Abauj-Kassai Közlöny, 1875 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1875-04-08 / 14. szám
tokra is van szükség, melyek a boldog egybekelést hirdessék; aztán meg bulletinek is fognak kiadatni a házaspár családi életéről s az aszkár lefolyásáról. Nehogy pedig a baj nagyobbnak kürtöltessék, mint amilyen: egy orgánumra volna szükség, mely reggelenként értesítse a közönséget, hogy a feleség jól aludt, s a férj „elvei“ is csendesen pihennek. Ajánlja a Kassa és Vidékét. (Helyes ! Nem kell!) A lakodalmasok „csendes jojszakát“ kívánnak egymásnak s elmennek — csendes polgároknak. Távirat küldetik minden vőlegényt s menyasszonyi pártlapnak. — Másnap Bárczay Albert főispán megnyitja a megyebizottsági közgyűlést, üdvözli a fúziót s kijelenti, hogy főispáni életének ez a legszebb napja, midőn konstatálhatja, hogy a megyében nincs többé ellenzék. „Várj csak!“ — mondogatják egymásnak azok, kik tegnap estve és ma reggel 9 órakor rögtönzött gyűlést tártanak s elhatározták, hogy mint a régi baloldal tagjai fogják magukat a főispánnak bemutatni. Egy indítványt is szerkesztettek s írtak alá, melyet a bizalmi kérdés felvetésénél voltak benyújtandók. Felolvastatott a Wenckheim minisztérium leirata; feláll Darvas Imre alispán s kijelenti, hogy ő eddigelé nem bizott egy minisztériumban sem; nem szavazott bizalmat azon Andrássy minisztériumnak, mely a koronáztatást kieszközölte s olyan amilyen alkotmányt teremtett, mert nekünk nem „olyan amilyen“ alkotmány, hanem csak „olyan“ kellett; nem szavazott bizalmat azon Ghyczy kormánynak sem, mely első hangoztatá, hogy veszélyben a haza, mert ő úgy volt meggyőződve, hogy a hazát csak akkor lehet megmenteni, ha az „olyan amilyen“ alkotmányt megváltoztatjuk; de bizalmat indítványoz azon Wenckheim minisztériumnak, melyben.... hogy is mondja csak?.... melyben Tisza Kálmán a „cantus praeses“. Deák Ferencz, Andrássy Gyula, Ghyczy Kálmán nem voltak érdemesek a bizalomra, mert a két első elveiben következetes, s mind a háromnak politikája nyílt, őszinte, becsületes volt, hanem igenis, bizalomra méltó azon férfiú, ki nyolcz évig a közösügyes alapon álló kormánynak opponált — a hazáért, s aztán hadseregét stratégiai oldalmozdulatokkal Világosra vitte — a hazáért! Az alispán után a főjegyző, Karsa Tamás szólott. Figyelmezteté a bizottságot, hogy e megye közönsége már régebben kimondda (Lacsny Vincze indítványára), hogy a priori bizalmat nem szavaz egy kormánynak sem. E megye közönsége kész támogatni a kormányt minden hazafias intézkedéseiben, de csak nyugta után fogja dicsérni a napot. E rövid felszólalást meleg éljenzés fogadta, a főispán izeg-mozog székében, egyrészről derült, másrészről megnyúlt arczok láthatók. Mi lesz ebből ? Juhász Mihály főügyész pártolja a bizalom felterjesztését. Leül. Egy-két másodpercz.... várjuk, lessük a 25 tag (ezek közt Szemere Ödön, Meczner József, Szentimrey Gyula, Csorna József, Csorna István) által aláírt indítvány benyújtását. ... A főispán siet kimondani, hogy Abauj megye feltétlen bizalmat szavaz a kormánynak, s indítványozza, hogy mert a bizalmi felterjesztés a legfontosabb okmányok egyike, bizottság küldessék ki annak szerkesztésére! így kapott bizalmat a minisztérium, s így nyert bizalmatlanságot a főjegyző! Nálunk a hitehagyottság rögtön megtalálja a maga jutalmát, nálunk az ellenzéki embert rögtön éri a büntetés. így jön, hogy Abauj megye, mely 1867. julius 2-án lépett a „hazafias“ ellenzéki megyék sorába. 