A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-24 / 12. szám
HÉT TELEVÍZIÓ Egy kisember nagy viszontagságai A Tanú Bacsó Péter 1969-ben született, méltán híres — a bukott rendszer korifeusainak és híveinek szemében persze csak hírhedt — alkotása napjainkban is ragyogó példát szolgáltat arra, miképp lehet mosolyogva emlékezni a történelem egy-egy viszolyogtató és nyomasztó korszakára, hogyan vehetünk elégtételt — keserű gúnnyal, könnyeket leplező nevetéssel — azért a töméntelen ostobaságért, megannyi kegyetlenségért, amely Rákosi Mátyás és cinkosai országlását jellemezte. A remekművű filmszatíra sokkal alkalmasabb az ötvenes évek dermesztő légkörének, a rendszer abszurditásának az érzékeltetésére, mint számos fontoskodó tanulmány és elfogult memoár. A történelem drámai eseményei ezúttal a tragikomédia görbe tükrében láthatók, de súlyosan téved, aki valamiféle torzításra gyanakszik: a groteszk vonások épphogy a lényeget hivatottak kiemelni. Maga a kor volt torz: mi másnak lehetne nevezni azt az időszakot, amelyben a főszereplő, Pelikán József gátőr szavaival élve "a feljelentés szent dolog”? Pelikánnak hihetünk, az ő életét is egy "komoly névtelen jelentés" változtatta meg: illegális disznóölés miatt érdemdús pártharcosból a rendszer ellenségévé süllyedt. S mivel lányától megtudja, hogy a szocialista jog esetében "a statuálás a lényeg", volna miért aggódnia, ha nem derülne ki, hogy "felsőbb utasításra" ártatlan. Ettől kezdve sorsát "felsőbb utasítások" irányítják: érte is eljön a rettegett autó, igaz, egyelőre csak azért, hogy hősünk megismerkedjék bizonyos titkos ügyek halk szavú és titokzatos irányítójával, Virág elvtárssal, aki értesíti: valamilyen fontos szolgálatot kell majd tennie a Pártnak... A gátőr olyan események sodrásába kerül, amelyekből mit sem ért(het): előbb egy uszoda igazgatójává nevezik ki, de a jószándékú és naiv ember belebukik megbízatásába. Pelikán újfent börtönbe kerül, de Virág elvtárs titokzatos szervezete nemcsak mindentudó, hanem mindenható is, s a szelíd modorú főnök a rácsok mögül ismét igazgatói székbe repíti védencét: az angolpark vezetését bízza rá, s a gátőr a reakciós, imperialista ellenségre emlékeztető elnevezést Vidámparkra változtatja. Az új idők új szelét érzékelve az intézmény legrémítőbb attrakcióját a szocialista szellem vasútjává alakítja át, s a hagyományos kísértetek és szörnyek helyébe a kommunista mozgalom nagyjait állítja. Mondanunk sem kell, hogy az ünnepélyes megnyitó után Pelikán ismét kénytelen rabruhát ölteni, ami azért is kellemetlen, mert a szocializmus e hithű harcosának különböző reakciós elemekkel kell megosztania celláját. A gátőrnek azonban nem kell sokáig senyvednie, már várja őt a Narancskutató Intézet főnöki posztja, a magyar narancs kitermesztésének nemes feladata... Vezetőként elszenvedett hányattatásai után Pelikán végre megtudja, miféle szolgálatot tehet pártjának: jó barátja, régi harcostársa ellen kell tanúskodnia egy furcsa perben — mert legalábbis különös, hogy a vádirattal egy időben már az ítélet szövege is elkészült. Pelikán sehogysem tud hinni barátja bűnösségében. Pártfogójának erre is van válasza: "... pont az bennük a gyanús, hogy nem gyanúsak." S hogy a lassú felfogású gátőr értsen a szóból, fenyegető hangsúllyal jelenti ki: "... aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló...". Nem véletlen, hogy A TANÚ huszonhat év múltán is eleven szellemű, újszerű alkotásként hat, s humora nem fakult meg, mondanivalója nem veszített súlyából. A jellem- és helyzetkomikum érvényesülésének tág teret biztosító kacagtató epizódok hosszú sora, az önleleplező kijelentések s a korabeli lapokból, híradófilmekből és plakátokról is jól ismert jelszavak garmadája láttán-hallatán talán a faarcú Virág elvtárs is elmosolyodna néha. Az Őze Lajos által felejthetetlenül alakított Virág Árpádról sokan nem is tudják, hogy köznyelvünket