Aetas, 2009 (24. évfolyam)
4. szám - HATÁRAINKON TÚL - A forma fontosabb a tartalomnál (Beszélgetés Alun Munslow-val) Az interjút készítette: Erős Vilmos
gára kell vállalnia. És ez azt is jelenti, hogy újra kell gondolni a hagyományos ismeretelméleti fogalmakat az igazságról, magyarázatról és megértésről. S ha már belemélyedtünk ilyen kérdésekbe, az etikai választásnak kell irányítania bennünket. Hogyan választhatjuk meg orientációnkat, amikor lavíroznunk kell olyan koncepciók között, mint „igaz"„hamis" / „jó"„rossz" / "jogos" „jogtalan" / igazságos" „igazságtalan" / „egyenlő" „egyenlőtlen" és így tovább; ez nem történészi vállalkozás. Utalva arra, amit eddig a szkepticizmusról mondtam, nem vagyok meggyőződve arról, hogy bárki elsajátíthatná a jobb etikai választás lehetőségét annak ábrázolásából, hogy mi történt a múltban. Legjobb esetben is csupán nyilvánvaló párhuzamokat vonhatunk - de milyen célból? Ha a valamikor áradó, jelenleg furcsamód állandónak tűnő „jelen"-ben élünk, a párhuzamok megállapítása a múlt adataira való hivatkozással a legjobb esetben is könnyelmű társasjáték. Nem gondolhatjuk komolyan, hogy etikai szempontból tanulhatunk a múltból, ha elfogadjuk azt, hogy csak úgy közelíthetjük ezt meg, ahogy a jelenben tesszük. Képzeljen el valakit, akinek nincs tényszerű tudása Európa utolsó száz évének történelméről. Feltételezhetjük, hogy képtelen olyan értelmű döntést hozni, miszerint a genocídium egy hihetetlenül immorális cselekedet? És nem megfelelő érv ezen a ponton, hogy mindenkinek van emlékezete, tehát rendelkeznie kell egy bizonyos rejtett történeti emlékezettel is. Ez szerintem ostoba és hamis feltételezés. Hasonlóképpen bizarr az is, hogy létezik valamiféle népi kulturális emlékezet, amely jelentést és igazságot kölcsönöz a dolgoknak. Amikor tehát etikai döntést hozunk, akkor a „múlt mint történelem" létezik. Ezen én azokat a kulturális diskurzusokat értem, amelyek segítenek a döntéshozatalban - ezek politikai, ideológiai, morális vagy etikai jellegűek. A múlt faktuális része meglehetősen lényegtelen ebben a folyamatban, jóllehet természetesen elfogadom, hogy nem lehetnek ténybeli tévedéseink. De mindezt elismerve vallom, veszélyes, ha feltételezzük, hogy az adatbeli pontosság az etikai konzekvenciák levonásának fundamentuma. Az etikum egyszerűen túl fontos ahhoz, hogy pusztán a történelemről alkotott hagyományos fogalmak funkciójának tekintsük. Bizonyos értelemben azt gondolni, hogy tanulhatunk valamit a történelem tanulságaiból, társadalmi szempontból felelőtlen és veszélyes, mert az ismeretelméleti választások egy olyan sorára utasít bennünket, amely a legalapvetőbb szinten hamis. Ilyeténképpen a legkülönösebb gondolatok egyike, amellyel életem során szembesültem, a történészről mint „szakértő tanúról" alkotott elképzelés. Hogy lehet valaki tanúja valaminek, ami nem létezik többé, és amelyről valószínűleg nem volt közvetlen személyes percepciója? A professzionális történészről mint „szakértő tanú"-ról alkotott fogalom egy oxymoron. Mint említettem, persze kötelező az adatok pontos megállapítása. Tagadni valaminek az erős valószínűségét, ami megtörtént, nem episztemológiai probléma. Ez csak egy helyzet, amelyben valaki hazugságot akar mondani, amivel csak néhány megrögzött empirista kísérletezik. Ezen felül áll az, amit történelemnek nevezünk, s amelyet diszkurzív kulturális cselekedetként definiálunk, amelyet az éppen aktuális jelent megelőző idő iránti érdeklődésünk jegyében alkotunk. Néhányan úgy gondolják, hogy a posztmodern nemcsak episztemológiai pozíció, hanem etikai választás, sőt életforma is. Mi erről az ön véleménye? Gondolja-e például, hogy a marginális megértéséhez nekünk is marginálisnak kell lennünk bizonyos értelemben? Nos, ahogy korábban érveltem, hiszem, hogy a történészek etikai teremtmények, akik történetesen a jelent megelőző idő iránt érdeklődnek. Nincs semmi olyan különös dolog, ami a történészt elkülönítené a társadalom többi tagjától, másoktól. Az én álláspontomból, amit általában posztmodernnek neveznek, az nem csupán egy újabb episztemológiai választás -hanem változó mértékben magának az episztemológiának a visszautasítása. A posztmodern