1875. ápril 5-én „hazafias“ kormánypárti megyének csapott fel. Csakhogy „hazafias!“.... A hazaszeretet ápolása. Jelen czikkemben — ígéretem szerint — előadandóm, hogy mely és minő tényezők harmonikus összeműködése által lenne elérhető a nemzeti irányú nevelésnek érvényesítése. Szükségesnek vélem e helytt előrebocsátani, hogy nem lesz és nem is lehet czélom, a következőkben egy, a neveléstudomány minden érvével felfegyverzett, szorosan szakszerű értekezést nyújtani szíves olvasóimnak ; én csak körvonalazni akarom a feladatot, rokonszenves színbe állítani a czélt, tisztázni az eszméket, hogy így, csekély erőinkhez és hatáskörünkhöz mérten segítsük megteremteni a talajt, mely hivatva leend majd tenyésző helyül szolgálni a jövő nemzedék tisztább, önzetlenebb, nemesebb és szilárdabb nemzeti érzületének. Előző czikkemben sikerült talán meggyőznöm t. olvasóimat arról, hogy a honfi érzetnek leggondosabb ápolása és fejlesztése középtanodáinknak oly elodázhatlan feladatuk, kötelességük, mely államiságunk legelsőbbrendű érdekeiben gyökeredzik. Hogy tanodáink e fontos hivatásuknak kellőleg megfelelhessenek, az részben a tantervtől, de elsősorban tanárainktól függ, mert hiszen átlengheti bár a tantervet a legigazabb hazafiui szellem, épülhet bár az a legszilárdabb honfi érzet talapzatára, — eredménytelenné, sikeretlenné válik, ha nincs tanár, ki a tanterv szellemét átérezze, ki lelke szent szózatát találva fel abban, annak minden betűjébe önszellemét öntse, a szép igéket testté tömörítse össze. Ez okból kell tanárainkban a kellő képzettség és szakavatottság mellett hazafiságot keresnünk, sőt követelnünk, és ez okból vélem a nemzeti irányú nevelés tényezőinek sorát a tanárok hazafiságával megkezdeni. „Legyen mindenekelőtt a nevelő igazi honszeretettől áthatva, mert amije nincs, azt másnak nem adhat“. Ez szerintem a legszükségesebb feltét a nemzeti irányú nevelés érvényesítésére nézve. A tanár ismerje meg egész tisztaságában a valódi honszeretet fogalmát, s törekedjék azt először is önmagában életre kelteni. Vésse mélyen keblébe Kölcseynek, a hazaszeretet e dicső apostolának fenséges szavait: „Minden erény önáldozással jár, feláldozásával pillanatnyi kényelmünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk és gyülölségünk elnémitásával; azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. Mindent, a mit élted folyta alatt arczod izzadásában gyüjtöttél; mindent, amit lángoló szeretettel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házadnépét és saját éltedet, naponkint s pillanatonkint érette föl kell szentelned“. Utánzásra méltó, fényes példa gyanánt lehetne különösen fiatalabb tanáraink előtt az agg Ney Ferenczet felállítani. E veterán tudósunk s tanárunktól tanulhatnak — amint hogy bizonyosan tanulnak is — az ifjabb kartársak lángoló hazaszeretetet és soha sem szűnő lelkesedést. Megszivlelésül ide iktatok néhány sort az 1871. aug. 7. közgyűlésen tartott remek elnöki beszédéből : „Nem fogja talán nekem senki bűnül felróni, ha nekem is van egyéni eszményem a nevelés s közoktatásról s talán senki sem ostoroz a rajongás vádjával, ha megvallom , hogy ez eszmény oly melegen, oly édesen tölti el keblemet, — ha megvallom, hogy őszbeborult napjaim egyedüli boldogságát s legmagasb élvezetét abban