A Hon, 1880. május (18. évfolyam, 108-136. szám)
1880-05-01 / 108. szám
Inajestatica gyanánt tekintetvén, meg nem erősíttetett. Tehát akkor is fentaztatott a jog, hogy nem a kongresszust, hanem a privilégium szavai szerint ő felségét és most természetesen a törvény értelme szerint a felelős kormány útján, mely ő felsége nevében felelősség mellett tartozik intézkedni, illeti meg e jog. És voltak más esetek is, pld. midőn Joannovics Vincze érsek metropolitának, ki a múlt század harmadik évtizedében elfoglalta az érseki széket, deficientiája idejére Dimetrievics Miklós adatott oldala mellé, mint egyúttal érsekségi és metropolitasági administrator. Ez is tehát történeti tény. De az, hogy az administratorok eddig csak az érsekséget, nem pedig a metropolitaságot is látták el s ennek is vezetésével bízattak meg, ellenkezik nem csak a declaratorium illyricumban fentartott fenségi jogokkal, hanem ellenkezik az újabb tényekkel is. A képviselő úr, ki mint tudom 1869. óta szakadatlanul tagja a congressusnak, valószínűleg tudni fogja tehát, hogy 1870 ben és 1872-ben két administrator: Stojkovics és Gruics, nemcsak az érsekséget, hanem a metropoliát is ugyanazon módon administrálták, mint 1871-ben Masimevics administrator, 1841-ben Chranislav, 1837-ben Stankovits administrator és más időkben még mások, így tehát, azt hiszem tehát, hogy a t. képviselő úr azon állítása, hogy egyfelől a congressusnak kellett volna előleges hozzájárulás végett előterjeszteni a helyettest, másrészről, hogy a történt kinevezés a kánonokkal és az autonómiáról szóló törvényekkel ellenkezik, az e részben mindenkor történtek alapján, mint helytelen és kellő alapossággal nem bíró van bebizonyítva. A 4. pontban azt mondja a képviselő úr. Mily állást foglal el a kormány véleménye szerint Ivacskovics Prokop patriarcha a görö köl. szerb hierarchiában az említett intézkedés következtében, osztja-e a mitroviczi érsek, hogy a szerb metropolita patriarcha széke üresedésbe jött ? Itt is minden szóvita vagy félreértésre okot szolgáltatható magyarázgatások helyett ismét legjobb lesz a helyzetet úgy, amint van, egyszerűen kommentár nélkül felderíteni. (Halljuk!) De előbb megjegyzésem van arra, amit a képviselő úr az iránt mond, hogy »Angelics German bácsi püspöknek érseki és metropoliai adminisztrátorrá történt kinevezése a kongresszusi szabályrendeleteket is sérti, mert azok értelmében a metropolita szék megüresedése esetében a kongreszszus elnöksége a rangban legidősebb püspököt illeti meg. A képviselő úr által idézett szakasz nem azon esetről szól, melyet ő említett. Most a patriarcha székének meghalálozás miatti megüresedése nem forog fenn, és így nem az az eset van, melyről a statutumoknak 12. szakasza szól. Különben pedig, midőn adminisztrátor kinevezése történt, midőn a metropolita saját kérelmére fel lön mentve, mindig a kinevezett adminisztrátornak vált feladatává a metropolitát egyház-politikai szabályrendeletek alapján megillető jogokat és jogosítványokat a még életben lévő érsek metropolita helyett, tehát annak helyettesekép gyakorolni. Ez a helyzete a mai adminisztrátornak; ez volt mindig helyzetük a régibb adminisztrátoroknak, legyen arról a képviselő úr meggyőződve, hogy midőn azon eset, hogy metropolita választásáról lehessen szó, be fog következni, teljes scrupulositással meg fog a kormány részéről az, amit a törvény rendel, tartatni. Az 5. pontban azt kérdi a képviselő úr: »Mely jog és törvény alapján lett a nemzeti egyházi javak jövedelméből 24.000 frtnyi évenkénti életjáradék a patriarchának és ugyanily összeg, mint állandó jutalmi díj az adminisztrátornak elrendelve?« s ebben a szerb alapítványokba vágó helytelen és törvénytelen intézkedést lát a képviselő úr. Én tehát teljes készséggel elismerem, hogy ha halálozás folytán megéri e a szerb egyházi és iskolai alapokat. ha, mint már előbb is mondom, az eset ma nem az. És tovább menve, azt hiszem, hogy épen az itt megtámadott intézkedésben a kormány a legnagyobb scrupulositással igyekezett ennek is eleget tenni, mert nem az egyházi s iskolai alapokból rendelte a dotatiót a nyugalomba lépett patriarcha használatára levő javak jövedelmeiből és pedig oly módon, hogy azon jövedelmek egészben igénybe nem vétetvén, azoknak fenmaradó tetemes része ezen időközi kormányzat alatt a szerb egyházi és iskolai alapok javára fordíttassék. Végül még két kérdése van a t. képviselő úrnak: »Miféle okok voltak mérvadók mindezen törvényellenes, rendkívüli rendszabályok alkalmazásánál; átalában véve pedig, mi oka volt annak, hogy a görö kel. szerb autonóm egyház kivételes állapotba helyeztessék ?