A Szív, 1933 (18. évfolyam, 33-52. szám)
1933-04-15 / 33. szám
2. oldal A négy evangélium adatait összeegyeztetve és összeállítva, a következőkben foglaljuk össze a húsvétvasárnap eseményeit: A föltámadás. Harmadik napja feküdt már Jézus holtteste a lezárt sziklasírban. Hatalmas kő állott a sírkamra bejárata előtt. A követ zsinór fogta keresztül és ennek két végén ott volt a zsidó főpapnak hatalmas pecsétje. Azért tették oda, hogy senki a sírba az ő tudtuk nélkül be ne mehessen. A sír előtt négy templomszolga állt őrt. Négyóránkint fölváltották őket. A zsidók Nagy Tanácsa rendelkezett így. Ők ugyanis attól féltek, hogy Jézus tanítványai feltörik majd a sírt, ellopják a holttestet és azt mondják, hogy az Üdvözítő föltámadt. Emlékezetükben volt ugyanis, hogy Krisztus életében többször egész világosan kimondotta, hogy ő harmadnapon föl fog támadni halottaiból. Sötét volt még, bár az idő közeledett a hajnalhoz. A sötétségből a napvilágba való átmenet Palesztinában nem oly lassú, mint a mi vidékünkön. Ott a szürkület rövidebb ideig tart. Úgy a szürkület előtti percekben, éjfél utáni 2—3 óra között, az őrök földrengésre és zajra lettek figyelmesek. Hirtelen nagy világosság támadt és ennek fényénél látták, hogy egy angyal lép a sírt elzáró kőhöz és könnyedén elhengeríti azt. Figyelmüket ez az angyal kötötte le. Nézték, vájjon mit csinál ? A fényes alak leült a kőre. A fényesség még nagyobb lett és a sírüregből tört elő. Az őrök most már a sírkamrába néztek be, de azt üresen találták. E természetfölötti események láttára ezek az egyszerű emberek úgy visszariadtak, hogy moccanni sem tudtak. Jó idő telt bele, amikor ijedtségükből fölocsúdtak és rendezték gondolataikat. Kétségtelenül megállapították, hogy égi beavatkozás történt és Jézus sírja üres, ő maga pedig föltámadt. Siettek hírül vinni gazdáiknak, a zsidó főpapoknak, az eseménynek hírét. Ezek végighallgatták a szolgák jelentését és bizony, maguk is meggyőződtek azok előadásából arról, hogy Jézus föltámadott. Ők azonban az egészet el akarták tussolni. Pénzzel megvesztegették a szolgákat és azt kívánták tőlük, hogy menjenek a városba szanaszét, beszéljék el az embereknek, hogy Jézust tanítványai ellopták. Mondják, hogy úgy történt a dolog, hogy őket az őrségen elnyomta az álom. Amíg aludtak, az apostolok odalopózkodtak, elhengerítették a követ, kihozták Jézus holttestét és azt elvivén, elrejtették valamerre. A zsidó főpapok nagy ijedtükben nem is vették észre, milyen együgyű tervet eszeltek ki Jézus föltámadásának tagadására. Hiszen még gyerekésszel is keresztül lehetett látni ezen az otromba híresztelésen. Ha az őrök ugyanis aludtak, akkor hogyan tudhatták, miként történt a dolog? Ha aludtak, hát akkor miből, tudták, hogy épp az apostolok jártak ott? A jámbor asszonyok a sírnál. Jézus holttestét csak úgy sebtiben temették el. A rengeteg fűszert reászúrták ugyan a holttestre és a halotti gyolcsokkal befácslizták azt, de jóillatú kenetekkel nem kenték meg úgy, mint ahogy a zsidóknál szokásban volt az. A temetés ugyanis péntek délután történt és sietni kellett, mert az esti csillag megjelenése után beállott az ünnep és tilos volt már a temetés. Jézus tisztelői a holttest igazi balzsamozását és szabályszerű temetését az ünnep utánra