Aetas, 2001 (16. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Hayden White: A történelem poétikája
A 19. századi Európa történeti képzelőerejének (historical imagination) mélystruktúrájáról alkotott elemzésem célja, hogy a történelmi tudás természetéről és funkciójáról szóló viták számára új perspektívát nyisson. Vizsgálódásaimat két szinten végzem. Először a 19. századi európai történetírás elismert mestereinek műveit elemzem, majd ugyanezen korszak vezető történetfilozófusainak munkáit veszem sorra. Fő célom, hogy meghatározzam a történeti folyamatról a klasszikus elbeszélők által alkotott különböző koncepciók közös jegyeit. Emellett azokat a különféle elméleteket is be kívánom mutatni, melyekkel a korszak történetfilozófusai a történeti gondolkodás érvényességét igazolták. A történelmi alkotótevékenységet ezért abban ragadom meg, amiben a legnyilvánvalóbb módon nyer kifejezést: az elbeszélő prózaforma verbális struktúrájában, melynek az a szerepe, hogy a múlt folyamatainak és struktúráinak modelljeként vagy ikonjaként szolgáljon annak érdekében, hogy megjelenítésükkel adjon magyarázatot rájuk.4 Rövid 4 Itt természetesen a modern (nyugati) irodalomelmélet legtöbbet vitatott kérdésének, a „valósághű" irodalmi reprezentáció problémájának határmezsgyéjén mozgok. A témáról lásd: Wellek, René: Concepts of Criticism. New Haven-London, 1963. 221-255. Megközelítésmódom a probléma történetírásbeli megjelenését illetően követi Auerbach, Erich: Mimesis: The Representation of Reality in Western Literature. Princeton, 1968. című művét. (Magyarul: Auerbach, E.: Mimézis. A valóság ábrázolása az európai irodalomban. Budapest, 1985.) A „valóság" »fiktív« reprezentációjának egész kérdéskörével - különös tekintettel a vizuális művészetekre - foglalkozik. Gombrich, E. H.: Art and Illusion: A Study in Psychology of Pictorial Representation. London-New York, 1960. (Magyarul: Gombrich, E. H.: Művészet és illúzió. Budapest, 1972.) Gombrich a nyugati művészet képi realizmusának gyökereit a görög képzőművészetnek az eposz- és tragédiaszerzők, illetve a történetírók narratív technikáit vizuális fogalmakra lefordítani próbáló törekvésében találja meg. A Művészet és illúzió negyedik fejezete a mitikus orientáltságú Közel-Kelet és a narratív, nem mitikus görögség fogalmi túldetermináltsága közti különbséget mutatja be, melyet érdemes összevetni Auerbach könyvének híres nyitófejezetével, ami a Mózes könyveire és Homéroszra jellemző elbeszélői stílust helyezi egymás mellé. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy a „realizmus" nyugati művészetben látható karrierjének e két megfogalmazásmódja mennyire különbözik egymástól. Auerbach története apokaliptikus tónusú, egészében véve pedig hegeliánus, míg Gombrich művei a neopozitivista anti-hegeliánus hagyományt -melynek fő képviselője Karl Popper - követik. Ám a két könyv ugyanarra, vagyis a „valósághű" reprezentáció problémájára reagál, mely a modern történetírás legfőbb kérdéskörét is képezi. Egyikük sem vizsgálja azonban a történeti reprezentáció kérdését, bár mindketten a „történeti érzéket" teszik a művészeti „realizmus" központi szempontjává. Én bizonyos értelemben megfordítottam megfogalmazásukat. Az ő kérdésfeltevésük: melyek a „realista" művészetek történeti összetevői? Ezzel szemben az én kérdésem így hangzik: melyek a „realista" történetírás „művészi" elemei? Hogy az utóbbira választ tudjak adni, két irodalmár volt segítségemre, akik műveikben lényegében filozófiai rendszert építettek fel. Frye, Northrop: The Anatomy of Criticism: Four Essays. Princeton, 1957. (Magyarul: Frye, N.: A kritika anatómiája. Négy esszé. Budapest, 1998. (a továbbiakban: Frye) és Bürke, Kenneth: A Grammar of Motives. Berkeley-Los Angeles, 1969. (a továbbiakban: Bürke) Sokkal tartozom a francia strukturalista kritikusoknak is: Lucien Goldmann-nak, Roland Barthes-nak, Michel Foucault-nak és Jacques Derridának. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy az utóbbiakat szerintem éppúgy az interpretáció tropológiai stratégiáiba való bezártság jellemzi, mint elődeiket. Például Foucault sincs annak tudatában, hogy a társadalomtudományok vizsgálatában használt kategóriái alig többek trópusok formalizációinál. Erre mutattam rá alábbi cikkemben: White, Hayden: Foucault Decoded: Notes from Underground. History and Theory, 1973. 1. sz. 23-54. Nézetem szerint az irodalmi „realizmus" természetéről folytatott egész vita gyenge pontja abban áll, hogy hiányzik egy, a „valóság" történeti koncepciójának igazi tartalmáról alkotott elmélet. Gyakori taktika a „történeti" szembeállítása a „mitikussal", mintha az előbbi alapvetően empirikus, míg az utóbbi általában fogalmi jellegű lenne. Eszerint a „fiktív" birodalma a kettő közt helyezkedne el. Ezen az alapon aztán az irodalmat többé-kevésbé realisztikusnak tekintik aszerint, hogyan alakul benne az empirikus és fogalmi elemek aránya. Ez jellemzi például Frye-