« És: »Hajlandó-e a miniszterelnök úr a patriarcha lemondását mielőbb közölni a szerb nemzeti egyházi kongresszussal s átalában véve mily lépéseket szándékozik tenni arra nézve, hogy a szerb egyházban a törvényes állapot visszaállíttassék ?« Itt, t. hát, legelőbb is azt kell megjegyeznem, hogy arra, hogy a szerb egyházban törvényellenes, rendkívüli rendszabályok alkalmaztassanak; arra, hogy a görög keleti szerb egyház kebelében kivételes állapot hozassék be, semmi indok nem vezette a kormányt , mert, mint előadni bátor voltam, törvényellenes, rendkívüli rendszabályokat nem alkalmazott, s kivételes állapot a szerb egyházban életbe nem léptetett, hanem intézkedett úgy, mint a hasonló viszonyok közt, mióta autonóm szerb egyház Magyarországban létezik, intézkedtek. Épen azért arra nézve sincs mit nyilatkoznom, mikor szándékozom és minő lépéseket akarok tenni, hogy a szerb egyházban a törvényes állapot visszahelyeztessék , mert törvényes állapotot, mely megmásítva nincs, visszahelyezni nem lehet. Ott ma is törvényes állapotok léteznek, úgy mint azoknak az adott viszonyok közt létezniök kell. Valamint a lemondásnak a congressus elé terjesztését sem ígérhetem meg, épen azért, mert mint előbb szerencsém volt rámutatni, ez a congressusi teendők közé hajdan sem tartozott, — sőt midőn ily esetben a congressus akart intézkedni, ez a múlt században is — mint a felségi jogokat egyenesen sértő — figyelembe nem vétetett. Különben a t. képviselő úr törvényre, statútumra nem tudván hivatkozni, mintegy per analogiam következteti, hogy a lemondásnak oda kellett volna intéztetnie a congressushoz vagyis a congressusi választmányhoz, mert ki lévén mondva, hogy a patriarcha szabadon választatik, ennek szerinte egyenes kifolyása az, hogy a lemondásnak is ott kell történnie. Ennek tehát, már a kiindulási pontja sem helyes, mert patriarcha választatik a congressus által akkor, midőn, mint mondom, annak esete következik be, és ha be fog következni, választatni fog ez alkalommal is, de nem választatik úgy, hogy a történt választás tudomásvétel végett bejelentessék, hanem választatik úgy, hogy ahhoz nem tudomásul vétel, hanem helybenhagyás szükséges, melyet meg lehet tagadni, amint ez újabb időben ismételten megtagadtatok. Tehát az analógiából levont azon következtetés, hogy a lemondásnak is ott kellett volna megtörténnie, nem helyes. (Helyeslés jobb felől.) Különben, t. hát, úgy a képviselő úr, mint mindazok, tehát az egész ház, kiket ezen ügy érdekel, legyenek megnyugodva az iránt, hogy a magyar kormány kötelességének ismeri a törvényeket és szabályokat úgy, amint azok fennállnak, fentartani, hogy a szerb egyház autonóm jogait kötelességének fogja tartani megvédeni, bárhonnan támadtatnának is meg, de megvédeni azon támadások ellen is, melyek az adott jogkör túlterjesztése által az egyházi és iskolai czéloknak nem egészen megfelelő irányzatok érvényesítésére törekszenek. (Helyeslés.) És ha a képviselő úr indokát kérdi, hogy miért fogadtatott el a patriarcha lemondása , miután a patriarcha lemondását, fájdalom, köztudomású egészségi állapota miatt adta be, annak indoka abban rejlik, hogy a kormánynak ezen kínálkozó alkalmat épen a szerb egyház és iskolák ügyeinek érdekében meg kellett ragadnia arra nézve, hogy mivel a megválasztott érdemes férfiú egészségi viszonyainál fogva gátolva van abban, hogy kellő erélylyel megfelelhessen hivatásának, addig is, míg az új választás esete beáll, ezen ügyek oly férfiú által kezeltessenek, aki a szerb egyházat, annak jogait és alapítványait, ha szükség volna rá, bizonynyal megvédené nemcsak a kormány túlkapása ellen, hanem meg fogja védeni az ellen is, hogy azok más célokra, mint amelyekre rendelnék, fordíttassanak. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Kérem a t. házat, méltóztassék válaszomat tudomásul venni. (Helyeslés jobbfelől.) Maximovics Miklós a választ tudomásul nem veheti, mivel a szerb egyház alkotmánya, szerkezete megsértetett és alapjogai megtámadtattak. Kéri a választ tárgyalás alapjául napirendre kitüzetni. A ház a miniszterelnök válaszát tudomásul veszi. A holnapi ülés napirendje lesz: az 1880. évi 5. t.