba van helyezve, arra szorítkozik, hogy mozgósíttassék a Dalmá-iában levő Jovanovics-féle hadosztály, a Hor-vát-Szlavónországban Mollináry táborszernagy alatt álló hadtest, melyhez a sokszor emlegetett Szapáry hadosztály is tartozik. Ezen haderő készentartására a vasúti menetrendig s a kibocsátandó rendeletekig minden intézkedés meg van téve s a minisztertanácsnak ily értelmű határozata, ha meghozatik, azonnal keresztül vihető is lesz.« A cislajbhán kormány a helyzetet, úgy fogja fel, hogy a május 4-én és jan. 28-án az interpellációkra adott válaszban jelzett békés politika ma is változatlanul (! ?) föntartassék, ami onnan is kilátszik, hogy nagyobb mérvű katonai rendszabályokról financzialis tetekintben nincs gondoskodva s csupán némileg policziális (! ?) természetű intézkedésekről van szó azon esetre, ha a balkáni harczi események minket közvetlenül érintő uj helyzetet teremtenének.« Ez volna hát az osztrák kormány »fölfogása ?« Biz az fölötte gyarló »fölfogás« volna, ha igaz. És ez fogna mérvadó lenni azon tanácsban, mely a monarchia további magatartása és sorsa fölött határozni van hivatva ? Alig hihető. És ha mégis úgy volna, ha efféle carricaturafölfogások gátolnák meg monarchiánkat abban, hogy életérdekeit megvédje, ezt mi egy alig helyrehozható végzetes szerencsétlenségnek tartanók. De hála isten, a magyar kormánynak egészen más »fölfogása« van a helyzetről és a monarchia sorsa fölött nem dönt csak a »cislajbán kormány.« — Kogalniceanu oláh külügyminiszter, mint Krajovából a »P. L.«-nak jelentik, aug. 1-én Budapestre érkezik és Bécsen át Salzburgba utazik. Küldetésének czélja, igazolni az oláh hadsereg átkelését a Duna jobb partjára, valamint kieszközölni a hatalmak részéről Oláhország »függetlenségének« elismerését. Ez hihetőleg valamivel nehezebben fog menni, mint az oláh seregnek bevonulása — az oroszok által már elfoglalt Nikápolyba. — A »Kelet Népe« következetessége. Esztergomból írják lapunknak: Ha leteszik is sir, ha felveszik is sir, — a»Kelet népe« czimü jobboldali ellenzéki közlöny, melynek mellesleg mondva vidékünkön édes keveset adnak a szavára. Midőn Esztergommegye ápril 4diki közgyűlésén Pestmegyének a vám- és bankkérdéskgp.A.tíszvé B.v fiatósáélése folytán, nem került tárgyalás alá, a »Kelet Népe« teli torokkal vádolta a Tiszakormányt e visszaélésért és azonnal ellenzéki hímet varrt e törvénytelenségből a szabadelvű kormány ellen. A »Hon«-nak a dolog tényállását világosan előadó felvilágosítását persze nem méltóztatott neki tudomásul venni. A törvény terén szigorún álló belügyér ez inczidens folytán azonnal szigorú vizsgálatot rendelt, Boronkay Lajos, megyei főjegyzőt felfüggesztő hivatalától, mely intézkedését néhányan a megye közelebbi közgyűlésén »sajnos« tudomásul akarták határzatilag vétetni. Csakhogy a megye józan többsége elejtvén ez indítványt, helyeslőleg nyilatkozott a belügyér eljárása mellett. És most neki áll a »Kelet Népe«, és ugyanazon lap, mely a pestmegyei feliratnak láb alól eltételéért a minisztériumot gyanúsította, most minden erkölcsi függetlenséget megtagad azon megyétől, mely az átala ostromlott visszaélést elkövetett tisztviselőt vizsgálat alá helyező és felfüggesztő belügyőri rendeletet helyeslőlegtámogatta. Hol itt a logika konservatiójának nyoma a konservatív közlönynél? Egyébiránt megyénk Pest megye feliratát egyszerűen tudomásul vette. Ebből is kitűnik, mily gálád volt azon gyanúsítás, mely e felirat áprilisi elsikkasztásával a kormányt és pártját gyanusitá. Volt is oka reá, kivált nálunk, hol a »Kelet Népe«a pecsovics szagu demagógiája egészen süket füleknek hadonáz.« A minisztertanács határozata. Bécsi tudósítónk, ugyanaz, kitől hétfő reggeli lapunk élén egy fontos sürgönyt közlénk, mely a minisztertanács megtartását és Andrássy gróf abbeli meggyőződését közlé, hogy »elérkezettnek látja a katonai rendszabályok foganatosításának idejét«, s kitől ma esti lapunk élén is egy figyelemreméltó tájékoztató levelet közöltünk olvasóinkkal, késő esti órákban tudatja velünk a Bécsben tartott minisztertanács határozatát. (Ezeket azért jegyezzük meg, mert többi forrásaink mellett erre fektetünk legnagyobb súlyt, miután legjobban van értesülve és ennek közleményei összefüggésére és minőségére kívánjuk az olvasó figyelmét fölhívni.) Saját bécsi tudósítónk ezt sürgönyzi ma este nekünk: »A minisztertanács tökéletesen helyeselte Andrássy nézeteit. Elismerte a maga idején való (rechtzeitig) katonai intézkedések szükségét és Andrássy belátására bízta, hogy a neki alkalmasnak látszó pillanatban a szükséges katonai intézkedéseket megtegye.