A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1958-04-20 / 16. szám
MURÁNYI KOVÁCS ENDRE: Nem is tudom, hogy vajon tényleg erkölcsös-e ez a történet, és tanulságából okulhat-e bárki más is? Abban a havasok között fekvő, kétezeréves francia városban jegyeztem fel, ahová a második világháború s a véletlen kergetett. Szinte dermedten figyeltem ott az élet czikke szegletéből azt az apróka részt, amit a kapzsi vidéki város a magányos idegen előtt felfedett. Jeges szélű, könnyfacsaró volt ez a háborús első tél. Hiteket ölő, s megalázó is. A kávéház széles üvegtáblája mögött fázósan bújtam meg, és keserű szívvel néztem a havas tér mozdulatait. Ezen a téren vezetett át az út a kórháztól a temetőhöz, ezért láttam ebéd utáni feketém mellől mindennapi fehéringes papot, a fekete lovaskocsit, rajta az ezüstszegélyű posztóval letakart koporsót, és a hosszabb-kurtább gyászoló menetet, amely a rokont, barátot vagy gyűlölködő szomszédot utolsó útjára kíséri. Azon a napon, amelyről itt megemlékezem, különösen csontig maró volt a hideg. Ólmos szürke ég borult a tér fáinak csupasz ágai fölé, s aki tehette, nem mozdult ki házából. Csak egy-egy szakasz elnyűtt katona haladt át a téren — s azután az elmaradhatatlan halottasmenet. A kis ministráns gyerek ujjai elfagyhattak az úton, a keresztet átvette tőle az egyik tányérsapkás temetési ember. Peckes járással igyekezett súlyt adni személyének, — mégis furcsamód ingadozó testtartással nyitotta meg a menetet. Mögötte a pap zsebébe dugta imakönyves kezét, szeme a messzeségbe révedt, úgy látszott mintha gondolatai nem e világon kalandoznának, de lehet, hogy csak emlékezete nyomán felmérte a hátralevő távolságot a temetőig, s annak örült, milyen jó lesz majd később egy pohárka szíverősítő a jól fűtött parókián. A koporsót vvő kocsi mellett a temetési altisztek hal°dtak, vigyázva jól, nehogy *» két per elcsússzon a síkos úton, és igy zavarral, felesleges hűhóval növelje a mélységes gyászt. Mert a gyász szemmel láthatóan mélységes és főleg kitüntető volt. A koporsót ugyan nem követte zokogó rokon és gyászfátyolok sem komorították a látványosságot. Viszont ünnepélyes fekete keménykalapok és fényes cilinderek hullámoztak szabályos négyes-ötös sorokban, mint valami nagy hivatalos fogadás alkalmával. Az első sorban a polgármester gömbölyödött, mellette hatalmának részesei: az elegáns bankigazgató, s a megyei bíróság vörösorrú elnöke. Mögöttül a rendőrfőnök haladt, oldalán két nyolcvanéves generálissal, azután a hivatalos és félhivatalos személyiségek fekete sorai következtek. Nagy ember halhatott meg — gondoltam. — Díszes és érdemes halott lehet az, akinek ilyen kíséret jár. Hosszú is volt mertt, csak a vége felé koptak el a ruhák- az előkelőségek nyomában lépkedő bundás hölgyeket fejkendős nénikék, a cilinderes városi urakat a külvárosok és menhelyek rojtoskabátú ismeretlen öregei váltották fel. — Jótékony ember lehetett — állapítottam meg magamban, és amint a menet elhaladt az ablakon előtt,de látom, hogy az utolsó sort egy tj halottas kocsi kíséri... A koszorúkat hozza bizonyára. De nem, e háborúban, melyek az újságok fura háborúnak neveznek és amikor a távoli határok mentén annyi fiatalt temetnek virágok és szalagok nélkül, itt a városban a „civil halottak" sem kapnak koszorút. A díszes processzió mögött minden kéz nélkül, egy másik halottas kocsi jött, két komor fejjel, épp úgy, mint a másik, ezüst szegélyes fekete posztóval borított- koporsót szállítva a temető felé. De sem pap, sem kíséret! Egyetlen gyászolót sem láttam a kocsi mögött, csak az egyenruhás altisztek vigyáztak a lovak járására, vagy épp a magukéra a síkos kövezeten. — Különbség! — mormoltam magam elé, de azután elhessegettem az effajta gondolatokat és talán az egész, furcsa kettős temetést is elfelejtettem volna, ha egy óra múlva nem tér be a sötétedő kávéházba egy feketeruhás temetési ember. • Az öreg Maurice volt, régi ismerősöm, aki már nemegyszer méltatott arra, hogy asztalom mellett hajtsa fel bizonytalan színű de meghatározott — és csöppet sem alacsony százalék alkoholtartalmú italát. — Veszett hideg — dörzsölgette Monsieur Maurice a vörös kezét. S én kiböktem a hozzáillő igazságot: — Bizony, jobb itt bent ülni, mint künnikodni a temetőben. A vörös kéz kifordította tenyerét: — Isten őrizze meg lelkeinket ...A pincér már hozta is Maurice minden-* napos italát. Az öreg hátratolta tarkójára a sapkát, meredt szemmel belenézett poháréba, majd ahelyett, hogy szokása szerint azonnal megragadta volna, kissé váratlan áhítattal felsóhajtott: — is bocsássa meg bűneinket! Pillantása elkapta kétkedő tekintetemet, amelyen nem is találhatott semmi kivetnivalót, hiszen ő maga nem egyszer fejtegette előttem, hogy mestersége bizonyos pogányságot követel. Mert nem lehet pogány következmények nélkül évtizedekigmindennap halottakat kísérni, figyelni örökösök veszekedését és alkudozását, hallgatni a szónoklatokat, amint dicsérik a másvilágra köttözött erényeit — a fizetett temetési taksa, s a borravalók nagysága szerint. — A hideg ... kezdettem. — Verje meg az Isteni ezt a hideget! — fakadt ki hirtelen az öreg pogány, majd lehajtotta fejét és újra elmormolta ijedt, rekedtes hangom: — És bocsássa meg a mi bűneinket! Nem szóltam semmit, és csodálkozásomat is elrejtettem, komoly arccal fogadtam fürkésző tekintetét. Az öreg elnézett, és gyorsan felhörpintette italát. — Még egyet! — kiáltotta oda a pincérnek, azután, felém fordult: — Maga ugyan idegen, de ... de... gondolkodó ember — mondta elfojtva természetes lenézését, és szokatlan dicsérő elismeréssel. — Szeretnék az lenni — válaszoltam szerényen. 10