-cz. által engedélyezett hitelműveletek végrehajtásáról szóló jelentés, a Belgiummal, az áruvédőjegyek utalma iránt kötött egyezményről szóló törvényjavaslat, a Fiume és a nyugat-európai kikötők között gőzhajózási járatok létesítésére alakult társulat segélyezéséről szóló törvényjavaslat, továbbá a fiumei Zichy-molón tervezett tárház építéséről felveendő kölcsönről, azután a keleti marhavész iránti intézkedésekről szóló törvénycikk kiegészítéséről szóló törvényjavaslat, ezenkívül a Szerbiával kötött vasúti egyezményről szóló törvényjavaslat, végre a kérvények 13. sorjegyzéke. Az ülés végződik 2 óra, 25 perckor. A főrendiház ülése ápr. 30-án, déli 1 órakor. Elnök: Majláth György ; jegyző: Bánffy Dezső b. A kormány részéről jelen vannak: Szapáry Gy. gr., Trefort A., Bedekovics K. A képviselőházi jegyző átnyújtja a Szegedre vonatkozó szentesített törvényczikkeket, kihirdetés végett és átadja az 1880. államköltségről szóló törvényjavaslatot kihirdetés végett. A törvényczikkek kihirdettetvén, a törvényjavaslat kiadatik a hármas bizottságnak véleményadásra. Trefort Ágost miniszter ezután válaszol Ipolyi Arnold püspöknek interpellácziójára, melyet az a vallási tanulmányi alap kezelésének felügyeletére tervezett bizottság szervezete és hatásköre iránt hozzá intézett. A bizottság hatáskörét körvonalazó szabályzatban kimondatik, hogy »a nevezett alapok évi költségelőirányzatát, mielőtt a legfelsőbb jóváhagyás alá terjesztetnének, ezen bizottságban megvitattassanak és az ezen alapok vagyonságairól készített évi zárszámadások a bizottságnak átvizsgálás végett kiadassanak s annak a költségvetésekre és zárszámadásokra tett észrevételei is mindig ő felsége elé terjesztessenek, önként értetvén, hogy a bizottság az alapok tulajdonát képező jószágok gazdaság és erdészeti költségelőirányzatait és számadásait tárgyalás alá veheti. Továbbá rendeltetik, hogy »valahányszor oly norsrol/rul van an\, rv»olj’olr o norPzpit. rvlonnV ♦ ?*«•*•'**.11«», dókának jelenteken) megváltoztatását tárgyazzák, jelesen a) ha pénztőkék átváltoztatásáról — b) az alapok tőkéinek ingatlanokba fektetéséről — c) a tőkék felhasználásával járó nagyobb építkezések foganatosításáról, — d) ingatlanok vásárlásáról, eladásáról vagy elcseréléséről van szó, a mennyiben az ingatlan értéke 10,000 frtot meghalad, — a bizottság előleges véleményét a miniszter mindig kikérendi.« A miniszteri felelősségnél fogva azonban a miniszter a bizottság határozataihoz kötve nem leend — de eltérő vélemény esetében tartozik ő felsége határozatát kikérni. Reményli, hogy ezen bizottság a legrövidebb idő múlva életbe fog lépni s bátran állítja, hogy ezen bizottság valamint consultativ s ideiglenes természeténél fogva nem törvényellenes, vagy alkotmányellenes, úgy másrészt az ügy új törvény általi végleges eldöntésének nem praejudicál s a miniszter felelősségét sehogy sem villálja, ki csak is a koronának s a törvényhozásnak lehet felelős, s a törvényhozás és különösen a képviselőház jogait sem sérti. Ipolyi Arnold püspök köszönettel veszi e választ, s legmegnyugtatóbbnak találja azt a részt, hogy a bizottság nem praejudikál ama alapok katholikus jellegének. A főrendek a miniszteri választ tudomásul veszik és ezután letárgyalták a honvédelmi minisztérium elszállásolási költségtöbbletének fedezésére szolgáló póthitelről szóló törvényjavaslatot. Végül az elnök kijelenti, hogy az államköltségvetés tárgyalására a főrendeket máj. 7-ére vagy 8-kára fogja egybehívni. Ezzel az ülés 1 óra 45 perczkor véget ért. Kossuth iratai az emigráczióból. (Kossuth Lajos: Első kötet. Az 1859-ki olasz háboru korszaka. Budapest. Az Athenaeum r. társulat kiadása. 1880. Bolti ára 5 frt. Díszes kötésben 5 írt 80 kr.) Ezt az 526 lapra terjedő, díszes kiállítású, terjedelmes kötetet bizonyára kegyelettel, benső meghatottsággal veszi kezébe minden magyar ember. Hisz egy alig húsz éves múlt sejtelmes reménykedései azok, melyekről a fátyolt hivatott kéz lerántja, hogy a diplomácziai alkudozások, menekültek készülődései, s az elnyomatás ellen való önvédelem forrongása által igényelt homály eltűnjön, s a tárgyilagos szemlélet fényének és világának engedjen tért. Már ez magában igazolná, hogy e munkához nem kis örömmel nyúlunk. S igazolja, főleg írójának egyénisége. Kossuth Lajos politikai nézeteinek felfogására nézve eltérők lehetnek a vélemények, amint eltérők is, az egyénisége iránt való melegérdeklődés és benső tisztelet azonban nincs pártokhoz kötve; e lap hosszú küzdelmeiben, azt hiszszük, megmutatta, hogy a tiszteletben e történeti fontosságú alak iránt nem szorul leczkére senkitől. Pedig, ha lenne is, aki Kossuthtól e tiszteletet meg akarná tagadni (tudjuk, nem is oly rég, a ma nevének varázsával takarózok közül egy nagy tényező igen is meg akarta), nem tagadhatná meg tehetségei, képességei, szóval