A Szív, 1933 (18. évfolyam, 33-52. szám)

1933-04-15 / 33. szám

2. oldal A négy evangélium adatait össze­egyeztetve és összeállítva, a követ­kezőkben foglaljuk össze a húsvétva­­sárnap eseményeit: A föltámadás. Harmadik napja feküdt már Jézus­­ holtteste a lezárt sziklasírban. Hatal­mas kő állott a sírkamra bejárata előtt. A követ zsinór fogta keresztül és ennek két végén ott volt a zsidó főpapnak hatalmas pecsétje. Azért tették oda, hogy senki a sírba az ő tudtuk nélkül be ne mehessen. A sír előtt négy templomszolga állt őrt. Négyóránk­int fölváltották őket. A zsidók Nagy Tanácsa rendelkezett így. Ők ugyanis attól féltek, hogy Jé­zus tanítványai feltörik majd a sírt, ellopják a holttestet és azt mondják, hogy az Üdvözítő föltámadt. Emléke­zetükben volt ugyanis, hogy Krisztus életében többször egész világosan ki­mondotta, hogy ő harmadnapon föl fog támadni halottaiból. Sötét volt még, bár az idő közele­dett a hajnalhoz. A sötétségből a nap­világba való átmenet Palesztinában nem oly lassú, mint a mi vidékünkön. Ott a szürkület rövidebb ideig tart. Úgy a szürkület előtti percekben, éj­fél utáni 2—3 óra között, az őrök föld­rengésre és zajra lettek figyelmesek. Hirtelen nagy világosság támadt és ennek fényénél látták, hogy egy an­gyal lép a sírt elzáró kőhöz és könnye­dén elhengeríti azt. Figyelmüket ez az angyal kötötte le. Nézték, vájjon mit csinál ? A fényes alak leült a kőre. A fényesség még nagyobb lett és a sírüregből tört elő. Az őrök most már a sírkamrába néztek be, de azt üre­sen találták. E term­észetfölötti ese­mények láttára ezek az egyszerű em­berek úgy visszariadtak, hogy moccan­ni sem tudtak. Jó idő telt bele, amikor ijedtségük­ből fölocsúdtak és rendezték gondola­taikat. Kétségtelenül megállapították, hogy égi beavatkozás történt és Jézus sírja üres, ő maga pedig föltámadt. Siettek hírül vinni gazdáiknak, a zsidó főpapoknak, az eseménynek hírét. Ezek végighallgatták a szolgák jelen­tését és bizony, maguk is meggyőződ­tek azok előadásából arról, hogy Jé­zus föltámadott. Ők azonban az egé­szet el akarták tussolni. Pénzzel meg­vesztegették a szolgákat és azt kíván­ták tőlük, hogy menjenek a városba szanaszét, beszéljék el az embereknek, hogy Jézust tanítványai ellopták. Mondják, hogy úgy történt a dolog, hogy őket az őrségen elnyomta az álom. Amíg aludtak, az apostolok oda­­lopózkodtak, elhengerítették a követ, kihozták Jézus holttestét és azt elvi­vén, elrejtették valamerre. A zsidó főpapok nagy ijedtükben nem is vették észre, milyen együgyű tervet eszeltek ki Jézus föltámadásá­nak tagadására. Hiszen még gyerek­ésszel is keresztül lehetett látni ezen az otromba híresztelésen. Ha az őrök ugyanis aludtak, akkor hogyan tud­hatták, miként történt a dolog? Ha aludtak, hát akkor miből, tudták, hogy épp az apostolok jártak ott? A jámbor asszonyok a sírnál. Jézus holttestét csak úgy sebtiben temették el. A rengeteg fűszert reá­szúrták ugyan a holttestre és a halotti gyolcsokkal befácslizták azt, de jó­­illatú kenetekkel nem kenték meg úgy, mint ahogy a zsidóknál szokás­ban volt az. A temetés ugyanis pén­tek délután történt és sietni kellett, mert az esti csillag megjelenése után beállott az ünnep és tilos volt már a temetés. Jézus tisztelői a holttest igazi balzsamozását és szabályszerű temetését az ünnep utánra