hagyták. Vasárnap hajnalra elindult hat Jézus tisztelői közül három jámbor asszony, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Mária Salome, hogy a temetés mulasztásait kipótolják. Szürkületkor értek oda a sírhoz. Látták, hogy a kő oldalt áll és a sír szája nyitva van. Közelebb léptek és ott állott szemük előtt a kőpad, amelyre nagypénteken Jézus holttestét terítették, üresen. Mária Magdolna annyira megijedt az üres sír láttára, hogy megfordult és lélekszakadva rohant Szent Péter apostolhoz, hogy megjelentse neki az esetét. A másik két asszony belépett a sír pitvarába és onnét benéztek a belső sírkamrába is. Most látták csak, hogy mi van ott. Jézus gyolcs takarói szépen összehajtogatva feküdtek a sírban, a sírpadon pedig kétoldalt egyegy angyal ült. Ezek megszólították őket:• Ne féljetek! A Názáreti Jézust keresitek, a keresztre feszítettet? Nincs itt, mert föltámadott, amint megmondotta. Jertek és lássátok a helyet, ahová tették az Urat. És hamar élményén, mondjátok meg tanítványainak, hogy föltámadt. A két jámbor asszony megrémült lélekkel hallgatta ezeket az igéket. Visszafordultak és Jeruzsálembe siettek. Annyira féltek azonban, hogy mindjárt nem is mertek egyenest a tanítványokhoz menni. Péter és János a sírnál. Péter és János apostol együtt szomorkodott vasárnap reggelig. Egyszer csak Mária Magdolna rontott be hozzájuk. Melle pihegett, arca ijedt volt és a félelemtől reszketve mondta: — Az Urat elvitték a sírból és nem tudjuk, hová tették őt. A két apostol csak annyit értett, hogy az Üdvözítő sírjával valami baj van és azonnal siettek oda. János fiatalabb is volt és erősebb is, mint Péter, jóval megelőzhette hát őt. A sírhoz érve, látta, hogy az üres és hogy a gyolcstakarók gondosan összehajtva, ott feküsznek benne. Ezalatt megérkezett Péter is, aki egy'est berontott a sírba és bámulattal látta, hogy az Üdvözítő holtteste nincs már ott. Csodálkoztak az eseményeken és megindultak hazafelé. Útközben elváltak egymástól és Péter egyedül tartott szállása felé. Jézus megjelenik Magdolnának. Ezalatt Mária Magdolna is, aki a két apostolt hívta, megérkezett a sírhoz. Nem törődött azzal, hogy az apostolok eltávoztak és végére akart járni a dolognak. Bement a sír pitvarába és ő már ismét ott találta a sírpadon ülő két angyalt. Szeme könnyekkel lett tele, mert ő csak arra gondolt, hogy Jézus holttestét talán elrabolták. Leborult a földre, eltakarta arcát és úgy zokogott. Egyszer csak háta mögött egy hangot hall: — Asszony! Miért sírsz? Kit keresel ? Magdolna azt hitte, hogy Arimatei Józsefnek a kertésze az illető, aki azt a kis birtokot gondozta, amelyen sír is feküdt. Oda sem fordult hozzá, a hanem földreborultában panaszkodott néki: — Uram, ha te vitted el a holttestet, mondd meg nekem hová helyezted, hogy én elvihessem onnan. Fölvilágosítás helyett azonban csak egy szót hallott: — Mária! Ez a hang már ismerősen csendült fülében. Fölemelkedett megfordult és akkor látta, Magdolna, hogy ki az, aki szólott hozzá. Megismerte Jézust és ujjongó örömmel tárta ki karjait felé. Jézus tovább szólt hozzá. Meghagyta Magdolnának, hogy menjen és mondja meg tanítványainak, amit látott!' Magdolna, mikor eltűnt az Úr, sietve sietett, hogy eleget tegyen parancsának. Fölkereste a tanítványokat és ujjongva