A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-21 / 51. szám
10 ÉVE HALT MEG JOHN LENNON Ismét egy szomorú évforduló, mely világszerte milliókban ébreszt emlékeket. Emlékeket, amelyek dacolnak a növekvő számú évekkel, John Lennon már kívül van az időn. 1980. december 8-án este a New York-i Dakota-ház kapuja előtt lövés dörrent, s alig negyed óra múlva véget ért annak az embernek az élete, akiről a kortársak elképzelni sem tudták, hogy valaha is megöregedhetnek. Most már nem fog megöregedni soha. John Lennon emléke előtt tiszteleg a világ. Vagy mégsem? A világnak megvan a maga baja: a fenyegető ökológiai katasztrófák és háborúk árnyékában, AIDS-szel, szegénységgel és gyűlölködéssel megverten várja az emberiség azt a holnapot, melyről valaha Lennon és társai elhitették: jönni fog, mert jönnie kell. Vajon hányan állnak meg az örökös hajszában, hogy életük egy percét az emlékezésnek szenteljék? Optimista vagyok, s hiszem, Lennont még ma is milliók vallják az énekesüknek. Az énekesüknek vallhatják azok, akik benne látták (látják) az ifjúság prófétáját, félistenét, istenét, a szabadságvágy és a lázadás jelképét, a szeretet és a szerelem igehirdetőjét. Azok énekesei, akik még ma is hinni tudják, hogy a zene segítségével győzni lehet a Kék Hitványok fölött, s akik álmaikban néha sárga tengeralattjárót látnak a zöld tenger mélyében; akik elhiszik, hogy „csak szeretetre van szükséged” s a szerelem szabaddá tesz, s akik még hisznek a képzelet hatalmában és igazságában. Lennon bálvány volt és szupersztár, minden idők leghíresebb rock-együttesének a vezéregyénisége; története a Beatles fantasztikus históriája a világ legismertebb történetei közé tartozik. Életének minden eseményét újságírók és fotósok hada figyelte, ezért lett belőle a hírnév és a dicsőség elől menekülő üldözött. Hiába menekült, a dicsőség lett a végzete. Aki a világsztár életútjának külsőségeire figyel, sosen ismeri meg az igazi és az igaz embert. Aki tudni akarja, ki volt és milyen volt John Lennon, annak a dalokat kell hallgatnia. A dalt a magányos emberekről, a nevével együtt eltemetett Eleanor Rigbyről és a szomorú sorsú Lady Madonnáról; a dalt a forradalomról, melynek nem a pusztítás a célja: „mi a gondolkodásodat akarjuk megváltoztatni”; a dalt a szerelemről, mely „minden és mindenki“ - s a hitről, mely akkor él, amikor „az ostobaság és a kapkodás sirathatja halottait. . .” Aki követni tudja Lennont és a tőle mindörökre elválaszthatatlan Beatlest, eljuthat az égbe, ahol Lucy lebeg a gyémántjaival, s talán megtalálhatja a lányt, „akinek a nap ragyog a szemében“, s beragyoghatja lelkét a belső világosság. Talán legszebb dalában, az Imagine-ben (Képzeld el) Lennon elárulta: egy olyan világról álmodik, ahol nincs menny és nincs pokol, nincs háború és éhség, s az emberek testvériségben élnek . . . Happy Xmas - War is Over (Boldog karácsonyt - A háborúnak vége) című szerzeményében egyforma szeretettel kíván békét és boldogságot „öregnek és fiatalnak ... gyengének és erősnek... gazdagnak és szegénynek . . . feketének és fehérnek, sárgának és vörösnek .. .” S itt is elhangzik a felszólítás: „Fejezzük be az öldöklést. . Ezekhez a dalokhoz fölösleges kommentárt fűzni. S önmagáért beszél az a tény is, hogy ő komponálta századunk legnagyobb hatású békehimnuszát, a Give Peace a Chance (Adj esélyt a békének). „.. . vidd ezeket a törött szárnyakat és tanulj meg repülni“ - énekelte valaha a Beatles, s Lennon, a dal útmutatásához híven, egész életében ezzel kísérletezett: repülni próbált tépett szárnyakkal, szabadulni a világhír, a gazdagság, a lemezcégek, szerződések és rajongók fogságából. „Ha ez így megy tovább, engem még keresztre feszítenek,” panaszolta