Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 17. (1966)

1966 / 11. szám - Jókai Anna: Kétely (elbeszélés)

JÓKAI ANNA Kétely Akik ismerték Karél Veronikát, csodálkoztak. Akik csak hallottak az esetről, még inkább. Maga Veronika is meglepődött kissé, amikor így határozott. Huszonnyolc éves volt. Olyan sokszor csalták meg és olyan sokszor csalt meg másokat, hogy nem tudta eldönteni: a sors gyalázta-e meg őt,­­ vagy ő a sorsot; s ha az ember egy­aránt mártír és bűnös - kívánatossá válik valami menedékfele. Amikor Géza otthagyta őt február - nem, március 8-án délután fél hatkor a bécsi műúton, a hatvanadik kilométerkőnél, egy teherautóból Nagy Dániel bányász szállt ki és morogva felsegítette a földről. Piszkos rongyok, gyűrött újságpapírok között Veronika ötven kilométert zötyögött és megpróbált gondolkozni. Szerette-e Gézát? Silány figura volt. Miért csatlakozott mégis hozzá? Talán sikkasztott, vagy még súlyosabbat követett el - miért menekült volna másképp olyan páni félelemmel, hogy még őt is kilökte a kocsiból? Azelőtt azt mondogatta: szükségem van rád, csak veled emelkedhetem magasabbra, csak mi ketten tudjuk igazán ... A szavak maradtak csupán s - mint felfújt hólyagok - üresen himbálóztak Veronika emlékezetében. Szerette-e Gézát? Szerette-e Keller Ivánt, vagy Pali bácsit? Miért ragaszkodott mindegyikhez, miért lelkesedett értük,­­ s miért hagyta el egyiket a másikért? Kihasználták jóhiszemű csodálatát, nevettek rajta. Az orránál fogva ve­zették. Miért? A rokonok szerint „kevés a tartása." A nénikék, bácsikák és a sely­pítő unokahúgok gyakran hivatkoztak származásukra, de Veronika már régen tudta: a családja, bizony, vegyes. Megállapította, hogy dédapja kedélyes, félbolond gróf volt, aki egy éjjel, míg a parkban versbe akarta szedni a holdat, belebotlott egy földön heverő, puha tömegbe. Később kiderült, hogy a napszámoslányok egyike aludt a bokorban - s hamarosan megszületett a nagymama. Széles pofacsontja, vastag bokája elárulta az örökséget. Szerencsére akadt számára vőlegény. A bocskoros ne­mes tanfelügyelő így is örült a partinak. A papa ... orvos volt. Nagyon keveset lát­ták. Beszélni sem szeretett. Hőgutában, fagyban csak gyógyított. Talán a mama miatt hallgatott. Ő - bármennyire titkolta is - egy bazári árus egyetlen leánya volt, s ezt jellemében sem tagadta meg. Amikor ágya mellett már égették a gyertyát, így szólt Veronikához: „Ne adj ... ne adj egy papírszeletet sem ingyen másoknak! Ne felejtsd el!" Veronika azért mégsem lett önző: segített másokon, ha úgy adódott. Nem, ő nem hibás ... az élet... a körülmények. Hiába a jószándék. Mindig rossz helyre sodró­dott. Nehéz egy nőnek, még ma is, támasz nélkül, nagyon nehéz ... Csodálkozott, miért nincs jobban elkeseredve. Itt áll teljesen egyedül. A Géza-ügyre rátett mindent. Ostoba hűségből ki tudja, hová követte volna, de nem kellett neki. Talán az állásából is kidobják. Pedig szerette a laboratóriumot, a csendes fortyogást, az előírt mozgásokat, a pontosan bekövetkező reakciókat. Legalább ott biztonság és rend vette körül. Most pénze sincs, talán már a lakásban is rájöttek, hogy disszi­dálni akart. Géza járta ki neki ezt a garszont. Ügyes fiú volt. S most megint újra­kezdeni. De hogyan? A visszapillantó tükörben egy zökkenőnél meglátta az arcát. Jobboldalt egy kis hor­zsolás. A haja sáros. A rúzs cs repekben lerakodott a száján. „Csúnya vagyok" - gon­dolta - „s aki csúnya, ne bőgjön." A vezető rá sem nézett. A fekete bányász, Nagy Dániel fent ült a nyitott részen. Nem fázott. Amikor Pestre értek, az első házaknál lekopogott a sofőrnek. Megálltak. A motor berregett. Késő este volt már. Gyéren világítottak a lámpák. A két férfi kiszállt a kocsiból. Tárgyaltak.

Next