újságolta nekik, hogy látta Jézust és beszélt vele. A tanítványok kétkedve néztek rá és nem nagyon hittek neki. Jézus megjelenik Péternek. Péter, mint már előbb említettük, elvált Jánostól visszatértében. Nem tudhatta mire vélni, hogy Jézus sírját üresen találták. Ezen az úton megjelent neki is Jézus. A szentírásban csak annyi van, hogy e jelenés megtörtént, de arról, hogy Jézus mit mondott Péternek, nem találunk semmi adatot. Jézus megjelenik a két asszonynak. • Mária, Jakab anyja és Mária Salome tétováztak, hogy vájjon elmenjenek-e az apostolokhoz és elmondják-e nékik mit beszélt az angyal Jézus sírjánál. Eleinte féltek. Később mégis elhatározták magukat és megindultak, hogy megvigyék a hírt. Egyszercsak szembe találták magukat az Üdvözítővel. Jézus szeretettel üdvözölte őket, ők pedig eléje borultak és lábait átkarolva, imádták őt. Az Úr jóságosan bátorította őket.: — Ne féljetek! Menjetek és vigyétek hírül ezeket a testvéreknek. Mondjátok meg nekik, hogy menjenek Galileába és ott meglátnak engem. A két asszony most már engedelmeskedett az Üdvözítő szavának. Fölkeresték a tanítványokat, akik között azonban még nem volt ott Péter. Az asszonyok elmondták, mit láttak és mit hallottak. A tanítványok azonban fejüket csóválták és nem hittek nekik. Az emmausi jelenés. Estefelé járt már az idő. Az apostolok és tanítványok bezárkóztak az utolsó vacsora termébe. Most már közöttük volt Péter is, akinek megjelent az Úr. A tanítványok közül egyikmásik még most is kételkedett. Kopogtak, Kleofás és egy másik tanítvány lépett be az ajtón. Ezek kora reggel vissza akartak térni foglalkozásukhoz Emmausba. Kíváncsian néztek hát rájuk az apostolok és a tanítványok, hogy vájjon mi hozta őket ily hamar vissza? A két tanítvány elmondotta nekik, hogy látták Jézust. Beszéltek vele és együtt étkeztek. Most már a kételkedők is hinni kezdtek. Hiszen Jézust aznap már hatan látták. Jézus megjelenik az apostoloknak. Ahogy így tárgyalják az eseményeket bezárt ajtók mögött, egyszerre csak elhallgatnak. Fényesség támad a szobában és ott áll előttük az Úr. Az apostolok elhallgattak és reszkettek a félelemtől, mint a nyárfalevél. Az Üdvözítő nem rótja meg gyengeségüket, hiszen nagy dolog az, amikor valaki a halottaiból föltámadt Isten látomásában részesül. Jóságosan bátorítja őket. Megmutatja nékik kezeit, lábait és fölszólítja őket, hogy tapintsák meg. Ne higyjék ugyanis, hogy ő csak lélek, hanem lássák, hogy él és a föltámadott teste ott Hogy legyőzze utolsó kételyüket van. is, ennivalót kér. Egy darab halat és lépesmézet adnak neki, Jézus pedig odaül közéjük és eszik. Amikor ekkép bebizonyította előttük, hogy valóban él, megadja azt a legnagyobb hatalmat, amely a bűnös emberiségnek legistenibb áldása. Reájuk lehet és így szól: — Vegyétek a Szentjeiket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nékik és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva. Amidőn Jézus együtt töltött néhány boldog perc után eltávozott az utolsó vacsora terméből, az apostolok és az ott jelenlévő tanítványok között nem volt már egyetlen sem, aki a föltámadás isteni csodájában kételkedett volna. Hiszen akkor azt kellett volna megtagadnia, amit a két szeme látott és a két keze tapintott. A hitetlen Tamás: Bizalommal és a