hagyták. Vasárnap hajnalra elindult hat Jé­zus tisztelői közül három jámbor as­­­szony, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Mária Salome, hogy a teme­tés mulasztásait kipótolják. Szürkületkor értek oda a sírhoz. Látták, hogy a kő oldalt áll és a sír szája nyitva van. Közelebb léptek és ott állott szemük előtt a kőpad, amelyre nagypénteken Jézus holttes­tét terítették, üresen. Mária Magdolna annyira megijedt az üres sír láttára, hogy megfordult és lélekszakadva rohant Szent Péter apostolhoz, hogy megjelentse neki az esetét. A másik két asszony belépett a sír pitvarába és onnét benéztek a belső sírkamrába is. Most látták csak, hogy mi van ott. Jézus gyolcs takarói szé­pen összehajtogatva feküdtek a sír­ban, a sírpadon pedig kétoldalt egy­­egy angyal ült. Ezek megszólították őket:­­• Ne féljetek! A Názáreti Jézust keresitek, a keresztre f­eszí­tettet? Nincs itt, mert föltámadott, amint megmondotta. Jertek és lássátok a helyet, ahová tették az Urat. És ha­mar élményén, mondjátok meg tanít­ványainak, hogy föltámadt. A két jámbor asszony megrémült lélekkel hallgatta ezeket az igéket. Visszafordultak és Jeruzsálembe siet­tek. Annyira féltek azonban, hogy mindjárt nem is mertek egyenest a tanítványokhoz menni. Péter és János a sírnál. Péter és János apostol együtt szo­­morkodott vasárnap reggelig. Egy­szer csak Mária Magdolna rontott be hozzájuk. Melle pihegett, arca ijedt volt és a félelemtől reszketve mondta: — Az Urat elvitték a sírból és nem tudjuk, hová tették őt. A két apostol csak annyit értett, hogy az Üdvözítő sírjával valami baj van és azonnal siettek oda. János fiatalabb is volt és erősebb is, mint Péter, jóval megelőzhette hát őt. A sírhoz érve, látta, hogy az üres és hogy a gyolcstakarók gondosan össze­hajtva, ott feküsznek benne. Ezalatt megérkezett Péter is, aki egy'­­­est be­rontott a sírba és bámulattal látta, hogy az Üdvözítő holtteste nincs már ott. Csodálkoztak az eseményeken és megindultak hazafelé. Útközben el­váltak egymástól és Péter egyedül tartott szállása felé. Jézus megjelenik Magdolnának. Ezalatt Mária Magdolna is, aki a két apostolt hívta, megérkezett a sír­hoz. Nem törődött azzal, hogy az apostolok eltávoztak és végére akart járni a dolognak. Bement a sír pit­varába és ő már ismét ott találta a sírpadon ülő két angyalt. Szeme kön­­­nyekkel lett tele, mert ő csak arra gondolt, hogy Jézus holttestét talán elrabolták. Leborult a földre, el­takarta arcát és úgy zokogott. Egy­szer csak háta mögött egy hangot hall: — Asszony! Miért sírsz? Kit ke­resel ? Magdolna azt hitte, hogy Arimatei Józsefnek a kertésze az illető, aki azt a kis birtokot gondozta, amelyen sír is feküdt. Oda sem fordult hozzá, a hanem földreborultában panaszkodott néki: — Uram, ha te vitted el a­­ holt­testet, mondd meg nekem hová he­lyezted, hogy én elvihessem onnan. Fölvilágosítás helyett azonban csak egy szót hallott: — Mária! Ez a hang már ismerősen csendült fülében. Fölemelkedett megfordult és akkor látta, Magdolna, hogy ki az, aki szólott hozzá. Megismerte Jé­zust és ujjongó örömmel tárta ki kar­jait felé. Jézus tovább szólt hozzá. Meghagy­ta Magdolnának, hogy­ menjen és mondja meg tanítványainak, amit lá­tott!' Magdolna, mikor eltűnt az Úr, sietve sietett, hogy eleget tegyen pa­rancsának. Fölkereste a tanítványo­kat és ujjongva újságolta nekik, hogy látta Jézust és beszélt vele. A tanít­ványok kétkedve néztek rá és nem nagyon hittek neki. Jézus megjelenik Péternek. Péter, mint már előbb említettük, elvált Jánostól visszatértében. Nem tudhatta mire vélni, hogy Jézus sír­ját üresen találták. Ezen az úton megjelent neki is Jézus. A szentírás­ban csak annyi van, hogy e­ jelenés megtörtént, de arról, hogy Jézus mit mondott Péternek, nem találunk sem­mi adatot. Jézus megjelenik a két asszonynak. • Mária, Jakab anyja és Mária Sa­lome tétováztak, hogy vájjon elmen­­jenek-e az apostolokhoz és elmond­­ják­-e nékik mit beszélt az angyal Jé­zus sírjánál. Eleinte féltek. Később mégis elhatározták magukat és meg­indultak, hogy megvigyék a hírt. Egy­­szercsak szembe találták magukat az Üdvözítővel. Jézus szeretettel üdvö­zölte őket, ők pedig eléje borultak és lábait átkarolva, imádták őt. Az Úr jóságosan bátorította őket.: — Ne féljetek! Menjetek és vi­gyétek hírül ezeket a testvéreknek. Mondjátok meg nekik, hogy menje­nek Galileába és ott meglátnak engem. A két asszony most már engedelmes­kedett az Üdvözítő szavának. Fölke­resték a tanítványokat, akik között azonban még nem volt ott Péter. Az asszonyok elmondták, mit láttak és mit hallottak. A tanítványok azonban fejüket csóválták és nem hittek nekik. Az emmausi jelenés. Estefelé járt már az idő. Az apos­tolok és tanítványok bezárkóztak az utolsó vacsora termébe. Most már közöttük volt Péter is, akinek megje­lent az Úr. A tanítványok közül egyik­másik még most is kételkedett. Kopogtak, Kleofás és egy másik tanítvány lépett be az ajtón. Ezek kora reggel vissza akartak térni fog­lalkozásukhoz Emmausba. Kíváncsian néztek hát rájuk az apostolok és a tanítványok, hogy vájjon mi hozta őket ily hamar vissza? A két tanítvány elmondotta nekik, hogy látták Jézust. Beszéltek vele és együtt étkeztek. Most már a kételkedők is hinni kezdtek. Hiszen Jézust aznap már hatan látták. Jézus megjelenik az apostoloknak. Ahogy így tárgyalják az eseménye­ket bezárt ajtók mögött, egyszerre csak elhallgatnak. Fényesség támad a szobában és ott áll előttük az Úr. Az apostolok elhallgattak és resz­kettek a félelemtől, mint a nyár­falevél. Az Üdvözítő nem rótja meg gyengeségüket, hiszen nagy dolog az, amikor valaki a ha­lottaiból föltámadt Isten látomá­sában részesül. Jóságosan bátorít­ja őket. Megmutatja nékik kezeit, lábait és fölszólítja őket, hogy ta­pintsák meg. Ne higyjék ugyanis, hogy ő csak lélek, hanem lássák, hogy él és a föltámadott teste ott Hogy legyőzze utolsó kételyüket van. is, ennivalót kér. Egy darab halat és lé­pesmézet adnak neki, Jézus pedig odaül közéjük és eszik. Amikor ekkép bebizonyította előt­tük, hogy valóban él, megadja azt a legnagyobb hatalmat, amely a bűnös emberiségnek legistenibb áldása. Reá­juk lehet és így szól: — Vegyétek a Szentjeiket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsát­tatnak nékik és akiknek megtartjá­tok, meg vannak tartva. Amidőn Jézus együtt töltött néhány boldog perc után eltávozott az utolsó vacsora terméből, az apostolok és az ott jelenlévő tanítványok között nem volt már egyetlen sem, aki a föltáma­dás isteni csodájában kételkedett volna. Hiszen akkor azt kellett volna megtagadnia, amit a két szeme látott és a két keze tapintott. A hitetlen Tamás: Bizalommal és a személyes tapasz­talat biztonságával beszéltek most már az apostolok Jézus föltámadásá­ról. Zörgettek az ajtón. Tamás apos­tol jött, aki nem töltötte velük együtt az estét. Szomorú volt, mert a város­ban már hallotta, hogy Jézus sírja üres. A jelenlévők nagy örömmel újsá­golták, hogy látták Krisztust. Tamás csak a fejét rázta, mondják el, miként jelent meg Hiába kö­zöttük és mit mondott nékik. —• Mindaddig, amíg nem látom az ő kezem­ a szegek nyomát és ujjamat a szegek helyére nem bocsátom és ke­zemet az ő oldalába nem teszem, én nem hiszem —mondá. Az apostolok szomorúan hallgatták Tamás szavait. Hiszen ők egytől-egyig látták az Urat és kétségtelenül meg­győződtek föltámadásáról. Nincs okuk, hogy hazudjanak és biztos igaz, amit mondanak. Miért nem hisz hát Ta­más nekik?* Jézus föltámadásának napja, ami­kor leáldozott, négyféle embercsopor­tot hagyott a földön. A zsidók tuda­tosan letagadták Jézus föltámadását, Jeruzsálem lakói hallották ugyan, hogy föltámadott az Úr, de nem tö­rődtek vele, Tamás, aki hallotta, de Ő saját maga akarta őt látni és az apos­tolok, akik meggyőződtek az esemény igazságáról és bensőséges hittel csüng­tek rajta. Azóta bizony nem változott a helyzet. Ma is él az emberek e négy csoportja. Vannak, akik tagadják Jézus föltámadását, pedig ésszerű okot nem tudnak fölhozni ellene. Vannak, akik hallottak róla, de mit­­sem törődnek vele. Vannak, akik tud­nak róla és mégsem hisznek neki, de vannak olyanok is, akik imádattal bo­rulnak le a halálon is diadalmaskodó Üdvözítő előtt. Testvér, ki e sorokat olvasod, ugye az utóbbiak közé tartozol? Imádjuk! mert feltámadott! A keresztényüldözések idején a po­gány római Olitorius prefektus elé ál­lították hite miatt Szent Marcit elő­kelő antiochiai leányt. A bíró rá akarta beszélni, hogy tagadja meg Jézust, mert sajnálta halálra ítélni. — Mondd csak, Margarita, — szólt hozzá jóakarattal — hogyan imádsz te Istennek olyan embert, akit a ke­resztre feszítettek és ott meghalt? Margit nyugodtan és hite öntudatá­val válaszolt: — Honnét tudod te, Olibrius, hogy Jézust keresztre feszítették és hogy, a kereszten meghalt? — Hogyne tudnám, — válaszolt a pogány bíró. — Hiszen a kereszté­nyek szent könyvei (az evangéliumo­kat értette alatta) leírják ezt az ese­ményt. — És elhiszed, hogy Jézus a ke­reszten, meghalt? — folytatta Margit a kérdezgetést. Olibrius azonnal vá­laszolt­ is reá: — Elhiszem. Hiszen szemtanuk ír­ták le és sokan látták halálát. A szent, vértanújelölt kiegyenese­dett a bíró előtt és az igazság birto­kának boldog tudatában oktatta ki to­vább: — Ha fordítasz egy lapot azoknak a szemtanúknak leírásában, akkor ott azt is olvashatod, hogy Jézus halála után föltámadt. E föltámadása után is számosan látták őt, beszéltek vele. És e föltámadását ugyanazok tanúsít­ják, akik haláláról tanúskodtak. Gon­dold meg Olibrius, hogy mi nem azért valljuk Jézust Istenünknek, mert a keresztfán meghalt, hanem azért, mert halottaiból föltámadott! Olibrius erre már nem tudott fe­lelni. Hogy legyőzetését leplezze, ki­mondta Margaritára a halált. * E párbeszéd összefoglalta keresz­tény hitünk alapját. Szeretjük Krisz­tust, mert a kereszten vérét ontotta érettünk, de Istenségét nem a ke­reszttel, hanem szent föltámadásával bizonyította be a legjobban előttünk. És azért imádjuk, mert ő Isten!

Next