a John és Yoko balladájában, egy 1964-es dalban pedig az alábbi sorok csendültek fel: „Egy napon majd azt veszed észre, hogy elmentem, mert holnapra beborulhat, és én követem a Napot.” Tíz év telt el azóta, hogy John Lennon számára ez a nap - váratlan és tragikus módon - elérkezett. Feleségével, Yoko Onóval együtt új lemezén dolgozott; éppen öt évi hallgatás, pihenés, feltöltődés után tele volt tervekkel és optimizmussal. „A nehéz idők véget értek énekelte Yoko az 1980 őszén megjelent közös album, a Double Fantasy (Kettős fantázia) utolsó dalában. Nem lett igaza. Negyven év, csupán ennyi adatott John Lennonnak. Mégis, ha számba vesszük az életművét, a ránk maradt dalokat, azt kell látnunk, hogy a rock e különös apostola teljesítette küldetését. Zenéje, gondolatai egy új világ felé mutattak utat. Álmait, reményeit és szeretetét hagyta ránk. Valahányszor megszólal a Beatles utolsó lemezének címadó dala, a csodálatos Let it Be (Úgy legyen), mindig John Lennon sorsa jut az eszembe. Mégis, a szomorúság csak pillanatnyi: a vigasztalás, a remény és a bíztatás szavai űzik el a fekete felhőt. Úgy legyen. G. KOVÁCS LÁSZLÓ : EGY ORNITOLÓGUS EMLÉKEI Rozsnyón születtem (1932), de harmadikos elemista koromtól már Komárom volt az otthonom. A patinás Duna menti város, a Benedekrendi alma mater, a háborús évek, majd az azt követő „széljárta” esztendők csiszolták érdeklődésemet, jellememet. Már az ötvenes évek elején kezdtem felismerni a Duna térségében rejtőző felbecsülhetetlen természeti értékeket. Egyúttal mintegy fogadalommá érlelődött bennem az elszántság, hogy minden lehetőt megtegyek a természet oltalmazása, megmentése és megőrzése érdekében. Mik voltak azok az adottságok, lehetőségek akkoriban, amelyek ebben segítettek? A természetvédelem az idő tájt még gyermekcipőben járt. Szlovákia egyetlen potenciális természtvédelmi dolgozója és reprezentánsa egyszemélyben Matis Gyula (1894-1973) volt. Az ő nevéhez fűződik a háború utáni önkéntes természtvédő gárda megszervezése. Akkor (1952- ben) én is - mint a Komáromi járás „konzervátora“ - tisztséget vállaltam. Természetesen tiszteletbeli funkció volt ez, s nem járt érte egy garas sem, de jó talaj volt törekvéseim megvalósítására az induló kutatómunka első eredményeihez. Mindehhez elsősorban a természet csodálata és szeretete segített hozzá. A kezdeti időszakban a madártani ismereteimet ornitológus szakemberekkel tárgyaltam meg. Sok hasznos eligazítást kaptam a brünni František Baláttól és Keve Andrástól, a budapesti Madártani Intézet néhai kutatójától a Duna-vidék jó ismerőjétől. Kutatómunkámban a pozsonyi Komenský Egyetem Állattani Tanszékének tanárai, aszszisztensei támogattak. Ahogy csak lehetett - egyetemi éveim során - megragadtam a publikálás lehetőségét is. Első rövidke írásom a fekete gólyákról 1952-ben látott nyomdafestéket a szlovákiai vadászújságban (Poľovnícky obzor). Ez ideig 174 tudományos írásom jelent meg szlovák, cseh, magyar, német szakfolyóiratokban. Szívesen írtam természet-népszerűsítő cikkeket más lapokba is. Az ismeretterjesztést mindig roppant fontos munkának tartottam. Cikkeim belső indítékból, illetve a természet értékeit felismerő felfedezésekből és ezek sürgős védelmét segítő óhajból születtek. Rendkívül lényegesnek vélem ma is, hogy ne csak az illetékesekhez, hivatalokhoz, hanem az úgynevezett „nagyközönséghez“ is szóljak természetvédelmünk fő feladatairól, és az ehhez szükséges ismeretekről, fogalmakról. Az igazi cél megközelítése érdekében a természet ismeretére, szeretetére, értékeinek megbecsülésére tett néhai fogadalmam jegyében írtam hétről hétre a „Madarakkal szemtől szembe" című cikkeket. STOLLMANN ANDRÁS Fotó: S. Harvančík