A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-26 / 48. szám
zolnom kellett volna a választását, vagy vigasztalnom magáért a választás tényéért, vagy egyszerűen szánakoznom a kis teremtés borzalmas halálán, akit bizonyos értelemben ő maga ítélt halálra? — És most isten áldja — mondta végül, s ridegen felállt. — Gondolom, nem akarja, hogy valami köze legyen egy olyan anyához, aki tudott választani. — És ismét fájdalmas, torz mosolyra húzta a száját. — Ugyan, nem — hebegtem. — Persze szörnyű, de ha belegondol, hogy milyen lehetetlen helyzetbe került... — Lehetetlen helyzet, és mit számít az? Nem is arról van szó most már, ami velük történt, hanem ami velem történt, bennem... Érti? Értettem, és mégsem tudtam, mit feleljek. De éppolyan ridegen újra leült. — Szerencsére — folytatta nyugodtabban — van idő. Az idő nagy dolog. Azt mondják, a halálhoz visz; ellenkezőleg, éppen ellenkezőleg: életet ad, mikor meg kellene halnunk. Úgy látszott, mintha a beszélgetés általánosabb mederbe terelődne, és ezt ki akartam használni. De tévedtem: nyugalma színlelt volt. — Igen, teljesen igaza van — mondtam ostoba hévvel —, mit ér gyötrődni, mikor... — Mikor...? — Mikor... mondhatnánk, ön úgysem... — Épp ez a baj. — Hogyan, inkább elveszítette volna mindkét gyermekét? — Mint inkább! Hagyja ezt, és ne tegyen úgy, mintha nem értené, és ne akarja másra terelni a beszélgetést. Tudom magamtól, mit képzel, hogy nincs mentség egy ilyen szörnyűséges dologra; szörnyűséges, főleg, ha én nem vagyok felelős, ha nem vagyok bűnös. Keményen, komolyan nézett rám; kínosan éreztem magam, nem tudtam, merre fordítsam a fejem. — Ugyan — dadogtam —, látja, ön azt mondja: baj. De minden baj magában rejti saját kárpótlását, és én biztos vagyok... mikortörtént ez, amit mesélt? — Évekkel ezelőtt, miért? — Akkor — folytattam ünnepélyes hangszínre törekedve —, akkor a gyerek most már nagy lehet. — Eddig ér nekem — válaszolta szárazon. — És mit csinál, tanul? — Igen... színésznő szeretne lenni. Azt hittem, rosszul hallottam. — Hogy mondta? — Azt mondtam, színésznő szeretne lenni, és ezért a színművészeti főiskolán tanul. — De ne haragudjon, kiről beszél? — A lányomról. — De... de nem úgy mesélte, hogy abban a borzalmas pillanatban úgy döntött, eldöntötte, hogy a kisfiát menti meg? — Dehogynem. És következésképpen a kislányt mentettem meg. Ez volt a legkevesebb, amit érte tehettem, nem gondolja? És egy utolsó kétségbeesett fintorral felugrott, s anélkül, hogy egyetlen pillantásra vagy köszönésre méltatott volna, elment, a szokásosnál kicsit jobban húzta a lábát. Ecker Ildikó fordítása ÉVFORDULÓ Időszerű-e Apollinaire kérése? "Figyeljetek reám ki Párizs torka lettem És az egész világ majd énbelém folyik Figyeljetek reám a világ részeg énekére" (VENDEM SAIRE) Ki figyel ma Apollinaire-re? Egyre kaotikusabbá s lélektelenebbé váló világunkban mind gyakrabban kell eltöprengenünk azon, nem lesznek-e a szellem nagyjai ahhoz a világ végi világítótoronyhoz hasonlatossá, mely időtlen időkön át dacol a hullámok ostromával s a szelek rohamaival, de jelzőtüze már hiába lángol, a magányos szírt felé már nem jár hajó. Apollinaire verseit olvasva elsőként kortalansága tűnik föl: hiába találkozunk lépten-nyomon a csak egyszer volt századforduló emlékeivel, eseményeivel, embereivel és eszméivel, a régi álmok s a mindörökre elveszett idők iránti keserédes nosztalgiánál is erősebb érzés kerít hatalmába bennünket — az itt és most végbemenő varázslat fölötti ámulat, az észrevétlen szépségekre való rácsodálkozás, a jelenlét izgalma, lendülete, állandósága. Apollinaire költői univerzumában megtalálható a szó legtágabb értelmében vett világ valamennyi jelensége, csodája, szédülete, fájdalma és gyönyöre. Sőt: ő maga a világ; léte nem