lángelműsége méltatását. S ezt provokálja könyve. Históriai egyéniségeket, mint Kossuth, mikor pályájuk zenitlejére már eljutottak, ritkán látunk a toll fegyvereihez nyúlni. Aki él is vele, többnyire arra használja, hogy holta után emléket emeljen magának vele. Helfi említi, hogy Kossuthot is nehezen lehetett reá bírni, hogy e munkát még életében adja ki; nekünk pedig úgy látszik, hogy e munka nagyfontosságú történeti súlya és azáltal nyer sokat, hogy Kossuth életében jelent meg. Későbbi kornak szánt munkára különböző tekintetek könnyen alkalmazhatták volna az emlékiratok közönséges mérték munka első fejezete, »az 1859-ki olasz háború keletkezése czimet« viseli, s öt hosszabb czikkben, s öt jegyzetben magyarázza az európai eseményeket, az olasz kérdés előzményei tekintetében. Itália földirati elnevezés volt a diplomaták előtt, úgymond, de a teremtő Európa kertjévé, egységessé s oly népek hazájává tette, melyek nemzet lenni voltak hivatva. S ennek szelleme vonult szakadatlan vonalkép e népek múltján, bár nem egyenlő volt a fajkeverék, melynek olvasztó tégelyéből előkerültek, bár nem egy nyelvet beszéltek, s meg sem értették egymást. Feldarabolhatták idegen hatalmasok, de azt nem tudták kivinni, hogy a szétdarabolt tagokból kiirtsák az egységre törekvő életerőt. A pápaság s a római császárság kútfeje szintén ez egység eszméje volt. Belsőleg is huzalkodtak az elemek, s az egyéni erő bámulatig kifejlődött bennök. Asti, Pia, Genua, Velencze csodákat tőnek magukban, külön-külön; ez, amennyiben nem kedvezett az egységi iránynak, kedvezett a függetlenségi szellemnek, mely egységre vezet. Az olasz ur akart lenni saját hazájában, az eldarabolt tagokat az idegen uralom gyűlölete egyesítette, s e gyűlölet, mely a rettenetes Barbarossza hatalmát összezúzta, itt ott erőt vett még a pápákon is, s az »Italia ab exteris liberanda« II. Gyula pápa zászlóinak felirata volt. De az apró köztársaságok zsarnokok kezére kerültek; a zsarnokok gyöngének szereték a népet, s igy újra betolakodott az idegen; a spanyol a francziával küzdött az uralomért, s a diadalmaskodott spanyol helyébe a múlt század elején, a leggyűlöltebb mindenek között, az osztrák lépett. Ezt Itáliában Napóleon váltotta fel; mint idegen hódítót gyűlölettel fogadták őt is, s e gyűlölet csak fokozódott, mikor Napóleon a függetlenségi eszmén ejtett sérelem mellett megsértette még az egység eszméjét is, s Itáliából maga családja számára három külön választott uradalmat csinált. A bécsi kongresszus még kevesbbé vette tekintetbe a népek vágyait. Lombardia, Velencze, Isztria, a piaczenuwhói, Fenikra, JL uskina, Modena s Jr’árma kézre adatván, az osztrák ház urává lett az eldarabolt földrajzi elnevezésnek, Itáliának. Ezáltal az egy örökké forrongó politikai vulkán lett. A népnek vallásává vált az osztrák gyűlölet, s ezen megtörött minden engedmény ajánlás is. Ki az osztrákokkal Itáliából: e kiáltással kelt fel az olasz ágyából; ez vegyült fogcsikorgatással imádságába; ez lüktetett minden érvelésében, akármit csinált; ezzel ment aludni és még álmában is ezzel álmodott. A pápai kormányzat végtelen rész volt, de a nép elsősorban nem ez ellen, hanem az ellen zúgolódott, hogy a pápa magát az idegen szolgájává tette. A karbonária behálózta egész Itáliát, s a karbonáriának jelszava Itália függetlensége s az osztrák gyűlölete volt. Nem szüntethette meg ezt a legkegyetlenebb visszatorlás sem; az összeesküvés fonalát, mely az elhaló martyr kezéből kisiklott, volt, aki fölvegye nyomban a vérpadnál. Az olasz, kinek Machiavelli hibájául rótta fel a fegyelem hiányát, megtanulta e gyűlöletében még a fegyelmet is. Gyűlt a villanyos folyadék harminchárom éven át, s 1848-ban kitört. Legjobban felfogta a mozgalom természetét Metternich, ki még e forradalom kitörése előtt megmondta, hogy »nem reformok kérdése e’forrongás, hanem Itália nemzet, ország akar lenni; Ausztria meg megakarja tartani olasz birtokait, s ily ellentétet nem lehet konczessziókkal megoldani.« Az olasz nép kiűzte Stadeczkyt Milánóból s Károly Albert, Szardinia királya, sietett az olaszországos jelleget öltött nemzeti forradalom védelmére, bár diplomácziai fogáskép egy jegyzékben kijelenté, hogy ezt csak azért teszi, nehogy a mozgalom köztársasági irányt vegyen. Károly Albert érezte, hogy a savoyai dinasztia van hivatva az olasz nemzeti mozgalom élére állni; kétszer élére is állt, le is győzetett; ez trónjába került; számkivetésben halt meg; de a kard, mely kezéből Novaránál kiesett, Olaszország függetlenségének kardja volt, s azt törhetetlen határozottsággal fölvette fia, II. Viktor Emánuel király, ki nyilván vallotta, hogy nem arra büszke, hogy király, hanem arra, hogy »Olaszország első katonája.