felejthetetlen, szállóigévé lett szentenciákkal gazdagította, ha azt mondjuk, hogy "a nemzetközi helyzet egyre fokozódik", vagy imigyen bölcselkedünk: "az élet nem habostorta..." — őt idézzük. Virág elvtárs nem egyedül vonult be a magyar film mitológiájának halhatatlanjai közé: tétován és zavartan ott ballagott mellette védence, a történelem viszontagságai között helytállni próbáló naiv és becsületes kisember, a Kállai Ferenc által életre keltett Pelikán, aki "sosem akart hős lenni". Kibogozhatatlannak tűnő sorsának alakulásáról ez év februárjától a MEGINT TANÚ című filmből értesülhetünk. Bacsó Péter hosszas előkészületek után leforgatta negyedszázaddal ezelőtti műve folytatását. Nincsenek előítéleteink, de valószínűnek látszik, hogy a "másodszülött" aligha kerül ki az 1969-ben készült film árnyékából. Ez A tanú, a jelek szerint, felülmúlhatatlan. G. Kovács László Az Irodalmi Szemle márciusi száma Az Irodalmi Szemle 1995/3. száma talán minden olvasói rétegnek — s minden korosztálynak — kínál megfelelő olvasmányt, s ezt kétségtelenül javára írhatjuk. (A "minden olvasói réteg" kifejezésen természetesen az irodalomolvasók értendők, a magazinok kedvelői hiába keresnék itt az ínyükre valót — ezt azonban csak a félreértések elkerülése végett jegyzem meg.) A kimondottan szimpatikus differenciáltságot mindenekelőtt a márciusi szám szlovákiai magyar versanyaga szemlélteti: Monoszlóy Dezső, Ozsvald Árpád, Bettes István, Csehy Zoltán — négy költő, négy nemzedék, négy stílusos verseszmény stb. Ismét indul vita is a Szemlében, méghozzá Fonod Zoltán Botladozó nyomkeresők című cikkével, melyben a szerző Tóth László és Bodnár Gyula Nyomkereső című összeállítását (inkább antológiáját, semmint tankönyvét) bírálja — hogy mennyire jogosan-tárgyilagosan s mennyire személyes indítékok alapján, az talán majd csak a folyóirat következő számaiból — a tulajdonképpeni vita során — derül ki. A "Nyelv és lélek" rovatban a tavalyi Kazinczy Napok egyik legnépszerűbb előadója, a kolozsvári Péntek János ír A kisebbségi iskolák kétnyelvűségéről, s a figyelmes olvasó alighanem meghökken attól, amit a szerző a romániai magyar iskolák alternatív programjairól ír: "Az oktatásban talán most lesz először alkalom arra, hogy alternatív programok és tankönyvek készüljenek. Ezeknek a kisebbségi oktatásban nem csupán eltérő módszertani szemléletet kell képviselniük, hanem azt kellene szolgálniuk, hogy alkalmazkodni lehessen a tanulók sajátos nyelvi környezetéhez, helyzetéhez. A székely nyelvi tömb regionális értékei, hagyományai olyan tantervet, tankönyveket igényelnek, amelyek biztosítják ezeknek az értékeknek a megőrzését, ugyanakkor ezt a regionalitást az egyetemes nyelvi normák érvényesítésével ellensúlyozzák. A határhoz közeli nagyvárosok (Nagyvárad, Szatmárnémeti) iskoláiban az anyaországihoz hasonló alternatívák érvényesülhetnének. Más tankönyveknek a nyelvi szigetek, a falusi és nagyvárosi szórványok nyelvi helyzetéhez kell igazodniuk: a nyelvmentés, a nyelvi gondozás, a nyelvi környezetvédelem programjára kell épülniük." Vagyis Romániában, az általunk oly sokszor lekezelően, sőt lenézően "balkáni viszonyokként" emlegetett körülmények között nem az anyanyelv s az államnyelv alternatívája, hanem a regionális nyelv s a "standard" köznyelv (mindenesetre két magyar nyelv) alternatívája képezi választás és vita tárgyát! Ha nem kimondottan irodalmi folyóiratról lenne szó, a nyelvi-nyelvhelyességi fogyatékosságokra nem hívnám fel az olvasó figyelmét. Mindenkinek, aki a nyelvművelés terén messzebbre akar jutni, mint az Irodalmi Szemle szerkesztősége jutott Monoszlóy Dezső Szigliget című versének utolsó sorában, azt ajánlom, óvakodjék "A Tölgyek könyvét baljós sejtések kerítették hatalmába" típusú mondat szörnyszülöttektől s a "bár..., azonban mégis" típusú kötőszóhalmozásoktól. A nyelvcsúfítás ugyanis nem tévesztendő össze a nyelvújítással. - ver - 18