A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-23 / 39. szám
tatható. Igaz, azok sem voltak kevesen, akik csak szórakozni, kikapcsolódni akartak. Ez volt tehát "Woodstock népe". Az addig tökéletesen ismeretlen és jelentéktelen helyen 1969. augusztus 15. és 17. között mintegy félmillióan (a legszerényebb becslések szerint is négyszázezren) jöttek össze, hogy "a béke és a zene három napjának", a hippikorszak legnagyobb ünnepének részesei legyenek. A fesztivált azonban nem a résztvevők száma, hanem a színpadra lépők népes csapata tette legnagyobbá. Névsoruk láttán minden elismerő jelző semmitmondónak tűnik. íme: Jimi Hendrix, Janis Joplin, Grateful Dead, Joe Cocker, Carlos Santana, Jefferson Airplane, Joan Baez, Canned Heat, Ten Years After, Who... (Nincs vége!) A rockzene hőskorának legimpozánsabb seregszemléje zajlott, de Woodstock jelentőségét csak akkor érthetjük meg igazán, ha a színpad körül hullámzó sokaságnak éppolyan figyelmet szentelünk, mint a sztároknak, akiknek ekkor még vajmi kevés közük volt a szórakoztatóipar által világra hozott kreatúrákhoz. Az egybegyűltek nem csak hirdették a béke és a szeretet jelszavait: hitük olyan erőnek bizonyult, amely képes volt egyetlen hatalmas "családdá" összeolvasztani a több százezres tömeget. "A magántulajdon szentsége" semmivé foszlott: mindenki megosztotta mindenét szomszédaival. A civilizációs gátlásoknak, a kiüresedett konvencióknak jószerivel nyomuk sem maradt, s a fiatalok felszabadultan adták át magukat a zene, a szerelem és a kábítószer mágikus hatalmának. A boldogság és a mámor napjai a korszak talán legkarizmatikusabb szereplőjének, Jimi Hendrixnek a fellépésével értek véget. A "virágok gyermekei" békésen elvonultak, de ekkor még magukkal vihették illúzióikat és reményeiket. A Woodstockban jelen volt nemzedék képviselőit egy-két év múlva egészen másutt láthatjuk viszont: a tegnap még megtagadott fogyasztói társadalom kereteinek valamelyikében, ahova önként vagy kényszerből beilleszkedtek. Akadtak, akik Bereményi Géza szavaival élve "benne maradtak a régiben", és tévutakon kóboroltak, csapdákban vergődtek vagy a "csendes lázadó" szerepével küszködtek. A szeretet és a virágok hatalmáról szőtt nagy álom a múlté lett. A hőskori Woodstock iránti nosztalgiánk voltaképpen nem más, mint tiltakozás "korunk" ellen, melyben a hasonló álmoknak már a megszületésre sincs esélyük. "Rosszkor születtél, rossz helyen" — énekelte néhány éve Hobo az Emigráns bluesban. Jómagam a helyet fölöttébb kedvelem, de az időpontot illetően kénytelen vagyok igazat adni neki. G. KOVÁCS LÁSZLÓ ÉVFORDULÓHÉT , A SZÁZÉVES PÉCHY BLANKA Több, mint hat éve nem halljuk megfáradt hangját a Magyar Rádió Beszélni nehéz című műsorában, amelyet Deme László nyelvésszel vezetett. Ő elment, de a szép magyar beszédet, a szép kiejtést tanító műsor tovább él és hódít, s emlőjén ezren és tízezren nőnek magyarabb magyarrá. Él a Kazinczy-dij, a Kazinczy-verseny is, amelyet nyelvünk pallérozására alapított, s amelynek kisugárzása az utódállamokban s a világban élő magyarságot is erősíti. Péchy Blanka szerelmese volt a magyar nyelvnek, a magyar irodalomnak, a magyar színészetnek, s mindannak, ami kultúrát és emberséget jelentett. Törékeny asszony volt, de erős és szívós volt a lelke, s erején felül is adni tudott, hogy mások is részesüljenek abban a szépben és jóban, amit ő már régen a magáénak érzett, s ami a kultúra és műveltség emberformáló fénykoszorúját jelenti. Eredeti foglalkozása színésznő volt, s pontosan az első világháború kitörésének évében kezdte meg tevékenységét a Vígszínházban. Ötven esztendeig, 1988 júliusában bekövetkezett haláláig szolgálta Tháliát, a színművészet istennőjét. S nem akármilyen szolgálólánya volt Tháliának, hiszen