« Az e czímhez kötött kötelességek teljesítésétől nem tágított, s amint Cavour egy Napoleon elé terjesztett emlékiratban kifejté, ragaszkodott »családjuk 1003-tól ápolt hagyományos nemes eszméjéhez, Itáliának az idegen járom alól felszabadításához.« E sorok írója, Cavour, mint egy szellemi óriás magaslott ki az olasz államférfiak közül. A kor szellemes nemzete géniusza testesül meg benne, s a mély belátást bámulatos tapintattal, a tapintatot kifáraszthatatlan tevékenységgel, s a tevékenységet a hazafiság azon szivmelegével egyesítette, mely a törhetetlen erély kiapadhatatlan forrása és igy századok aspiráczióit megvalósítani, s nemzete életében korszakot alkotni volt hivatva. De a piemonti nép is megértette őt. Bár ő maga szabad, s alkotmányos életet élvezett, adói elviselhetők voltak, s a nép tudta, hogy ő részben csak veszthet, az olasz honszeretet magasztos indulata által lelkesítve kész volt minden áldozatra, hogy Itália földrajzi fogalmát Olaszországgá tehesse. Mindazonáltal nagy nehézségek álltak a nép, király és kormány által egyaránt óhajtott siker útjában. Első az volt, hogy ép az ötvenes évek elején akarta Ausztria magyar s olasz birtokait is a német konföderáczióba bekebeleztetni, s az által azok minden megtámadása ellen az egész német szövetség védelmét biztosítani. A magyar emigráczió akkor szabad tagjai, (Kossuth fogoly volt Kis- Ázsiában), tiltakoztak e szándék ellen, s egy a franczia köztársaság kormányához intézett emlékiratban kifejezték abbeli reményüket, hogy a köztársaság e tervezet végrehajtását annál kevesbbé fogja megengedni, mert a szándékba vett beolvasztás által Németország lakossága 38 millióval szaporíttatnék . Folytatás a mellékleten két, s a szubjektív önvédelem rovására írhattak volna sokat, ami nem oda tartozik. Most e munkának ez a természete megszűnik. Mint a történtek tárgyilagos előadása kell, hogy szerepeljen, s élő kortársak, meglevő adatok, eleven emlékek alapján kell, hogy méltatást találjon. S fog is találni bizonyosan. Mentül tágabb keret az, amelyben mozog; mentül inkább az egész emberiség történetébe belejátszó elemekkel van ennek a kis magyar drámának pohár vize összeköttetésben, annál valóbb szinü, hogy ebbe a pohár vízbe dobott kő gyűrüzete ki fog terjedni az elemek egész óczeánjára s az érdeklődés, melyet ébreszteni fog, egyszersmind ama kor eseményének históriai érvényű megállapítására is reá fog vezetni. Itt, mielőtt e munka részletes ismertetésére térnénk, egy mondanivalónk van még. Azon politikai nagyságok, kik a könyvírás mesterségéhez nem átallják leszállani, igen sokan vagy tehetségeiknek e térre nézve atalán való fonákságát, vagy az idő szerint való fogyatkozását árulják el. Elég e részben Metternichre utalni. Kossuth nem eshetik az első kategóriába (ő iró volt, s minő iró! mielőtt államférfi lett volna) s nem esett bele a másodikba. Ő neki könyve az irói pályán is nem hanyatlást, hanem haladást jelez. Azon szerencsés szellemek közül valók, kikre kor, idők járása, csalódások, csapások nem gyakorolnak nyomasztó befolyást.Tollának ereje látó köre terjedésével izmosul, kerekdedsége művészi ízlésével tökéletesül. Stil tekintetében ez a munkaminta, s az olvastatást még akkor is megérdemelné, ha sem szerzője neve, sem tárgyának érdekessége nem provokálná azt. Így, amint a három tényezőt együtt találjuk, legelső sorban adózunk a munka jelességének. Az olasz mozgalmak. Európa szívében egy 70 milliónyi állam alakíttatnék, ami az európai egyensúlyt tökéletesen felforgatná. — E terv nem valósult. Maguk a német államok sem fogadták melegen, tiltakozott ellene a piemonti kormány, tiltakozott Anglia is, Bonaparte Napoleon pedig a franczia köztársaság nevében egyenesen ciius bellinek jelentette azt ki, minek folytán azután Miklós czár is azt ajánlotta Ferencz Józsefnek egy levelében, hogy álljon el e téritől, minek azután a bécsi kormány engedett is. E kudarcz helyrehozására Itáliában igyekezett befolyását növelni s Piemontot kivéve, ott minden kormányt uralma eszközeivé tenni. Hatalmi állást foglalt az Alpesektől Terraczináig s hatalmának terjesztése oly őrült fanatizmust keltett az isteni jog némely »haszonbérlőjében«, hogy V. Ferencz modenai herczeg az osztrák-olasz liga ez időbeli alakulása idején egész komolyan indítványozta, hogy Francziaországot olasz-osztrák hadsereg támadja meg, Párist, az európai gonosztevőség székhelyét törölje el a föld szinéről; az erősségeket mind le kellene rombolni, a határszélen fekvőket a szövetségesek kezére adni s a német és olasz határszéleken katonai gyarmatokat telepíteni, hasonlókat a török határszéli gyarmatokhoz,sőt azt indítványoznám, — folytatta — hogy részben az ottani horvátok és szlavónok szállíttassanak át azokba a franczia megyékbe, s az általuk begyarmatosított vidékek a gyarmatosok eredeti uralkodóinak felsősége alatt álljanak; a mostani zavargó lakosok Francziaország belsejébe kergettessenek vagy Amerikába deportáltassanak.