« Tüzetesebb értesítések megérkezéséig kénytelenek vagyunk e lakonikus rövidségű sürgönynyel megelégedni. De ebből is látszik, először az, hogy a mozgósítás ki van mondva ; másodszor, hogy Andrássy belátására van bízva, hogy a »katonai rendszabályokat« mikor és minő mértékben vegye foganatba. Ezen határozat roppant felelősséget tett Andrássy gróf vállaira és mi semmit sem kívánunk oly nagyon, mint hogy külügyérünk e felelősség érzetében és tudatában cselekedjék. Mi az időpontot illeti, azt hiszszük, hogy már nincs vesztegetni való időnk; ami pedig a katonai rendszabályokat illeti, úgy vagyunk meggyőződve, hogy a minnisekkel« — mint némely osztrák miniszter gondolja — meg nem védhetők. Berlinből a »leghatározottabban« írja egy tudósító, hogy ottani döntő körökben absolute semmit se tudnak arról, mintha Gort sakotf nyilatkozatot tett volna, vagy tenni akarna arra nézve, hogy Oroszország majd a háború befejeztével a hatalmak beleegyezése és közreműködése mellett akarja rendezni a keleti viszonyokat. Oroszország önállóan akar eljárni. Nem hiszszük, hogy Andrássy gróf ezen eshetőséget szemügyre és fontolóra ne vette volna. Ha fontolóra vette, kezében most a hatalom. Használja azt fel kellő gyorsasággal és kellő mértékben, nehogy a késedelemnek és félrendszabálynak hazánk és a monarchia keservesen megadja az árát. A mozgósítás. A mozgósítás mérve, czélja és természete felől a legeltérőbb hírek, versiók és felfogások vannak forgalomban. A »Bohemia« szerint a mozgósítás főleg Montenegró ellen van irányozva, melynek e szerint az olasz protectió mit sem fogna használni, de aztán Szerbia ellen is irányul a mozgósítás. Ma esti lapunk egyik bécsi távirata, mely az ottani minisztertanácsról szól, azt jegyzi meg, hogy »átalában hiszik, hogy csapataink bevonulnak Boszniába.« De ez feltéve, hogy úgy is, eddig még mindig csak hiedelem — s majd megválik, minő alappal, — különben megjegyzendő, hogy e távirat egy szóval sem mondja, mintha a Boszniába való bevonulás annexio czéljából történnék. Tehát inkább quadrál a »Bohemia« jelentésével, mely szerint a mozgósítás Montenegró és Szerbia ellen irányul. De ugyancsak azon bécsi táviratunk jelenti egyszersmind, »hogy a hadügyminiszter és a magyar kormány nagyobb mérvű actiót kívánnak.« Ez igazolja a mi felfogásunkat is, amennyiben a leendő actiót orosz-ellenesnek tüntetők fel. Midőn a magyar kormány »nagyobb mérvű actiót« sürget, az értelmes olvasó tudni fogja, hogy ez mit jelent. (Hogy mit fog végleg határozni a Bécsben ma tartott minisztertanács, arra nézve későbbi táviratainkra utaljuk az olvasót.) Még egy másik igen figyelemreméltó versió. Londonból írják július 28-án a következőket: »Hogy Anglia felhagyott Gallipoli megszállásának eszméjével, s hogy ez az oka annak, hogy az angol flotta elhagyta a Besika öbölt s csak itt-ott czirkál, ezt már bizonyára jelentette önöknek a táviró. De itj fog lenni önök előtt mindenesetre az, hogy Gallipoli megszállásával nem csak stratégiai okokból hagytak fel, mivel t. i. ha sikerülne az oroszoknak Gallipoliig eljutni a szárazföld felől, az angol flotta veszélyeztetve (!) volna, hanem, hogy itt politikai okok is játszanak közbe. A porta iránti tekintetek azok, miután a porta nem kívánja Gallipoli megszállását. Az angol kormány annál készségesebben állott el ezen lépéstől mindaddig, mig maga a porta fogja oda kérni a flottát mert mintán , a mi n _AO A__1 .__• szól a török politikába, és ez által egy vallásháború viszálya eltávolítva van, lényeges közeledés állott be. És most jelenti a távíró, hogy Ausztria-Magyarország is felhagyott Bosznia occupatiójának eszméjével, melyet a porta tudvalevőleg nem kevésbé perhorreskált, mint Gallipoli megszállását. Tán nem tévedünk, ha a megszállási szándéknak mindkét részről egyszerre történt feladásában egyszerű esetlegnél többet: a megegyező eszmék symptomáját keressük. Mielőtt áttérnénk a bécsi lapok véleményének ismertetésére, a mozgósítást illetőleg szükségesnek látjuk felhívni olvasóink figyelmét, ma esti lapunk élén közlött bécsi levelünkre, melyet megbízható kézből vettünk, különösen pedig annak végpassusára. És most halljuk, mit mondanak a bécsi lapok. A »Deutsche Zug« »Plátói mozgósítás« czímű vezérczikkében azt állítja, hogy a mozgósítás