A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-15 / 11. szám

Losoncról indult el és Losoncra tért vissza (Kármán születésének 190. évfordulójára) Ha a magyar irodalom haladó hagyo­mányainak szlovákiai vonatkozásait tanul­mányozzuk akkor Komárom, Szklabonya, Alsósztregova és Pozsony után hosszan kell időznünk Losonc irodalmi emlékeinél is. Több jeles írónknak, költőnknek szülő­helye, működési területe vagy utolsó élet­állomása volt ez a mozgalmas múlttal rendelkező Ipolymenti város. A régiek közül itt született Kármán József és Kom­játhy Jenő, itt tanárkodott Litkey Károly és Rákóczi kancellárjával. Ráday Pállal együtt ugyancsak itt alussza örök álmát a szülővárosába visszatért Kármán. A losonci irodalmi naptárban az 1959-es évben éppen Kármánnak, a város legna­gyobb fiának a neve van vastag betűkkel jelezve: március 16-án százkilencvenedik esztendeje lesz annak, hogy megszületett. Kármán köztiszteletben álló losonci fa­míliának volt a sarja. A XVIII. század de­rekán többek között két kitűnő pedagó­gust ismerünk ebből a családból: id. és ifj. Kármán Andrást, akik a losonci re­formátus gimnáziumban az elavult okta­tási módszereket korszerűsítették és az iskolát felvirágoztatták. Kármán József apjának, id. Kármán József református lelkésznek is volt a pedagógiához némi köze: egy ideig ő volt a losonci gimná­zium igazgatója. Kármán üstökös-szerű jelensége a ma­gyar irodalomnak. Rövid ideig, mindössze 26 évig élt. Irodalmunk égboltozatlán gyorsan száguldott át, de olyan tüzű csil­lagként, amely halálba zuhanása után is tartós és messzire világító fényt hagy maga után. Az üstökös-hasonlat, a csillag-jelleg nemcsak Kármán írói pályájára alkalmaz­ható, hanem arra az egész korszakra is, amelyben Kármán fellépett, amelyben az ő csillag­élete ellobbant. A XVIII. század harmadik harmadában vagyunk. A felvilágosodás hatalmas eszmeáramlata ellenállhatatlanul tör be a Habsburg önkényuralom és hazai kiszolgálói által mesterséges sötétségben tartott magyar világba. A Rákóczi-szabad­ságharc leverését követő szörnyű félszázad után végre hasadozni kezdenek azok a „fekete vásznak, melyeket a fényes vilá­gosság előtt a hajdani idők mostohás keze szőtt". A felvilágosodás, majd a francia forradalom hatására a magyar irodalomban eddig nem tapasztalt nagyarányú szellemi­politikai erjedésnek vagyunk tanúi. Az a nemzeti és nyelvi eszmélkedés, építő nem­zeti önkritika és elszánt javítani­ és ha­ladni akarás , amely a múltban csak ki­vételes és időben és térben elszórt és el­szigetelt íróegyéniségekre (Zrínyi, Apáczai Csere János, Tótfalusi Kis Miklós stb.) volt jellemző — most az írók egész seregének, sőt mi több: az egymás mellett elhelyez­kedő és a világnézeti hovatartozás és po­litikai szemlélet szerint formálódó irodalmi csoportoknak a programja. A feudális ma­gyar társadalmi valóság ijesztő sötétségét olyan irodalmi csillagok és csillár­csoportok próbálják eloszlatni, mint Bessenyei György, Batsányi János, Csokonai Vitéz Mihály, Berzeviczy Gergely és a jakobinus összees­küvésbe bekapcsolódott írók: Kazinczy Fe­renc, Verseghy Ferenc, Szentjóbi Szabó László, Aszalay János és mások. Kármán csillagja nem tartozott szorosan az egyik irodalmi csillagcsoporthoz sem. Ez a kivételes képességekkel megáldott, elragadó fellépése és külsejű fiatalember, „Pest Alkibiadese" nem rendelte alá ilá­gát egyik csoportnak sem, s önállóságát megőrizte még az akkor már általános viszonylatban irodalmi vezérnek elismert Kazinczyval szemben is. A jogi tanulmá­nyai befejezése után Pesten elhelyezkedni próbáló Kármán méltónak tartotta magát arra, hogy az irodalmilag elmaradt Pesten pezsgő irodalmi életet alakítson, sőt Pestet az egész magyar irodalom központjává te­gye. Ennek a célnak az érdekében adta ki rövidéletű folyóiratát, az Urániát. Hogy tervei nem váltak, nem válhattak valóra, annak objektív oka a politikai helyzet meg­romlása, szubjektív oka pedig Kármán hir­telen bekövetkezett halála volt. A­z Uránia megjelenésének (és egyút­tal megszűnésének) évében, 1794-ben leplezték le a Martinovics által vezetett összeesküvést. A francia for­radalom példájától megrettent dinasztia és a magyar uralkodó osztály kíméletlenül vérbefojtotta ezt a köztársasági szervez­kedést, és a felújított önkényuralom bru­tális eszközeivel, a börtönnel, cenzúrával lecsapott az írókra is. A felvilágosodás fényes eszméi ellen újból kifeszítették azo­kat a „fekete vásznakat", amelyeknek szét­hasadozását a fiatal Csokonai olyan szen­vedélyesen vágyta és hirdette. A magyar világra egy negyedszázadnyi időre (1795— 1820) újból a teljes sötétség borult. Kármán ennek az új, dühödött sötétség­nek csak az első hónapjait élte meg. Mar­tinovicsék kivégzése után két