a nagy tragika, Jászai Mari volt a tanítómestere, példaképe. Tagja volt Pest valamenynyi drámai színházának, a Vígszínháznak, a Magyar Színháznak, a Belvárosi Színháznak, a Nemzetinek és a Madách Színháznak, s több évig Reinhardt bécsi színházában mutatta be tudását német nyelven, mert ezt is tökéletesen megtanulta. Élete a történelem szakadékai fölött vezetett, átélt két világháborút, forradalmakat, szenvedést, nyomort, megaláztatást. Magánélete sem volt kevésbé tragikus, elvesztette férjét, gyermekét, sok-sok barátját, pályatársát a háborúk és forradalmak véres forgatagában. Péchy Blanka korán eljegyezte magát az előadóművészettel, a versmondással is. Ő volt az első magyar színésznő, aki hitelesen mutatta be Ady verseit. Azok közé tartozott, akik diadalra vitték a magyar költők verseinek bemutatását, megismertetését Pesten és vidéken, repertoárjában ott szerepelt Adyn kívül Babits, Kosztolányi, Szép Ernő, Heltai, Szabó Lőrinc, József Attila és mások, elsősorban a klasszikusok. Az írás mesterségével is korán megismerkedett. A két háború között már cikkírója volt a Magyar Nemzetnek, az Új Időknek, színészportrékat írt a Film, Színház, Irodalomba és más lapokba, folyóiratokba. Nagyobb formátumú munkákat is alkotott. Regényt írt Jászai Mariról. 1961- ben jelent meg Regény című műve, amelyben férjével, Magyar Lajossal folytatott levelezését is közli, s bemutatja korának izgalmas fordulóit. 1977-ben látott napvilágot Este a Dunánál című könyve, amelyben többek között második világháborús naplóját teszi közzé, de megismerkedhetünk legsikerültebb tárcáival, karcolataival, színészportréival, interjúival is. Naplója megrendítő eseményeket rögzít. 1944. december 12-én jegyzi naplójába többek között: "Ma két hete jöttünk le a pincébe. Nem került le rólam a ruha. Alig mosakszom. A víz mindig fekete. Pityu holttestét hazahozták a hordágyon. Itt van a lépcsőházban, már összeszegeztek egy hosszú ládát, keresztet. Karácsonyfából koszorút kötöttek, de nem lehet kimenni megásni a sírt a folytonos lövések miatt. Reggel egész tömeg ásott és temetett a Vérmezőn..." A háború után viszonylag nyugalmasabb esztendők köszöntöttek rá, több ideje s ereje maradt az írásra, a nyelvművelő munka megszervezésére. Nagyon szerette éltetőjét, a varázslatos magyar nyelvet. Édes anyanyelvünk című értekezésében írja: "Szívből sajnálom azokat, akik elhagyták hazájukat. Mert van egy kapocs, amely mindennél erősebb: az anyanyelv. Magamról tudom. Évekig éltem Bécsben. Jó dolgom volt. Kedveltem az osztrákokat. Szerettem bájosan lompos nyelvüket. Szívesen beszéltem a szép német színpadi nyelvet is. Általában kedvelem és gyönyörködve ízlelem a nyelveket. ízük azonban fanyar nekem, ha anyanyelvünk édes zamatához mérem..." Ugyanitt írja, hogy egy ízben, amikor Bécsből hazaugrott, a Margitszigeten szállt meg. Először nem ismerte föl, miért is jött haza oly sürgősen, később ráeszmélt, hogy a honvágy kergette vissza Bécsből: "Egyik megérkezésem után Szép Ernővel találkoztam. Faggatott: — Mitől sugárzik ennyire? Szerelmes? — Olyasfélét érzek, de nem tudom kibe. Magyarázza meg, mi teszi, hogy nekem a határon innen mindjárt szebben süt a nap, odébb a táj, és mindjárt úgy érzem magam, mint hal a vízben. — Mint hal a vízben? Akkor meg tudom magyarázni. A közös szótár teszi. Az anyanyelv. Akkor ébredtem rá, hogy amióta az eszemet tudom, mindig szerelmes voltam az anyanyelvembe." Ez volt, ilyen volt Péchy Blanka, nyelvünk istápolója, ápolója évtizedekig. Bizony jó volna, ha még sok ilyen Péchy Blanka születne, hogy gyakran kerékbe tört nyelvünket gondozásba vegye, reményt, bizalmat, s nyelvünk iránti szeretetet csöpögtetve belénk. Mert ránk fér. Őrizzük meg hát emlékét, szellemét időtlen időkig. D. Gy. 15