Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1976 (83. kötet = Új folyam 21. kötet)

1976 / 4-5. sz. - MEGEMLÉKEZÉSEK - BENKŐ LÓRÁND: Bárczi Géza (1894-1975)

kívül, szélesebb körben is mindenki, aki anyanyelvünk dolgai, múltja és jelene iránt érdeklődve nevével, szellemiségével találkozott. E megemlékezés keretei természetesen nem elegendők arra, hogy Bárczi Gézának, a nyelvtudósnak életművét érdemeinek megfelelő arányokban és mélységben méltassuk. Valóban tudománytörténeti jelentőségű működését nyelvtudományunk történetének jövendő búvárai tudják és fogják majd gondosan lemérni. Itt csak annyit tehetünk, hogy néhány vonással felidézzük, amit közelebbről a magyar nyelvtudományért, tágabb értelemben a magyar­ság szellemi műveltségének emeléséért tett. Hiszen a tudóst alkotó tevékeny­sége, annak jellege, minősége, mennyisége, megnyilvánulási tényei és módjai jellemzik elsősorban, amíg él, s műveiben foglalt eredményei tartják meg az utókor számára akkor is, amikor az idő múlásával személyes emléke halvá­nyodni kezd, majd az új nemzedékek számára már el is enyészik. Bárczi Géza több mint fél évszázadot töltött el szeretett tudománya aktív művelésében. Első közleménye 1923-ban jelent meg, s egyre terebélyesedő munkássága még halálának évében is nem egy gyümölcsöt hozott. Sokszáz cikkében és igen számos önálló művében nemcsak mennyiségileg alkotott sokat, hanem mélyen átgondolt és átélt, az idők múlásával sem elévülő eredményeket ajándékozott nyelvtudományunknak. Érdeklődése páratlanul sokrétű, a nyelv­tudománynak legtöbb területét átfogó volt; rendkívül nagy konkrét anyagis­merete mély elméleti tudással párosult; mestere volt az analízisnek, még inkább a szintézisnek; s utolérhetetlen készséggel rendelkezett hatalmas tudásának közlésében, másokba való átültetésében. Tudományos működését romanistaként kezdte, de a francia — magyar nyelvi­művelődési kapcsolatok vizsgálatán keresztül hamar eljutott a speciális magyar nyelvtudomány műveléséhez, s alkotó géniusza e tekintetben lelt igazi otthonra. „Magyar szófejtő szótár"-a (1941.) a maga nemében klasszikus alkotássá emelkedett, s a szótörténeti -etimológiai kérdésekkel foglalkozó kutatók körében ismertté tette nevét szerte a világon. Tudománytörténeti jelentősége van „Régi magyar nyelvjárások" című, viszonylag rövid össze­foglalásának (1947.) is, mellyel új részdiszciplínát, új iskolát teremtett a ma­gyar nyelvtudományban. „A Tihanyi Apátság Alapítólevele mint nyelvi emlék" című — Kossuth-díjjal is elismert — műve (1951.) az első jelentősebb nyelvemlék-feldolgozás szakirodalmunkban, melyből egy ómagyar nyelvtan számos eleme bontakozik ki. A magyar nyelvtörténet oktatását szolgáló egyetemi tankönyvei: „A magyar szókincs eredete" (1951.), „Magyar hang­történet" (1954.), „Magyar történeti szóalaktan I. A szótövek" (1958.) máig használt kézikönyvei a nyelvtudomány aktív művelőinek is, mint ahogy „A ma­gyar nyelv történeté"-nek (1967.) tőle írt jelentős részeiből tanulnak ma is magyar szakos tanárjelöltjeink. Ő foglalta össze az egyetemi oktatás számára a nyelvtörténet szemszögéből az akkori idők általános nyelvészeti ismeret­anyagát „Bevezetés a nyelvtudományba" címen (1953.). Nagyobb egységeket átfogó, összefüggő munkásságára „A magyar nyelv életrajzá"-val (1963.) tette fel a koronát, melynek nemrégiben megjelent harmadik kiadása jelzi azt az osztatlan elismerést, amelyet ez a teljesítmény mind a szakemberek, mind a műveit nagyközönség körében keltett, méltán érdemelte ki vele másod­szor is az Állami-díjat. Következetesen nyelvtörténésznek vallotta magát, s az is volt egész nyelv­szemléletében. Ez azonban magától értetődően járt együtt nála azzal, hogy fogékony volt a közelmúlt és a jelen nyelvi problémái iránt is. Ide irányuló

Next