A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-12-21 / 51. szám

10 ÉVE HALT MEG JOHN LENNON Ismét egy szomorú évforduló, mely vi­lágszerte milliókban ébreszt emléke­ket. Emlékeket, amelyek dacolnak a növekvő számú évekkel, John Lennon már kívül van az időn. 1980. december 8-án este a New York-i Dakota-ház kapuja előtt lövés dörrent, s alig negyed óra múlva véget ért annak az embernek az élete, akiről a kortársak elképzelni sem tudták, hogy valaha is megöregedhetnek. Most már nem fog megöregedni soha. John Lennon emléke előtt tiszteleg a világ. Vagy mégsem? A világnak megvan a maga baja: a fenyegető ökológiai katasztrófák és háborúk ár­nyékában, AIDS-szel, szegénységgel és gyűlölködéssel megverten várja az emberiség azt a holnapot, melyről va­laha Lennon és társai elhitették: jönni fog, mert jönnie kell. Vajon hányan áll­nak meg az örökös hajszában, hogy életük egy percét az emlékezésnek szenteljék? Optimista vagyok, s hiszem, Len­nont még ma is milliók vallják az éne­kesüknek. Az énekesüknek vallhatják azok, akik benne látták (látják) az ifjú­ság prófétáját, félistenét, istenét, a szabadságvágy és a lázadás jelké­pét, a szeretet és a szerelem igehirde­tőjét. Azok éne­kese­i, akik még ma is hinni tudják, hogy a zene segítsé­gével győzni le­het a Kék Hitvá­nyok fölött, s akik álmaik­ban néha sárga tengeralattjárót látnak a zöld tenger mélyé­ben; akik elhi­szik, hogy „csak szeretetre van szükséged” s a szerelem szabaddá tesz, s akik még hisznek a képzelet hatalmában és igazságá­ban. Lennon bálvány volt és szupersztár, minden idők leghíresebb rock-együtte­sének a vezéregyénisége; története a Beatles fantasztikus históriája a világ legismertebb történetei közé tartozik. Életének minden eseményét újságírók és fotósok hada figyelte, ezért lett be­lőle a hírnév és a dicsőség elől mene­külő üldözött. Hiába menekült, a dicső­ség lett a végzete. Aki a világsztár életútjának külsősé­geire figyel, sosen ismeri meg az igazi és az igaz embert. Aki tudni akarja, ki volt és milyen volt John Lennon, annak a dalokat kell hallgatnia. A dalt a ma­gányos emberekről, a nevével együtt eltemetett Eleanor Rigbyről és a szo­morú sorsú Lady Madonnáról; a dalt a forradalomról, melynek nem a pusz­títás a célja: „mi a gondolkodásodat akarjuk megváltoztatni”; a dalt a sze­relemről, mely „minden és mindenki“ - s a hitről, mely akkor él, amikor „az ostobaság és a kapkodás sirathatja halottait. . .” Aki követni tudja Lennont és a tőle mindörökre elválaszthatatlan Beatlest, eljuthat az égbe, ahol Lucy lebeg a gyémántjaival, s talán megta­lálhatja a lányt, „akinek a nap ragyog a szemében“, s beragyoghatja lelkét a belső világosság. Talán legszebb dalában, az Imagi­­ne-ben (Képzeld el) Lennon elárulta: egy olyan világról álmodik, ahol nincs menny és nincs pokol, nincs háború és éhség, s az emberek testvériségben élnek . . . Happy Xmas - War is Over (Boldog karácsonyt - A háborúnak vé­ge) című szerzeményében egyforma szeretettel kíván békét és boldogságot „öregnek és fiatalnak ... gyengének és erősnek... gazdagnak és sze­génynek . . . feketének és fehérnek, sárgának és vörösnek .. .” S itt is el­hangzik a felszólítás: „Fejezzük be az öldöklést. . Ezekhez a dalokhoz fölösleges kommentárt fűzni. S önmagáért beszél az a tény is, hogy ő komponálta száza­dunk legnagyobb hatású békehimnu­szát, a Give Peace a Chance (Adj esélyt a békének). „.. . vidd ezeket a törött szárnyakat és tanulj meg repülni“ - énekelte vala­ha a Beatles, s Lennon, a dal útmuta­tásához híven, egész életében ezzel kísérletezett: repülni próbált tépett szárnyakkal, szabadulni a világhír, a gazdagság, a lemezcégek, szerző­dések és rajongók fogságából. „Ha ez így megy tovább, engem még kereszt­re feszítenek,” panaszolta