találom, ha ez eszmény ölelkezéseiben elmerenghetek. Ne kívánjátok tőlem, tisztelt társaim! hogy ez eszményeimről részletezve szóljak. Egy terjedelmes, nagyszerű képet kellene kibontanom, mire itt sem idővel, sem türelemmel nem rendelkezhetünk. Annyit engedjetek meg mégis, hogy ezen köznevelési ideálom egy vonását, csak egyetlenét megérintsem, megnevezzem, s em a nemzeti érzület. Nemzeti érzület! Kárpátoktól Adriáig rengeni érzem a földet lábaim alatt. Titokteljes susogás rezgeti a lombokat, rejtélyes zizeglés vonul végig a füveken, a folyók habjai negédesen dagadoznak, s ünnepies bongás hallik a sziklák ormairól. Váratlan őszhangban olvad össze minden zug sóhaja s mintha miriadnyi aeolhárfába nyúltak volna ujjaim egyszerre, oly csodaszerűen ölelkeznek egymással a rezgések, a hangok hullámai. Ah, hiszen ez maga az óhajtott eszmény, teljes egyetemességében! Nem, nem ! E hatás kétkedővé tesz. Ez nem lehet emberi mű. Ily tökély nem terem emberi kebelben. Bizonyára elhibáztam a szót. Hadd igazítsam meg hibámat. A jellemző arczvonás, mely az én eszményemet díszíti: a hazafius magyar érzület. Ezt óhajtom én, hogy átlengjen minden keblet, mely e hon határain belől lélekzik“ .... Az ember szive eltelik az öröm érzetével, ereiben lázas lüktetésben nyilvánul a feléledt lelkesedés, szeme megtelik a boldog megelégedés drága kényével! . . . . Ha egy öreg ember, az élet alkonyához közeledő, a hosszú útban ellankadt lélek, ily nemes felbuzdulásra, a sokat átérzett szív ily meleg dobbanásra képes még, — kiáltunk fel reményteli kebellel — mily tűznek, mily duzzadó erőnek kell akkor elönteni az ifjú kortársak egész valóját, kik telve nemes ambiczióval, a hivatás életerős érzetével, gazdag, magasra törő tervekkel, az ifjúság természetes rajongásával s lelkesedésével léptek a pályára, melyen hivatva leendnek egy nemzet jövőjét megteremteni. Mily jól esik e gondolat lelkünknek, mily fényes keretben jelenik meg szemeink előtt e haza jövő nemzedéke! .... szinte remegünk a gondolattól, hogy hátha csak álmodunk, hátha egy rövid körültekintés után oly kuszán vonások torzítanák el boldog elmélyedésünket, hogy megdermedne bele szivünk hevált érzete......... No de távoztassuk el lelkünktől az aggály forrongó érzetét! A tanári karnak lehetnek és vannak egyes nem éppen tizenhárom próbás hazafiságú tagjai, de ezért az összességet megróni, okolni nem lehet. Szivünk érzete azt súgja nekünk, hogy a magyar tanári kar összesége tisztes ősz tagjával, Ney Ferenczczel, egy utón jár — hazafias szellem dolgában. Az első tényező tehát — a hazafias szellemű tanári kar — birtokunkban lenne, melylyel majd a nemzeti irányú nevelést foganatosítani lehet. Mondjunk el most még egyet-mást arról, hogy mit kellene — szerény véleményünk szerint — a hazafias tanári karnak az ifjúság előtt különösen hangsúlyozni, annak érző szívébe leginkább bevésni. Tagadhatatlan, hogy elsősorban a történeti tudományok bírnak leginkább azon sajátos erőkkel, melyek eszélyesen s lelkesen felhasználva, mind a jellem-, mind a honszeretet fejlesztésére a leghatályosabb eszközök. „A történelem magasztos tárgy“ — mondja Schiller. — Mi még hozzá szeretnők tenni, hogy magasztos tárgy az általános emberi nézpontokból tekintve, de megbecsülhetlen kincs, ha nemzeti szempontból fogjuk fel jelentőségét, s tisztán a hazai történelemre vonatkoztatjuk szavainkat. A