« És Schwarzenberg herczeg, mint »bölcset« emlegette e »mély belátásu« kötni való bolondot. — Bársfoz ily kategóriájú uralkodók könnyítették Piemont dolgát, a turini államférfiak mégsem hitték, hogy nagy terveiket külső segítség nélkül megvalósíthassák. De külső segítségért tett lépéseikben nagy akadályukra voltak Mazzini lázadási természetű fölkelési kísérletei. »Nézetem e dolog felől, írja Kossuth, mindig az volt, hogy ami szabad és czélszerű is lehet ott, hol a türelme vesztett nép pusztán kormányváltoztatás vagy belszervezeti alakulás czéljából folyamodik a forradalomhoz, az sem nem szabad, sem nem czélszerű oly esetben, midőn nemzeti függetlenség, idegen uralom alól való felszabadítás a czél. Első esetben a forradalom nem háború, csak belvillongás, melynél a fölkelő nép csak kormányhatalommal áll szemben s az ily forradalom pár napi utczai harczczal már nem egy ízben eldöntetett , de a második esetben a forradalom valóságos háború külhatalom ellen, melynek hatalmi súlypontjához benn az országban hozzáférni nem lehet. Ily esetben lokális kitöréseket akár szítogatni, akár rendezni, politikai hiba.« Mazzinit azonban veszedelmes vér alkata más ösvényre terelte s coup de mainjei minduntalan fiaskót vallottak. E kísérletek nagy nehézségeket okoztak a turini kormánynak, melyet ellenségei azokban bűnrészességgel vádoltak, s franczia és osztrák részről nem is hiányzott a kezdeményezés, hogy Viktor Emánuelt rábírják: »rúgja fel a szabadelvű — ily lázadásokat lehetővé tevő — intézményeket«, de Viktor Emánuel kijelente, hogy készebb leszállani trónusáról, semmint kötelességeit megszegje. A turini államférfiak a krími háborút használták fel arra, hogy az olasz kérdést Európa előtt szóba hozhassák. Felhasználták a nyugati hatalmak a felett való boszúságát, hogy Ausztria minden hivogatásuk daczára sem állt közéjük s készeknek nyilatkoztak először bizonyos föltételek mellett, ezek viszszautasítása után pedig föltétlenül is részt venni a krími háborúban. »Merész, kockáztatott játék volt ez, mondja Kossuth; nem tudom, vajon Cavour helyén mertem volna-e kockáztatni ? Nehezen.« De a merész játék sikerült. S a krimi háborút követett páriai lxongropozióón Szardinia részt vett, sőt a kongresszuson is szóba hozatott. Közben, Viktor Emánuel londoni s párisi útja alkalmával, Napóleon császár megkérdezte Cavourt, mit lehet tenni Itáliáért mire egy hosszabb emlékirattal felelt, mely — tekintetbe véve, hogy akkor Ausztia a béke megkötése körül szolgálatokat tett a szövetségeseknek — csak némi reformokban kulminált. A kongresszuson is csak ily irányban folyt a szóváltás, de már az is nagy viharra adott alkalmat, mert Ausztria minden javítást visszautasított, az angol képviselők pedig kijelentették, hogy egész Anglia fel fog háborodni az osztrák küldött botrányos szavai felett, ha azok tudomására jutnak. Nem jutottak tudomásra, mert közmegegyezéssel ez ügyek a jegyzőkönyvből kimaradtak, de Ausztria tanúsított magatartása Napóleont határozottan Olaszország javára hangolta. Nem egész két évre rá következett be Orsini merénylete. Kossuth, Pietri személyes észleletei alapján, Orsinit, mint fanatikus, de nem romlott embert rajzolja, ki a honszeretetet a mártyromság vágyának rajongásáig vitte. »Abban a téves hitben élt, hogy a császár útjában áll Olaszország szabadságának. Pedig dehogy állt. Pietri felvilágosította Orsinit tömlöczében, hogy ha sikerült volna a császárt megölnie, és azt ölte volna meg, ki a világ, hatalmasai közül az egyedüli ember, kitől az olaszok támaszt, segítséget várhatnak.