Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 1998 (105. kötet = Új folyam 43. kötet)

1998 / 6. sz. - GYÁNI GÁBOR: Fin de siecle történetírás

Gyáni Gábor Ezért nem jutott tehát hely bizonyos történeteknek a nemzeti identitás forrásául szolgáló államtörténet-írás keretei között. Minden, ami közvetlenül nem járult hozzá érdemben a nemzeti identitás fogalmához, vagy kivált, ami ellene hatott, szükségképpen kívül rekedt a „történetszemlélet nemzeti látószögén". Közülük egy és más idővel a társadalomtörténet reprezentációja révén mégis történelmi ténnyé vált. Ez a háttere annak, hogy a társadalomtörténet térnyerésével a 20. század derekától és főként annak utolsó negyedszázadában oly mértékben kitágult a múlt történelemként számon tartott tartománya, hogy végül — a mikrotörténet jóvoltából — még a banális hétköznapok is felemelkedhettek a történelem maga­sába. Bár az utóbbiakból legföljebb csak osztály-, vagy lokális (a nemzetinél minden esetben partikulárisabb) identitást lehet meríteni. De mi a helyzet a kelet-európai marxista történetírással, melynek megközelítési módja egyszerre tűnt nemzetinek és társadalminak, lévén hogy társadalomképét egyfajta osztályelmélet hatotta át? A magyar történetírás példájánál maradva vi­lágosan kitűnik, hogy szüntelenül törekedtek a két külön elv egyeztetésére. A hazai marxista történetírás első korszakát az a Révai József szabta meg, akinek még 1945 előtt kialakított népfrontos történetszemlélete tagadhatatlanul a kurucos hagyományokban fogant. A Kádár-korszakban került azután előtérbe amaz alter­natív szemléletmód, melyet Molnár Erik képviselt a maga szintúgy 1945 előtt kialakított (és az 1960-as években élénk viták nyomán domináns pozícióba juttatni kívánt) labancos felfogásával. Nem azért különbözött egymástól a két koncepció, mintha bármelyikükből hiányzott volna a marxista osztályszemlélet iránti őszinte törekvés; bár tény, hogy a függetlenségi hagyományt merőben csak rendi jelen­ségnek minősítő Molnár Erik-féle történetszemlélet valamivel több társada­lomtörténetet ígért a zömmel a politikai köztörténetbe, valamint az osztályharcok történéseibe mélyedő Révai-, Andics- és Mód-féle dogmatikus historiográfiánál. Amint Szabó Miklós rámutatott, az éppen aktuális és az idővel együtt módosuló politikai legitimációs szükségletek adtak tápot a nemzeti történetírás e két, egymástól elütő marxista fogalmának. ,Az 1948—1953 közötti vezetés nemzetkoncepciója elsősorban azt tartotta szem előtt, hogy a szocialista átalakulásra való politikai áttérés ne járjon a nemzeti hagyományfolytonosság megszakadásával."36 S mert érzékelték a történeti hagyományok különösen vitális szerepét a magyar politika kultúrában, a „haladó hagyomány" kommunista koncepcióját kidolgozva próbáltak hatni a társadalom egyéb­ként nyers erőszakkal lojalitásra kényszerített többségére. Merőben másként vetődött fel a legitimáció kérdése 1956-ot követően, amikor egyszerre folyt az ún. kétfrontos harc a függetlenségi hagyományokat hangsúlyozó rákosista dogmatizmus, valamint a nemzeti függetlenségért akár a forradalmat is vállaló „Nagy Imre-féle revizionisták" és más „nacionalisták" (így a népi írók) ellen vagy éppen azok megnyeréséért. „Úgy tűnt — állapítja meg Szabó —, az új vezetés kétfrontos harci stratégiájának adekvát történeti koncepcióját s egyben a történeti megalapozásból kiindulva adekvát nemzet koncepcióját jelenthette Molnár Erik el­mélete."37 S hogy a hatvanas évek hosszan elhúzódó ún. Molnár Erik­ vitája végül nem eredményezte e koncepció kanonizálását, hogy tehát „Molnár Erik koncepciója nem vált az új vezetés hivatalos történet- és nemzetpolitikai álláspontjává",38 azt 696 Magyar Tudomány 1998. 6. szám

Next