a John és Yoko balladájában, egy 1964-es dal­ban pedig az alábbi sorok csendültek fel: „Egy napon majd azt veszed ész­re, hogy elmentem, mert holnapra be­borulhat, és én követem a Napot.” Tíz év telt el azóta, hogy John Len­­non számára ez a nap - váratlan és tragikus módon - elérkezett. Felesé­gével, Yoko Onóval együtt új lemezén dolgozott; éppen öt évi hallgatás, pihe­nés, feltöltődés után tele volt tervekkel és optimizmussal. „A nehéz idők véget értek énekelte Yoko az 1980 ő­­szén megjelent közös album, a Double Fantasy (Kettős fantázia) utolsó dalá­ban. Nem lett igaza. Negyven év, csupán ennyi adatott John Lennonnak. Mégis, ha számba vesszük az életművét, a ránk maradt dalokat, azt kell látnunk, hogy a rock e különös apostola teljesítette küldeté­sét. Zenéje, gondolatai egy új világ felé mutattak utat. Álmait, reményeit és szeretetét hagyta ránk. Valahányszor megszólal a Beatles utolsó lemezének címadó dala, a cso­dálatos Let it Be (Úgy legyen), mindig John Lennon sorsa jut az eszembe. Mégis, a szomorúság csak pillanatnyi: a vigasztalás, a remény és a bíztatás szavai űzik el a fekete felhőt. Úgy le­gyen. G. KOVÁCS LÁSZLÓ : EGY ORNITOLÓGUS EMLÉKEI Rozsnyón születtem (1932), de harmadikos elemista koromtól már Komárom volt az ottho­nom. A patinás Duna menti város, a Benedek­­rendi alma mater, a háborús évek, majd az azt követő „széljárta” esztendők csiszolták érdek­lődésemet, jellememet. Már az ötvenes évek elején kezdtem felismerni a Duna térségében rejtőző felbecsülhetetlen természeti értékeket. Egyúttal mintegy fogadalommá érlelődött ben­nem az elszántság, hogy minden lehetőt meg­tegyek a természet oltalmazása, megmentése és megőrzése érdekében. Mik voltak azok az adottságok, lehetőségek akkoriban, amelyek ebben segítettek? A ter­mészetvédelem az idő tájt még gyermekcipő­ben járt. Szlovákia egyetlen potenciális ter­­mésztvédelmi dolgozója és reprezentánsa egy­­személyben Matis Gyula (1894-1973) volt. Az ő nevéhez fűződik a háború utáni önkéntes ter­­mésztvédő gárda megszervezése. Akkor (1952- ben) én is - mint a Komáromi járás „konzervá­­tora“ - tisztséget vállaltam. Természetesen tiszteletbeli funkció volt ez, s nem járt érte egy garas sem, de jó talaj volt törekvéseim megva­lósítására az induló kutatómunka első eredmé­nyeihez. Mindehhez elsősorban a természet csodála­ta és szeretete segített hozzá. A kezdeti idő­szakban a madártani ismereteimet ornitológus szakemberekkel tárgyaltam meg. Sok hasznos eligazítást kaptam a brünni František Baláttól és Keve Andrástól, a budapesti Madártani Inté­zet néhai kutatójától a Duna-vidék jó ismerőjé­től. Kutatómunkámban a pozsonyi Komenský Egyetem Állattani Tanszékének tanárai, asz­­szisztensei támogattak. Ahogy csak lehetett - egyetemi éveim során - megragadtam a pub­likálás lehetőségét is. Első rövidke írásom a fekete gólyákról 1952-ben látott nyomdafes­téket a szlovákiai vadászújságban (Poľovnícky obzor). Ez ideig 174 tudományos írásom jelent meg szlovák, cseh, magyar, német szakfolyói­ratokban. Szívesen írtam természet-népszerű­­sítő cikkeket más lapokba is. Az ismeretter­jesztést mindig roppant fontos munkának tar­tottam. Cikkeim belső indítékból, illetve a ter­mészet értékeit felismerő felfedezésekből és ezek sürgős védelmét segítő óhajból szület­tek. Rendkívül lényegesnek vélem ma is, hogy ne csak az illetékesekhez, hivatalokhoz, hanem az úgynevezett „nagyközönséghez“ is szóljak természetvédelmünk fő feladatairól, és az eh­hez szükséges ismeretekről, fogalmakról. Az igazi cél megközelítése érdekében a ter­mészet ismeretére, szeretetére, értékeinek megbecsülésére tett néhai fogadalmam jegyé­ben írtam hétről hétre a „Madarakkal szemtől szembe" című cikkeket. STOLLMANN ANDRÁS Fotó: S. Harvančík

Next