« Így jöttek létre Orsini híres levelei, melyeket az egész sajtó, a hivatalos császári s piemonti királyi sajtó is, közölte pedig az tényleg már támadás volt Ausztria ellen. Napóleon átvitte e támadást a sajtó teréről a diplomácziai térre is, s jött Conneau küldetése Turinba. Cavour plombiéresi útja, Salvagnoli úgynevezett compiégnei javaslata az olasz ügyben, mely még azon állásponton állt, hogy négy Olaszország állittassék fel s abban is első Napoleon hires eszméinek körében mozgott, hogy ezek egyike Napoleon herczeg számára lett volna alakítva; jött Napoleon hires újévi beszéde, vele majdnem egyidejűleg Viktor Emánuel trónbeszéde Itália nagy s orvoslást igénylő sérelmeiről, melyet közvetetlenül követett, a véd- és daczszövetség megkötése Francziaország és Piemont közt; az egyezményt a császár nevében Napóleon herczeg írta alá, ki nőül vette Viktor Emánuel leányát. A háborúig nagy diplomácziai hadjárat volt hátra, melyben a fő nehézséget Anglia okozta, melynek akkori tory kormánya mindent megkísértett nem annyira Ausztria, mint az európai nemzetközi jog akkori alapját képező 1815-diki szerződések mellett. De végre is Cavour minden nehézséget elhárított a háború elől s Cavournak még azt is sikerült elérnie, hogy az osztrák támadjon. Napoleon császár május 12-én kikötött Génuában s ezzel a koczka el volt vetve. Az olasz kérdés ez előzetes ismertetése Kossuth munkájából 63 lapot vesz igénybe. Magyarázó jegyzetek ismét a munka 63—84 lapjait foglalják el. E jegyzetek közül az első Mazzinival foglalkozik, ki a savoyai házban még 1859-ben sem bízott s a piemonti mozgalmakat mint önző monarchikus cselekvényeket elitélte; de midőn a villafrankai béke után látta, hogy a piemonti párt sem éri be a már elért parcziális sikerekkel s nagyobb nemzeti czélok után tör, alkudozásba bocsátkozott vele s Olaszország létrejövetele érdekében kész volt Viktor Emánuel királylyá tételében is megnyugodni. — A 2. számú jegyzet Viktor Emánuel magatartását ismerteti, midőn az olasz republikánus sajtó az Orsini merényletet dicsőítvén, Napóleon kormánya a sajtószabadság megszorítását követelte. Cavours a király semmi áron nem engedett, s mindössze egy régebben is beadott sajtótörvényt fogadtatott el parlamentje által. A 3., 4. és 5. jegyzet az 1859-ki háborút közvetetlenül megelőző diplomácziai egyezmények egyes emlékezetes mozzanatait részletezi s a kibocsátott kiáltíványokat ismerteti. Az olasz mozgalmak s a magyar ügy kapcsolatba hozása. Kossuth műveinek második fejezete nemeskéri Kiss Miklós ezredesnek egy Kossuthoz intézett levelével kezdődik. Egy párisi nagy palotában örülnek, úgymond, hogy Kossuthnak s a magyaroknak semmi részük nincs a merényletekben, kérdik, miért nem jó Kossuth Francziaországba; sajnálják, hogy valaha ezt meg kell tiltaniok, de most másképen állnak az ügyek, tavai szívesen fogadták volna, most is áteresztenék, s ha nem is jó, azt szívesen vennék, ha kijelentené, hogy Ausztriának most is oly ellensége, mint bármikor, s kész ellene az első adandó alkalommal fegyvert ragadni. Kiss Miklós nem látta megokolva e lépést, mire az illető azzal válaszolt, hogy a háború Ausztria ellen több, mint bizonyos, hogy így a föllépés által Kossuth szerfelett sokat használhat hazájának. Kiss semmi biztatót nem mondott, inkább viszszautasító magatartást tanúsított, de a történtekről azonnal értesítette Kossuthot. Ez volt a császári ház első avance-a Kossuth felé. Mert nem lehet felőle kétség, hogy e felszólítás Kossuthoz a császári háztól, valószínűleg Napoleonig valamely megbízottjától, ha ugyan nem közvetetlen magától indult ki. Nem ok nélkül emeli ki Kossuth, hogy e levél márczius 21-én (1858-ban) kelt s így több mint három hónappal a plombiéresi találkozás előtt kelt. Jóval később, 1858. deczember 7-én Irányi Dániel jelenti Kossuthnak, hogy lengyel közvetítéssel felszólítást vett franczia részről a magyar ezredeknek elpártolás czéljából felszólítására. Az elpártolókból légió alakittatnék, mely az olasz ügyben harczolna. Irányi már eleve határozott visszautasító nyilatkozatot tesz. Mert Magyarország »ha fegyvert ragad, azt saját kezére teszi, nem pedig hogy más javára kaparja ki a tűzből a gesztenyét.« Itt már az a franczia főur »újra meg újra sürgeti, hogy Kossuth Párisba jöjjön vele értekezendő.« »Nem lenne méltó, válaszolja Irányi, mert hazánk irányában semminő ígéretet nem akarnak tenni, annál kevesbbé kötelezni magukat.« Deczember 15-én Irányi ismét új ajánlatról ad hírt. Magyarországi fölkelésre segély ajánltatik, a föltétel alatt, hogy a magyar ügy az olasz köztársasági mozgalomtól elválasztassék. De a kormány a magyar ügyet sem biztositná, s győzelmével vagy bukásával hivatalosan nem törődnék. — Irányi bizodalmatlankodik : tud-e ez ajánlatokról a császár s nem szereti ez ügyben a lengyel közvetítést. Deczember 29-én Irányi azt tudatja, mit Klapkától hallott, ki három nappal előbb »ama franczia nagy urnás volt, kiről szó volt.