történelem az a tárgy, ahol a lelkes tanárnak határtalan tere van a honszeretet magasztos voltának dicső példákkal való beigazolására; hol csak akarnia kell és minden lélekemelő, nagyszerű cselekvényt a honszeretetre vezethet vissza, arra vonatkoztathat mindent. A görög történelem eszményi alakjainak, a római történelem nagyszerű példáinak bemutatásánál lefestheti a tanuló szemei előtt, hogy mily nagy erény volt minden idők és népeknél a honszeretet, s mily magasztos értelme volt mindenkor e szónak : haza. Majd sötét vonásokban festheti le tanítványai előtt ama hitványok, nyomorultak alakjait, kik gaz önérdekből elárulták hazájukat. A tanuló előtt ekkor még fényesebb világításban jelenik meg a honszeretet magasztos erénye, míg szivében kiirthatlan gyűlölet keletkezik másfelől a honárulás fekete bűne iránt. Az igy megnemesitett és helyes alakban formált kedély már nagyon termékeny talaj a hazai történelem tanárára nézve. — A hazai történelemnek kell mostan betetőzni az épületet; e tárgy feladata már mostan, hogy a szív érzelmét kötelességérzetté szilárdítsa s beoltsa azt a lélekbe, a jellem tűzpontjába. Törhetlen meggyőződésévé kell tennie a tanulónak, hogy nálunk a nemzeti nyelv és hazafias szellem oly két tényező, melyek nélkül államiságunk nem képzelhető. Nem egy helytt nyílik a tanárnak alkalma pl. a következőt ismételni tanítványai előtt: „Nincs nemzet, melynek akár a legrégibb és régi, akár az újabb nemzetközi jogok értelmében, isteni és emberi jogok szerint több joga volna sajátjához, mint a magyarnak. Milliók éltével tartotta fel a magyar azon alkotmányt, melynek jótéteményeit ma az egész nemzettest legkisebb tagjaira nézve is kiterjesztette. Missióját ezer éves múlt igazolja, így állván a dolog, a magyar nemzetnek joga vagyon arra, hogy ezer éves hazája magyar haza maradjon, hogy nemzetisége és nyelve elsőszülöttségi joggal bírjon, hanem mindez életkérdés is rá nézve, s az emberiség művelődésének egyik föltétele.“ Ne kerüljék el a történelem tanárának figyelmét amaz őrült, nemzetiségi agitácziók, melyek államellenes hatását nem egyszer keserűen megsínylettük már. Helyezzen erre különösen nagy súlyt oly helyeken, hol nem valami szilárd lábon áll a magyar nemzetiség ügye, s odamutató jeleket tapasztal, hogy a lakosság és ifjúság nem éppen idegenek némely hazaellenes ábrándok megvalósításának megkísérlésétől. Ismertesse meg itt a tanár növendékeivel a a politikai nemzet fogalmát; érlelje bennük szilárddá a meggyőződést, hogy a midőn e hazában a magyar nemzet, mint számra és értelmiségre nézve túlnyomó, gyakorolja a hegemóniát, avval a többi nemzetiségek jogain a legkisebb csorbát sem ejti; a többi kisebb nemzetiségek jól felfogott érdeke hangosan követeli, hogy a magyar elem legyen ez országban a központ, melyben azok közös s méltányos érdekei összetalálkozzanak s kielégítést nyerjenek; aki ennél többet akar, az a haza szétbomlasztására törekszik, s mint ilyen egyenesen az alkotmány s a szentesített törvények ellen izgat. Majd a tananyag bevégzése után átalános képét nyújthatja az ezer éves múltnak, s idézheti Széchenyi következő nagy szavait: „A magyarnak elolvasztása és megrontására az irgalmas istenen kívül a természetnek, úgyszólván minden teremtése, sőt saját vére is már bölcsőjétől kezdve, szakadatlan iparral munkálkodott, mintha megsemmisítésére a földtekének minden né«