más, mint hajdani és mai életek milliárdjainak az esszenciája ”... felépítettek úgy, mint egy tornyot felrakni szokás Népek torlódtak ott azzá ki én vagyok A minden emberi dolgokból alkotott" (MENET) Joggal nevezte eszméit olyanoknak,"miket szült minden kor meg ország" (PALOTA). "Modernnek kell lenni mindenestül" — mondja Rimbaud a pályafutásának végső tanulságait megfogalmazó EGY ÉVAD A POKOLBAN című vallomásában, s az őt követő költők közül talán senki sem teszi olyannyira magáévá ezt az ars poeticát, mint Apollinaire. Ő az, akinek az avantgarde valamennyi "izmusához" köze van, aki a kubizmus leghatásosabb szószólója és prófétája lesz, futurista kiáltványt ír, mestere a szimultanizmusnak, a forrongó világ új orfeuszaként orfikus költeményeket alkot, s kitalálja a huszadik századi irodalom- és művészettörténet alighanem legfontosabb fogalmát, a szürrealizmust. Apollinaire az EGY ÉVAD... csalódott és hitehagyott írójától eltérően hisz a költészet hatalmában, hiszi, hogy a poéta szava nyomán új világok születhetnek, s felfedezőnek, kutatónak tekinti a mágikus szavak tudóit: "... az óriási s furcsa birtokra vágyunk Ahol a virágzó rejtelem hajlong felénk Új tüzek lobognak ott s eleddig nem látott színek Ezernyi súlytalan lebegő látomás S ezekből kell valóságot teremtenünk" (EGY SZÉP VÖRÖSESSZŐKÉHEZ) S ugyanebben a költeményben olvasható az a megkapó vallomás, amelyet a tradicionalisták és hagyományrombolók közötti meddő vita utolsó szavának szeretnénk hinni, de napjainkig sem lett azzá: "Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját A Kaland s a Rend perpatvarát" A valóság feltárásában és bemutatásában oly messzire ment, mint előtte és utána nagyon kevesen; látnoki szeme olyan mélységekig és távolságokig hatolt, amelyeket a köznapi tekintet soha meg sem közelíthet. "Vizsgáltam amit semmiképpen nem tudott elképzelni senki" — írja a DOMBOKban: ki vádolhatná dicsekvéssel? Ha van költészet, amelyet maradéktalanul univerzálisnak nevezhetünk, Apollinaire-é az: a mindennapok költői látomássá átlényegített triviális (?) jelenségei, a minduntalan feltörő fátylas ragyogású emlékképek, s az olykor Rodepont, Chagallt, Delauny-t idéző, ám a legtöbbször hasonlíthatatlan víziók úgy kavarognak, akár egy átalakulóban lévő világűr bolygói és csillagai, meteorrajai és csillagködei, de a látszólagos kuszaságból új világegyetem, új harmónia születik — s új költői varázslat, mint az ÉGÖV, az ABLAKOK, a HÉTFŐ RUE CHRISTINE, a SAINT MERRY MUZSIKUSA, a MEGSEBZETT GALAMB ÉS A SZÖKŐKÚT, a MADÁR DALOL, a ... S másról is tanúskodnak a mágikus szavak: új és új szerelmek lángra lobbanásáról, a test és a lélek izzó szenvedélyeiről, melyeknek Apollinaire korántsem csak a poétája, papja vagy prófétája inkább, aki TESTED KILENC KAPUJA című költeményében így fohászkodik: "O nyíljatok meg szavamra kapuk Én vagyok a Kulcsok ura" ... s aki kedveséért rajongva talán nem is elsősorban neki, hanem éltető szenvedélyének tesz vallomást: "Ő örök szerelmem fő-fő őrületem te" (HA MEGHALNÉK NETÁN) Mondhatni, kihívta maga ellen a halált, önként ment az első világháború lövészárkaiba, de a végzetes találkozás nem itt következett be . 1918. november 9-én a spanyolnátha vetett véget kalandos életének. Harmincnyolc év adatott meg neki és az utókor emlékezete, pedig nem a halhatatlanságra, hanem az életre vágyott, de hát a költők vágyai... oly ritkán teljesülnek.. . KOVÁCS LÁSZLÓ A HÉT 13 "FIGYELJETEK REÁM..." 75 éve halt meg Guillaume Apollinaire GUILLAUME APOLLINAIRE Egy szíveszakadt csalogány Egy szíveszakadt csalogány Dalol változó szólamán Hol mollra Hangolva húzt Hol meg választva húrt S én azt szeretném ha ódába fogna Hogy téged zengjen e leáldozó napon Én angyali kis Loum én édes angyalom Somlyó György fordítása