személyes tapasztalat biztonságával beszéltek most már az apostolok Jézus föltámadásáról. Zörgettek az ajtón. Tamás apostol jött, aki nem töltötte velük együtt az estét. Szomorú volt, mert a városban már hallotta, hogy Jézus sírja üres. A jelenlévők nagy örömmel újságolták, hogy látták Krisztust. Tamás csak a fejét rázta, mondják el, miként jelent meg Hiába közöttük és mit mondott nékik. —• Mindaddig, amíg nem látom az ő kezem a szegek nyomát és ujjamat a szegek helyére nem bocsátom és kezemet az ő oldalába nem teszem, én nem hiszem —mondá. Az apostolok szomorúan hallgatták Tamás szavait. Hiszen ők egytől-egyig látták az Urat és kétségtelenül meggyőződtek föltámadásáról. Nincs okuk, hogy hazudjanak és biztos igaz, amit mondanak. Miért nem hisz hát Tamás nekik?* Jézus föltámadásának napja, amikor leáldozott, négyféle embercsoportot hagyott a földön. A zsidók tudatosan letagadták Jézus föltámadását, Jeruzsálem lakói hallották ugyan, hogy föltámadott az Úr, de nem törődtek vele, Tamás, aki hallotta, de Ő saját maga akarta őt látni és az apostolok, akik meggyőződtek az esemény igazságáról és bensőséges hittel csüngtek rajta. Azóta bizony nem változott a helyzet. Ma is él az emberek e négy csoportja. Vannak, akik tagadják Jézus föltámadását, pedig ésszerű okot nem tudnak fölhozni ellene. Vannak, akik hallottak róla, de mitsem törődnek vele. Vannak, akik tudnak róla és mégsem hisznek neki, de vannak olyanok is, akik imádattal borulnak le a halálon is diadalmaskodó Üdvözítő előtt. Testvér, ki e sorokat olvasod, ugye az utóbbiak közé tartozol? Imádjuk! mert feltámadott! A keresztényüldözések idején a pogány római Olitorius prefektus elé állították hite miatt Szent Marcit előkelő antiochiai leányt. A bíró rá akarta beszélni, hogy tagadja meg Jézust, mert sajnálta halálra ítélni. — Mondd csak, Margarita, — szólt hozzá jóakarattal — hogyan imádsz te Istennek olyan embert, akit a keresztre feszítettek és ott meghalt? Margit nyugodtan és hite öntudatával válaszolt: — Honnét tudod te, Olibrius, hogy Jézust keresztre feszítették és hogy, a kereszten meghalt? — Hogyne tudnám, — válaszolt a pogány bíró. — Hiszen a keresztények szent könyvei (az evangéliumokat értette alatta) leírják ezt az eseményt. — És elhiszed, hogy Jézus a kereszten, meghalt? — folytatta Margit a kérdezgetést. Olibrius azonnal válaszolt is reá: — Elhiszem. Hiszen szemtanuk írták le és sokan látták halálát. A szent, vértanújelölt kiegyenesedett a bíró előtt és az igazság birtokának boldog tudatában oktatta ki tovább: — Ha fordítasz egy lapot azoknak a szemtanúknak leírásában, akkor ott azt is olvashatod, hogy Jézus halála után föltámadt. E föltámadása után is számosan látták őt, beszéltek vele. És e föltámadását ugyanazok tanúsítják, akik haláláról tanúskodtak. Gondold meg Olibrius, hogy mi nem azért valljuk Jézust Istenünknek, mert a keresztfán meghalt, hanem azért, mert halottaiból föltámadott! Olibrius erre már nem tudott felelni. Hogy legyőzetését leplezze, kimondta Margaritára a halált. * E párbeszéd összefoglalta keresztény hitünk alapját. Szeretjük Krisztust, mert a kereszten vérét ontotta érettünk, de Istenségét nem a kereszttel, hanem szent föltámadásával bizonyította be a legjobban előttünk. És azért imádjuk, mert ő Isten!