hétre, 1795. június 3-án Losoncon máig fel nem derí­tett (és talán már fel sem deríthető) körülmények között meghalt. Irodalomtör­ténetírásunkban Kármán korai halálát töb­ben összefüggésbe hozzák a Martinovics­összeesküvéssel, és valószínűnek tartják, hogy a köztársasági mozgalomban Kármán­nak is szerepe volt. Ez a Kármán alakját és jelentőségét eszményítő feltevés nem áll­ja meg a helyét. Ellentmond neki az ösz­szeesküvés szálainak a reakció által tör­tént „mesteri" felgönygyölítése és a ki­sebb „bűnösök", sokszor csak szimpatizán­sok könyörtelen felelősségrevonása, elítélé­se és bebörtönzése. Ellentmond ezenkívül ennek a tetszetős feltevésnek Kármán élet­műve, amely telítve van ugyan bátor és nemes haladó törekvésekkel és a feudaliz­mus erkölcsi-érzelmi bírálatával, de a tár­sadalmi rendszer forradalmi megváltozta­tására vagy radikális átformálására irá­nyuló nézetek nem találhatók benne. Kármánnak a szépirodalmárnak és kul­túrpolitikának az életműve — a közvet­len forradalmi eszmék hiánya ellenére is — tiszteletreméltóan haladó és eszme­ gaz­dagságban, céltudatos határozottságban és művészi eredményességében rendkívül im­ponáló is. K­ármán írta a magyar irodalom első igazi regényét, a szentimentalizmus­­ koráramlatának legértékesebb ma­gyar remekét, a „Fanny hagyományai"-t. Ezt a naplószerűen felépített és a feuda­lizmust erkölcsi-érzelmi alapon bíráló re­gényt több irodalomtörténészünk szolgai összefüggésbe, alárendeltségbe hozta Goethe híres művével, a Wertherrel. Letagadhatat­lanul igaz, hogy Fanny létrejöttében a goethei műnek erős ösztönző és terméke­nyítő hatása volt, de nem szabad, hogy ennek a hatásnak az elismerésével oda­ajándékozzuk, Goethe javára írjuk a re­gény eredeti értékeit is: a női lélek biztos ismeretét és finom elemzését , és a régi magyar próza értékes stíluselemeit meste­rien magába olvasztó és mégis újszerű, ere­deti, gazdag, finoman árnyalt és fegyel­mezett kármáni stílust. A „Fanny hagyományai"-nak úttörő mű­faji jelentősége és kiváló lélekrajz­ és stílus értékei ellenére is nagyobbnak tart­juk Kármánban a kultúrpolitikust, mint a szépírót. Nagy kultúrpolitikai tanulmányát, A nemzet csinosodását elolvasva valóságos megdöbbenést érez az ember: nem lehet, hogy ezt a tanulmányt 25—26 éves ifjú írta! Olyan dús élettapasztalat, fölényes élet- és társadalom­ismeret, elevenbe vágó és telibetaláló társadalomkritika és biztos ítélőképesség árad ezekből a sorokból, amilyen csak a sokat élt, idős, bölcs em­bereknek a sajátja. A fiatal Kármánt mind­erre — éles esze mellett — szorgalmas önképzéssel is gyarapított nagy műveltsége tette képessé. Mint fentebb mondottuk: Kármán nem ad politikai-társadalmi prog­ramot, de az elpuhult, önző, korlátolt és öntelt nemesi társadalmat leplezetlen kí­méletlenséggel és helyenként vitriolos iró­niával szedi ízekre. Vannak olyan sorai, képei, jelzői, kifejezései, amelyek publicisz­tikánkban egészen Adyig nyúlnak, minden­kit átugorva, Adyra emlékeztetnek, a mai kifejezéssel élhetünk, akkor azt mondhatjuk, hogy Kármán kul­túrpolitikája a nemzet kulturális színvonalának fokozatos emelésére irányult. Kulturális és irodalmi téren már nemcsak kritizált, hanem programot is adott, he­lyesebben: kulturális és irodalmi program­ját társadalomkritikája alapján dolgozta ki. Főbb kulturális és irodalmi elvei: a nemzeti öntömjénezés, „ártalmas szédítés" megszüntetése, az írói igazmondás és egyenesség meghonosítása, kíméletlen harc a provinciális gondolkodás, az animális ne­mesi életforma, a féltudósság és félköltői­ség ellen, a nyelv törvényeivel ellenkező szófaragás, „grammatikális epidémia" fel­számolása és az anyanyelv féltőn szerető ápolása és fejlesztése; az idegen művek túlságba vitt fordítása helyett a hazai ta­lajból nőtt művek írása és kiadása, az irodalomnak, az irodalmi ízlésnek és nem­zeti kultúrának eredeti művekkel való gazdagítása. Kármán kulturális és irodalmi program­jából sok tétel ma is követésre, megszív­lelésre méltó. Az önáltatás, költői öntelt­ség és provinciális gondolkodás ma is élő irodalmi kísértetek, és az ellenük irányuló harcra a mi irodalmi életünkben is szük­ség van. Költőink, íróink, kritikusaink ta­nulják el Kármántól ezt a harcot! Alkotó munkájukban legyenek olyan igényesek, olyan tudatos műgonddal és fegyelmezett­séggel dolgozók, mint amilyen a maga idejében Kármán volt! De a művészi lo­bogásban egy pillanatra sem feledkezzenek meg az irodalmi mű eszmeiségéről, eszmei követelményeiről. Akik erről megfeledkez­nek, azokat Kármán ítélete sújtja. Azok „gondolatot koldulnak a hangtól és a ká­denciát­ól . . . feláldozzák a hangnak a dol­got, a szónak, formának és héjnak a dolog velejét és belsejét." TURCZEL LAJOS K H 16

Next