« Klapka a felszólításra, hogy az emigráczió akar-e részt venni Ausztria ellen a támadásban, azt feleli: »Szívesen, ha nem puszta diverziónak fog tekintetni a magyar fölkelés, hanem önálló fellépésnek és ha anyagilag is segítenek.« Klapka ekkor már igénybe akar venni vagy ötszázezer frankot, vagy kétszer ennyit, amit adni hajlandók ; de Irányi ellenzi, mert ez lekötelezettséggel járna s mert ő a mozgalmat Kossuth kezében akarja összpontosittatni. Az ügyet azonban — most először — figyelemre méltónak tekinti, mert Magyarország felszabadítására csak két mód van : átalános forradalom, vagy Ausztria-ellenes háborúk felhasználása ; »könnyelműen nem szabad ugyan a nemzetet felkölteni, de a jelenben kínálkozni látszó alkalom megragadását nem lehet könnyelműségnek keresztelnünk.« Kossuth január 6-ki kelettel válaszol Irányi Dániel decz. 29-ki levelére. Még mindig nem látja a dolgot oly alapon, melyen indulni lehetne. Imondatlan, túlkapzsi tolakodással a mi hazánk ügyét még halálosabban kompromittálhatnák, mert fel nem karoltatni baj , de felkaroltatni és eldobatni nemzeti halál. Neki biztosíték kell az eldobás ellen, hogy komolyan szóba álljon a dolog felett. Megerősíti bizodalmatlanságát, hogy az a »franczia nagy úr,« kitől a kezdeményezési tapogatózás ered, a császártól rendesen oly ügyekben szokott eszközül használtatni, melyekben a hatalom bizonyos czélokat akar elérni, anélkül, hogy a czél eszközlőivel szolidaritást vállalna, sőt úgy, hogy még az érintkezést is eltagadhassa. Azt azonban valószínűnek tartja Kossuth, hogy a cselekvés ideje közeledik. Tisztáztatni akarja a helyzetet. Ambícziót nem ismer. »Dicsőség szememben haszontalan tömjénfüst. Szagától is undorodom. Vonzalmaim, véralkatom, jellemem a harmaté, szeretnék, mint az, áldást hinteni észrevétlenül.« S azért jobb szeretné, ha más vezetné a mozgalmat. De hogy az eredményre jusson, a nép tömegeinek áldozatra kész csatlakozása kell; a nemzet pedig csak annak felhívására mozdul meg, akiben bízik. Az pedig tény, hogy a nép nagy tömege benne, Kossuthban bízik, s ha ő nem vezeti a mozgalmat, fejét csóválja s azt mondja, »ha jó volna ez a dolog, itt volna Kossuth Lajos.« Az angol közvélemény is csak oly mozgalmat pártolna, melynek Kossuth áll az élén. »Ha más akárkivel vezérkedhetni, pártocskákra találhat, de a magyar nem olasz , nálunk párt a zöld asztalnál fölléphet a nemzet nélkül, a nemzet ellen is, de a csatatérre nem megyen a nemzet nélkül, a nemzet pedig nem fog menni.« Ha őt mellőzni akarják, tegyék, még az ügyre veszély nélkül történhetik, szótsan nézi, ellenkező esetben teszi kötelességét , de nevét segédül nem adja, mert ahol az ő neve előfordul, ott a felelősség legnagyobb súlya az övé. Nem szándéka zászlónak lenni bizonytalan czélokra más kezében, sem báránynak, mely elvigye mások bűneit vagy hibáit. " Klapka tehetségeit "becsüli, de a nemzet főnökének ma még nem tekintheti. Ha a tettek órája üt, elhatározott akarata, hogy ő áll a hadsereg élére ; oldala mellett Klapkát ,mint táborkari főnököt szívesen látja. »Az ország polgári kormányzatát vinném a függetlenségi nyilatkozat alapján, míg a haza azon karba tétetnék, hogy rendelkezhetik , akkor lelépnék és szilvafám árnyékában keresném életviharaim jutalmát az eke szarvánál, — helyet engedve más erőknek, a nemzet bizalmának gyümölcseit aratni.« Ennek alapján kifejezi nézetét, hogy »az érintkezésnek velem kell folytattatnia « De nem kívánja azt siettetni. Felhatalmazást ad Irányinak, de óvja tőle, hogy bármi oly lépést tegyen, amely részünkről ajánlkozás s békétlen kopogtatás színét viselné. Ha maga a sátán nyújt is kezet, elfogadhatjuk okos vigyázattal, de kérnünk azt nem lehet. A kéz visszahúzása vagy megtagadása erkölcsi halál lenne.« Klapka tábornok január 27-én Mednyánszki kíséretében fölkereste Kossuthot s a nála időző Pulszky és Ihász előtt elmondta, hogy a háború meglesz, s hogy Magyarország részvétét sürgetik, Ígérnek pénzt, fegyvert, hajókat s egy 18-20 ezer emberből álló hadosztályt kíséretül, mely a kikötőben megállva házunkat biztosítsa. Az ígéretet Napóleon herczeg tette, nem hivatalosan a császár nevében, hanem ígérve, hogy kieszközli, hogy Klapka e részbena császárral szólhasson. Előadta, hogy orosz főurak voltak az elsők, kik a turiniakat figyelmeztették, hogy, ha Ausztria ellen komolyan akarnak föllépni, forduljanak a magyarokhoz, s hogy az oroszok nemcsak semlegességet ígérnek, hanem még figyelő hadtest felállítását is Ausztria ellen a határon. Kossuth