Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 32. (1981)
1981 / 7. szám - FÓRUM - Hankiss Elemér: A bűntudatról mint társadalmi jelenségről
tikailag és erkölcsileg felelős mindenki, aki egyfelől segített Hitlerék hatalomra jutásában és hatalmon maradásában (például azzal, hogy rájuk szavazott, vagy aktívan részt vett politikai szervezeteik munkájában) - s aki másfelől tudott a gonosztettekről, de nem tette meg ellenük még azt a minimumot sem, amit saját életének s biztonságának súlyos kockáztatása nélkül megtehetett volna." De mindenesetre, bár a modern jogalkotás és joggyakorlat szigorúan az egyénre igyekszik leszűkíteni a bűnösség és a felelősségre vonás körét - s ennek nem mond ellent az, hogy enyhítő körülményekként a korábbinál sokkal nagyobb mértékben figyelembe vesz külső körülményeket, például a gyerekkori családi környezetet a társadalmi gyakorlatban újra és újra kialakulnak olyan helyzetek, amelyekben egész közösségek felelőssé és legalábbis morálisan vétkessé válnak, s ezt az esetek egy részében bűntudatként meg is élik. Sokat küszködik a modern teológia is a kollektív bűn s általában a bűnösség fogalmával. A jogalkotással szinte párhuzamosan haladva a teológia is szűkíteni igyekszik a kollektív bűnösség fogalmának érvényét. Vannak teológusok, például Tillich vagy Heinrich Ott, akik az eredendő bűnről szóló hagyományos egyházi tanítást már-már elvetik; hangsúlyozzák, hogy a bűnösséget nem lehet örökölni, hogy az ember nem él ama hajdani, mitológiai eredendő bűn rabságában. De részese mindenki az emberiség „tragikus sorsának”, annak, hogy mióta világ a világ, külső és belső erők sokasága kényszeríti arra, hogy elidegenedjék másoktól, önmagától és Istentől, hogy részese s akaratlanul is eszköze legyen például a mai korban mindannak a szörnyűségnek, szenvedésnek, éhezésnek, kizsákmányolásnak, háborúskodásnak, terrorizmusnak, gyilkosságnak, ökológiai rombolásnak, amely kínozza s pusztítja manapság az emberiséget. Mindezt nagy gazdasági és társadalmi erők, az egyén által nem ellenőrizhető erők hozzák létre, és mégis minden ember személyesen is felelős mindezért. Ámde nem bűntudattal, és még csak nem is az erkölcsi normák szigorú betartásával kell válaszolnia az embernek minderre, hanem azzal, hogy e tragikus sorson belül megpróbálja értelemmel és reménnyel feltölteni a maga és a mások életét. A társadalomtudományok is sokat foglalkoznak az utóbbi időben a bűntudattal mint társadalmi, s nem mint egyéni pszichikai jelenséggel. Sok kutatás folyt az elmúlt években például arról, hogy a különböző országokban, illetve kultúrákban a depressziós tünetekkel milyen mértékben jár együtt a bűntudat. Vannak például, akik szerint az európai jellegű kultúrákban a bűntudat, Japánban viszont a szégyenérzet a gyakori tünet. E feltételezett különbséget többek között azzal magyarázzák, hogy az egyistenhit s különösen a kereszténység erős felettes ént épít be az emberbe, amely arra készteti, kényszeríti, hogy szigorúan tartsa be kötelezettségeit másokkal, s így végső fokon Istennel szemben, e norma megszegése, mások megrövidítése bűntudatot kelt az emberben. Japán ezzel szemben „szociokultikus” társadalom, ahol a társadalmi státus tudata dominál; az adott társadalmi státus szerinti viselkedést bonyolult szabályrendszer irányítja, és a társadalom szigorúan szankcionálja. Ha az ember megszegi e szabályokat, ha nem saját státusa szerint viselkedik és lelepleződik, akkor ezzel nem föltétlen károsít meg másokat - s következésképpen nem föltétlen érez bűntudatot -, hanem nevetséges, szégyenteljes helyzetbe kerül. Ez a különbségtétel a hagyományos típusú és az újkori európai típusú társadalmak közt meglehetősen általános a szakirodalomban. Riesman egy lépéssel tovább menve ezt egészíti ki egy hármas tipológiává, a következőképpen: