A Szív, 1949-1950 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1950-08-26 / 52. szám
vt JCérdeztek m, felelünk KÉRDÉS: Olvastam múltkor A Szívben, hogy milyen esetekben nem kötelező a vasárnapi szentmise-hallgatás. Azt is olvastam régebben, hogy tiltott időben mulatságot tartani tulajdonképpen alkalommal, nem bűn. Mindkét őszintén megvallom, megütköztem. Felvetem a kérdést: okos-e nyilvánosság előtt szellőztetni ezeket az engedményeket, enyhébb véleményeket? Hiszen ha egyszer nem bűn annyi minden, amiről az átlagkeresztény azt hitte, hogy súlyos vétek, akkor nehéz lesz még a meglévő korlátok közt is megmaradni. Félek, hogy könnyelműség és tág lelkiismeret hatalmasodik el rajtunk, s akkor aztán nézzük meg, hogy hová jutunk. VÁLASZ: Minden rosszmájúság mellőzésével azt kell válaszolnunk: sohase akarjunk szigorúbbak lenni, mint maga a jó Isten, vagy az Egyház, vagy a gyakorlott erkölcsbölcselők. A túlzott szigorúság mindig eretnek jelleget, vagy legalább is félszegséget eredményezett; azért nagyon óvatosnak kell lennünk és az egész keresztény életet kell áttekintenünk. Az egész keresztény életen pedig uralkodik Isten igazságossága és irgalma. Igazságossága szigorú, félelmet kelt bennünk, minthogy tudja Isten, hogy félünk az örök kárhozattól, azért ugyanennek a félelemnek az igyekszik olyan vétkektől erejével visszatartani minket, amelyek pusztulásunkat okozzák. Pl. aki nagyobb összeget lop, azt elkárhoztatja az Úr, nehogy felbomoljon a becsület rendje, amely nélkül szívhatatlan és élvezhetetlen lenne a társadalom levegője. De nem minden bűn halálos, azaz olyan súlyos vétek, amely miatt Isten egy örökkévalóságon keresztül szakítani akar velünk, és amelyért örök halállal sújt, pl. kisebb hazugságért. Istennek ez a jósága a legsúlyosabb visszaélésbe sodorhatja az egyik embert, mondván: nyugodtan vétkezem, úgyis megbocsát az Isten; de ugyanakkor a másikat, a becsületes embert a legnagyobb szeretetre készteti: ha Isten ennyire irgalmas, akkor szeretnem kell őt nagylelkűen. Ha Isten ilyen igazságos és irgalmas, az Egyháznak sem szabad másnak lennie. Ha tehát akár a szentmise hallgatásának vagy a tiltott időben rendezett mulatságok kérdése kerül szóba, igenis a félelem erejével igyekszik szorítani híveit, hogy adják meg az Úrnak, ami megilleti, t. i. legalább a vasárnapi szentmiseáldozatott. De Isten irgalmasságának mintájára nem ítéli könnyen örök kárhozatra azt, aki elfogadható ok miatt távolmarad, hanem helyet hagy a nagylelkű szeretetnek is. Itt válik tehát ketté a keresztények élete; az egyik azt mondja: Nem bűn nagyböjtben táncolni, hajrá, mulassunk tehát kedvünkre szabadon. Ebben a lélekben annyira hiányzik a nagylelkűség, az együttérzés, a bűnbánat, hogy biztosan más vonalon, pl. a hatodik parancs területén is elbukik. Viszont a másik, akiben van szikrcínyi együttérzés, lelki nemesség, becsületes viszontszeretel, az akkor is elmegy misére, ha félórán túl lakik, vagy ha délelőtt nem tudott misére menni, sőt hétköznap is bepótolja, amit nem tudott vasárnap megvalósítani, s a lelke szakadna ki, ha nagyböjtben táncolni kellene. A Vigyázzunk, mert a levélíró panasza mögött valamiféle látszatkereszténység, vagy „keresztény mohamedánizmus“ lappang. Sokak szemében ugyanis a kereszténység csupán három külsőség: a böjt megtartása, tiltott időbért nem táncolás és a vasárnapi szentmisehallgatás. Kétségtelenül mindezek súlyosan fontos dolgok, de mind eszközök arra, hogy az igazi kereszténységet megvalósítsuk: tiszta legyen a családi életünk, szívünk a kegyelem állapotában maradjon, ápoljuk a betegeket, szeressük a szülőket, illetve a gyermekeket, gondos legyen a munkánk, irtózzunk a pletykától, mindenben Isten akaratát keressük. Ezekben aztán nincsen megalkuvás. A Ssi v Az első liturgikus kongresszus Németországban 800 katolikus pap és világi vitatta meg Frankfurtban a liturgia mai kérdéseit Németország egyházi életében nagy eseménnyé vált a június 19. és 23. között Frankfurtba összehívott liturgikus kongresszus. A Liturgikus mozgalom apostolai ugyanis most találkoztak először, hogy megbeszéljék a vasárnapi szentmisék reformálásának kérdéseit. fuldai püspöki konferencia (1940) A liturgikus előadói: a mainzi, passaui és a trier-limburgi püspökök, akik egyúttal a kongresszus pártfogói is voltak, a trieri Liturgikus Intézetet bízták meg a gyűlés egybehívásával. Európa egyházi életének vezető személyiségein kívül megjelent 750 katolikus pap, köztük sokan a keleti zónából is és 50 világi érdeklődő. A részvevők között bécsi, párizsi, strassburgi, luxemburgi, hollandiai, sőt uruguayi vendégek is voltak. A tanácskozások színhelye maga is érdekes látványt nyújtott. Délelőtt a 800 részvevő együttesen vonult át Szent Bonifác újonnan épített templomába, amely az erősen bombasérült Frankfurt egyik modern építészeti nevezetessége. Ez a templom egyszerűségével és mesterkéletlenségével, ég felé törő, modern formáival valóban hivatott arra, hogy benne az új idők komoly vallási érzéséről a részvevők tanúságot tehessenek. A papi részvevők hosszú sorbán, albában és stólában vonultak át a templomba, hogy ott egy megrendítően fönséges szentmise után a püspökök kezéből Krisztus testét magukhoz vegyék. Hogy minden egyes pap misézhessen, arról a részvevők nagy száma miatt szó sem tehetett. Az előadássorozatot a mainzi püspök nyitotta meg a Szentatya „Mediator Dei“ kezdetű enciklikájának ismertetésével. Utána Volk professzor előadása következett: „Az ünnepélyes vasárnapi mise“. Ez az előadás volt a tudományos alapja a konferencia további munkálkodásának. Tizenegy különböző munkakör alakult meg. Egyházi szakértők vezetésével a részletkérdések kimunkálását ezek a szakosztályok végzik el. Romano Guarding aki harminc év óta előharcosa és megalapítója a németországi liturgikus mozgalomnak, egyórás előadást tartott: „A liturgia és korunk szellemi helyzete“ címmel. Szavai nagy visszhangot keltettek, ünnepléséhez az is hozzájárult, hogy most jelentek meg a Kösel-cég kiadásában német zsoltárfordításai. Jungmann jezsuita professzor előadása a vasárnapi szentmise történeti jelentőségéről, különösen hatásossá és eredményessé tette a konferencia második napját. Bebizonyította, hogy a szentmisének mindig húsvéti jellege van. Ezért nem is kellett a régi keresztények számára vasárnapi munkatilalmat elrendelni, mert élt a vasárnapnak húsvéti, feltámadási, győzelmi jellege. A vasárnap szívükben hordozták ünnepi voltát az emberek és amint a gyermek natyja körül foglalatoskodván megtanulja anyja nyelvét, úgy nőtt bele a vasárnap, a szentmise és a szertartások árán a régi keresztény az Egyház gondolatvilágába s lett az élő Egyház tagja, sőt keresztény iskolák nélkül is, katekizmus nélkül is átalakította a környező pogány világot, egyedül a liturgia fenséges erejével. A harmadik napot a limburgi püspök, továbbá a Duploge O. P. és Wolker prelátus előadásai töltötték ki. Mindnyájan megegyeztek abban, hogy a liturgia az egész nép ügye, elsősorban az ifjúság és annak is kell maradnia. A konferencia véghatározatát már ismertettük A Szív aug. 12-i számában. A konferencia határozatai: A fuldai püspöki konferencia határozatainak középpontjában a következő indítványok állanak: 1. Szüntessék meg a nagy ünnepek nyolcadait (pl. Nagyboldogasszony, Péter és Pál oktáváját); 2. a kettős ünnepeket és a helyi vonatkozású ünnepeket. 3. Vonják össze a rokon ünnepeket (a bencéseknél már megtették), így pl. Istenes sz. János és Lellisi sz. Kamill ünnepét. 4. Egyes szentek ünnepét halmozás helyett szükség esetén egyszerű megemlékezés formájában tartsák meg. 5. Töröljék a nagyböjtben a Gyümölcsoltó Boldogasszony, a Szent József és Mátyás ünnepein kívüli ünnepeket (tehát a többi szentek ünnepeit is, hogy a nagyböjt gondolata uralkodjék). A püspökök azonban saját egyházmegyéjük területére intézkedhetnek a helyi vonatkozású szentek megünneplését illetően, egészen ritka esetek kivételével azonban az új kanonizációkat nem követné ezután más, mint helyi megemlékezés. Több ünnep nyolcada megszűnnék, vagy három napra korlátozódnék. A breviárium reformja Főleg a papságot érdekli a hivatalos imakönyv reformja. A zsoltároskönyv reformja igen szűk térre szorítkoznék, így pl. Mózes félelmetes szombati énekét Ezékiel rövidebb énekével helyettesítenék. A szentírási olvasmányokat teljesen át akarják alakítani és a Bírák, valamint a Makkabeusok könyve helyett nagyobb helyet adnának az újszövetségi részeknek. Megjegyzendő, hogy a harmadik nocturnusnál a napi evangélium teljes egészében lenne olvasandó. A németek tudományos hajlamukhoz híven kritikai revíziót követelnek, de emellett azt is kívánják, hogy a történés helye és ideje is pontosan meghatároztassák. A legérdekesebb azonban a trieri tervezet utolsó része, amely a Breviárium imádkozásának kötelességéről szól. Ez a kérdés sok papban felmerült már. Trier azt javasolja, hogy az officium kötelezettségét korlátozzák a matutimum, a laudes és a vesperás elmondására. A többit bízzák a papi buzgalomra. Trier azonban többször emlegeti az imafeladat (Gebetspensum) kifejezését is, amely nem felel meg a mi vallási érzésünknek. Az officiumnak, a kötelességnek nem szabad parancsuralmi ízt kölcsönözni, hanem azt az Egyházért való szerető buzgóságnak kell áthatnia. Szegény Vendel öcsis Vendel kocsis volt. Hol született? Maga sem emlékezett rá. Oly rég vidlázta hajnalonként a trágyát, oly rég köpködött, krákogott a hajnali udvaron, hogy ilyen dátum kicsúszott emlékei közül. Legjobb emlékezete szerint: hatvan-hetven esztendős forma lehetett, bizonyságul erre fájó térdét, három fogyni szégyenkező száját, tar fejét panaszolta. Mostanában mindig nehezen huppant le a dikóról, ha lova. „Miskié — szekerében a rudas, szívében a „kedvenc“ — reáröhögött, ami éhséget és a munkaidő eljöttét jelentette. Tudja csuda, de mintha valami mgállott volna a szive tájékán , és ébredéskor csak erős unszolásra indult volna meg. ,4 sarki csap , székben, ahová reggelente és estén s kint — munka végeztével — belért egy-egy kupica szíverősítőre“ — így panaszolta betegségét. — Bizony, azt érezem, kopnak a patkók. Valamelyik nap kicsik egy szög. Vájjon akad-e kovács, aki megreparálja, vagy pedig azzal be i végeztem az utazást? Ennél a szónál hagyta abba mindig a tréfás hangot. Utána csak kortyolt, vagy csöndesen bámulta az ajtóból befelé fénylő utcarészt. Aztán, ha éppen módja volt rá, valamelyik csellengő fiatalnak intett: — Ha nagyon szomjas, igyék egy kisfröccsöt. Kifizetem. Nekem is kevés van, de tudom, hogy jólesik ilyenkor..A korcsmárok reábólintott, mérte az italt, közben dörmögött. — Már megint útravalóra gyűjt, s Vendel tatai egy hajnalon Kocsis úgy érezte, nem megy. Vendel Miska hiába röhögött, Jam, a nyerges ló hiába dokrokolt, nem erőltette, biztatgatta magát, ment. Nem moccantak a lábak, nem feszültek karjában az izmok. Mintha ólomsúlyokkal rakták volna teli. Szíve táján valami furcsa aggódás bizsergett, fejében nem volt gondolat, pedig derengett az emlékezés, hogy ide és ide kellene menni. — Baj van — motyogta. De nem tellett többre. Hát feküdt és várt. Majd csak reáakadnak, ha nem érkezik időre . ♦, hová? ... nem tudta. Sokáig meredt a pókhálós gerendákra, aztán egyszerre megindult eszméletének folyama. Mindent látott, mindent tudott, mindent hallott. Csak az volt különös: megtörtént valamennyi. Gyerek volt, majd legény, aztán házasodott, aztán keresztelőn ünnepelt, még később temetőben görnyedezett, de valamennyi képet, akár a bulgár kertjében az ágyasokat a víz, átszőtte az utak tengernyi sokasága, terhek, bútorok, zsákok és fahasábok. — Baj van — nyöszörögte és minden erejét összeszedte, hátha sikerül felállnia. *Késő délelőtt volt, amikor ráakadtak. Sápadt volt, alig szuszogott, csak a szeme izzott, annyi minden suhant el előtte. Arcának rovátkái simulóban voltál, és az ajka kékesfehér. •— Mi baj, Vendel bácsi? A korcsmáros volt. Nála keresték, hát átjött, hogy megnézze. — Vége2, Steiner úr. Elkapott a patkó... — Ne bomoljék öreg. Hívok orvost ... — Papot!... Papot, Steiner úr! Orvosnak már kevés dolga volna . .. * — Főtisztelendő úr, azt hiszem vége. Tessék meggyóntatni... A pap bólintott, várta, mi következik. Kocsis Vendel gondolkodott. Nehéz verítékcsöppek ültek homlokon, teste meg-megrándult, tisztességgel sorra vette dolgait, ahogy reggel megmutatta az „emlékezés“. Aztán halkan, de egészen érthetően megszólalt: — Egész életemben szegény ember voltam. Soha senkinek nem parancsoltam, soha senki nem kötődött hozzám. Kocsis voltam. Mindig csak kocsis. Az asszonyomnak minden pénzt odaadtam, két fiam volt, mindkettő meghalt, amíg éltek jók voltak hozzám, szerettem őket. Nem tartozom senkinek. Aki pedig nekem tartozik, vegye jókedvvel, amit adtam. Főtisztelendő úr, csak egyet mondhatok: a lovak gondozója, gazdája voltam — a lovaimmal pedig mindig jól bántam. Felgörnyedt kicsit, reánézett a csöndesen bóbiskoló két állatra: — Igaz Miska?... fsönd lett, csak halle szusszanása hallatszott néhány pillanatig, aztán az is megszűnt. Kicsi idő után, mint az őszi eső pöszmötölése, indult útnak Kocsis Vendel lelkével együtt: — ... ego te absolvo a peccatis tuis ... Ezt téged feloldozlak vétkeidtől . . 0 Budapest, 1950. augusztus 26. A kegyelem útjai A kegyelem működése mélységes isteni titok. Az alább közölt példaképek rávilágítanak a kegyelem útjára és bizonyossá teszik, hogy mindenki ezen az úton halad. Hogy mégis annyian vergődnek a bűnök hálójában, annak oka az, hogy túlságosan elmerülnek a világ lármájában és nem hallják meg magukban Isten szavát. Pedig az Ő szava hangos. TANZUSZ PÁL, aki szívében gyűlölettel és zsebében főpapi levelekkel ment Damaszkuszba a keresztények elfogatására, meghallotta ezt a hangot, s meghallotta ÁGOSTONte, akit egy bűnös asszony szerelme gátolt meg lángelméjének kifejlesztésében. AMBRUS (340—397) Milánó püspöke volt. Elődje, az ariánus püspök halála után a nép között zavargás tört ki. Ambrus, hogy rendet csináljon, rendőrkapitányi hivatásának megfelelően a templomba mentteni a zavargók Békét akart teremközött. Beszéde oly nagy hatással volt a fellázadt népre, hogy egy kis gyerek közben felkiáltott: „Ambrus legyen a mi püspökünk!“ A nép utána egyhangúlag megismételte ezt az ösztönös felkiáltást. A római császár teljesítette a nép kívánságát és Ambrus püspök lett. Az Isten kegyelme már katekumen korában püspökké tette a rendőrkapitányt, aki a nép atyja, a világ doktora és nagyhírű szónok lett. Szent Ágostont ő telítette és keresztelte meg. Sabaria (Szombathely) szülötte, MÁRTON (319—400) Constantius, majd Julianus római császár hadseregében szolgált, Amiens-ben egy didergő koldusnak odaadta köpenyének felét, amelyet kardjával hasított ketté. Tizennyolc éves korában megkeresztelkedett, búcsút mondott a hadiéletnek és beállt Krisztus seregébe. Pap, szerzetesfőnök, majd püspök lett. Isten kegyelmének útján haladt ő is. GAULBERT SZT. JÁNOS, katonatiszt (995—1073) nagypénteken megkegyelmezett testvére gyilkosán ittik. A feszület előtt térdelő Jánosnak meghajolt a Krisztus-fej. A katonatiszt most szerzetesi ruhát öltött. ASSZISZI FERENC, a kereskedő (1182—1226) megtagadta az alamizsnát egy szegény koldustól, aki azt Krisztus nevében kérte tőle. Szívtelensége rendkívül bántotta s megígérte Istennek, hogy ezentúl sohasem tagadja meg a szegénytől az alamizsnát, így lett azután a szegények szentje. LOYOLAI IGNÁCOT az isteni kegyelem egy ágyúgolyóval térítette meg. Ignác kapitány volt és Pampelona várát védte. Itt találta el lábát egy ágyúgolyó. Kórházba került, ahol nem volt más könyv, mint a szentek élete és ő ezt olvasta. Olvasmánya megrendítette a és elindította azon az úton, amely Lelkigyakorlatok megírásához vezette. XAVÉRI SZENT FERENC a párizsi egyetemen tanított s ott hallotta meg Isten szavát, amely elküldte őt, hogy egy szűk katedra helyett az egész földkerekségen folytasson hatalmas térítő munkát Loyolai Szent Ignác, a szobatársa ismételgette előtte az Úr szavait: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de telkének kárát vallja?“ B. CSAO ÁGOSTON börtönőr volt Kínában. Az elfogott misszionáriusokat keltett Pekingbe kísérnie. Az egyik fogoly páter példás türelme nagyon meghatotta, éjjel hozzáment s a páter megmagyarázta neki a katolikus hit elemeit Sorsuk ezután összekapcsolódott mert a fogoly páter később püspök, majd vértanú lett, de egykori börtönőre is katolikus papként nyerte el a vértanúhalált. Ma Csao Ágostont boldogként tiszteli a kínai katolikus egyház. Szeretetmű hallottja: Madarász Istvánná VI. cs. Bánáti Buchner Antal, az esztergomi bazilika volt karnagya, országos hírű zeneszerző az irgalmasok pápai kórházában, 68 éves korában elhunyt. Halála fájdalmas vesztesége a magyar katolikus életnek s különösen az egyházi zenének, amelyet annyi kiváló művel gazdagított s amelynek ügyét annyiodaadással szolgálta.